Öltözzenek a költők!

Mindenféle ruhája van. Fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Tud elegáns is lenni, de nem kell. Kimondottan ruhafajtája nincs. Váltogatja, nem törődik vele. Nem fontos neki. Csak épp felöltözik, ez a szokás, ruha van az emberen. Valószínűleg ruhában nem volt boldog. Talán meztelenül se. Ki tudja? A ruha mellékes, fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Röntgennel se lehet átvilágítani.

 

Haja nyakban, nyaka hajban, hajlottan, lezseren és nyűtten áll – válogatott zakói kötetében. Elüt. A ruhájával a környezetétől – hangsúlyozottan puha, költői. Akárhol jelenik meg – látnivalóan költő ruhája az, amiben áll. Színei visszafogottak, anyaga puha, szellemből van, illatszere kellemes. Ilyen egy költő – mondja az ősz hajú ruhatárosnő a szerzői estjén. Ilyen.

 

Egyszerű, tárgyias. A diákszakkör felolvasó-délutánjának közepére szabott öltönye van rajta mindig. Nyáron is abban jár, cipőjét a lábtörlőbe törli: por, por, por… Steril legyen, gondolkodó. Nem tudni, jogász-e vagy tárgyaló fél; sietős, egyenes váll. Állítólag a Balatonban is öltönyben fürdik.

 

Ó, ó! Micsoda kellem, vidékies választékosság, vadászöltöny zöld szegélye a parolin. Snájdig, de puhább, mint egy huszár. Bársonyszegély, mondom, bársonyszegély. Zsebe a testhez simul, ki nem dudorodik, a kéziratot mindig posta küldi el, nehogy kinyomja a ruhabélést. Bal válláról és jobb válláról könnyű kézzel pöccinti le a port, mi a kocsiúton rászállt.

 

Nyűtt. Összegyűrt. Csőnadrág vagy bőnadrág, bukdácsol a ruhában. Mint egy bohóc, de mint egy zsonglőr is, el nem esik, bár lábai összekuszálódnak a járásban. Nyakkendője pertli. Élvezi az egyedüllétet. Az egyedülvalóságot. Ez az igazi állapota, de kedvesen ődöng a végeláthatatlan márványtermekben, ahol mindenkinek visszaköszön, akár ismeri, akár nem. Ülésben más. Visszahúzódik, mint egy egér, akit meg nem fognak, aki meg nem fog senkit, szellemi sajtot rágcsál, s nevet a halhatatlanságon. A ruha alatt még rengeteg hely van, elférne benne még két másik ember is.

 

– Angol. Szabott. Derű-tiszta. Civil. Banktisztviselő is lehetne, de nem az. Menedzsere – a gondolkodás – járatja így. Táncolni nem szokott, ebben a ruhában nem is lehet, csak gondolkodni. Persze, ez csak páncél. Véletlenül megérintettem – nem őt, csak a ruhát –, az anyag sértőn kemény, a páncél fölsérti az ember kíváncsi kezét. S a csigahéj alatt végtelen puha ember él.

 

Matróz – akármit vesz fel is. Dülledt mellkas – tengeri illat. Eleganciája súlyemelőtestre vall, így vesz fel földet, sziklát, koronát a kezébe. Ereje a begombolkozott nyaktilós mezek alatt összpontosul – feszül. Nem ideges. A ruhája sem. Mellkas, tenger, félrebillent fejű tűnődés, háborog a trikó alatt, mintha a fegyelem minden pillanatban szét akarna robbanni. Bár nincs is tengerünk, tengeri ember.

 

Elsőrangú öltönyök. Dózsa – vascivilben. Komplett. Elegáns ing, elegáns kézelő. Elegáns gombok. Egytörzsű, mint a gomba, kalap nélkül. Cím, rang, kór – nem számít.

 

Vénkisasszony – démonban. Lánc, gyöngy, tű. Régi holmik modern verettel. Vas ékszerek, vaslánc, vaskarika. Fából. Fekete és rózsaszín blúzok, mintha platinaestélyre menne, pedig csak a kiadóba. A nő valahol vasba verve kibontakoztatlan türkizben. Vagy vasban.

 

Senki se mondaná, hogy költő.

 

Vászontáska, mai tweed, lötyögő nadrág. Át a századon, vándortáska, mohó cigaretta, fül kissé eláll. A fül is a ruha tartozéka, alatta minden kicsit hitelesebb, hanyagabb, hányavetibb, gondtalanabb. A lélek elegáns póza nem üt át a ruhán, csak a felöltő reverjén csillan fel néha egy csipetnyi halhatatlanság.

 

Gondtalan költő, rendes polgári ruha, de az mégis csak úgy van ráaggatva. Nyakkendő vastag, nadrág szűk. Zakó is szűk. Az egész ruha szűk. A cipő is. Az ország is.

 

Széles karimájú kalap, ferdén a fejbe döntve. Egy arisztokrata s egy garzon könnyed keveréke. Bő, testet takaró zakó, leér a térdig. Ballon nagy, a földet söpri. Századvégi. Századelő. Libegve megy a romos Budapesten, egy kávéházba tart, amit lebombáztak, így aztán egy szűk kis presszóba tér be. A felhúzott nadrág alól kivillan a kamásni.

 

Ketten vannak. Az egyik kijön a szerkesztőségből, a másik bemegy. Az egyik szőke, a másik barna. Amíg az egyik a kádban ül, a másik fogadáson. Az egyik hazamegy a szülőfalujába, a másik lepedőbe csavarva ül a kihűlt olajkályha mellett. Az egyik olyan, mint egy brabanti, a másik, mint egy briganti. Az egyik jobbra megy, a másik balra. Egyszerre kettejükkel nem lehet találkozni. Azt hiszem, egy ruhájuk van.

 

Kicsi. Áll az utcasarkon, általában. Tanácstalan. Felöltője beborítja, mint egy katonát. Gyűrött kéziratokat hord a válltáskájában, fiatalos nagy haj, széles sál, földig ér. Heves és fáradt. Ruhái egyre nagyobbak. Mintha az utóbbi időben még kisebb lenne, mint eredetileg.

 

Kék öltöny, húsz éve ugyanaz. Régi szabás, régi anyag. Ebben olvasta föl az önképzőkörben is a verseit, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azóta is ebbe jár fogadásra, író-olvasó találkozóra, alkotóházba, kortársai temetésére.

 

Színes ing, csaknem kékfestő. Öltönyben soha. Ízlés, gusztus. Nyakkendő soha. Bársonyos lázadás – színes, ötletes. Esernyő soha. Még temetésen sem, esőben. Inkább fölhajtott ballon, olasz maffiózók filmképeként. Otthon narancs-fekete-zöld frottírköpeny. Abban ír. Szívesen és színesen.