Morze– Megint kezdi? – Mit kezdenék? – Látom. Ideges, nem szól, zakatol belül. – Ideges vagyok, zakatolok, nem szólok. – Meséljen valamit. – Meséljek? Volt egyszer egy ember…
– Sokat veszít így. – Hogyan? – Egy lapra tesz föl mindent. – Ne tegyek? – Csinálhatná óvatosabban. Nem vesztene annyit. Nem kockáztatna. – És? – Nem pókert kellene játszania. Csapd-le-csacsit!
– Maga mindenkit föláldoz? – Föl. – Nem sajnálja őket? – De. – Akkor mért nem vigyáz rájuk? Ők is emberek. Ott maradnak maga nélkül, agyonégve, egyedül… – És ha velem maradnak?
– Föl kéne szabadulnia. – Hova? – Na, ne. Maga alól. Terrorban tartja magát, fél magától, úgy él együtt magával, mint egy idegennel. – Mért, úgy éljek, mint egy rokonnal? – Hát… Inkább. – Üljek le vele egy padon, jó zakóban, simítsam meg a hajamat, nézzem a kezét: ez az én kezem, ez a mi kezünk… ezzel a kézzel… ezzel a kézzel lehet simogatni, ezzel lehet, női combot, zebrahátat, öreg fejet, ezzel lehet ölelni… – Szeretni… – És gyilkolni.
– Látja, kibontják a hajukat a fiatalok. – Látom. – Maga nem? – Nem. – Mikor fiatalabb volt, kibontotta. – Nem bontottam. – Nem tudta? – Álltam a vasútállomáson, jöttek a vonatok, zárt a sorompó, csillogtak a lámpák, a pénztárablaknál egy idős hajú asszony ült mintás selyemruhában, lábasból zöldbabfőzeléket evett, a padon részegek ültek előre esett fejjel, a cigaretta az asztal szélén égett, a falon légyszaros disznó-hirdetések voltak, a barna ajtóról lepergett a festék – nem bontottam ki. – Esett az eső, a szél befújt, mi? – Igen.
– Maga nem vállalja magát? – Nem. – Nem meri? – Nem akarom. – Olyan? – Olyanok vagyunk.
– Maga ugyanaz, aki volt? – Ugyanaz. – Nem fejlődik? – Nem. – Hát nem látja, hogy röpködnek a hajók a csillagok között az égre? A számítógépek pillanatok alatt löknek ki holtbiztos adatokat, a fehérje előállítható egyhamar… – Mit akar ezzel mondani? – Fejlődjön. A társadalom aktív erői roppant terheket hordoznak… – Klukk, klukk. – Mit csinál? – Hívom a barátomat. Ma este itt kell találkoznunk. A nagyanyjánál volt benn a kórházban, nyolcvanéves, pénteken mindig visz neki csokoládét meg narancsot, hoztam neki egy ötvenest, sosincs pénze… – Szegény. – Dehogy szegény. Rengeteget keres. Csak lóversenyezik.
– Ennyit cigarettázik? – Ennyit. – Azt mondják, minden cigaretta tizennégy másodpercet vesz el az életéből. Nem baj? – De. – Akkor? – Fekszem a sötétben, rossz az ágy, besüt a lámpa az utcáról, meleg a párna. Rágyújtok. Nem vagyok egyedül, föllobban egy kis tűz, velem van a világ végezetéig. – Meddig? – Szorozza be. 14 szer x. Én nem tudok jól számolni.
– Maga hű? – Kihez? – Nő. Barát. Rokon. – Az vagyok. – Akkor mi a baj? – Magamhoz nem vagyok hű. – Eltávolodik? – El. És akkor ott állok magam nélkül. – És mért teszi? – Kényszer. – Akkor magának nincs szabad akarata? – Nincs.
– Mit tud fölhozni a maga mentségére? – Semmit. Vannak hibás állatok, hasadt növények. – Kárára másnak. – Lehet. De vannak, akik ezeknek a társaságában kiragyognak, mint nagy csillagállatok, valódiak lesznek, és sugározni kezdenek. – Szeretni kezdenek. – Azt. – Annyira értékesek… – Dehogy. Csak szeretni annyi, mint halhatatlannak lenni. – Aztán? – Aztán meghalnak. Mindenki meghal, nem?
– Mit tudnak csinálni este hattól reggel háromig? Azon kívül? – Ne hülyéskedjen. – De. Beszélnek, hallgatnak, nézik egymást? – Á. Ülünk egy vendéglői kerítés mögött, és a ritka perceket számoljuk. Némelyik egész alacsonyan száll. A fák leveleit borzolja a szél. Eszembe jut, hogy sose éltem. Nagy, állati rettegésben és gyönyörűségben telt el az életem. Sejtjeim kifulladtak, mintha tele lennének töltve ólomkristályokkal. Belefulladtam önmagamba. Hosszúnak tűnik ez a fuldoklás. Ez a fulladás. Szeretnék megnyugodni. Békésen, szerelmes csöndességben, mint egy túlpihent, kinyújtóztatott test. Kapok a pohár után, hosszúnak tűnik ez a fuldoklás… – Abbahagyja? – Á. Fuldoklom tovább.
– Mért találkozik ezzel a nővel? Azt mondják, őrült. Mint maga. – Őrült. Ilyesmi. – Azért választotta? – Dehogy választottam. Megyek, vakon. Állok a sarkon. Figyelem, hogy jön. Vagy ő áll a sarkon. Figyeli, hogy jövök. – És? – Kirebben a taxiból, kilebeg a kabátjából, látom, ideges, kapkod, ver a szíve, mint a rossz nyúlnak, döglődik… azt mondja, soha többé nem jön… – Mikor? – Mindig ezt mondja.
– Magát minden este várják? – Minden este várnak. – Minden este hazamegy? – Nem. Nem minden este. – De minden este várják. – Igen. Haza kellene mennem? – Nem. Maradhat még.
– Maga gyerek? – Gyerek vagyok. Élnek a szüleim. – De maga szülő is? – Az vagyok. Vannak gyerekeim. – Hova tartozik? – Én? Sehova. Mért? – Na, nem. Csak kérdeztem.
– Mit néz? A repülőt? – Azt. – Vár valakit? – Nem. – Akkor mit néz? – A repülőt.
– Reszket? – Reszketek. – Érdemes, így őrülni? Így szeretni? – Nem tudom. – Akkor mért csinálja? – Hát mit csináljak? Feküdjek a díványon, nézzem az üres órát, mint az áttetsző üveget, szívjam a negyvennyolcadik cigarettát, száraz ingben és mumifikálódjak? Hát nem emlékszik, két éve? Nézzem, ahogy csöndesen ver a szív az ing páncélja alatt? – Ne, ne is mondja. És most jobb? – Nézze. Fekszem a díványon, nézem az órát, mint a vaküveget, szívom a negyvennyolcadik cigarettát, átvizesedett ingben. A szívem kiveri a nyakamon az eret, mint egy őrült madár. – Ne, ne is mondja. – Na látja. Nemigen válogathatok.
– Hol a csudában mászkál? A Bizományiban? Mit keres? – Nem keresek semmit. Bemegyek. – Válogat? Asztalt, ágyat? – Ugyan. Van asztalom, ágyam. – Szekrényt? Egy jó fotelt? – Nem kell. Csak nézem a foteleket. Mintha emberek ülnének bennük. Félrehajtott fejjel, csöndesen, figyelnek, ülnek. – Mit akar tőlük? – Mit akarhatnék? Hát nincsenek!
– A társaság szereti. – Szeret. – Maga is őket? – Hát… már fáradt vagyok hozzájuk. Elmondják napi híreiket, a külpolitikát, régi nők jó fenekét az autó bőrülésén… – Mindig ugyanaz? – Szóról szóra. – És mit akar? – Egy hírt, egy igazi hírt… mondhatna valaki. – Például? – Hogy van Isten.
– Nem tud dolgozni? – Nem. – Gondoljon valami másra. – Anyámra gondolok. Ott ül fenn a negyedik emeleten, július 21. Télikabátot terít magára, fázik. Lába meg van dagadva, arca piros, eres. Vár, vagy nem is vár. Nézi néha lenn a gyerekeket, azt gondolja, egyik az enyémre hasonlít. Ahogy a haját kisodorja a szeméből, az. „Olyan, mint a te kis Mónikád.” Kimegy lassan, főz valamit az Öregnek. Magyaráznak, kiabálnak, apám újságot olvas, vagy lerohan tojásért. Lassan esteledik. Anyám azt gondolja, mennyi zűr van velem. Igaza van. Zűr zűr hátán. Nők, a munkám… Visszaül a kis barna fotelba. Nyár van. – Ez a munkája? – Nem. Ez az életem.
– Hogy képzeli? – Mit? Az életet? Hát… tudja… – Nem. A halált. – Megborotválkozom. Mindennap meg szoktam borotválkozni, elég jó pengéim vannak, sok habot csinálok, a bőröm még jó, elkalandoznak a gondolataim… meg összeugranak egy pontba… gyorsan csinálom, jól. – És? – Aznap is. |