Öninterjú

No, a csuda vigye el!

Előszót kell írnom egy darabhoz, fontoskodni, átfilozofálni, összeráncolt szemöldökkel gondolni gyermekemre, akit a szerelem és düh aktusában – magyarán – létrehoztam. Olyan ez, mintha rám kiáltanának a rendőrségen: – Minek hozta létre ezt a gyereket? Tudhatta, mennyi baj lesz vele, elcsavarog, „kihág”?

Az Apa dadog: – Én nem gondoltam…

Rám ordítanak: – Maga ne gondoljon semmit! Megcsinálta!

Apa: – Szép szeme lett. Éles nézésű. Hasonlít rám. Föl akarom nevelni… Felelősséget érzek…

Ordítás: – Felelősséget? Gondolt akkor arra, hogy ezt be kell illeszteni a társadalomba?

A: – Milyen társadalomba?

Üvöltve: – Gondolt arra, hogy ennek levegő kell, lakás, otthon, pénz…?

A: – Szeretem…

R: – Szeretem, szeretem… Hogy sínre kell tenni?

A: – Isten őrizz! Nem akartam meggyilkolni! A vérem!

R: – Ne hülyéskedjen! Úgy értem, egyenesbe hozni!

A: – Nyomorék?

R: – Maga idióta. Ennek természetes funkciókra van szüksége… hogy legyen belőle valami!

A: – Lesz is. Gondolom.

R: – Ne ugráljon. Ez menhely. Itt föl kell nevelni az elhagyott gyerekeket!

A: – Dehogy elhagyott! Én vagyok az apja! Fizetem a tartásdíjat!

R: – Közröhej. Azt hiszi, a maga tartásdíjából el tudunk tartani egy menhelyet?

A: – Rendőr úr… én a jövedelmem felét… kétharmadát… egészét… Én adófizető vagyok!

R: – Ne röhögtesse ki magát… És a nézetei?

A: – Az enyém, vagy a gyerekemé?

R: – Úgy! Magának külön nézetei vannak!

A: – Dehogyis! Csak ki tudja, hova kapatja el magát ez a kölyök!

R: – Álljunk meg egy szóra! Maga skizofréniás?

A: – Dehogy vagyok! Csak az apa ki tudja mondani azt, amit nem tud a fia nélkül kimondani.

R: – Becsap minket.

A: – Én? Én korrekt – és hozzá kell tennem – magyar állampolgár vagyok. Hogy csapnám be önöket?

R: – Kettős tudat?

A: – Mit tetszett mondani?

R: – Maga át akar verni minket! Maga a gyerekével akarja elmondatni, amit maga nem mer.

A: – Ne tessék engem gyanúsítani. Nekem személyi igazolványom van. Működési engedélyem!

R: – Maga átver minket, Gyé-Té!

A: – Jaj, őrmester úr, eszem ágában sincs… Megmondanám! Én nem vagyok képlet-író! Nem írtam soha parabolát! Undorodom a történelmi vitézkedéstől! Semmi áthallás! Egy az egyben! Ki se tudnék találni semmit, nekem nincs erre fantáziám! Szégyellem, de én azt írom, amit gondolok.

R: – Meg akar bolondítani! Ne vacakoljunk! Nekem is ezer dolgom van, ellenőrizni, összefogni… és este hétkor vár a feleségem, le kell adni a szomszédba a gyereket. Tudnom kell, hol áll a menhely… Illetve a színház. Félhomályban – mert az elektromosok kikapcsoltak – meg kell néznem egy honi előadást, ami francia hatásokkal jugoszláv környezetben és népi spanyol ruhákban akar bemutatni egy amerikai rockzenével dúsított pirandellós komédiát, ahol szenvtelen angol színészek idézik Dürrenmatt svájci krimijét a hetvenkedő tökmeztelenség jegyében, a svéd neoszexualizmus dán bordélyváltozatát a nyugatnémet újfasiszta ellenállás vatikáni visszafogottságával, amibe beszüremlik az afrikai folklór néger mesemondása és a No-színház bábmerev órákhosszani fallosz-imitációja, míg a nyers ausztráliai fegyencmechanizmus átcsap az önfeledt kenguru-filozófia iráni terrorhitébe és a mexikói indiánok tamtam-révületébe, ahol szembe szúrt reflektorok mellett Ljubimov ostora csattog, míg Aldo Morót a csomagtartóban megtalálják!

A: – Bocsánat! Ezt szeretném elkerülni! Én kifizettem a villanyszámlát! Megadtam az árát.