Az író az utcán hever

Eleinte nem vette észre. Gyanútlanul járt-kelt az országban. Csak lassan derengett valami. Gyanakodni kezdett.

Azt hitte, ez ország. Jó földek vannak rajta – művelik; rendes üzemei vannak – azok üzemelnek; csinos boltjai vannak – kereskednek bennük; düledező kórházai vannak – de legalább gyógyítanak bennük; kisiparosok vannak – akik kisiparkodnak; tévedett.

Hamsai Miksa a suszternál kezdett gyanakodni. A suszter kedves volt, előzékeny. Ő szerényen spitzvasat kért a cipőjére. Két nap múlva meglett. Miksa hazavitte a cipőt, fölvette, hordta. Második nap fájást érzett nagyujjában. Hordta tovább a spitzvasas cipőt. Még jobban fájt a lába. Nézte az ujjait: sebesek lettek. Kicsit tovább hordta a cipőt. A sebek nagyobbak lettek. Visszavitte a cipőt.

– Ja – mondta a suszter –, igen. A spitzvasak. Kicsit kiállnak a szögek. Nem tehetek róla – mondta rezignáltan.

– Na de maga cipész… ez a szakmája…

– Ne izgassa magát. Megpróbálom. – Ütötte-verte a cipőt. Visszaadta. – Most jó lesz. De el kell árulnom magának valamit. Én nem vagyok suszter.

Miksa visszahőkölt, döbbenten nézett. Nem suszter? Talán régi gróf vagy lecsúszott értelmiségi.

– Azaz suszter vagyok, a szakmám szerint… De ez nem számít. Magának megmondhatom, maga ért hozzá.

Hátrament, felborította a csirizes neszkafés dobozt, lesodorta a kalapácsokat, a kis suszterasztal titokfiókjait rángatta. – Ez az! Ezért élek! – Egy spárgával összekötött nagy kéziratköteget lobogtatott Miksa orra előtt. – Írok! Leírtam!

– Mit? – nyögte ki Miksa félszegen.

– Az egészet! Az életemet! Fiatal koromban is erre vágytam, de fogságba kerültem. Abbahagytam. Suszter lettem – látszatra. De írok! Ezt olvassa el, megtudja, ki vagyok. Hogy miért nem lehet suszternek lenni Magyarországon!

Miksa riadtan átvette a vaskos kéziratköteget, és belebújt újonnan megvasalt cipőjébe. A cipő szúrt, a szögek fölsebezték a lábát, a kéziratba belenézve látta, hol tart Magyarország. Összefüggéstelen elemista zagyvalék volt – ő viszont sántított, a szögsebekre Dermaphort hintett, bepólyálta lábujjait, és elbicegett a Kertészeti Egyetemre. Régi jó barátja dolgozott ott, gombakísérleteket végzett régóta, külföldi intézetekkel is kapcsolatban állt.

– Ezt tudom neked ajánlani. Tudom, hogy ínyenc vagy; erősödnöd kell, lábsebeid vannak. Ilyen kontár legyen egy cipész! Ezt adom neked – mindenki azt hiszi, mérgező gomba. Kikísérleteztem! Ebben P-vitamin van, teljesen regenerál, nekem hihetsz!

Miksa kedvesen hajlongott, rázta régi kezét a barátnak, köszönetből, itt azért vannak régi barátságok, itt azért van egy ország… de a barát nem engedte el.

– Várj! Valójában én csak mellékesen foglalkozom a gombákkal… Ezt olvasd! Szerettem valakit… nagyon… neked nem kell magyaráznom a lírai hevületeket. A főnököm volt, a női egyenjogúságról írtam… – Hártyavékony papírra rótt szonetteket nyújtott át a régi agronómus.

– Ezekben benne van… azt hiszem… a lényeg. Ha gondolod… Talán ki lehetne adni…

Miksa gombapörköltet főzött, fetrengett a gombától, gyomormosás után tovább bicegett lábsebeivel, és ütemtelen agronómus-szonetteket idézett lázas álmában, megnyugodni, regenerálódni vágyott. Sajgott a lába. Így tévedt be egy ortopédszaküzletbe, ahol gyógyharisnyát vásárolt.

– Gyógyharisnya? Na és ragtapasz? Tyúkszemirtó?

– Azt… talán azt… – hebegte Miksa, mert reszketett a fájdalomtól.

– Meggyógyul! Egy érszorító, egy rézgyűrű a bokára, saját találmány, svéd licence alapján. Ezeket hordja!

Miksa hordta. Lábsebei elvörösödtek, erei begyulladtak.

– Na ja. Mindenért nem felelhetek – mondta az ortopéd. – Nem vagyok ortopéd szakember, beláthatja. Csak mellékesen foglalkozom vele. De várjon egy percre… – én is szeretnék mutatni valamit… A maga sebei ezekhez képest semmik. – A lúdtalpbetétek és érfáslik közül a polc titkos rekeszéből egy kéziratcsomót rántott elő. – Csak magára bízhatom. Látom, maga tudja, mi a szenvedés, és maga költő. Én is az vagyok – vagyis… írok. Hatvannyolcezer sort írtam le – szabad, félszabad verselésben (elvégre Magyarországon élünk), unokahúgom leendő házasságáról egy benzinkutas fiúval… Benne van a társadalmi háttér, a pénzhajsza. Tudja, írok. Valójában… ezt tartom a leglényegesebbnek…

Miksa bólintott, s ordító szenvedését ajka közé préselve, felbicegett a manzárdjába, s a kéziratpapírt – melyet silány szenvelgések tarkítottak – jeges vízbe mártva, borogatta lábsebeit. Már alig tudta mozgatni az ujjait. Így vánszorgott a Patyolatba a harisnyáiért.

– Harisnyák? – vonta föl szemöldökét egy vén, szakállas hippi, fintorogva. – Az is ügy, harisnyák. Maga sántít? Na, mindegy. – Huszonnyolc éves haját rendezte a tükörben, mely vállára lógó, piszkos frizuráját villogtatta. – Nem ezek? – fölmutatott négy pár nyűtt zoknit.

– Nem – mondta sziszegő határozottsággal Miksa fájdalmasan.

– Pedig erős vegyszerbe tettük, új eljárás. Hosszabban lehet hordani. Ezek azok! – kiáltott diadalmasan, haját – Rákóczi-módra, csak piszkosan – hátravetette. S fölmutatta Miksa mészfehérre aszalt zoknijait. – Mellesleg, gondolhatja, én csak állásban vagyok itt, különben gitározok. A saját verseimet gitározom. Melyik dobozt akarja? – S kilenc zöld borítású dobozt nyitott fel, melyekben mintegy négyezerhétszáz gitárra írt verset raktározott. – A „D” betűt adom oda. Demagógia, demokrácia, dekadencia, divat, denevér, dőzsölés, dámvad, diktatúra, dúvad, dalai láma, dráma, didaktika… Ilyenek. Maga meg tudja ítélni. Sose jelentek meg, de azt hiszem Blake óta nem írtak ilyet… Kíváncsi vagyok a véleményére.

Miksa átvette a dobozt, hóna alá csapta, és otthon belebújt az ásványosított harisnyákba. Csaknem megbénult. Ette a lábát a lúg. Alig vánszorgott. Éhesen. A giccses számok az agyát bénították. A sarki henteshez ment. Az üdvrivalgva fogadta.

– Velős csont? Én… tulajdonképpen nem vagyok hentes… Technikumot végeztem… írok. Maga értékelni fogja ezt. A hivatalos nem értékeli. Két regényt ifjúkoromból – mondta a hentes; és zsíros ceruzáját a halántéka mentén lelógó göndörös hajába dugta –, el kell olvasnia… Vigye… itt van egy velős csont, jól főzze ki, háromnapos, meg a kézirat… Én csak mellékesen foglalkozom hentesmunkával… Vannak műfordításaim is: izlandi hentesektől kaptam tizennyolcadik századi halásztörténeteket. Átültettem… Izlandul meg eszkimóul olvasok – nyersben.

Miksa kifőzte a velős csontot – támolygott a rosszulléttől, pedig kis parázskályháját a két ordítóan ordenáré ifjúsági regény kéziratával fűtötte, de a velős csont megfeküdte a gyomrát. Alig tudott mozdulni.

– Otthon vagy? – kérdezte régi újságíró barátnőjét telefonon. – Rosszul vagyok. Ne haragudj, hogy rád török…

– Gyere csak – csicsergett a fényes női hang. – Egyedül vagyok. Úgyis meg akartam már neked mutatni…

Miksába új erő költözött, rossz gyomorral, bicegő lábbal vánszorgott el a szép hajú fiatalasszonyhoz. Ott, a második emeleten lakott a magányos asszonyka. A díványra dőlt. Fölvidulni mindenképpen, gondolta, túljutni a bajokon, az életveszélyen… – nézte a kedves nőt, ahogy az lassan levette a melléről lepattanó szvetterét. Micsoda rugalom! Kicsit boldog volt. Az asszonyka melltartója triumphosan virított a ruganyos testanyag fölött. – Élni, élni fogok, csak azért is, szeretni, újjáéledni! – A nyúlánk test a fürdőbe szaladt, Miksa a tükörből látta, hogy keni-festi magát a finom test, sprék, kölnik kerültek elő, ő már ájuldozott a kívánságtól.

– Gyere – nyögte szabadító nyögéssel az ifjú, de régi vágyú asszonya felé. Ölelésre tárta karját, ahogy felült, megmerevítette magát, lábujjait feledve repesett.

– Miksa – szólt komolyan a barátné. – Szeress! Te úgy tudsz szeretni, te megváltod az embert. – Miksa repesett.

– Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom… – Miksa föltérdelt a díványon.

– Ilyen – mondta szemérmesen a fiatalasszony, és melltartóját szétpattintva egy nagy noteszt mutatott föl. – Itt dugom, hogy senki se férhessen hozzá. Te értékelni tudod! Valójában csak a fele… Töredék. Írok! Nem, nem ahogy gondolod, nem mint újságíró. Valódi író! Gyűlölöm az újságírást! Az újságíró újságot akar írni, az üzemek, a téeszek, riportok… Nézd! – Miksa nézte az asszony érett mellét. – Belső monológ! Te el tudod intézni, hogy egy színésznő eljátssza! Neked adom! Én csak mellékesen… – és odazuhant Miksa mellé a díványra, aki bénultan hanyatlott alá, kezében az ismeretlen tárggyal. – Nem szeretsz? – kérdezte fuldokló sóhajjal az asszony, beborítva arcát haja selymével.

– De – mondta Miksa. – Elolvasom. Visszajövök – súgta az alélt teremtésnek, és Patyolat-égető zokniját fölhúzva kiosont a második emeleti büdös konyhán át a lépcsőházba.

A taxis nem engedte fizetni.

– Uram! Ön író! Ennyit megengedhet nekem, hogy ingyen vigyem. – S kattintotta a kesztyűtartót, s az ablaktörlő szarvasbőr és Soroksár térképe mellől gyűrött gépelt papírlapokat vett elő. – Engedje meg. Csak átfutja. Én nem vagyok sofőr. Írok… – alig találták el a fát, akkor már Miksa kezében volt a taxis kézirata, négy gépelt oldalon, töpörtyűnyomokkal, s csak a bal lába zúzódott össze.

– Hol vagyok? – kérdezte morfiummámorban Miksa, az író. A meglett sebészorvos gyöngéden hajolt fölé.

– Magyarországon.

– Írország – mondta bódultan Miksa.

– Jól mondja – nevetett az orvos. – Íróország. Ne izgassa fel magát. Meg kell gyógyulnia. Tudom, hogy most nem tud odafigyelni, de el kell mondanom magának valamit… Maga értékelni fogja… Én nem vagyok orvos… – Miksa visszahanyatlott, de az orvos oxigénezte.

– Szép… – gondolta Miksa. – Nem orvos, és én itt vagyok a keze között, agyam szétpattan, lábujjaim vérmérgezésesek, hormonjaim gombásak, szívem kifulladt… és ő nem orvos. Azt súgták a mentőben, a legjobb sebész, legjobb a technikája, s már egyetemi tanár lehetne, ha egy kicsit jobban feküdne.

– Nyugodjon meg – fogta vissza Miksa kapkodó fejét az orvos. – Orvos vagyok, de ez mellékes. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, s egy kétrét hajtott finom iratot húzott elő. – Olvassa el ezt… kérem. Könyörgök. Maga nincs a legjobb állapotban, ki tudja, reggelre… a reggelt… szóval, érti. Legalább valaki olvasta!

Miksa majdnem elsírta magát.

– Ne legyen gyönge. Hátha felépül. S akkor bemutat.

Miksa szipogott.

– Kinek?

– Ez itt három novella.

– Meghalok! – ordította Miksa.

– Még ne! – rémüldözött az orvos. – Olvassa el előbb!

– Jaj! – kiáltott fel Miksa, ledobta magáról a takarót, és hálóingben kirohant a folyosóra. A ruhatárból kiragadott egy kabátot, és vacogva kifutott a szabad levegőre. – El innen!

A tavasz párafátyolba burkolózott. Sietett hazafelé, kimerülten, szíve sajgott, önmagáért és a hazáért. Lábujjai égő parazsak voltak, de boldogan látta, hogy a sárgakeresztes utcaseprő lassú ütemben sodorja a tavalyi avart a járda mentén.

– Dolgozik? – rontott rá ijedt és reménykedő kérdésével Miksa.

– Mit tehetnék. Söpröm az avart. – Aztán cinkos mosollyal rávillantott. – De ez csak mellékes… Bő zubbonya alá nyúlt, és hosszúkás, kétrét hajtott ívpapírt húzott elő. – Írok. Tudja, hogy van. Itt senkit sem elégít ki a foglalkozása. Legtöbbje nem is ért ahhoz, amit csinál. Mi legyen? Hát ír. Írunk – nézett mélyen Miksa szemébe, aki vacogva futott tovább, kezében az utcaseprő finom gépelésű kéziratával. Kapkodva csomagolt össze, behányta két bőröndbe a holmiját, és Hegyeshalomra utazott.

– Hova? – kérdezte a vámőr.

– El. El innen. Elmegyek.

– Író?

– Az a foglalkozásom.

– Jó magának. Várjon. – A farzsebébe nyúlt, és egy négyrét összehajtott, több éves kéziratlemezt vett elő. – Maga értékelni fogja. Én nem akartam vámőr lenni. Ha ki tudja csempészni… ebben igaz dolgok vannak… megszenvedtem érte. Csak kényszerből vagyok vámőr, egyetemem van, voltam cipész, erdészeti szakember, hentes, patyolatos, újságíró, dolgoztam kórházban, iskolában, kékfestő üzemben, nyomozó, fodrász, autókísérő, téesztag, sírkőfaragó, borügynök, segédszínész, kutyapecér, igazi segédmunkás is voltam, dolgoztam a Tattersallban, voltam kórustag, személyzetis, állatgondozó, nyomdai tördelő, villanyszerelő, dolgoztam a Halbiológiában, voltam gázellenőr, kiállításrendező, sekrestyés, benzinkutas, jól kerestem, metrótévénéző, vízügyi előadó… – írni kell. Nem elégít ki. Csak az írás. Írni kell. Mindenki ír, Magyarországon mindenki ír…. Anélkül nem megy. Kicsempészi?

– Késő van – mondta Miksa törötten, hajnali három volt, aludni vágyott.

– Jó, majd reggel. De ne csapjon be! Itt a faluban van egy IBUSZ-szoba, reggelig adnak ott szállást. Olvassa el, mit írok. Megírtam!

Miksa az IBUSZ-szobában aludt. Hétkor egy termetes asszony megrázta a vállát.

– Hé, magának nem kell menni? – Ránézett erős, barna szemével.

– De… Megyek… A kéziratok… – oldalt pillantott, ahol a bőröndjei mellett két Lewis-szatyorban halmozódtak a maradék kéziratok. Az asszony kiment, az ablakon át látta, hogy megfejte a tehenet, a tyúkoknak kukoricát szórt, a kötőgépen kötött egy keveset, aztán egy kereskedővel beszélgetett, mielőtt visszajött.

– Maga… nem ír?

– Én? Dolgozom. Van elég. A fiam technikus, reggel indítom. A férjem a téeszbe jár. A lányom lánya, az unokám átjön, vigyázni kell rá. Én meg délután a húsüzembe megyek.

– Nézze – mondta Miksa, kapkodta magára a szvettert, hogy átérjen a határon reggel. – Ennyi kézirat. Most nézze meg! Olvasson bele!

Az asszony szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Ne haragudjon. Analfabéta vagyok.

És aláírta a bejelentőt, két X-et téve a szállásadó helyére.

– Végre – mondta Miksa.

Összecsomagolt. Beszorította a bőröndjeit, aztán széttárta a karját a hamvas reggeli levegőbe, átölelte az asszonyt.

– Mondja le a szekeret. Maradok.