Apasors

Az ember a korábbi gyerekeknek sokkal kevesebbet ad, mint a későbbieknek. – Mintha ők tehetnének róla!

 

Egy gyerek – nem gyerek.

Kettő – szép.

Három – szerencse.

Négy – Hm…

Öt – demográfiai robbanás.

 

Egy gyereket könnyebb szeretni, mint ötöt.

 

Mindig családra vágytam.

Megkaptam.

Most kettő is van.

Nem unatkozom, annyit mondhatok.

 

A gyerek a házasság gyümölcse.

De amíg beérik!

 

Mondá az Úr: „Szaporodjatok és töltsétek be a földet!”

Milyen igaz!

De ha nincs föld?

 

Az egyik tanárnak ment, a másik kirakatrendezőnek, a harmadik ápolónak, a negyedik orangutánnak…

De van még egy gyermekem…

 

Szabadságot szerettem volna megvalósítani – legalább a családomban.

A rabságnak is van kifinomult foka.

 

Szerettem a gyermekeimet. Arra törekedtem, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak. Azt játsszanak, amihez kedvük van. Azt a pályát válasszák, amihez hajlamuk van. Úgy szeressenek, ahogy tudnak. Maguk filozófiája szerint gondolkozzanak. Legyen önálló világképük, gyerekkoruk, pelenkájuk.

Sikerült. Elmondhatom. Reggelente földig hajló, bűbáj mosolyú lényeket látok magam körül:

– Üdvözlet, Bokassza császár!

 

Meg akartam értetni magam a gyerekeimmel. Föltárni lényemet. Most a félemeleten állok – ki van írva egy réztáblán:  Gyurkovics  –, ez biztos én vagyok. Fölvidámulok. Becsöngetek, hiszen nincs kulcsom. Bentről vékony, kedves, elegáns, üdítő hang szól:

– Ki az?

 

Istennel elég sok gondom volt.

Így hát gyermekeimnek szabadgondolkodást akartam biztosítani – azt hiszem, ez érthető.

Háború után kifényesült az ég – szerettem volna átadni a gyermekeimnek a fényes ég hitét.

Szenvedéseim arra tanítottak, hogy a szorongás megérleli az embert – van aktív stressz is.

No meg hogy a szerelemben atomfényű találkozás van.

Kopogok az ajtón.

Nem nyitnak ajtót

Cérnahang kiüvölt: – Elég volt a gyötrelemből!

 

Már-már föladja az ember…

A lány meg megrázza a válladat:

– Halló! Csak nem ért el az agyérelmeszesedés?

 

– Valaminek lennie kell az embernek!

Így az apa.

– Te mi lettél?

Így a gyerek.

 

Próbálom oktatni a gyermekeimet:

– Az ember azzal feküdjön le, akit szeret…

Üvöltözöm egy magányos teremben.

 

– Én megmondom, mi az élet lényege – az apa előrehajol. – Hogy az ember el tudjon aludni. – Apa fejét az előtte lévő asztalba veri, bóbiskolva.

– Jó, jó – mondják a gyerekei. – Csak kelj föl.

 

– Egyet értsetek meg – mondja az apa a gyerekeinek. – Az ember, amíg él, egyetlen dolgot szeretne megmagyarázni. Mit csináltok helyesen, hogyan lesztek boldogok, mit kell kiállni…

– Jó, jó – mondják a gyerekek. – Mikor halsz meg?

 

– A rózsák a kert legszebb virágai. – Így az apa gyermekeihez. – Májusban kinyílnak, tombolnak novemberig…

– Apa… – csácsognak. – Január huszonkettedike van.

 

– Egyet kell hogy megértsetek. A forradalmat értelmiségiek csinálják. De ez magában elhal. Ha nincs tömegbázis. Tömegbázist csak a munkásság ad. De a hátország a parasztság! Ez a jóléti állam titka.

– Ezért lettél jóléti államtitkár – felelik a gyerekek.

 

– A világ forrong – mondja apa. – Most már nagyon nagy fegyverek vannak a kezünkben. Beláthatatlan a nemzedékek sorsa. Remélem, ti megússzátok. A gyerekeitek is. Az unokáitok. Csak az első láncszemre ügyeljetek. A gócra. A bajra. Azt kell kiiktatni…

– Te az első láncszem vagy, apa?

 

– Arra ügyeljetek, hogy mindig legyen valaki, akit megszólíthattok. Nem lényeges, mit mond, fontosabb a kontaktus. Ne filozófiákon törjétek a fejeteket. Valakihez tartozzatok. Ez olyan, mint az áram. Feltölt. Legyen az szerelem, amibe belehaltok. Legyen ország, ami elveszendő. Seb, ami vérzik. Akkor megnyugodhattok. Legyen a kezetek ügyében egy titkos telefonszám. Haló porotokban is számíthattok rá, olyan. Akkor még mindig van remény. Az élet helyrebillen. A kontaktus, a háttérben…

– Apa, mi a számod?

– Most csinálják a vonalat. Még nincs telefonom. A jövő századra ígérik…