Bagó Lajos élete

Bagó Lajos, hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt. Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt, hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.)

A Törökvészi úton állt. Köztudott, hogy a Törökvészi út lejt. Hóban, december végén különösen lejt. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országra és a kocsijára. Mért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De – gondolt aztán vigasztalóan a sorsára – ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbeli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett. Nem kellett harcolniuk az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkori aggkori Európát. Jó lehet Franciaországnak – váraikat épségben hagyták; mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában – októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt, elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni – műanyag talpa volt. Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott, szánkózott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátraegyensúlyozott, csúszott, röpült – átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon.

Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban – autót vásárolt. Szép sárga Skodát, azzal röptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán.

Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát – és író lett. Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, mért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt, rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot:

– Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem készíti el idejében a faliújságot. Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba… Ne törje magát itt bagóért.

Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, miniesszéket, hangjátékokat, népszínműveket, gyermekmeséket – mennyit csúszkált, mennyit bukdácsolt! Nem beszélve arról, hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást, a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság. Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentetett lábát a Törökvészen és az irodalomban.

De most, szerencsétlenségére, kocsija sem volt. Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, a ventillátor gumija beakadt, a ventillátor két vasfoga kitört, és az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit – már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját. Két óra késéssel állított be, csatakosan elcsigázva, francia csizmában.

– Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor.

– Ne haragudj… A Skoda ablaktörlője…

– Tudom. Az ablaktörlő, a ventillátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál.

– Sajnos van. És ez a gyártmány…

– A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát?

– Milyen novellát?

– Na ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató!

A szerkesztő élesen Bagó szemébe nézett, kérlelhetetlenül.

– Vidámat? – kérdezte az író keservesen.

– Persze. Mért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts.

Vidámat? – gondolta Bagó. – Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. – Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz kell rohannom a kórházba, Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj. Összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Még hozzá ez a rohadt francia csizma. A törökdúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról, hogy kétezerötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsönadott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell, esküvői vacsora kell, ablaktörlő kell, hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Máj? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. – A szerkesztőre meredt, aki előtte gesztikulált.

– Vidámat! Tudod te azt. Valami kedves marhaságot. Valami bukfencet. Ami vidáman indul, elcsavarodik, aztán harsány nevetségbe fullad. Írhatsz bármiről, csak vidám legyen! – És közelebb hajolt az összegörnyedt emberhez. – Annyit elárulhatok, megfizetjük. Holnap le kell adnom. Nem leszünk szűkmarkúak. Nem bagóért… – suttogta.

Lajos összeszorított foggal poroszkált a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. – Vidámat! – kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal, a tanmenetet tartó faliújság-irodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventillátorok, kipufogók…

Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott. – Ha eltört, akkor már hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni!

A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De – ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg, Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakadt, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon… Hol rontottam el?

Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkreverték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba? Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak beléptünk, a javába! Elkéstünk a tiltakozással! – A Főnök duzzadt fejjel ordított. – Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nemcsak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság!

A főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok – tele lett az élet főnökökkel. Közértvezetőkkel, grófokkal, autószerelő-istenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel, vízvezetékszerelő hatalmasságokkal, áruházi Mikulásokkal, fehér köpenyes orvos-királyokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesmesterekkel, kucsmás zöldségárus-bojárokkal, benzinkutas úrnagyokkal, pszichoanalitikus-főapákkal, vezetőképzős főmuftikkal, békenyilatkozó hájas blöffölőkkel, munkafelügyelő-császárokkal, szoknyapecér családfőkkel, és ujjal mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: – Te vagy a hibás. – A hatalmas hatalmasok fönn trónoltak Bagó tudata tetején, és bukdácsolásra kárhoztatták.

Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilalló lábával a szerkesztőségbe, és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be:

– Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő! Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni!

Bagó Lajos, hivatásos író, vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Csúszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Aztán majd írhat megint igaz, fájdalmas, történeteket – bagóért.