Sport a halálig!

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdul.

– Doktor úr…

– Mi van? Mi van? – riadt föl Meggyvágó, s ködös szemmel néz körül. – Győztünk?

– Nem… Nem hiszem… Egy beteget hoztak.

– Pont most…? – az orvos elnyűtt, bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeesem. Tudja, hogy félórát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

– Nem küldhetem el őket. A Lélekipari Vállalattól vannak. A munkatársai hozták be a beteget.

– Rosszul van?

– Ajaj. Azt hiszem, nem is él.

Ekkor már betódultak a civilek, két izzadó, elegáns ember hozott egy harmadikat, a karjuk között szorították, feje előrelógott.

– Doktor úr, segítsen!

Meggyvágó megrázta magát, hogy fölébredjen.

– Pont én? És mért ide hozták?

– Ideg és Elme, nem? – mosolygott az egyik izzadó úr, s egy székre löttyentette az elalélt kollégát.

– Mondják gyorsan… Amíg ébren vagyok. Mi a baj? Dühöngött? Tört-zúzott?

– Á. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Alszik.

– S az baj?

– Mindenütt alszik. A folyosón fekve alszik. A főnök szobájában a szekrényben aludt. Egy kísérleti kamrában horkolt, miközben az alany állóképességét kellett vizsgálnia…

– Nem tud dolgozni?

– Az nem is volna baj. A jövőtani osztályon dolgozik, nem nagyon lényeges.

– Mit csinál ott?

– Mit lehet ott csinálni? Ül, ábrándozik, számolgat, éhségi szinteket mér, elhalálozási statisztikát csinál, gerontológiai gimnasztikákat koreografál… szóval nem csinál ő különösebben semmit… De most nem lehet életet verni belé. Azelőtt legalább ült, vagy néha elment munkaidőben a Rudasba. Már annak is örültünk. De most lefekszik a liftben. Alszik.

Meggyvágó megrázta magát, hogy ő is életre keljen.

– Agyonlógta magát. Somnolentia inaertialis. Tehetetlenségi alvás. Semmittevési alvás.

– Nem, uram! Közben motyog! Részidőket, századmásodperceket suttog maga elé, műszavakat, kettős csavar, dupla szaltó, óriáskerék, bal horog, kettős tus, rohamvitorlás, üldözőverseny…

– Üldöztetési téves eszmék.

– És magyarosított. Vagyis… Volt rendes neve. Pépre magyarosított.

– Pépre. Nem baj, ha magyar neve van az embernek.

– De, Pép? Pép Lajos lett a rendes Pecherből – nézték a munkatársak a szegény, előrehanyatló Pépet.

– Na, jó – mondta Meggyvágó, kinyújtotta a kezét, mintha kezet fogna velük, ők mosolyogva belecsúsztattak egy ötszázast.

– Megpróbálom. – A másik is nyújtott egy Adyt. – Jó, hogy behozták. Elmehetnek. Majd kezelésbe vesszük.

– Köszönjük. Ha van valami, értesítsen bennünket, doktor úr. Lélekipari Vállalat. Benne vagyunk a jövő évi telefonkönyvben. Hogy mi lesz vele? Ráér, mert a jövőtani osztályon dolgozik, csak legalább ne járjon be.

– Megtesszük, amit lehet. – Elbocsátotta a dolgozókat, akik az intézet büféjébe siettek, és vettek két olimpiai aranyérmet étcsokoládéból szép sztaniolban.

Meggyvágó a páciens vállát rázogatta.

– Pép úr… Halló! Pép Lajos! Ébredjen!

Pép megrázta vékony nyakát, kilógó ingét kezdte ösztönösen gyűrögetni a nadrágjába, szandáljából kivette a lábát, egyiken nem volt zokni.

– Doktor úr… Tönkrementem. Büntetőszázadba osztottak. Ez a baj. A jövőtani osztályon dolgozom, de mit csinálhatok, nincs mivel foglalkoznom. Nincs jövő. Hazamentem. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, a semmittevésben halálosan elfáradtam. És nézem az olimpiát. Agymosok legalább. Kimosom az agyamat. Érti? Doktor úr, maga alszik?

– Nem, nem, csak egy pillanatra elszunnyadtam. Beszéljen.

– Rájöttem, ez szándékos. Rám kapcsolták a gépet. A jövőgépet. Rosszul vagyok. Hányingerem van.

– Hányjon. Ott a mosdó – mondta félálomban az orvos.

– Nem most. A jövőtől. Gyötörnek a képek. Már csak ezeket a képeket látni. Rám kapcsolták a gépet. A stadionok betonszerkezete mintha a fejemre nőtt volna. Minden tökéletes. Feszített víztükör van a medencében. Kifeszítik a vizet, hogy egy-két tizedmásodpercet nyerjenek. Az üldözőverseny lámpái villognak a fejemben. Percenként kapkodják a képeket. Nem győzöm. Vibrálnak a teljesítményszámok. Robotemberek részidőket ordítanak, világcsúcsokat javítgatnak futószalagon, mint egy varrodában a munkásnők.

– Gépek. Na jó, a gépek.

– Nemcsak a gépek. Az rendben van, azt én is tudom, a jövőtani osztályon dolgozom. Emberek. Férficombú nők röplabdáznak, reng alattuk a terem. Üvöltve futnak be öttusázók, magukból kivetkezve, eszméletlenül, és félórákig lélegeztetik őket, hogy életre keljenek. Harminckilós gyerekek csonttalanított testtel tornásznak, mint a vitustáncot járók, nem tudni, hol a fejük, hol a fenekük. Kopasz varázslók vetik vízbe magukat, és fuldokolva csapkodják a feszített víztükröt. Sehol egy ember! Fantomok. Visszafejlesztett mellű nőakrobaták, még a bimbó se látszik a trikón. Hormonátrendezésű törpék a korlátokon. Kitenyésztett férfiarcú és férfitestű nők domborodnak a medencék fölé, és röhögve úsznak világrekordokat. Izomkolosszusok vashengereket emelnek a fejük fölé, közben övvel szorítják össze a hasukat, nehogy kipukkadjanak az erőlködéstől, mint a túlfőtt töltöttkáposzta. Nem bírom!

– Ne nézze. Nem kell néznie!

– Rám kapcsolták a gépet, nem tehetem. Már én is részese lettem a versenynek. Kiszúrhatták, hogy a jövőtanin dolgozom. Összekeverik a képeket. Van úgy, hogy az uszodából közvetítenek bokszmeccset, de a bemondó nem azt közvetíti, amit látunk, hanem egy harmadik versenyt. Nézem, hogy az egyiket leütötték, miközben a kommentátor azt mondja, milyen jól állják a sarat, milyen jól! S a technikán túl az emberek! Duplán látok már! A régi, szerény riporterek kettesével ülnek a versenyeken, és egy-egy sportoló élettörténetét mesélik a lélegzetelállító gyakorlatok alatt, hogy melyik klub tagja? Hány kiló? Mikor született? Mikor vették ki a vakbelét? Él-e az édesanyja? Adatok! Angol sportolók, akik Amerikában élő skótok. Indonéz hollandok, Puerto Rico-i spanyolok, néger kubaiak! Nemzetek! Részidők! Dekák! Véredények! Kommentátorok! Az egyik kéri a másikat, mesélje el, mit mondott a harmadik! Levitézlett díjkiosztók bukdácsolnak régi sportmunkájuk múmiájaként, törpék és ősz hajú óriások! Hol az ember? Az összetett, a görög, a harmonikusan fejlett, ahogy mi a surdopedagógiában tanultuk. Szeretnék már egy részarányost látni. Nem bírom! Egy emberi hibát legalább! Életre kelek, ha valaki elmarad a világcsúcstól! Ha valaki nem bír kinyomni egy féltonnást! Ujjongok! Vitorlások, sose látott hajók, pakisztáni gyephokizók, robotbiciklisek, gőg-mackók, mirigy-lányok, csiga-nők, ököl-fejűek, csíra-hangúak, pulyka-arcúak… Nem bírom! Megbolondulok! Doktor úr! Mindent megadok, ha meggyógyít. Ki vagyok merülve, ha látom a jövőt. A családom elköltözött, a feleségem válik. Vagy rettegek, vagy alszom… Adjon valamit doktor úr! Pép vagyok, Pép lettem… Nevet változtattam… Maga alszik? Hé! Doktor úr! Ide figyeljen!

Az orvos felütötte a fejét.

– Tizenegy perc. Ötven egész harminckilenc másodperc. Világcsúcs-beállítás. Plusz ötszáz. Persze hogy alszom. Hát én is nézem. Védőgátlás. És maga ma a kétszáznegyvenhatodik – ezzel a panasszal. Plusz ezer forint, a nővérnek kettőszáztíz. Diktálom, nővér… Pép Lajos, tévénéző, jövőlátó. Diagnózis: akut olimpia. Gyógyjavallat a természet szerint, védőgátlás. Fektesse le, nővér.

– Doktor úr, rendben van… És maga? Maga kinek drukkol? Mi a kedvenc sportága?

– Alvás. Hosszú távon.