Telefonbeszélgetés

– Halló! Te vagy az?

– Én. Kit keresel?

– Jaj, ne bolondozz! Láttam a tegnapi rendezésedet, a bemutatót. Ne haragudj…

– Ja, persze. Ott voltál.

– Ott. Nézd… régóta ismerjük egymást. Meg kell mondanom…

– Tudtam.

– Mit?

– Hogy észreveszed.

– Hogyne vettem volna észre! Régóta szóvá akarom tenni…

– Tedd.

– Barátok vagyunk…

– Épp azért. Ez kizárja a mellébeszélést.

– Nehezen szántam el magam. Nem szeretném…

– A tempóra gondolsz?

– Honnan tudod?

– Apa! Ha a te darabjaidat is rendeztem… Nemegyszer.

– Éppen ez az.

– Pörög?

– Mi pörög?

– Nem vetted észre?

– Ezt akarom elmondani. Őszintén.

– Tudtam, hogy észreveszed.

– Mit?

– Ne szerénykedj. Éles szemű vagy.

– Meg kell mondanom…

– Kiterjedt az egészre. Unalom?

– Örülök, hogy te is érzed.

– Nem hagytam ki egy pillanatot, gondolhatod. Hát, persze, gyötörtem a színészeket.

– Ezt érzem.

– Hát azt hiszed, maguktól képesek erre? Tévé, szinkron, rádió után…

– Mintha nem is értenék a darabot.

– Jaj, de kedves vagy! Ismered őket. Ezekből szikrát csiholni! Hogy menjen… az egész masinéria! Észrevetted?

– Észre.

– Tudtam, hogy figyelsz. Érzékeny ember vagy. Te – halló, ott vagy? Ezek állatok.

– Ennyire idomítani! Ne haragudj…

– Örülök, hogy észrevetted. Mintha nem is dögfáradt állatok volnának…

– Egyszerűen végrehajtották…

– Na, ja. Alám gyűrtem őket. A legutolsó vércseppjükig kisajtoltam…

– Ez érződik…

– Apa! Azt hiszed, egyszerű volt?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy az egyéniségük…

– Gondold el, ezekből kihozni!

– Nem passzolt…

– Mibe került ez nekem!

– Az a személyes fény…

– Kicsiholtam! Örülök, hogy észrevetted! Tudtam, hogy értesz. Mindent beledobtam.

– Ezt akarom mondani. Szabad játék. Kicsit lefékezni a…

– Handabandázni akartak. Lefékeztem őket, mi?

– Le. Ezáltal… Az egész… olyan…

– Kijött. Észrevetted?

– Nézd… az erőszak…

– Azt hiszed, lenne ilyen eredmény? Persze ezt meg se látják. Te észreveszed. De a kritikusok! Azt hiszik, jó színészek…

– Az egész darab más lett.

– Észrevetted?

– Nem akarok köntörfalazni…

– Tudom! Nekem ne mondd! Apa! Nem szeretem, ha szembedicsérsz. Hulla vagyok.

– Belefáradtál.

– Na, ja! De újra kezdem! Ilyen eredményt! Tudtam, hogy te észreveszed. Tudod, hol lenne ez a darab nélkülem?

– Az egekben. Épp…

– Igazad van. Elszállt volna, mint a füst! Mindig azt írják, hogy nincs tempóérzékem. Hogy nem pörög a darab. Hogy nem tudom összefogni az egészet. Hogy terrorizálom a színészeket. Mintha telefonkönyvet olvasnának. Lassú, mechanikus. A játékosok elvesztik az egyéniségüket. Nem hagyok teret a játékra. Meghamisítom a darabot. Ismétlem magam, fáradt vagyok. Unalmas. Leültetem a darabokat.

– Itt a bizonyíték. Magunk közt…

– Apa. Örülök, hogy észrevetted. A mű bizonyíték! Nem török le, ne hidd! Ezt is megfúrják. Bukik, tudom. De te – hitet adtál! Néha arra gondolok, abba kellene hagynom. Annyiszor támadtak. Letörtek. De örülök, hogy ezeket a rejtett erőket észrevetted. Velem vagy. Tudod, mit jelent, hogy fölhívtál? Új erőt!

– Épp azt akarom mondani… Magunkba kell szállni… Alázat… apa. Ez az előadás is mutatja…

– Ne mondd! Szégyellem magam… Ne dicsérj! Köszönöm. Hogy bízol bennem! Várom az új darabodat! Megrendezem!