Makaróni

 

Morze

– Megint kezdi?

– Mit kezdenék?

– Látom. Ideges, nem szól, zakatol belül.

– Ideges vagyok, zakatolok, nem szólok.

– Meséljen valamit.

– Meséljek? Volt egyszer egy ember…

 

– Sokat veszít így.

– Hogyan?

– Egy lapra tesz föl mindent.

– Ne tegyek?

– Csinálhatná óvatosabban. Nem vesztene annyit. Nem kockáztatna.

– És?

– Nem pókert kellene játszania. Csapd-le-csacsit!

 

– Maga mindenkit föláldoz?

– Föl.

– Nem sajnálja őket?

– De.

– Akkor mért nem vigyáz rájuk? Ők is emberek. Ott maradnak maga nélkül, agyonégve, egyedül…

– És ha velem maradnak?

 

– Föl kéne szabadulnia.

– Hova?

– Na, ne. Maga alól. Terrorban tartja magát, fél magától, úgy él együtt magával, mint egy idegennel.

– Mért, úgy éljek, mint egy rokonnal?

– Hát… Inkább.

– Üljek le vele egy padon, jó zakóban, simítsam meg a hajamat, nézzem a kezét: ez az én kezem, ez a mi kezünk… ezzel a kézzel… ezzel a kézzel lehet simogatni, ezzel lehet, női combot, zebrahátat, öreg fejet, ezzel lehet ölelni…

– Szeretni…

– És gyilkolni.

 

– Látja, kibontják a hajukat a fiatalok.

– Látom.

– Maga nem?

– Nem.

– Mikor fiatalabb volt, kibontotta.

– Nem bontottam.

– Nem tudta?

– Álltam a vasútállomáson, jöttek a vonatok, zárt a sorompó, csillogtak a lámpák, a pénztárablaknál egy idős hajú asszony ült mintás selyemruhában, lábasból zöldbabfőzeléket evett, a padon részegek ültek előre esett fejjel, a cigaretta az asztal szélén égett, a falon légyszaros disznó-hirdetések voltak, a barna ajtóról lepergett a festék – nem bontottam ki.

– Esett az eső, a szél befújt, mi?

– Igen.

 

– Maga nem vállalja magát?

– Nem.

– Nem meri?

– Nem akarom.

– Olyan?

– Olyanok vagyunk.

 

– Maga ugyanaz, aki volt?

– Ugyanaz.

– Nem fejlődik?

– Nem.

– Hát nem látja, hogy röpködnek a hajók a csillagok között az égre? A számítógépek pillanatok alatt löknek ki holtbiztos adatokat, a fehérje előállítható egyhamar…

– Mit akar ezzel mondani?

– Fejlődjön. A társadalom aktív erői roppant terheket hordoznak…

– Klukk, klukk.

– Mit csinál?

– Hívom a barátomat. Ma este itt kell találkoznunk. A nagyanyjánál volt benn a kórházban, nyolcvanéves, pénteken mindig visz neki csokoládét meg narancsot, hoztam neki egy ötvenest, sosincs pénze…

– Szegény.

– Dehogy szegény. Rengeteget keres. Csak lóversenyezik.

 

– Ennyit cigarettázik?

– Ennyit.

– Azt mondják, minden cigaretta tizennégy másodpercet vesz el az életéből. Nem baj?

– De.

– Akkor?

– Fekszem a sötétben, rossz az ágy, besüt a lámpa az utcáról, meleg a párna. Rágyújtok. Nem vagyok egyedül, föllobban egy kis tűz, velem van a világ végezetéig.

– Meddig?

– Szorozza be. 14 szer x. Én nem tudok jól számolni.

 

– Maga hű?

– Kihez?

– Nő. Barát. Rokon.

– Az vagyok.

– Akkor mi a baj?

– Magamhoz nem vagyok hű.

– Eltávolodik?

– El. És akkor ott állok magam nélkül.

– És mért teszi?

– Kényszer.

– Akkor magának nincs szabad akarata?

– Nincs.

 

– Mit tud fölhozni a maga mentségére?

– Semmit. Vannak hibás állatok, hasadt növények.

– Kárára másnak.

– Lehet. De vannak, akik ezeknek a társaságában kiragyognak, mint nagy csillagállatok, valódiak lesznek, és sugározni kezdenek.

– Szeretni kezdenek.

– Azt.

– Annyira értékesek…

– Dehogy. Csak szeretni annyi, mint halhatatlannak lenni.

– Aztán?

– Aztán meghalnak. Mindenki meghal, nem?

 

– Mit tudnak csinálni este hattól reggel háromig? Azon kívül?

– Ne hülyéskedjen.

– De. Beszélnek, hallgatnak, nézik egymást?

– Á. Ülünk egy vendéglői kerítés mögött, és a ritka perceket számoljuk. Némelyik egész alacsonyan száll. A fák leveleit borzolja a szél. Eszembe jut, hogy sose éltem. Nagy, állati rettegésben és gyönyörűségben telt el az életem. Sejtjeim kifulladtak, mintha tele lennének töltve ólomkristályokkal. Belefulladtam önmagamba. Hosszúnak tűnik ez a fuldoklás. Ez a fulladás. Szeretnék megnyugodni. Békésen, szerelmes csöndességben, mint egy túlpihent, kinyújtóztatott test. Kapok a pohár után, hosszúnak tűnik ez a fuldoklás…

– Abbahagyja?

– Á. Fuldoklom tovább.

 

– Mért találkozik ezzel a nővel? Azt mondják, őrült. Mint maga.

– Őrült. Ilyesmi.

– Azért választotta?

– Dehogy választottam. Megyek, vakon. Állok a sarkon. Figyelem, hogy jön. Vagy ő áll a sarkon. Figyeli, hogy jövök.

– És?

– Kirebben a taxiból, kilebeg a kabátjából, látom, ideges, kapkod, ver a szíve, mint a rossz nyúlnak, döglődik… azt mondja, soha többé nem jön…

– Mikor?

– Mindig ezt mondja.

 

– Magát minden este várják?

– Minden este várnak.

– Minden este hazamegy?

– Nem. Nem minden este.

– De minden este várják.

– Igen. Haza kellene mennem?

– Nem. Maradhat még.

 

– Maga gyerek?

– Gyerek vagyok. Élnek a szüleim.

– De maga szülő is?

– Az vagyok. Vannak gyerekeim.

– Hova tartozik?

– Én? Sehova. Mért?

– Na, nem. Csak kérdeztem.

 

– Mit néz? A repülőt?

– Azt.

– Vár valakit?

– Nem.

– Akkor mit néz?

– A repülőt.

 

– Reszket?

– Reszketek.

– Érdemes, így őrülni? Így szeretni?

– Nem tudom.

– Akkor mért csinálja?

– Hát mit csináljak? Feküdjek a díványon, nézzem az üres órát, mint az áttetsző üveget, szívjam a negyvennyolcadik cigarettát, száraz ingben és mumifikálódjak? Hát nem emlékszik, két éve? Nézzem, ahogy csöndesen ver a szív az ing páncélja alatt?

– Ne, ne is mondja. És most jobb?

– Nézze. Fekszem a díványon, nézem az órát, mint a vaküveget, szívom a negyvennyolcadik cigarettát, átvizesedett ingben. A szívem kiveri a nyakamon az eret, mint egy őrült madár.

– Ne, ne is mondja.

– Na látja. Nemigen válogathatok.

 

– Hol a csudában mászkál? A Bizományiban? Mit keres?

– Nem keresek semmit. Bemegyek.

– Válogat? Asztalt, ágyat?

– Ugyan. Van asztalom, ágyam.

– Szekrényt? Egy jó fotelt?

– Nem kell. Csak nézem a foteleket. Mintha emberek ülnének bennük. Félrehajtott fejjel, csöndesen, figyelnek, ülnek.

– Mit akar tőlük?

– Mit akarhatnék? Hát nincsenek!

 

– A társaság szereti.

– Szeret.

– Maga is őket?

– Hát… már fáradt vagyok hozzájuk. Elmondják napi híreiket, a külpolitikát, régi nők jó fenekét az autó bőrülésén…

– Mindig ugyanaz?

– Szóról szóra.

– És mit akar?

– Egy hírt, egy igazi hírt… mondhatna valaki.

– Például?

– Hogy van Isten.

 

– Nem tud dolgozni?

– Nem.

– Gondoljon valami másra.

– Anyámra gondolok. Ott ül fenn a negyedik emeleten, július 21. Télikabátot terít magára, fázik. Lába meg van dagadva, arca piros, eres. Vár, vagy nem is vár. Nézi néha lenn a gyerekeket, azt gondolja, egyik az enyémre hasonlít. Ahogy a haját kisodorja a szeméből, az. „Olyan, mint a te kis Mónikád.” Kimegy lassan, főz valamit az Öregnek. Magyaráznak, kiabálnak, apám újságot olvas, vagy lerohan tojásért. Lassan esteledik. Anyám azt gondolja, mennyi zűr van velem. Igaza van. Zűr zűr hátán. Nők, a munkám… Visszaül a kis barna fotelba. Nyár van.

– Ez a munkája?

– Nem. Ez az életem.

 

– Hogy képzeli?

– Mit? Az életet? Hát… tudja…

– Nem. A halált.

– Megborotválkozom. Mindennap meg szoktam borotválkozni, elég jó pengéim vannak, sok habot csinálok, a bőröm még jó, elkalandoznak a gondolataim… meg összeugranak egy pontba… gyorsan csinálom, jól.

– És?

– Aznap is.

Bagó Lajos élete

Bagó Lajos, hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt. Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt, hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.)

A Törökvészi úton állt. Köztudott, hogy a Törökvészi út lejt. Hóban, december végén különösen lejt. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országra és a kocsijára. Mért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De – gondolt aztán vigasztalóan a sorsára – ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbeli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett. Nem kellett harcolniuk az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkori aggkori Európát. Jó lehet Franciaországnak – váraikat épségben hagyták; mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában – októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt, elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni – műanyag talpa volt. Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott, szánkózott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátraegyensúlyozott, csúszott, röpült – átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon.

Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban – autót vásárolt. Szép sárga Skodát, azzal röptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán.

Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát – és író lett. Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, mért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt, rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot:

– Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem készíti el idejében a faliújságot. Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba… Ne törje magát itt bagóért.

Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, miniesszéket, hangjátékokat, népszínműveket, gyermekmeséket – mennyit csúszkált, mennyit bukdácsolt! Nem beszélve arról, hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást, a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság. Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentetett lábát a Törökvészen és az irodalomban.

De most, szerencsétlenségére, kocsija sem volt. Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, a ventillátor gumija beakadt, a ventillátor két vasfoga kitört, és az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit – már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját. Két óra késéssel állított be, csatakosan elcsigázva, francia csizmában.

– Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor.

– Ne haragudj… A Skoda ablaktörlője…

– Tudom. Az ablaktörlő, a ventillátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál.

– Sajnos van. És ez a gyártmány…

– A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát?

– Milyen novellát?

– Na ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató!

A szerkesztő élesen Bagó szemébe nézett, kérlelhetetlenül.

– Vidámat? – kérdezte az író keservesen.

– Persze. Mért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts.

Vidámat? – gondolta Bagó. – Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. – Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz kell rohannom a kórházba, Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj. Összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Még hozzá ez a rohadt francia csizma. A törökdúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról, hogy kétezerötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsönadott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell, esküvői vacsora kell, ablaktörlő kell, hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Máj? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. – A szerkesztőre meredt, aki előtte gesztikulált.

– Vidámat! Tudod te azt. Valami kedves marhaságot. Valami bukfencet. Ami vidáman indul, elcsavarodik, aztán harsány nevetségbe fullad. Írhatsz bármiről, csak vidám legyen! – És közelebb hajolt az összegörnyedt emberhez. – Annyit elárulhatok, megfizetjük. Holnap le kell adnom. Nem leszünk szűkmarkúak. Nem bagóért… – suttogta.

Lajos összeszorított foggal poroszkált a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. – Vidámat! – kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal, a tanmenetet tartó faliújság-irodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventillátorok, kipufogók…

Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott. – Ha eltört, akkor már hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni!

A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De – ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg, Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakadt, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon… Hol rontottam el?

Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkreverték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba? Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak beléptünk, a javába! Elkéstünk a tiltakozással! – A Főnök duzzadt fejjel ordított. – Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nemcsak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság!

A főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok – tele lett az élet főnökökkel. Közértvezetőkkel, grófokkal, autószerelő-istenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel, vízvezetékszerelő hatalmasságokkal, áruházi Mikulásokkal, fehér köpenyes orvos-királyokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesmesterekkel, kucsmás zöldségárus-bojárokkal, benzinkutas úrnagyokkal, pszichoanalitikus-főapákkal, vezetőképzős főmuftikkal, békenyilatkozó hájas blöffölőkkel, munkafelügyelő-császárokkal, szoknyapecér családfőkkel, és ujjal mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: – Te vagy a hibás. – A hatalmas hatalmasok fönn trónoltak Bagó tudata tetején, és bukdácsolásra kárhoztatták.

Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilalló lábával a szerkesztőségbe, és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be:

– Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő! Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni!

Bagó Lajos, hivatásos író, vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Csúszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Aztán majd írhat megint igaz, fájdalmas, történeteket – bagóért.

Öninterjú

No, a csuda vigye el!

Előszót kell írnom egy darabhoz, fontoskodni, átfilozofálni, összeráncolt szemöldökkel gondolni gyermekemre, akit a szerelem és düh aktusában – magyarán – létrehoztam. Olyan ez, mintha rám kiáltanának a rendőrségen: – Minek hozta létre ezt a gyereket? Tudhatta, mennyi baj lesz vele, elcsavarog, „kihág”?

Az Apa dadog: – Én nem gondoltam…

Rám ordítanak: – Maga ne gondoljon semmit! Megcsinálta!

Apa: – Szép szeme lett. Éles nézésű. Hasonlít rám. Föl akarom nevelni… Felelősséget érzek…

Ordítás: – Felelősséget? Gondolt akkor arra, hogy ezt be kell illeszteni a társadalomba?

A: – Milyen társadalomba?

Üvöltve: – Gondolt arra, hogy ennek levegő kell, lakás, otthon, pénz…?

A: – Szeretem…

R: – Szeretem, szeretem… Hogy sínre kell tenni?

A: – Isten őrizz! Nem akartam meggyilkolni! A vérem!

R: – Ne hülyéskedjen! Úgy értem, egyenesbe hozni!

A: – Nyomorék?

R: – Maga idióta. Ennek természetes funkciókra van szüksége… hogy legyen belőle valami!

A: – Lesz is. Gondolom.

R: – Ne ugráljon. Ez menhely. Itt föl kell nevelni az elhagyott gyerekeket!

A: – Dehogy elhagyott! Én vagyok az apja! Fizetem a tartásdíjat!

R: – Közröhej. Azt hiszi, a maga tartásdíjából el tudunk tartani egy menhelyet?

A: – Rendőr úr… én a jövedelmem felét… kétharmadát… egészét… Én adófizető vagyok!

R: – Ne röhögtesse ki magát… És a nézetei?

A: – Az enyém, vagy a gyerekemé?

R: – Úgy! Magának külön nézetei vannak!

A: – Dehogyis! Csak ki tudja, hova kapatja el magát ez a kölyök!

R: – Álljunk meg egy szóra! Maga skizofréniás?

A: – Dehogy vagyok! Csak az apa ki tudja mondani azt, amit nem tud a fia nélkül kimondani.

R: – Becsap minket.

A: – Én? Én korrekt – és hozzá kell tennem – magyar állampolgár vagyok. Hogy csapnám be önöket?

R: – Kettős tudat?

A: – Mit tetszett mondani?

R: – Maga át akar verni minket! Maga a gyerekével akarja elmondatni, amit maga nem mer.

A: – Ne tessék engem gyanúsítani. Nekem személyi igazolványom van. Működési engedélyem!

R: – Maga átver minket, Gyé-Té!

A: – Jaj, őrmester úr, eszem ágában sincs… Megmondanám! Én nem vagyok képlet-író! Nem írtam soha parabolát! Undorodom a történelmi vitézkedéstől! Semmi áthallás! Egy az egyben! Ki se tudnék találni semmit, nekem nincs erre fantáziám! Szégyellem, de én azt írom, amit gondolok.

R: – Meg akar bolondítani! Ne vacakoljunk! Nekem is ezer dolgom van, ellenőrizni, összefogni… és este hétkor vár a feleségem, le kell adni a szomszédba a gyereket. Tudnom kell, hol áll a menhely… Illetve a színház. Félhomályban – mert az elektromosok kikapcsoltak – meg kell néznem egy honi előadást, ami francia hatásokkal jugoszláv környezetben és népi spanyol ruhákban akar bemutatni egy amerikai rockzenével dúsított pirandellós komédiát, ahol szenvtelen angol színészek idézik Dürrenmatt svájci krimijét a hetvenkedő tökmeztelenség jegyében, a svéd neoszexualizmus dán bordélyváltozatát a nyugatnémet újfasiszta ellenállás vatikáni visszafogottságával, amibe beszüremlik az afrikai folklór néger mesemondása és a No-színház bábmerev órákhosszani fallosz-imitációja, míg a nyers ausztráliai fegyencmechanizmus átcsap az önfeledt kenguru-filozófia iráni terrorhitébe és a mexikói indiánok tamtam-révületébe, ahol szembe szúrt reflektorok mellett Ljubimov ostora csattog, míg Aldo Morót a csomagtartóban megtalálják!

A: – Bocsánat! Ezt szeretném elkerülni! Én kifizettem a villanyszámlát! Megadtam az árát.

Öltözzenek a költők!

Mindenféle ruhája van. Fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Tud elegáns is lenni, de nem kell. Kimondottan ruhafajtája nincs. Váltogatja, nem törődik vele. Nem fontos neki. Csak épp felöltözik, ez a szokás, ruha van az emberen. Valószínűleg ruhában nem volt boldog. Talán meztelenül se. Ki tudja? A ruha mellékes, fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Röntgennel se lehet átvilágítani.

 

Haja nyakban, nyaka hajban, hajlottan, lezseren és nyűtten áll – válogatott zakói kötetében. Elüt. A ruhájával a környezetétől – hangsúlyozottan puha, költői. Akárhol jelenik meg – látnivalóan költő ruhája az, amiben áll. Színei visszafogottak, anyaga puha, szellemből van, illatszere kellemes. Ilyen egy költő – mondja az ősz hajú ruhatárosnő a szerzői estjén. Ilyen.

 

Egyszerű, tárgyias. A diákszakkör felolvasó-délutánjának közepére szabott öltönye van rajta mindig. Nyáron is abban jár, cipőjét a lábtörlőbe törli: por, por, por… Steril legyen, gondolkodó. Nem tudni, jogász-e vagy tárgyaló fél; sietős, egyenes váll. Állítólag a Balatonban is öltönyben fürdik.

 

Ó, ó! Micsoda kellem, vidékies választékosság, vadászöltöny zöld szegélye a parolin. Snájdig, de puhább, mint egy huszár. Bársonyszegély, mondom, bársonyszegély. Zsebe a testhez simul, ki nem dudorodik, a kéziratot mindig posta küldi el, nehogy kinyomja a ruhabélést. Bal válláról és jobb válláról könnyű kézzel pöccinti le a port, mi a kocsiúton rászállt.

 

Nyűtt. Összegyűrt. Csőnadrág vagy bőnadrág, bukdácsol a ruhában. Mint egy bohóc, de mint egy zsonglőr is, el nem esik, bár lábai összekuszálódnak a járásban. Nyakkendője pertli. Élvezi az egyedüllétet. Az egyedülvalóságot. Ez az igazi állapota, de kedvesen ődöng a végeláthatatlan márványtermekben, ahol mindenkinek visszaköszön, akár ismeri, akár nem. Ülésben más. Visszahúzódik, mint egy egér, akit meg nem fognak, aki meg nem fog senkit, szellemi sajtot rágcsál, s nevet a halhatatlanságon. A ruha alatt még rengeteg hely van, elférne benne még két másik ember is.

 

– Angol. Szabott. Derű-tiszta. Civil. Banktisztviselő is lehetne, de nem az. Menedzsere – a gondolkodás – járatja így. Táncolni nem szokott, ebben a ruhában nem is lehet, csak gondolkodni. Persze, ez csak páncél. Véletlenül megérintettem – nem őt, csak a ruhát –, az anyag sértőn kemény, a páncél fölsérti az ember kíváncsi kezét. S a csigahéj alatt végtelen puha ember él.

 

Matróz – akármit vesz fel is. Dülledt mellkas – tengeri illat. Eleganciája súlyemelőtestre vall, így vesz fel földet, sziklát, koronát a kezébe. Ereje a begombolkozott nyaktilós mezek alatt összpontosul – feszül. Nem ideges. A ruhája sem. Mellkas, tenger, félrebillent fejű tűnődés, háborog a trikó alatt, mintha a fegyelem minden pillanatban szét akarna robbanni. Bár nincs is tengerünk, tengeri ember.

 

Elsőrangú öltönyök. Dózsa – vascivilben. Komplett. Elegáns ing, elegáns kézelő. Elegáns gombok. Egytörzsű, mint a gomba, kalap nélkül. Cím, rang, kór – nem számít.

 

Vénkisasszony – démonban. Lánc, gyöngy, tű. Régi holmik modern verettel. Vas ékszerek, vaslánc, vaskarika. Fából. Fekete és rózsaszín blúzok, mintha platinaestélyre menne, pedig csak a kiadóba. A nő valahol vasba verve kibontakoztatlan türkizben. Vagy vasban.

 

Senki se mondaná, hogy költő.

 

Vászontáska, mai tweed, lötyögő nadrág. Át a századon, vándortáska, mohó cigaretta, fül kissé eláll. A fül is a ruha tartozéka, alatta minden kicsit hitelesebb, hanyagabb, hányavetibb, gondtalanabb. A lélek elegáns póza nem üt át a ruhán, csak a felöltő reverjén csillan fel néha egy csipetnyi halhatatlanság.

 

Gondtalan költő, rendes polgári ruha, de az mégis csak úgy van ráaggatva. Nyakkendő vastag, nadrág szűk. Zakó is szűk. Az egész ruha szűk. A cipő is. Az ország is.

 

Széles karimájú kalap, ferdén a fejbe döntve. Egy arisztokrata s egy garzon könnyed keveréke. Bő, testet takaró zakó, leér a térdig. Ballon nagy, a földet söpri. Századvégi. Századelő. Libegve megy a romos Budapesten, egy kávéházba tart, amit lebombáztak, így aztán egy szűk kis presszóba tér be. A felhúzott nadrág alól kivillan a kamásni.

 

Ketten vannak. Az egyik kijön a szerkesztőségből, a másik bemegy. Az egyik szőke, a másik barna. Amíg az egyik a kádban ül, a másik fogadáson. Az egyik hazamegy a szülőfalujába, a másik lepedőbe csavarva ül a kihűlt olajkályha mellett. Az egyik olyan, mint egy brabanti, a másik, mint egy briganti. Az egyik jobbra megy, a másik balra. Egyszerre kettejükkel nem lehet találkozni. Azt hiszem, egy ruhájuk van.

 

Kicsi. Áll az utcasarkon, általában. Tanácstalan. Felöltője beborítja, mint egy katonát. Gyűrött kéziratokat hord a válltáskájában, fiatalos nagy haj, széles sál, földig ér. Heves és fáradt. Ruhái egyre nagyobbak. Mintha az utóbbi időben még kisebb lenne, mint eredetileg.

 

Kék öltöny, húsz éve ugyanaz. Régi szabás, régi anyag. Ebben olvasta föl az önképzőkörben is a verseit, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azóta is ebbe jár fogadásra, író-olvasó találkozóra, alkotóházba, kortársai temetésére.

 

Színes ing, csaknem kékfestő. Öltönyben soha. Ízlés, gusztus. Nyakkendő soha. Bársonyos lázadás – színes, ötletes. Esernyő soha. Még temetésen sem, esőben. Inkább fölhajtott ballon, olasz maffiózók filmképeként. Otthon narancs-fekete-zöld frottírköpeny. Abban ír. Szívesen és színesen.

Tévé-börtön

– Lefogyott.

– Le.

– Tönkrement, vagy valami?

– Nem mentem tönkre.

– Görögországban államcsínyt akartak elkövetni. Hallotta? Megint. Mit szól?

– Kibírom. Én nem akarok államcsínyt elkövetni. Örülök, ha élek.

 

– Nézze a statisztikát… Az ember itt él hárommilliárd ember közt…

– Ja, hogy feketék is vannak?

– Nem… De kétmilliárd…

– Az ázsiai kultúra rokon.

– Nem azt akartam mondani… Európában nyolcszázmillió ember él…

– Egyedül.

 

– Homérosz hogy maradt fönn?

– Vak volt, és…

– Ja.

 

– Sorozás. Nézze, milyen göthösek.

– Hova viszik őket? Háborúba?

– Most nincs háború.

– Göthösek. Várni kell.

 

– Volt Dubrovnikban?

– Nem. Ott még nem voltam.

– Nézze! Marseilles! A kikötő! A kiskocsmák!

– Szeretem a vörös bort.

– Ausztráliában cölöpökre építik ezt a várost.

– Érdekes.

– Hát hol volt maga?

– Sajószentpéteren. Van ott egy folyó, a nagynéném fia a tanácselnök-helyettes. De föl akar jönni. Azt mondja – a Vasértnál van egy ismerőse –, hogy itt jobban fog keresni. Naiv. Majd nem jut ideje olvasni meg zenét hallgatni.

 

– Magát érdekli ez a műsor?

– Nem.

– Akkor miért nézi?

– Mert nincs más.

 

– Bombáznak, persze.

– Mi van?

– Bombáznak Jemenben.

– Ja. Fáradt vagyok. Szóljon, ha ideér.

– Jó. Aludjon.

 

– A pápa fogadta Gromikót.

– Kiegyeznek?

– Nem. Csak fogadta.

– Szóljon, ha kiegyeztek.

 

– Kiket szoktak lelőni?

– A Kennedyeket.

– Fél?

– Persze.

– Maga nem Kennedy.

– Attól még félhetek.

 

– Isten nem ószeres… beláthatja.

– Nem.

– Nem vásárol ócska, szedett-vedett holmit, amit aztán a századok piacán újra értékesít… Összeszedi, kiárusítja – kapaszkodás a halálba, új és új erény, lemondás…

– Hogy ószeres lenne?

– Maga mondja.

 

– Arab csúcs…

– Összefogtak?

– Nem… De most az arab csúcs elhatározta…

– Összefogtak?

– Nem… De tisztán látják, hogy a kétmillió éves ember őshazája itt volt… A meleg égövben… létrejött… az ember koponyájának optimális fejlődése… Ezek az őstani feltételek hozzájárultak, hogy a pithecantropusból kifejlődjék… hatalmas harcok árán… a két lábra egyenesedő…

– És ott megálltak?

– Meg.

 

– Látta az afrikai bordélyházakat?

– Láttam.

– Hogy deszkákon át… mint egy kalodában, belekapaszkodva az ismeretlen némber vállába… Itt akar maga új Egyesült Afrikai Államokat?

– Dehogy akarok.

 

– Figyel?

– Bevettem az altatót. De figyelek.

– Átadja megbízólevelét…

– Gyilkosok?

– Megegyezés jött létre a két állam kulturális intézményei között…

– Ne haragudjon, elszunnyadtam. Szóljon, ha a gyilkosok jönnek.

Sport a halálig!

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdul.

– Doktor úr…

– Mi van? Mi van? – riadt föl Meggyvágó, s ködös szemmel néz körül. – Győztünk?

– Nem… Nem hiszem… Egy beteget hoztak.

– Pont most…? – az orvos elnyűtt, bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeesem. Tudja, hogy félórát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

– Nem küldhetem el őket. A Lélekipari Vállalattól vannak. A munkatársai hozták be a beteget.

– Rosszul van?

– Ajaj. Azt hiszem, nem is él.

Ekkor már betódultak a civilek, két izzadó, elegáns ember hozott egy harmadikat, a karjuk között szorították, feje előrelógott.

– Doktor úr, segítsen!

Meggyvágó megrázta magát, hogy fölébredjen.

– Pont én? És mért ide hozták?

– Ideg és Elme, nem? – mosolygott az egyik izzadó úr, s egy székre löttyentette az elalélt kollégát.

– Mondják gyorsan… Amíg ébren vagyok. Mi a baj? Dühöngött? Tört-zúzott?

– Á. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Alszik.

– S az baj?

– Mindenütt alszik. A folyosón fekve alszik. A főnök szobájában a szekrényben aludt. Egy kísérleti kamrában horkolt, miközben az alany állóképességét kellett vizsgálnia…

– Nem tud dolgozni?

– Az nem is volna baj. A jövőtani osztályon dolgozik, nem nagyon lényeges.

– Mit csinál ott?

– Mit lehet ott csinálni? Ül, ábrándozik, számolgat, éhségi szinteket mér, elhalálozási statisztikát csinál, gerontológiai gimnasztikákat koreografál… szóval nem csinál ő különösebben semmit… De most nem lehet életet verni belé. Azelőtt legalább ült, vagy néha elment munkaidőben a Rudasba. Már annak is örültünk. De most lefekszik a liftben. Alszik.

Meggyvágó megrázta magát, hogy ő is életre keljen.

– Agyonlógta magát. Somnolentia inaertialis. Tehetetlenségi alvás. Semmittevési alvás.

– Nem, uram! Közben motyog! Részidőket, századmásodperceket suttog maga elé, műszavakat, kettős csavar, dupla szaltó, óriáskerék, bal horog, kettős tus, rohamvitorlás, üldözőverseny…

– Üldöztetési téves eszmék.

– És magyarosított. Vagyis… Volt rendes neve. Pépre magyarosított.

– Pépre. Nem baj, ha magyar neve van az embernek.

– De, Pép? Pép Lajos lett a rendes Pecherből – nézték a munkatársak a szegény, előrehanyatló Pépet.

– Na, jó – mondta Meggyvágó, kinyújtotta a kezét, mintha kezet fogna velük, ők mosolyogva belecsúsztattak egy ötszázast.

– Megpróbálom. – A másik is nyújtott egy Adyt. – Jó, hogy behozták. Elmehetnek. Majd kezelésbe vesszük.

– Köszönjük. Ha van valami, értesítsen bennünket, doktor úr. Lélekipari Vállalat. Benne vagyunk a jövő évi telefonkönyvben. Hogy mi lesz vele? Ráér, mert a jövőtani osztályon dolgozik, csak legalább ne járjon be.

– Megtesszük, amit lehet. – Elbocsátotta a dolgozókat, akik az intézet büféjébe siettek, és vettek két olimpiai aranyérmet étcsokoládéból szép sztaniolban.

Meggyvágó a páciens vállát rázogatta.

– Pép úr… Halló! Pép Lajos! Ébredjen!

Pép megrázta vékony nyakát, kilógó ingét kezdte ösztönösen gyűrögetni a nadrágjába, szandáljából kivette a lábát, egyiken nem volt zokni.

– Doktor úr… Tönkrementem. Büntetőszázadba osztottak. Ez a baj. A jövőtani osztályon dolgozom, de mit csinálhatok, nincs mivel foglalkoznom. Nincs jövő. Hazamentem. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, a semmittevésben halálosan elfáradtam. És nézem az olimpiát. Agymosok legalább. Kimosom az agyamat. Érti? Doktor úr, maga alszik?

– Nem, nem, csak egy pillanatra elszunnyadtam. Beszéljen.

– Rájöttem, ez szándékos. Rám kapcsolták a gépet. A jövőgépet. Rosszul vagyok. Hányingerem van.

– Hányjon. Ott a mosdó – mondta félálomban az orvos.

– Nem most. A jövőtől. Gyötörnek a képek. Már csak ezeket a képeket látni. Rám kapcsolták a gépet. A stadionok betonszerkezete mintha a fejemre nőtt volna. Minden tökéletes. Feszített víztükör van a medencében. Kifeszítik a vizet, hogy egy-két tizedmásodpercet nyerjenek. Az üldözőverseny lámpái villognak a fejemben. Percenként kapkodják a képeket. Nem győzöm. Vibrálnak a teljesítményszámok. Robotemberek részidőket ordítanak, világcsúcsokat javítgatnak futószalagon, mint egy varrodában a munkásnők.

– Gépek. Na jó, a gépek.

– Nemcsak a gépek. Az rendben van, azt én is tudom, a jövőtani osztályon dolgozom. Emberek. Férficombú nők röplabdáznak, reng alattuk a terem. Üvöltve futnak be öttusázók, magukból kivetkezve, eszméletlenül, és félórákig lélegeztetik őket, hogy életre keljenek. Harminckilós gyerekek csonttalanított testtel tornásznak, mint a vitustáncot járók, nem tudni, hol a fejük, hol a fenekük. Kopasz varázslók vetik vízbe magukat, és fuldokolva csapkodják a feszített víztükröt. Sehol egy ember! Fantomok. Visszafejlesztett mellű nőakrobaták, még a bimbó se látszik a trikón. Hormonátrendezésű törpék a korlátokon. Kitenyésztett férfiarcú és férfitestű nők domborodnak a medencék fölé, és röhögve úsznak világrekordokat. Izomkolosszusok vashengereket emelnek a fejük fölé, közben övvel szorítják össze a hasukat, nehogy kipukkadjanak az erőlködéstől, mint a túlfőtt töltöttkáposzta. Nem bírom!

– Ne nézze. Nem kell néznie!

– Rám kapcsolták a gépet, nem tehetem. Már én is részese lettem a versenynek. Kiszúrhatták, hogy a jövőtanin dolgozom. Összekeverik a képeket. Van úgy, hogy az uszodából közvetítenek bokszmeccset, de a bemondó nem azt közvetíti, amit látunk, hanem egy harmadik versenyt. Nézem, hogy az egyiket leütötték, miközben a kommentátor azt mondja, milyen jól állják a sarat, milyen jól! S a technikán túl az emberek! Duplán látok már! A régi, szerény riporterek kettesével ülnek a versenyeken, és egy-egy sportoló élettörténetét mesélik a lélegzetelállító gyakorlatok alatt, hogy melyik klub tagja? Hány kiló? Mikor született? Mikor vették ki a vakbelét? Él-e az édesanyja? Adatok! Angol sportolók, akik Amerikában élő skótok. Indonéz hollandok, Puerto Rico-i spanyolok, néger kubaiak! Nemzetek! Részidők! Dekák! Véredények! Kommentátorok! Az egyik kéri a másikat, mesélje el, mit mondott a harmadik! Levitézlett díjkiosztók bukdácsolnak régi sportmunkájuk múmiájaként, törpék és ősz hajú óriások! Hol az ember? Az összetett, a görög, a harmonikusan fejlett, ahogy mi a surdopedagógiában tanultuk. Szeretnék már egy részarányost látni. Nem bírom! Egy emberi hibát legalább! Életre kelek, ha valaki elmarad a világcsúcstól! Ha valaki nem bír kinyomni egy féltonnást! Ujjongok! Vitorlások, sose látott hajók, pakisztáni gyephokizók, robotbiciklisek, gőg-mackók, mirigy-lányok, csiga-nők, ököl-fejűek, csíra-hangúak, pulyka-arcúak… Nem bírom! Megbolondulok! Doktor úr! Mindent megadok, ha meggyógyít. Ki vagyok merülve, ha látom a jövőt. A családom elköltözött, a feleségem válik. Vagy rettegek, vagy alszom… Adjon valamit doktor úr! Pép vagyok, Pép lettem… Nevet változtattam… Maga alszik? Hé! Doktor úr! Ide figyeljen!

Az orvos felütötte a fejét.

– Tizenegy perc. Ötven egész harminckilenc másodperc. Világcsúcs-beállítás. Plusz ötszáz. Persze hogy alszom. Hát én is nézem. Védőgátlás. És maga ma a kétszáznegyvenhatodik – ezzel a panasszal. Plusz ezer forint, a nővérnek kettőszáztíz. Diktálom, nővér… Pép Lajos, tévénéző, jövőlátó. Diagnózis: akut olimpia. Gyógyjavallat a természet szerint, védőgátlás. Fektesse le, nővér.

– Doktor úr, rendben van… És maga? Maga kinek drukkol? Mi a kedvenc sportága?

– Alvás. Hosszú távon.

Telefonbeszélgetés

– Halló! Te vagy az?

– Én. Kit keresel?

– Jaj, ne bolondozz! Láttam a tegnapi rendezésedet, a bemutatót. Ne haragudj…

– Ja, persze. Ott voltál.

– Ott. Nézd… régóta ismerjük egymást. Meg kell mondanom…

– Tudtam.

– Mit?

– Hogy észreveszed.

– Hogyne vettem volna észre! Régóta szóvá akarom tenni…

– Tedd.

– Barátok vagyunk…

– Épp azért. Ez kizárja a mellébeszélést.

– Nehezen szántam el magam. Nem szeretném…

– A tempóra gondolsz?

– Honnan tudod?

– Apa! Ha a te darabjaidat is rendeztem… Nemegyszer.

– Éppen ez az.

– Pörög?

– Mi pörög?

– Nem vetted észre?

– Ezt akarom elmondani. Őszintén.

– Tudtam, hogy észreveszed.

– Mit?

– Ne szerénykedj. Éles szemű vagy.

– Meg kell mondanom…

– Kiterjedt az egészre. Unalom?

– Örülök, hogy te is érzed.

– Nem hagytam ki egy pillanatot, gondolhatod. Hát, persze, gyötörtem a színészeket.

– Ezt érzem.

– Hát azt hiszed, maguktól képesek erre? Tévé, szinkron, rádió után…

– Mintha nem is értenék a darabot.

– Jaj, de kedves vagy! Ismered őket. Ezekből szikrát csiholni! Hogy menjen… az egész masinéria! Észrevetted?

– Észre.

– Tudtam, hogy figyelsz. Érzékeny ember vagy. Te – halló, ott vagy? Ezek állatok.

– Ennyire idomítani! Ne haragudj…

– Örülök, hogy észrevetted. Mintha nem is dögfáradt állatok volnának…

– Egyszerűen végrehajtották…

– Na, ja. Alám gyűrtem őket. A legutolsó vércseppjükig kisajtoltam…

– Ez érződik…

– Apa! Azt hiszed, egyszerű volt?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy az egyéniségük…

– Gondold el, ezekből kihozni!

– Nem passzolt…

– Mibe került ez nekem!

– Az a személyes fény…

– Kicsiholtam! Örülök, hogy észrevetted! Tudtam, hogy értesz. Mindent beledobtam.

– Ezt akarom mondani. Szabad játék. Kicsit lefékezni a…

– Handabandázni akartak. Lefékeztem őket, mi?

– Le. Ezáltal… Az egész… olyan…

– Kijött. Észrevetted?

– Nézd… az erőszak…

– Azt hiszed, lenne ilyen eredmény? Persze ezt meg se látják. Te észreveszed. De a kritikusok! Azt hiszik, jó színészek…

– Az egész darab más lett.

– Észrevetted?

– Nem akarok köntörfalazni…

– Tudom! Nekem ne mondd! Apa! Nem szeretem, ha szembedicsérsz. Hulla vagyok.

– Belefáradtál.

– Na, ja! De újra kezdem! Ilyen eredményt! Tudtam, hogy te észreveszed. Tudod, hol lenne ez a darab nélkülem?

– Az egekben. Épp…

– Igazad van. Elszállt volna, mint a füst! Mindig azt írják, hogy nincs tempóérzékem. Hogy nem pörög a darab. Hogy nem tudom összefogni az egészet. Hogy terrorizálom a színészeket. Mintha telefonkönyvet olvasnának. Lassú, mechanikus. A játékosok elvesztik az egyéniségüket. Nem hagyok teret a játékra. Meghamisítom a darabot. Ismétlem magam, fáradt vagyok. Unalmas. Leültetem a darabokat.

– Itt a bizonyíték. Magunk közt…

– Apa. Örülök, hogy észrevetted. A mű bizonyíték! Nem török le, ne hidd! Ezt is megfúrják. Bukik, tudom. De te – hitet adtál! Néha arra gondolok, abba kellene hagynom. Annyiszor támadtak. Letörtek. De örülök, hogy ezeket a rejtett erőket észrevetted. Velem vagy. Tudod, mit jelent, hogy fölhívtál? Új erőt!

– Épp azt akarom mondani… Magunkba kell szállni… Alázat… apa. Ez az előadás is mutatja…

– Ne mondd! Szégyellem magam… Ne dicsérj! Köszönöm. Hogy bízol bennem! Várom az új darabodat! Megrendezem!

Apasors

Az ember a korábbi gyerekeknek sokkal kevesebbet ad, mint a későbbieknek. – Mintha ők tehetnének róla!

 

Egy gyerek – nem gyerek.

Kettő – szép.

Három – szerencse.

Négy – Hm…

Öt – demográfiai robbanás.

 

Egy gyereket könnyebb szeretni, mint ötöt.

 

Mindig családra vágytam.

Megkaptam.

Most kettő is van.

Nem unatkozom, annyit mondhatok.

 

A gyerek a házasság gyümölcse.

De amíg beérik!

 

Mondá az Úr: „Szaporodjatok és töltsétek be a földet!”

Milyen igaz!

De ha nincs föld?

 

Az egyik tanárnak ment, a másik kirakatrendezőnek, a harmadik ápolónak, a negyedik orangutánnak…

De van még egy gyermekem…

 

Szabadságot szerettem volna megvalósítani – legalább a családomban.

A rabságnak is van kifinomult foka.

 

Szerettem a gyermekeimet. Arra törekedtem, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak. Azt játsszanak, amihez kedvük van. Azt a pályát válasszák, amihez hajlamuk van. Úgy szeressenek, ahogy tudnak. Maguk filozófiája szerint gondolkozzanak. Legyen önálló világképük, gyerekkoruk, pelenkájuk.

Sikerült. Elmondhatom. Reggelente földig hajló, bűbáj mosolyú lényeket látok magam körül:

– Üdvözlet, Bokassza császár!

 

Meg akartam értetni magam a gyerekeimmel. Föltárni lényemet. Most a félemeleten állok – ki van írva egy réztáblán:  Gyurkovics  –, ez biztos én vagyok. Fölvidámulok. Becsöngetek, hiszen nincs kulcsom. Bentről vékony, kedves, elegáns, üdítő hang szól:

– Ki az?

 

Istennel elég sok gondom volt.

Így hát gyermekeimnek szabadgondolkodást akartam biztosítani – azt hiszem, ez érthető.

Háború után kifényesült az ég – szerettem volna átadni a gyermekeimnek a fényes ég hitét.

Szenvedéseim arra tanítottak, hogy a szorongás megérleli az embert – van aktív stressz is.

No meg hogy a szerelemben atomfényű találkozás van.

Kopogok az ajtón.

Nem nyitnak ajtót

Cérnahang kiüvölt: – Elég volt a gyötrelemből!

 

Már-már föladja az ember…

A lány meg megrázza a válladat:

– Halló! Csak nem ért el az agyérelmeszesedés?

 

– Valaminek lennie kell az embernek!

Így az apa.

– Te mi lettél?

Így a gyerek.

 

Próbálom oktatni a gyermekeimet:

– Az ember azzal feküdjön le, akit szeret…

Üvöltözöm egy magányos teremben.

 

– Én megmondom, mi az élet lényege – az apa előrehajol. – Hogy az ember el tudjon aludni. – Apa fejét az előtte lévő asztalba veri, bóbiskolva.

– Jó, jó – mondják a gyerekei. – Csak kelj föl.

 

– Egyet értsetek meg – mondja az apa a gyerekeinek. – Az ember, amíg él, egyetlen dolgot szeretne megmagyarázni. Mit csináltok helyesen, hogyan lesztek boldogok, mit kell kiállni…

– Jó, jó – mondják a gyerekek. – Mikor halsz meg?

 

– A rózsák a kert legszebb virágai. – Így az apa gyermekeihez. – Májusban kinyílnak, tombolnak novemberig…

– Apa… – csácsognak. – Január huszonkettedike van.

 

– Egyet kell hogy megértsetek. A forradalmat értelmiségiek csinálják. De ez magában elhal. Ha nincs tömegbázis. Tömegbázist csak a munkásság ad. De a hátország a parasztság! Ez a jóléti állam titka.

– Ezért lettél jóléti államtitkár – felelik a gyerekek.

 

– A világ forrong – mondja apa. – Most már nagyon nagy fegyverek vannak a kezünkben. Beláthatatlan a nemzedékek sorsa. Remélem, ti megússzátok. A gyerekeitek is. Az unokáitok. Csak az első láncszemre ügyeljetek. A gócra. A bajra. Azt kell kiiktatni…

– Te az első láncszem vagy, apa?

 

– Arra ügyeljetek, hogy mindig legyen valaki, akit megszólíthattok. Nem lényeges, mit mond, fontosabb a kontaktus. Ne filozófiákon törjétek a fejeteket. Valakihez tartozzatok. Ez olyan, mint az áram. Feltölt. Legyen az szerelem, amibe belehaltok. Legyen ország, ami elveszendő. Seb, ami vérzik. Akkor megnyugodhattok. Legyen a kezetek ügyében egy titkos telefonszám. Haló porotokban is számíthattok rá, olyan. Akkor még mindig van remény. Az élet helyrebillen. A kontaktus, a háttérben…

– Apa, mi a számod?

– Most csinálják a vonalat. Még nincs telefonom. A jövő századra ígérik…

Az író az utcán hever

Eleinte nem vette észre. Gyanútlanul járt-kelt az országban. Csak lassan derengett valami. Gyanakodni kezdett.

Azt hitte, ez ország. Jó földek vannak rajta – művelik; rendes üzemei vannak – azok üzemelnek; csinos boltjai vannak – kereskednek bennük; düledező kórházai vannak – de legalább gyógyítanak bennük; kisiparosok vannak – akik kisiparkodnak; tévedett.

Hamsai Miksa a suszternál kezdett gyanakodni. A suszter kedves volt, előzékeny. Ő szerényen spitzvasat kért a cipőjére. Két nap múlva meglett. Miksa hazavitte a cipőt, fölvette, hordta. Második nap fájást érzett nagyujjában. Hordta tovább a spitzvasas cipőt. Még jobban fájt a lába. Nézte az ujjait: sebesek lettek. Kicsit tovább hordta a cipőt. A sebek nagyobbak lettek. Visszavitte a cipőt.

– Ja – mondta a suszter –, igen. A spitzvasak. Kicsit kiállnak a szögek. Nem tehetek róla – mondta rezignáltan.

– Na de maga cipész… ez a szakmája…

– Ne izgassa magát. Megpróbálom. – Ütötte-verte a cipőt. Visszaadta. – Most jó lesz. De el kell árulnom magának valamit. Én nem vagyok suszter.

Miksa visszahőkölt, döbbenten nézett. Nem suszter? Talán régi gróf vagy lecsúszott értelmiségi.

– Azaz suszter vagyok, a szakmám szerint… De ez nem számít. Magának megmondhatom, maga ért hozzá.

Hátrament, felborította a csirizes neszkafés dobozt, lesodorta a kalapácsokat, a kis suszterasztal titokfiókjait rángatta. – Ez az! Ezért élek! – Egy spárgával összekötött nagy kéziratköteget lobogtatott Miksa orra előtt. – Írok! Leírtam!

– Mit? – nyögte ki Miksa félszegen.

– Az egészet! Az életemet! Fiatal koromban is erre vágytam, de fogságba kerültem. Abbahagytam. Suszter lettem – látszatra. De írok! Ezt olvassa el, megtudja, ki vagyok. Hogy miért nem lehet suszternek lenni Magyarországon!

Miksa riadtan átvette a vaskos kéziratköteget, és belebújt újonnan megvasalt cipőjébe. A cipő szúrt, a szögek fölsebezték a lábát, a kéziratba belenézve látta, hol tart Magyarország. Összefüggéstelen elemista zagyvalék volt – ő viszont sántított, a szögsebekre Dermaphort hintett, bepólyálta lábujjait, és elbicegett a Kertészeti Egyetemre. Régi jó barátja dolgozott ott, gombakísérleteket végzett régóta, külföldi intézetekkel is kapcsolatban állt.

– Ezt tudom neked ajánlani. Tudom, hogy ínyenc vagy; erősödnöd kell, lábsebeid vannak. Ilyen kontár legyen egy cipész! Ezt adom neked – mindenki azt hiszi, mérgező gomba. Kikísérleteztem! Ebben P-vitamin van, teljesen regenerál, nekem hihetsz!

Miksa kedvesen hajlongott, rázta régi kezét a barátnak, köszönetből, itt azért vannak régi barátságok, itt azért van egy ország… de a barát nem engedte el.

– Várj! Valójában én csak mellékesen foglalkozom a gombákkal… Ezt olvasd! Szerettem valakit… nagyon… neked nem kell magyaráznom a lírai hevületeket. A főnököm volt, a női egyenjogúságról írtam… – Hártyavékony papírra rótt szonetteket nyújtott át a régi agronómus.

– Ezekben benne van… azt hiszem… a lényeg. Ha gondolod… Talán ki lehetne adni…

Miksa gombapörköltet főzött, fetrengett a gombától, gyomormosás után tovább bicegett lábsebeivel, és ütemtelen agronómus-szonetteket idézett lázas álmában, megnyugodni, regenerálódni vágyott. Sajgott a lába. Így tévedt be egy ortopédszaküzletbe, ahol gyógyharisnyát vásárolt.

– Gyógyharisnya? Na és ragtapasz? Tyúkszemirtó?

– Azt… talán azt… – hebegte Miksa, mert reszketett a fájdalomtól.

– Meggyógyul! Egy érszorító, egy rézgyűrű a bokára, saját találmány, svéd licence alapján. Ezeket hordja!

Miksa hordta. Lábsebei elvörösödtek, erei begyulladtak.

– Na ja. Mindenért nem felelhetek – mondta az ortopéd. – Nem vagyok ortopéd szakember, beláthatja. Csak mellékesen foglalkozom vele. De várjon egy percre… – én is szeretnék mutatni valamit… A maga sebei ezekhez képest semmik. – A lúdtalpbetétek és érfáslik közül a polc titkos rekeszéből egy kéziratcsomót rántott elő. – Csak magára bízhatom. Látom, maga tudja, mi a szenvedés, és maga költő. Én is az vagyok – vagyis… írok. Hatvannyolcezer sort írtam le – szabad, félszabad verselésben (elvégre Magyarországon élünk), unokahúgom leendő házasságáról egy benzinkutas fiúval… Benne van a társadalmi háttér, a pénzhajsza. Tudja, írok. Valójában… ezt tartom a leglényegesebbnek…

Miksa bólintott, s ordító szenvedését ajka közé préselve, felbicegett a manzárdjába, s a kéziratpapírt – melyet silány szenvelgések tarkítottak – jeges vízbe mártva, borogatta lábsebeit. Már alig tudta mozgatni az ujjait. Így vánszorgott a Patyolatba a harisnyáiért.

– Harisnyák? – vonta föl szemöldökét egy vén, szakállas hippi, fintorogva. – Az is ügy, harisnyák. Maga sántít? Na, mindegy. – Huszonnyolc éves haját rendezte a tükörben, mely vállára lógó, piszkos frizuráját villogtatta. – Nem ezek? – fölmutatott négy pár nyűtt zoknit.

– Nem – mondta sziszegő határozottsággal Miksa fájdalmasan.

– Pedig erős vegyszerbe tettük, új eljárás. Hosszabban lehet hordani. Ezek azok! – kiáltott diadalmasan, haját – Rákóczi-módra, csak piszkosan – hátravetette. S fölmutatta Miksa mészfehérre aszalt zoknijait. – Mellesleg, gondolhatja, én csak állásban vagyok itt, különben gitározok. A saját verseimet gitározom. Melyik dobozt akarja? – S kilenc zöld borítású dobozt nyitott fel, melyekben mintegy négyezerhétszáz gitárra írt verset raktározott. – A „D” betűt adom oda. Demagógia, demokrácia, dekadencia, divat, denevér, dőzsölés, dámvad, diktatúra, dúvad, dalai láma, dráma, didaktika… Ilyenek. Maga meg tudja ítélni. Sose jelentek meg, de azt hiszem Blake óta nem írtak ilyet… Kíváncsi vagyok a véleményére.

Miksa átvette a dobozt, hóna alá csapta, és otthon belebújt az ásványosított harisnyákba. Csaknem megbénult. Ette a lábát a lúg. Alig vánszorgott. Éhesen. A giccses számok az agyát bénították. A sarki henteshez ment. Az üdvrivalgva fogadta.

– Velős csont? Én… tulajdonképpen nem vagyok hentes… Technikumot végeztem… írok. Maga értékelni fogja ezt. A hivatalos nem értékeli. Két regényt ifjúkoromból – mondta a hentes; és zsíros ceruzáját a halántéka mentén lelógó göndörös hajába dugta –, el kell olvasnia… Vigye… itt van egy velős csont, jól főzze ki, háromnapos, meg a kézirat… Én csak mellékesen foglalkozom hentesmunkával… Vannak műfordításaim is: izlandi hentesektől kaptam tizennyolcadik századi halásztörténeteket. Átültettem… Izlandul meg eszkimóul olvasok – nyersben.

Miksa kifőzte a velős csontot – támolygott a rosszulléttől, pedig kis parázskályháját a két ordítóan ordenáré ifjúsági regény kéziratával fűtötte, de a velős csont megfeküdte a gyomrát. Alig tudott mozdulni.

– Otthon vagy? – kérdezte régi újságíró barátnőjét telefonon. – Rosszul vagyok. Ne haragudj, hogy rád török…

– Gyere csak – csicsergett a fényes női hang. – Egyedül vagyok. Úgyis meg akartam már neked mutatni…

Miksába új erő költözött, rossz gyomorral, bicegő lábbal vánszorgott el a szép hajú fiatalasszonyhoz. Ott, a második emeleten lakott a magányos asszonyka. A díványra dőlt. Fölvidulni mindenképpen, gondolta, túljutni a bajokon, az életveszélyen… – nézte a kedves nőt, ahogy az lassan levette a melléről lepattanó szvetterét. Micsoda rugalom! Kicsit boldog volt. Az asszonyka melltartója triumphosan virított a ruganyos testanyag fölött. – Élni, élni fogok, csak azért is, szeretni, újjáéledni! – A nyúlánk test a fürdőbe szaladt, Miksa a tükörből látta, hogy keni-festi magát a finom test, sprék, kölnik kerültek elő, ő már ájuldozott a kívánságtól.

– Gyere – nyögte szabadító nyögéssel az ifjú, de régi vágyú asszonya felé. Ölelésre tárta karját, ahogy felült, megmerevítette magát, lábujjait feledve repesett.

– Miksa – szólt komolyan a barátné. – Szeress! Te úgy tudsz szeretni, te megváltod az embert. – Miksa repesett.

– Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom… – Miksa föltérdelt a díványon.

– Ilyen – mondta szemérmesen a fiatalasszony, és melltartóját szétpattintva egy nagy noteszt mutatott föl. – Itt dugom, hogy senki se férhessen hozzá. Te értékelni tudod! Valójában csak a fele… Töredék. Írok! Nem, nem ahogy gondolod, nem mint újságíró. Valódi író! Gyűlölöm az újságírást! Az újságíró újságot akar írni, az üzemek, a téeszek, riportok… Nézd! – Miksa nézte az asszony érett mellét. – Belső monológ! Te el tudod intézni, hogy egy színésznő eljátssza! Neked adom! Én csak mellékesen… – és odazuhant Miksa mellé a díványra, aki bénultan hanyatlott alá, kezében az ismeretlen tárggyal. – Nem szeretsz? – kérdezte fuldokló sóhajjal az asszony, beborítva arcát haja selymével.

– De – mondta Miksa. – Elolvasom. Visszajövök – súgta az alélt teremtésnek, és Patyolat-égető zokniját fölhúzva kiosont a második emeleti büdös konyhán át a lépcsőházba.

A taxis nem engedte fizetni.

– Uram! Ön író! Ennyit megengedhet nekem, hogy ingyen vigyem. – S kattintotta a kesztyűtartót, s az ablaktörlő szarvasbőr és Soroksár térképe mellől gyűrött gépelt papírlapokat vett elő. – Engedje meg. Csak átfutja. Én nem vagyok sofőr. Írok… – alig találták el a fát, akkor már Miksa kezében volt a taxis kézirata, négy gépelt oldalon, töpörtyűnyomokkal, s csak a bal lába zúzódott össze.

– Hol vagyok? – kérdezte morfiummámorban Miksa, az író. A meglett sebészorvos gyöngéden hajolt fölé.

– Magyarországon.

– Írország – mondta bódultan Miksa.

– Jól mondja – nevetett az orvos. – Íróország. Ne izgassa fel magát. Meg kell gyógyulnia. Tudom, hogy most nem tud odafigyelni, de el kell mondanom magának valamit… Maga értékelni fogja… Én nem vagyok orvos… – Miksa visszahanyatlott, de az orvos oxigénezte.

– Szép… – gondolta Miksa. – Nem orvos, és én itt vagyok a keze között, agyam szétpattan, lábujjaim vérmérgezésesek, hormonjaim gombásak, szívem kifulladt… és ő nem orvos. Azt súgták a mentőben, a legjobb sebész, legjobb a technikája, s már egyetemi tanár lehetne, ha egy kicsit jobban feküdne.

– Nyugodjon meg – fogta vissza Miksa kapkodó fejét az orvos. – Orvos vagyok, de ez mellékes. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, s egy kétrét hajtott finom iratot húzott elő. – Olvassa el ezt… kérem. Könyörgök. Maga nincs a legjobb állapotban, ki tudja, reggelre… a reggelt… szóval, érti. Legalább valaki olvasta!

Miksa majdnem elsírta magát.

– Ne legyen gyönge. Hátha felépül. S akkor bemutat.

Miksa szipogott.

– Kinek?

– Ez itt három novella.

– Meghalok! – ordította Miksa.

– Még ne! – rémüldözött az orvos. – Olvassa el előbb!

– Jaj! – kiáltott fel Miksa, ledobta magáról a takarót, és hálóingben kirohant a folyosóra. A ruhatárból kiragadott egy kabátot, és vacogva kifutott a szabad levegőre. – El innen!

A tavasz párafátyolba burkolózott. Sietett hazafelé, kimerülten, szíve sajgott, önmagáért és a hazáért. Lábujjai égő parazsak voltak, de boldogan látta, hogy a sárgakeresztes utcaseprő lassú ütemben sodorja a tavalyi avart a járda mentén.

– Dolgozik? – rontott rá ijedt és reménykedő kérdésével Miksa.

– Mit tehetnék. Söpröm az avart. – Aztán cinkos mosollyal rávillantott. – De ez csak mellékes… Bő zubbonya alá nyúlt, és hosszúkás, kétrét hajtott ívpapírt húzott elő. – Írok. Tudja, hogy van. Itt senkit sem elégít ki a foglalkozása. Legtöbbje nem is ért ahhoz, amit csinál. Mi legyen? Hát ír. Írunk – nézett mélyen Miksa szemébe, aki vacogva futott tovább, kezében az utcaseprő finom gépelésű kéziratával. Kapkodva csomagolt össze, behányta két bőröndbe a holmiját, és Hegyeshalomra utazott.

– Hova? – kérdezte a vámőr.

– El. El innen. Elmegyek.

– Író?

– Az a foglalkozásom.

– Jó magának. Várjon. – A farzsebébe nyúlt, és egy négyrét összehajtott, több éves kéziratlemezt vett elő. – Maga értékelni fogja. Én nem akartam vámőr lenni. Ha ki tudja csempészni… ebben igaz dolgok vannak… megszenvedtem érte. Csak kényszerből vagyok vámőr, egyetemem van, voltam cipész, erdészeti szakember, hentes, patyolatos, újságíró, dolgoztam kórházban, iskolában, kékfestő üzemben, nyomozó, fodrász, autókísérő, téesztag, sírkőfaragó, borügynök, segédszínész, kutyapecér, igazi segédmunkás is voltam, dolgoztam a Tattersallban, voltam kórustag, személyzetis, állatgondozó, nyomdai tördelő, villanyszerelő, dolgoztam a Halbiológiában, voltam gázellenőr, kiállításrendező, sekrestyés, benzinkutas, jól kerestem, metrótévénéző, vízügyi előadó… – írni kell. Nem elégít ki. Csak az írás. Írni kell. Mindenki ír, Magyarországon mindenki ír…. Anélkül nem megy. Kicsempészi?

– Késő van – mondta Miksa törötten, hajnali három volt, aludni vágyott.

– Jó, majd reggel. De ne csapjon be! Itt a faluban van egy IBUSZ-szoba, reggelig adnak ott szállást. Olvassa el, mit írok. Megírtam!

Miksa az IBUSZ-szobában aludt. Hétkor egy termetes asszony megrázta a vállát.

– Hé, magának nem kell menni? – Ránézett erős, barna szemével.

– De… Megyek… A kéziratok… – oldalt pillantott, ahol a bőröndjei mellett két Lewis-szatyorban halmozódtak a maradék kéziratok. Az asszony kiment, az ablakon át látta, hogy megfejte a tehenet, a tyúkoknak kukoricát szórt, a kötőgépen kötött egy keveset, aztán egy kereskedővel beszélgetett, mielőtt visszajött.

– Maga… nem ír?

– Én? Dolgozom. Van elég. A fiam technikus, reggel indítom. A férjem a téeszbe jár. A lányom lánya, az unokám átjön, vigyázni kell rá. Én meg délután a húsüzembe megyek.

– Nézze – mondta Miksa, kapkodta magára a szvettert, hogy átérjen a határon reggel. – Ennyi kézirat. Most nézze meg! Olvasson bele!

Az asszony szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Ne haragudjon. Analfabéta vagyok.

És aláírta a bejelentőt, két X-et téve a szállásadó helyére.

– Végre – mondta Miksa.

Összecsomagolt. Beszorította a bőröndjeit, aztán széttárta a karját a hamvas reggeli levegőbe, átölelte az asszonyt.

– Mondja le a szekeret. Maradok.

Beszélgetés

Sz. K. magas termetű drámaíróval abból az alkalomból, hogy a legtöbb szavazatot kapta az írószövetség közgyűlésén, megelőzve országnagyokat, országkicsiket…

Nem mindenki hősalkat. Attól még lehet hős. Ha hagyja magát hősnek lenni.

 

– Mi a véleménye a mai magyar színházról?

– Hát… játszik.

– De… Jó?

– Jó, jó… Azt az idők távolában kell lemérni.

– Egyetért ezekkel a kísérletekkel?

– Mért? Vannak kísérletek?

– Hogy rendezői színház… Írói színház… Színészszínház…

– Most… melyik?

– Én is azt kérdezem!

– Nézze… nem tudom. Megy az idő. Játszik. Engem például, játszik.

 

– Mi a véleménye a kisvendéglőkről?

– Vannak?

– Ne legyenek?

– De vannak?

– Hangulatos, meghitt törzsközönség. Maga ismeri. Édesapja vendéglős volt, nem?

– De.

– Ahol leülnek. Meghitten. Olyan, mint egy miniatűr otthon. A tulaj ismeri a belső kívánságokat is, megszólítja a vendégeit.

Sarokasztal. Összeülnek. Legyen az csak egy tormás virsli, egy szokásos kis korsó sör. Összetartoznak az emberek. Egy festő, egy házmester, egy lelkész. Gondolkodnak, tűnődnek, beszélnek, hümmögnek. Politizálnak. Kicsiben. De a kicsi – nagy. Hol a Trianonról, hol csak a csülkös bablevesről. Az emberek – helyileg – fontosnak érzik magukat. Hangulatilag. Hisz nem itt dől el a világ sorsa. De – azért eldől. Bennük. Finoman. Lelkileg. Nem szervezkedésről van szó. Minek szervezkedni? Két fröccs között kialakul valami vegetatív, finom vendéglői ideológia. Egy kis adag hazaszeretet. Nem mellékes! Pörkölt, savanyúság. Bizalom. Nem mindig a világmegváltó összeesküvésekben dől el a népek sorsa. A költő az asztal végében ül. Verset ír, mint Ady Endre. Nincs két fillérje, de jó verset ír. Itt van. Eszik. Egy sült bordát, futólag. Meg van becsülve. Mondhatom így? Belülről. Ez az ő kis országa. Van itt egy ún. munkásosztály. Meg néhány entellektüel. Katolikusok, néhány kommunista. Isszák a jó parasztbort. Vidékről, Kecskemét mellől hozza föl a bort a vendéglős. Nekik. Mert becsüli a vendégeit mint állampolgárokat, mint magyarokat. Beárad a lelkükbe a fény. Be bizony. Mondjuk egy Veres Péter-szabású ember, egy Sinka-tehetségű költő vagy Móricz-nagyságú író is megfordul itt, iszik egy karcosan kemény pohár bort, a fejét csóválja, megy tovább. Ez szolid üzlet. Mondhatnánk, demokrácia. Nem nagy a haszon – de tisztességes. Van, amikor keresztelő után összegyűlnek a rokonok. Nem duhajkodnak. De a tulaj fönn van reggelig, fél négyig. Ahol, elvileg, még egy Bajcsy-Zsilinszky is megfordulhat. Mai értelemben. Az alapétel babgulyás és zónapörkölt. Érti. Mit szól ehhez? Az ilyen demokrata kisvendéglőkhöz?

– Mért kérdezi a véleményemet? Ha nincsenek.

 

– Mi a véleménye a válásról?

– Nem ilyen egyszerű. A házasság kapocs. Nem lehet vakon belemenni. Sok fiatal azt hiszi – megszeretni-elvenni egy pillanat műve. Persze – a szerelem mindent szentesít. Ez a legfontosabb. Akibe beleszeret az ember – az fogja, mint a mágnes. A fiatalkori bűvölet. Azt nem pótolja semmi. A testi láng összeforrasztja a lelkeket. No, meg a testeket. Összehegeszti – hogy modern kifejezéssel éljek – az emberi repedéseket. Ez az első pillanat hegesztőtüze. Ez fizikai – elismerem – de mélyen lelki. Pszichés, mondanák ma. Mikor két ismeretlen test egymásra talál. Miről is kérdezett?

– A válásról.

– Ja igen. Szóval a találkozás – misztérium. Ez ismételhetetlen. Ezzel nem szabad felelőtlenül bánni. Mint az ősközösségek férfivá avatási misztériuma. Mozdulatok – táncok – ősi ritmusok… A közös nemi felszabadulás. Mint valami eltörhetetlen aranygyűrű. Hogy is mondja a vallás is? „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!”

– Tehát a válás ellen van?

– Ne hülyéskedjen. Ez a negyedik házasságom!

 

– Mi a véleménye a vagyonról?

– Milyen vagyonról?

– Hát… hogy mije van az embernek?

– Mije volna? A puszta… léte.

– Na ja. Ezt értem. Én is úgy gondolom, hogy az anyagi lét bizonyos mértékig befolyásolja az embert.

– Befolyásolja? Ez enyhe kifejezés. Az ember csak úgy tud szembenézni a problémáival, ha nem nyűgözi a tulajdon. Akár hiszi, akár nem, még egy autóajtókilincs is. Ahogy becsapja az ember. Más ember lesz. Nem bizseregnek úgy a fejében a gondolatok.

– Éppen ezt kérdezem. Ez azért megtévesztő. A nyomor pedig kiszolgáltatja az embert. Eleinte – nem? Amíg küszködik. De ha megvagyonosodik – rátelepszik. Először csak azt veszi észre, hogy meleg víz folyik a csapból. Lehiggad. Nem pezseg. Nem forr. Aztán egy kis lakás. A vagyon bevon. Aztán egy ház. Egy tisztességes nyaraló. Balaton-part. Kétszintes. Nem gyömöszöli le a szellemet?

– De. Legyömöszöli

– Ezt mondom. Aki nem idegenedik el, hős! Magának van egy háza, egy lakása, Trabantja, nagy pázsitja, bojlerek a fürdőszobákban…

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy az ember így nehezebben fordul szembe a társadalmi igazságtalanságokkal…

– Na ja. De akinek semmije sincs? Az csupa igazságtalanságot lát maga körül! Dörömböl, ahol nem kell, ott is. Kisebbségi érzete van. Lenyomva érzi magát! Ha nincs háttere! Csak bizonyos háttérből lehet lázadni! Mim van? Tulajdonképpen semmim. Kétszintes kis ócska viskóm Szentendrén, egy nyomorúságos kétszáz négyzetméteres lakásom a belvárosban – csak nem járhatok be tizenhat kilométerről Pestre, ahol az élet pezsgő központja van, egy kis autóm, és nyáron Balatonra megyünk nyaralni…

– Hogy tud így lázadni?

– Ne nevettesse ki magát! Miért lázadnék, ha ez se volna? Valamitől csak el kell idegenednem!

 

– Mi a véleménye a sikerről?

– Tönkretesz. Leáll az ember agya.

– Nem tart ettől?

– Én? Miért tartanék?

– Világsikeres. Alig van ilyen. Ha megjelenik egy novellája, abból hangjáték lesz. A hangjátékból film. A filmből dráma. A drámából tévéfilm. A tévéfilmet visszafordítják katonanovellára. A katonanovellát kisfilmre. A kisfilmet aforizmára. Az aforizmát olaszra. Az olaszt németre. A németet oroszra. Az oroszt görögre. Nem bénítja?

– De. Bénít. Elkeserít, mondjam azt? Alig tudom fölülmúlni magamat.

 

– Mi a véleménye a politikáról?

– Van. Van ilyen.

– Politizál?

– Mit ért ezen?

– Azt mondják kezdetben, hogy a maga írásai a hatvanas évek munkásábrázolásai – mélyen, alul. Végre nem sematikusan. Az „Adáshibá”-ja a megrekedt közép-keleteurópai kispolgári lét Adáshibája. Politikusan. A darabjai remekbe szabott kispolitikai lehetőségek. Elvont novellái etikai politikumot hordoznak – cirkuszosan – a Céllövölde emberi telitalálataiban. Átmegy egy öregasszony az utcán – azt mondják –: nemesen politikai. Tévéjátékai handabandáiban politizál, az égető társadalmi-etikai kérdésekre keres választ. A legrejtettebb lélektani kisrezdüléseiben is több valódi emberi politika szól, jobban, mint a harsogó ütközetű művekben…

– Azt mondják?

 

– Mi a véleménye a boldogságról?

– Álom. Illúzió.

– Nincs?

– Ki mondja? Dehogy nincs! Addig tart, amíg várunk. A feszültség pillanatai, a lehetetlen várakozás órái, napjai. Készülünk, várunk, ahogy a Céllövölde című elbeszélésemben megírtam. Hogy találkozunk egy lánnyal este hatkor és „földíszítjük a szívünket”, ahogy Saint-Exupéry írja a Kis hercegben. Egy hangulattal, egy baráttal. A többi a befejezettség, a harmónia… azért nagyon sokat kell szenvedni.

– Maga boldogtalan akkor?

– Á. Rosszul gondolja. Én már sajnos boldog vagyok.

 

– Mi a véleménye a gyerekről?

– Haj, a gyerek! A gyerek szent. Meg a család.

– Ugye?

– Persze. Szent.

– Magának is van…

– Ajaj! Van egy lányom az első házasságomból. Egy másik lányom a második házasságomból, azt csak adoptáltam. De fölneveltem. A harmadik házasságomból nincs gyermekem. A negyedik házasságomból van egy nevelt lányom. Fölneveltem. A negyedik házasságomból van két saját fiam is. Mit mondjak még? Azokat most nevelem.

– És sikerül?

– Nézze… Kit nem neveltem én föl? Még magamat is. Egyébként az az igazság, hogy sokkal könnyebb fölnevelni azokat a gyerekeket, akikkel nem élünk együtt, mint akikkel együtt élünk. Majdnem úgy van ez, mint a házassággal. Különben a Gyermekvédő Liga elnökének választott. Hogy értek hozzá…

 

– Mi a véleménye a katonáskodásról?

– Hát… 1949-ben önkéntes szolgálatra jelentkeztem. Lehúztam a két évet. Gyötörtek, futtattak, rendrakattak, fölmosattak, kibabráltak, bebabráltak… Ad egy. Hogy így nézem. Ad kettő, írásaimnak hatvan százalékához ebből merítettem élményt az emberről, a közösségről.

– Mi a véleménye?

– Nézze. Mindent idejében. Hol élni kell, hol írni kell. Egyik rosszabb, mint a másik.

 

– Mi a véleménye… az írói pályafutásról… a népszerűségről… a bajokból való kilábalásáról… Magyarországról… a családról… a vagyonról… a kisvendéglőkről… a konfliktusairól… az emberekbe vetett hitéről… a színházról…?

– Nézze… Azt élem, amit bírok. Azt hiszem, amit írok. Adva van. Nem tehetek róla. Tehetséges vagyok.

Kritikusok az őrhelyen

Az ötvenes években gyermekverskritikát írt.

A hatvanasban műfordítás-kritikát.

A hetvenesben a tehénszállásokkal foglalkozott.

Nyolcvanra tervezi Kik disszidáltak Magyarországról az írók közül? című kötetét – de nincs hozzá anyaga.

 

Kritikus. Háztájija van, abból él.

– Hát miből éljek?

– Na, nem… csak írsz monográfiát, maiakról, tegnapiakról…

– Apa, te ezt komolyan veszed? Saláta, uborka, cékla… Az igen. De Kosztolányi! Meg se értem, olyan, azzal a patikával, lábhintőporral… A feleségem a piacra viszi ma a tojást. Egy forint nyolcvan fillér. Az is pénz. Én meg a Rádióba megyek. Van ott egy földim.

 

Nagyon nagy haja van. Lobog. Felhőkig ér. Húsz éve fiatal, mindenkiről ír, aki problematikus. Hivatalos álláspontja van, hivatal nélkül. Mindig arra gondol, azért már jó lenne egyet… mást. De nem akad nő, aki közelébe menne. Állítólag elijeszti őket azzal, hogy rögtön megfogja a lábfejüket. És fölolvas Kiss Józsefből. Nem tudom.

 

Egyenjogú. Nem híve a szépségnek. – Minek az? Hát a föld szép? Olyan, mint egy duzzadt kenyér. Hát a kenyér szép? Olyan, mint a föld. – Igen – válaszolja halkan egy szűzmária a kávéházban.

 

Beesett arc, mongolos, tájszólással. Kultúrpolitikus, szereti a fiatal vidékieket. Hogy azok frissek. Bátorak. Gyökerük van, leér egészen a föld anyaméhéig. Buszon nyilatkozik, hangosan beszél a kalauzzal. Hogy Hortobágyon állig felöltözött gulyások szavalják Kassák Ez nem mehet így tovább című, Picassóról szóló versét. A kalauz azt mondja:

– Adja már ide a bérletét vagy a jegyét, ne kassákozzon. 42-ben is ez volt a baj. Elég Kassákból.

 

Mindent megért. Mindent megírt. Megfejt. Elemez. Szétbont. Kialakít. Bekerít. Kikerekít. Magyaráz. Fölfog. Föl fogják… olvasni a rádióban.

 

Átlagos értelmű. Van ilyen.

Hiába olvas. Nem halad. Fő-al-be-ki-seg-mellék-szerkesztő mindig. Állása van. Otthon megírja a gyerek magyar-dogáját, de mindig visszaadják.

– Ja, ha a hivatalos kritika van uralmon… – azt mondja.

 

Elvi. Hol dicsőít, hol szidalmaz. Amiről ír, azt nem olvassa el. – Hogy ne befolyásoljon… – mondja. Elnéz a fejem felett. Teheti – nagyobb nálam.

 

Azt mondja, Heltaiban még volt líra. Szépben. Molnárban. Babayban. Régen. Ma csupa emigránsról ír. Most tanár. Nyelvhelyességgel foglalkozik. Pipatóriuma van, szandálban alszik.

– Hidast ismered?

– Milyen Hidast?

– Hidas Antalt. Költő.

– Mondják, hogy megjelent egy könyve.

– Hát, meg.

– Még nem volt a kezemben, ezeket az újakat nem ismerem eléggé. De nem felejtem el.

Megkínál, mákos tésztával.

– Te nem szereted?

– Nem.

– Ejnye. Na, a jövő héten káposztás lesz, gyere.

– Szeretnék már egyszer húst enni.

 

Megkapaszkodik. Egy eszmében, mint egy rúdban, amíg az oda nem ragad a tenyeréhez. Azon hintázik.

Végső érve a nép. A nép igaza, ízlése, életformája. Néha fölolvas a tévében, de háttal ül, hogy legalább ne lássa az embereket. Haja kilóg a képernyőből, így félfejűnek látszik. Elalszik beszéd közben. Hisz a forradalomban – az majd rendbe teszi a világot.

 

Megvéd. Kivon. Kard. Hadakozik. Lázít. Eredménytelen. Jól él. Kötetei vannak Gozsdu Elekről és Medveczky Ilonáról. Beléjük szeretett.

 

Apró asszony. Telefonon diktálja be a véleményét. A legutóbbi esőzés miatt beázott. Kérdezem, mért írt ilyen röviden. Mondja. – És ha végigírom? Attól nem lesz jobb a mű. Nekem kifizették az egész telefonszámlámat.

 

Kis fogai vannak, mint a kengurunak. Rühelli a vidéket. Hogy „provinciál”. Németh, Tamási, Kodolányi is. Ő a kozmosszal foglalkozik. Az egésszel. Bőr van az arcán, szemei áthatóak, azokkal néz a kozmopolitikába.

 

Nála minden fordulatos. És azután fokozatos. Titokzatos. Alázatos. Fondorlatos, gyalázatos. Költő, csak rejti.

 

Olyan, mint egy meztelen tojás. Szemhéja nincs, ringatózva megy, csücsörítve beszél. Elsőre nem tudni, táncmester vagy nőies tengerész. Állandó szellemi izgalomban él. Mért, hol éljen? – kérdezhetik joggal.

Önmagáról ír, legtöbbször, beefsteaket eszik, a tükörtojást nem tudja villával a szájáig emelni, mindig lecsorog. Szereti a tükörtojást. Mért, mit szeressen? – kérdezhetik joggal.

Aprókat bólint, mintha egyetértene. De külön-ért. Aljosa a kedvence a világirodalomban, mert az nem élt aljosan.

 

Nőként ír. Öregszik. Eleinte szebb volt, mostanság keserűbb. Nem tetszik önmagának. Másnak se.

 

A „mai” szó fordul elő legtöbbet a szótárában. Gúnyosan, lelkesedve, dicsérően, követelőzve. Kedvence egy századeleji musical, amit egy pesterzsébeti kabaréban hallott Olcsaytól, akit később elfelejtettek. Azt mondja, Dürrenmatt tőle tanult. Vonzódik a fiatalok világához, mosolyt és nyakláncot hord. Néha azt mondja; ja, a mi időnkben! – és néz. Fogadásokon kánkánt táncol az asztalon. Az argentin követnek tetszett.

 

Kielégületlen.

Nyaka hajban, haja nyakban.

Kígyózik, leng, ha lép. Fölnevet.

Este fáj a szíve, annyira fölizgatja magát a magyar regény sorsán. Hogy nincs. Hogy lehetne. De miből? Át akar térni a szépirodalomra.

Musicalt ír az Elevenek és holtak-ból.

Felsőfokon

(Egyetemi előadóterem. B. jelzés. A nagy b. magyar irodalom című szeminárium.)

 

TANÁR Tisztelt hallgatóim! Szeretném Önöknek érzékeltetni a magyar irodalom vörös fonalát. Remélem, értenek engem. Egyszerűen azt akarom kifejezni, hogy a magyar irodalomban végighúzódik egy vörös fonál…

HALLGATÓ Elnézést, tanár úr… Milyen fonál?

TANÁR Vörös. Miért?

HALLGATÓ Ja.

TANÁR Mért? Mi a baj?

HALLGATÓ Na, nem… Csak… Vörös?

TANÁR Igen. Vörös.

HALLGATÓ Értem. Elnézést.

TANÁR Igen. Szeretném Önöknek érzékeltetni… Nem mint főelőadó, egyetemi ember, magam is alkotó lény… khm… khm… hogy a magyar irodalom nem egységes. Ehhez a kérdéshez keresném a kulcsot. Szóval, nem egyszerűen arról van szó, hogy amit magyarul megírtak, az mind remekmű. Nem. Állíthatom, hogy nem. Mi persze, magyarok, minden honi nyelvű művet dédelgetünk magunkban, mondhatnám úgy is, hogy az egységes – feltételezetten egységes – magyar irodalom teljes értékű gyártmányának – talán rossz ez a szó, de azt hiszem, értik, miről van szó –, komplett értékű alkotásának tekintünk. Nos – bármennyire szentségtörésnek, vagy mai szóval, innen-onnan támadott deheroizálásnak tetszik –, nem minden magyar mű (magyar anyanyelvű vagy magyar honosságú mű): merekmű… vagyis, bocsánat, remekmű. Nem. Ezt kell mondanom. Nem és nem. Vannak halálunalmas, diákos, naiv, jó szándékú köztes – bizonyára értik ezt a szót, kedves hallgatóim –, köztes alkotmányok, melyek avítt nyersanyagukkal, vagy igen kezdetleges, vagy ami még rosszabb, kulturált középszerűségükkel beékelődnek az igazi magyar vörös fonál medrébe…

HALLGATÓ Beékelődnek?

TANÁR Be. Úgy értem, benne vannak. Érti. Mintha teljes értékűek lennének – azok is folyamatában –, de csak vivőanyagokat hordoznak.

HALLGATÓ Vivőanyagokat?

TANÁR Jó, hogy rákérdez. Vivőanyagokat.

HALLGATÓ Selejtet?

TANÁR No, az talán erős. Szart érnek.

HALLGATÓ Aha. Mire tetszik gondolni?

TANÁR Én nem gondolok semmire. Egyszerűen azt akarom kifejezni, hogy a folyamatos magyar irodalom nincsen teli hogy úgy mondjam – Petőfivel, Adyval. Nincsen teli. Ért maga engem.

HALLGATÓ Hát mivel van teli?

TANÁR Most mint becsületes magyar férfinak, hősi honpolgárnak – ez csak vicc, értik, ugye – azt kellene tanítanom maguknak, hogy mindenki aranyat ér. Vagy ír. Vagy írt. Legalábbis. Ezt kívánná tőlem a becsület, a haza, azt kívánnák tőlem a galambszájú egyetemista leányok, a szép bokájúak. Igazuk van. Hogy lelkendezzünk, menjünk végig a magyar irodalmon… De nem tudunk végigmenni a magyar irodalmon! Ezt értsék meg!

HALLGATÓ Nem?

TANÁR Nem! Naivitás! Hazudjunk?

HALLGATÓ Dehogy!

TANÁR Nahát! Ez államapparátus lenne! Ez éppen olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy ezer usque ezerszáz évre visszavezetnénk történelmünket, a kereszténység által jóváhagyott és levágott Szent Jobbot a Mária Terézia által kiezüstözött üvegkalickában körülhordoznánk, és onnan származtatnánk a mi friss csontjainkat. Ez lehetetlen! Ez összefüggéstelen! Lehetetlen, hogy első vagy szentnek is mondott Istvánunk erőteljes történelmi vonalát végigvezetnénk rettenetes bukásainkon és vereségeinken! Nonsens, ha szabad ezt a szót használnunk! Volt jó király meg rossz király. Ügyetlen, kapkodó, bárgyú. Ettől még a magyar történelem fönnáll.

HALLGATÓ Igen?

TANÁR Nem jól fejeztem ki magam? Igen! Istvánunktól még nem lettek jók a folyamatos királyok! Csak, mert magyar királyok voltak! Így értem én… A birodalomban is… Ne etessük egymást! Meg akarok értetni valamit magukkal! Petőfitől még nem lesz jobb – előre-hátra – a magyar irodalom! Vagy Balassitól! Van egy vörös fonál… A jóké. Egybemossuk a határokat?

HALLGATÓ Ne!

TANÁR Nahát! Ez a vörös fonál végig húzódik a magyar irodalmon is! Balassi óriás volt. Csokonai. Berzsenyi. Petőfi. Vörösmarty. Ady. József Attila… Most ezeknek az ürügyén eladjuk az egész magyar irodalmat?

HALLGATÓ Dehogy!

TANÁR Ugye! Érti maga ezt! Ezt akarom érzékeltetni! A tehetség kiragyog! No, nem magában! Annak megvan a maga történelmi talaja… amiből táplálkozik. A kor. A kor igénye. A mindnyájunk által lebecsült, bocsánat, megbecsült tömeg. A kis rések! Az alagutak. A szépség lenti lélegzése! Enélkül rozsda eszi az egészet! Értenek engem. Nagyon egyszerű dologra szeretnék rávilágítani… Ehhez keresem a kulcsot. Az az igazi költő, akit földob a kor! Akit tehetségesen menedzsel – hogy ezzel a csúnya szóval fejezzem ki magam. Aki kibírja – és! – kiváltja az idő viszontagságait! Olyan ez… olyan ez… mondjak példát?

HALLGATÓ Mondjon, Mester!

TANÁR Azt akarok… Maguk már mai fiatalemberek… Mit mondjak? Veszek egy autót! Mit, veszek? Kiutalják. Berohanok. Átveszem. Csapkodom az ajtókat, kipróbálom. Nézem az egész szerkezetet. A hűtőfolyadékot. Az olajszintet. Milyen jó az olajszint! A régi kocsim tropa! – Most a költészetről beszélek! – a régi kocsit el kell adnom, hogy újat vegyek! Értik, nem? Nincs pénzem új kocsira, egyben! Előbb a régit el kell adnom! A köztest! Emlékeznek erre a szóra? Én nem akarok Pálóczi Horváth Ádám kocsiján utazni! Értik? Nem akarok! De Tinódién se, az új Balassi-Ford helyett! Czuczor Gergely Trabantján se Vajda Musztángja helyett! Szilágyi Géza pöfögő kocsija helyett Ady Rolls-Royce-án akarok suhanni… De, nem is ez a lényeg. A masszivitás! Az, ami mindent kibír! Ami a korból táplálkozik! Ehhez biztosíték kell, fedezet! Aminek időtálló fedezete van! Az alapok! Az alváz! Az alvázvédelem! Értik. A nagyszabású futóműveknek komoly alváza van! Ami kibírja az időt! Hogy az összes zegzugot, kacskaringót, értékállóságot megvédjük! Betömni a réseket! Kátrányt bele! Ilyen az időtálló költészet. Azt hiszem, értik… Ami alulról… Meg kell védeni az idő viszontagságaitól… rögtön szervizbe vinni. Esik az eső… jönnek a korok… Korrózió!

HALLGATÓ Csak a Bojtár utcában csinálják tisztességesen.

TANÁR Igen? Énnekem van egy maszek magyar címem…

HALLGATÓ Jobb az állami. Drága, de szétszedik az autót…

TANÁR Szétszedik?

HALLGATÓ Darabokra. Mindent lefújnak. Kinti spréjük van.

TANÁR Ez az… Külföldi spréjük van?

HALLGATÓ A sógorom kocsiját is így csinálták. Hároméves. Minden résbe befújnak. Lobacon.

TANÁR Ne mondja! Értik… – Mit mond? Lobacon?

HALLGATÓ Vagy a szövetkezet. A Vörös Fonál Ktsz-ben, Hidegkúton. Kibírja a telet, a nyarat. Alvázvédelem.

TANÁR Hát ezt magyarázom! Nem megy tönkre a kocsi! Mi a cím?

HALLGATÓ Konzerváló Ipar – Vörös Fonál Ktsz, Hidegkút, Nedves utca 3.

TANÁR Hát ezt mondom! Elmegy hat évig is! Nyolcig! Köszönöm! – No, ez csak példa… Azt akarom Önöknek elmagyarázni… hogy nem mindegyik kocsi tart évekig. Ez legyen az első dolguk. Az alvázvédelem. Bizonyára értenek engem… hogy minden üregbe… így hatol be… Ezt nem lehet, csak tisztességesen elvégezni… Mit is akartam mondani? Na. Szóval, van egy – vörös fonál. Akik a kor, a nép lelkét fejezik ki… csak azok az igazi költők. Nemcsak a magány vakvilágába… Az az igazi kocsi. Az alvázvédelem… A vörös fonál…

HALLGATÓ Tanár úr… Pillanat… Ezek a kulcsok…

TANÁR Van egy vörös fonál… Ezt jegyezzék meg! Nem minden autó tökéletes. Azonnal szervizre kell vinni. Ahogy kihozzák. Le kell védeni. Olyan alvázvédelemmel… És csak az állami jó, hallották! Balassi – Csokonai – Berzsenyi – Vörösmarty…

HALLGATÓ Tanár úr! A kulcsok!

TANÁR Milyen kulcsok? Ja… ezek. Nézze meg. Most nézze meg! Most vettem egy új kocsit. Látja ezeket a kulcsokat? A régi autóm kulcsai! Hol van az új autóm? A vőm elvitte a kulcsokat! Hát nem tudok elindulni! A vőm… Hol vannak a kulcsok? Az új autóm kulcsai? Petőfi… Ady… És József Attila… Megérthetik… Azonnal meg akartam csinálni az alvázvédelmet… Hol vannak a kulcsok? Meg kell zavarodni! Hol a kulcs? – Mit is akartam mondani?

Magyar Picasso

– Mi a panasza?

– Az egész. Biztos oka van. Én nem azt mondom. Nehezeket eszem. Fejhús, ami úgy remeg a hentesnél. Friss kenyérrel. Csülökpörkölt. Néha. Borjúláb rántva, sűrű tartár. Fáj a májam.

– Igen. És?

– Sokat cigarettázom. De csak ha iszom.

– Gyakran iszik?

– Mindig. Azelőtt másnaponként ittam. Kihevertem, 15 napos ivó voltam egy hónapban. Az nem olyan veszélyes. De most már mindig iszom.

– Nincs kocsija?

– De van. Azóta többet iszom.

– Miért?

– Egész nap várok. Hogy leteszem a kocsit. Aztán bosszúból többet iszom.

– Sokat?

– Nem. Nem mondhatnám. Megiszom négy-öt üveg sört. Egy üveg vörös bort. De csak könnyűt! Nem szeretem a nehéz borokat. Csak az ócskát. Doktor úr szereti a nehéz borokat?

– Csak egy pohárkával.

– Egy pohárkával? Nem. Kocsisborokat, sillert, kadarkát. Hagyja el, doktor úr, az a legjobb. Ne igyon nehezet. Csak olyat, amit a franciák vin rosénak mondanak. Rózsabort.

– Mást nem iszik?

– Ha elfáradok, egy csöpp feketét kell innom, rummal. De azt csak közben. Tulajdonképpen ennyi az egész.

– De ül, nem?

– Ülök. Hát mit csináljak? A kocsiban görnyedek egész nap, meg a gipszasztalnál.

– Picasso állva dolgozott.

– Nem lehet gipszállványt kapni. Meg meszes a csigolyám. Összeroppanok.

– Úszik?

– Majd hülye leszek. Próbáltam. Háromszor is. Az egyik barátommal. De előtte bereggeliztünk, mert reggel mentünk, hogy ne menjen el az egész nap. Aztán gyorsan úsztunk egyet. De annyira megszomjaztunk, hogy utána ledobtunk két-három korsó sört. Hülye leszek úszni! Három kilót híztam.

– Nyugodtabban.

– Ideges vagyok.

– De mitől?

– Nem tudom. Hogy gipszelni kell. Hogy élni kell. Hogy meghalok.

– Fél?

– Nem félek, csak ideges vagyok. Nyakamon az egész. Az életem. Hogy mit csináltam, mit kellett volna csinálnom, mit fogok csinálni…

– A körülményei?

– Tűrhetőek.

– Eszme?

– Milyen eszme?

– Hogy hitt valamiben. Hogy hisz valamiben.

– Hinni hiszek, hogyne hinnék. Hittem én sok mindenben. Abszolút. Negyvenötben kinyílt az ég. A szabadság levegője beáradt. Egész a tüdőnkbe. Beszippantottam. Azóta kezelnek.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Talán kitágult a tüdőm. Azt hiszem, tüdőtágulásom van. Hozzászoktam a levegőhöz. Sok levegő kell nekem.

– Ez nem olyan nagy baj.

– De elvonták! Éppen, amikor szippantgattam – elvonták a levegőt. Gondolja el, doktor úr, mintha elvennék az oxigénpalackot a fulladozó elől.

– Mire érti ezt?

– Ötvenre. Akkor elvonták a kezdeti fényes levegőmet. Egész kis helyre zsugorítottak, és befalazták az ablakot. A földre simultam, a betonra. A betonból nehéz levegőt szívni!

– Szilikózisa van?

– Nincs. De fölfáztam. Azóta érzékeny vagyok. Hogy ne higgyek a celláknak.

– Maga mindent kifogásol.

– Kifogásolok? Csak – már öngyilkos akartam lenni. Ötvenhatban.

– Sikerült?

– Dehogy. Itt vagyok! Élek. Nekimentem fejjel a falnak, de összevarrtak. A fal keményebb volt.

– Utálja a falat. Értem.

– Dehogy utálom! Tudtomra adta, hogy vannak határok. Az ember megismeri önmagát. Borzasztó annak, aki nem ismeri a határait. Tudomásul vettem, ki vagyok, hol vagyok.

– És? Hol lett?

– Napra vágyó féreg voltam. Meztelenül. Üthettek. Most – fölébredek –, rosszul alszom, éjszaka háromkor fölriadok, tapogatom a nyakamat – és bárányprém van a nyakamban. Undorodom a bárányprémtől! Gazdag vagyok! Járok-kelek az utcákon, mint egy régi gyáros!

– Vesse le!

– Ledobtam a prémet. De be kellett ülnöm egy autóba, furikázni, csapkodni az autóajtókat, kisiparos lettem.

– Maga nem művész?

– Nem. Megrendelésre gyártok egész pici gipszfigurákat! Japánba, Nyugat-Németországba is viszik. A Zalán futását mintáztam meg – lila gipszben.

– S veszik?

– Mint a cukrot.

– Akkor mit akar? Magának van pénze!

– Pénzem van. Becsületem nincs. Eladtam a szabadságomat. Én Zalánt három színből akartam kikeverni!

– S nem tudja?

– Próbáltam. Szétesik. És csak egyszínűre akarják.

– Magánélete?

– Megvagyok. Elváltam, három gyerektől. A lányom férjhez ment, nincs lakása. Folyik a vécé. Két szeretőm disszidált. A mostani feleségem rettenetesen fáradt.

– Mitől?

– Belefáradt valahogy. Azt hiszem, belém. Így nem lehet gipszelni.

– Ne gipszeljen.

– Ne gipszeljek? Abba beledilizek. Megszoktam. Mint a morfiumot. Ha nem gipszelek, ordítok. Kímélnem kell a környezetemet. Hát már ők se bírják. De mit ajánl, doktor úr?

– Nézze… Maga elég sokat eszik. És jókat. Rosszakat egyen. Ne cigarettázzon. Ne igyon. Ennyit nem lehet inni. Mozogjon. Járjon. Sétáljon. Biciklizzen. Ne üljön autóba. Ne gondoljon a múltra. Ne gondoljon a jelenre. Ne gipszeljen. Pihentesse magát, lazítson. Kapcsolódjon ki. A környezetéből. Az életből…

– Dögöljek meg?

– Mit akar? Hát én mit csináljak? Én iszom ennyit? Nekem van három családom? Én töröm magam a múlt miatt? Én csinálok kis gipszeket?

– Szóval, dögöljek meg?

– Én nem tehetek róla! Hagyjon engem a fenébe!

Nincs időnk

– Nincs időnk meghalni se…

– Dehogy nincs – gondolta Tibur –, hiszen már alig élünk.

Dühöngő, holtfáradt emberekkel találkozott Tibur jártában-keltében. A nagy körutakon és sugárutakon egymásnak dőlt járókelők vánszorognak a kezdődő tavaszelőben. Vagy még télutó volt? Mindegy. Arcuk sápadt volt, szemük karikás, kiégett, tagjaik ólomból. Nekitámaszkodtak a kirakatoknak, félő volt, hogy piszkos mancsaikkal betörik a csillogó üvegeket, melyek mögött méregdrága órák, bundák, szőnyegek, sálak, holmik lapultak.

De nemcsak az utakon.

Olykor színházi estékre is betévedt Tibur – nem is annyira a színműveket; hanem a látogatókat nézendő. Hiába csapott magasra egy-egy előadás cirkuszi lángja, hiába álltak fejtetőre a színészek (mert az utóbbi időben azt is észrevette Tibur, hogy a művészek gyakran fejre álltak, talán hogy fejükbe szaladjon a vér és frissebbek legyenek) – a közönség kipúposodott ruhájában ásítozott az előcsarnok szünetében. Nem a handabanda fülszaggató színházától volt fáradt a közönség – önmagától.

A boltokban a pultokra borulva aludtak az eladók. Némelyek a fogasokra akasztott ruhák közé húzódtak be és ott nyöszörögtek.

– Lehet valahol a méretemre ruhát vásárolni? – kérdezte aggodalmasan Tibur az egyik fiatal, ásítozó kereskedőmunkástól a Rákóczi úton. Az könnyedén végigmérte, a fejét ingatta.

– Nem tudom, uram. Nem hiszem. Megmondom őszintén, én reggeltől este hétig ebbe a redves boltba vagyok bezárva, utána rohanok haza két kisgyermekemhez. Undorodom a kirakatoktól – jelentette ki büszkén, foglalkozását megvetve, és lehanyatlott a számlablokkra.

Társaságban is duzzadoztak a fáradtságtól az emberek. Szíves baráti kör tagjai meredtek maguk elé, és bambán néztek a semmibe, noha a nemzet sorskérdései forogtak volna tálcán előttük. Néha kihajoltak pocakjuk fölé, és lecsurgattak valami vizezett vörös bort a gigájukon, nehogy nyíltan horkoljanak.

Önmaguktól voltak fáradtak az emberek. Belsejükből, mint valami sötét delej, áradt a kialvatlanság, agyonszorítottság. Utcán, villamoson, színházban, társaságban.

S akkor egyik motyogó szomszédja megfejtette a kérdést.

– Erőnkön felül élünk – mondá. – Pénzt akarunk, autót, ruhát, megszoktuk a magasabb életnívót. Kifáradtunk a pénzkeresésben. Egyszerű munkával nem tudunk eleget keresni, boldog munkával. Boldogtalan munkával is, de meg akarjuk keresni a magunkét. Ötszörösét akarjuk belezsúfolni a munkavégzésbe – s ez nem megy. Viszont csak így tudjuk pénzügyileg fönntartani magunkat. Az orvos, a lakatos, a szabómester. Mire maradjon időnk? Energiánk? Sietni kell, hogy utólérjük magunkat. Információkat habzsolunk, átfutjuk az újságokat, könyvre már nem jut. Zenére? Életre? Na, ne vicceljünk! Az elemi szükségletek nívós kielégítése nálunk nagyon sokba kerül. A lelkünkbe – mondta a szomszéd, és előredőlve szunnyadozott a hintaszékén. – Ezt a hintaszéket is azért vettem, hogy ebben majd olvasgatok. Kezemben a könyv, itt szoktam vele hintázva aludni.

Ez nem mehet így tovább – gondolta Tibur egy szombaton. Rohant, száguldott, rángatta holtfáradt feleségét, bőröndöket vágott az autóba, takarókat, élelmet. Csapkodta az autóajtókat, berregtette, siettette a motort.

– Gyere, siessünk… Pihenni kell! Amíg tart a hétvége.

És rohantak víkendezni.

– Nem nézed a tájat? Olyan gyönyörű – mondta a felesége.

– Nem – válaszolta Tibur. – Ki kell használni az időt. Lerohanunk a Balatonra, hogy fölrohanjunk. Fogd egy kicsit a kormányt.

És a beeső tavaszi napfény ragyogásában szunnyadozott a volánnál. Egyenletesen nyomta a gázt.

Makaróni

A gyerek elengedte a kezünket.

Ment-mendegélt, mint a jól megírt mesében – tűrhető kirándulásokat tett, remek réteket, szárnyaló állatkerteket, zúgó földalattikat, ágaskodó toronyvárosokat, kéknyíl-autóutakat látott –, jött-jöndögélt velünk, fanyarul csodálkozott, s aztán – elengedte a kezünket.

– Nem kell.

Enyhe hányingere lett tőlünk.

S most bolyong. Egyedül. Egy nagyvárosban, egy tanyán, erdőszélen, de többnyire egy világforgalmas egyedüllétben.

S nem lehet hozzáférkőzni. Komoly undorral fordítja el tőlünk a fejét, ha édesgetve elébe szaladunk a tömeges pályaudvaron „Ki jön az én házamba?” mesénkkel. – Én nem – szögezi le felnőtt beletörődéssel. Szeretgethetjük, autót kínálhatunk, tojásrántottát, versenyt, halmajonézt – fütyöl a halmajonézre.

Mi meg hagyjuk, hogy bolyongjon egyedül a tűrhetetlen és türelmes pályaudvarokon vagy réteken, mert tudjuk – semmi köze hozzánk. Otthon aztán bánkódunk, mondván: „Anya, a gyerekünk elveszett…” – fejünket a boroskancsóba lógatva; mire szülőtársunk azt feleli: „Na ja… Majd visszajön. Idd meg a hét decidet, akkorra visszajön.” Mert ilyen flegma a mi feleségünk. De az ember megissza a hét decit, a hetven decit, vagy hétszáz decit, és a gyerek nem jön vissza, s az ember ott roskad az asztalnál, ahol nem ég sem ikon, sem gyertyás feszület – s hiába várja haza a gyermekét. – Önállósult – mondjuk, pedig csak elveszett. A tékozló!

Minden állat gondozza magzatát. Védi, tanítja. Aztán szárnyra kelnek – de amíg szárnyra nem kelnek, a szülő minden hivatását abban éli, hogy szárnyra keljenek. Az embergyerek nehezen kel szárnyra, nyolcéves koráig abszolút gondozásra szorul, itatva-etetve, takarva-kegyelve, s aztán is soká védett akar lenni.

De mi már foganásukkor elhagyjuk gyermekeinket. Miféle állatfaj az, amelyiknél az anyának sokszor ádáz perekkel kell a szülői melegbe és felelősségbe visszaperelni porontyát? Egyetlen ilyen állatfaj van: az ember.

S ha a foganás sokszor extatikus pillanatában nem hagyjuk el is őket – majd később. Miféle állatfaj az, amelyik a jogi élet határán is perel bábáival és orvosaival: hogy lehetne megszabadulni kis gumóembriónktól – csak hogy ne legyenek? Nőgyógyászati folyosókon láthatunk ilyen fajt, ahogy fehér köpenyes, elegáns és illatos nőorvosaikkal tárgyalnak tizennégy éves fogantak és negyvennégy éves megejtettek: „Doktor úr, minden áron szabadítson meg tőle!” Így tárgyalnak a nők, hiszen a férfiak nem tárgyalnak – a háttérben állnak, a folyosózugban, vagy sunyító katonazubbonyban várják utódaik kiirtását. Ilyenkor a gumó nagyságú gyereknek el kell pusztulnia – szerelem, lakás, gyerekinger hiányában.

No, el tudjuk mi hagyni a megszületetteket is. Hiába nyivákol, meredez beidegzetlen karjaival, sipít artikulálatlan hangjaival –, nem kell minket félteni –, el tudjuk mi hagyni akkor is őket! Házasságban, árokban, szerelemben is. Nekünk nagyon nagy képességünk van elhagyni a gyermekeinket – kevés faj képes erre.

De el tudjuk hagyni bármikor. Lehet kicsi gyerek, dadogó, rászoruló, béna vagy nincstelen – nem kell minket félteni –, el tudjuk hagyni őket. Pénzért, szerelemért, politikáért, szórakozásért.

Aztán, ha nem hagyjuk el őket, ha velük vagyunk, gondozzuk őket, „nevelgetjük”, pénzt adunk nekik – mi vagyunk a legjobban megdöbbenve, ha ők hagynak el minket. Felnőttes komolysággal, enyhe undorral vagy cinkos felnőttlázadással.

Mert elhagynak.

Nem kérnek belőlünk.

És akkor elindul egy – mondjuk nyolc- vagy tizennyolc éves gyerek, egyedül, S azt mondja: „Nincs senkim.” Nem a József Attila-i „Nincsen apám, se anyám” hithűen dacos és lázadó ember, de az eleve csalódott és megcsalatott kisfelnőtt tömeges irtózatával és egyedüllétével.

Csalódott bennünk. Csalódott a családban. Körülnéz – és látja: nincs család. Nincs geometria, nincs határolás: apa másé is, anya másé is, apa mindenkié, anya mindenkié. A múltkor bejött egy ötéves gyerek egy nagyszerű szobába, ahol szülei és testvérei ültek az asztalnál, kedvesen körülnézett a megterített asztalon, hallgatta az éppen zengedező Beethoven-muzsikát, s aztán kijelentette még nem is tökéletes hangképzésével: „Itt nincs család.” A többiek kacagtak, hahotáztak, a könnyük is kicsordult, kis bozontos fejét simogatták, mondván: „Jó humora van ennek a srácnak.” De talán ő még nem akart viccelni.

Csalódott bennünk. Csalódott a pénzben. Mindig értésére adták, hogy milyen fontos eszköz a pénz – aztán riadozva hallgatta, hogy a pénzen nem lehet semmit megvásárolni, napról napra kevesebbet ér. Amikor apja egy ötforintost nyomott a kezébe, mikor jelest hozott környezettanból, a sarokba vágta, s nem dühösen, inkább kedvesen mondta: „Egyétek meg.”

Ó, az ő „kis” csalódásai! Amikor anyját látta csókolózni a félsötét konyhában a doktor bácsival, akkor már világosan tudta: le kell feküdni az első jöttmenttel, hiszen annál könnyebb a konyhában később csókolózni. Amikor apja elvtelenül lépett egy pártba, amikor átjavított egy számlát százról ezerre, amikor külön csirkét hozott a baromfiudvarról, akkor már világosan látta: itt verseny folyik – vagy nyerni, vagy veszteni kell, s ő nem akart a vesztesek oldalán állni. Amikor az agyonéhezett ázsiai gyerekeket látta a képernyőn, de akár a jól idomított kíntornászokat a stadionokban, a kopasz, gázra szánt dokumentumokat Auschwitzban, világos lett előtte: nincs igazság.

Ezek megrendítő képek. De kicsiben is látta azt, hiszen a tanító igazságtalanul mosolygott egy jobb fekvésű gyerekre, aki tökhülye mondataival is jelest harcolt ki magának. Elvégre, nincs igazság.

Egy világban, ahol nincs igazság, gyerekként nem lehet élni. Csak felnőttként. Úgy elviselhető. Ha durvább a bőrünk, az idegrendszerünk. Mit van mit tenni? Felnőtté kell válni, akár nyolcévesen, akár tizennyolc évesen.

Itt kettéválik gyermekeink hada:

1) vagy beáll a versenybe,

2) vagy kívül áll.

Az első megoldás a könnyebb. Apa is azt mondja. Anya is. „Legyél valami.” Ez annyit jelent: küzdj, harcolj, tanulj, tiporj, feszíts, törtess, lényegében, versenyezz. Mit versenyezz? Elöl légy! Nyújtózkodj! Jelentkezz! Előbb csapj be, mint a másik! És akkor versenyezni kezd. Pontszámokért, mint éhező a kenyérért. Helyzetekért, mint cseléd a munkaközvetítőben. Mosolyokért, mint diplomata a habfürdőben. És mosolyog és jelentkezik és tettre kész és makaróni. A makaróninak sosincs vége. Csak enni kell. Tömni magunkba.

A másik csoport kívül áll. Mindent elítél. Az ejt a világra, az már „tudja”, hogy itt hamis a játékszabály. Bódítja magát – élvezetekkel, kábítószerrel, csalással, terrorakciókkal. Hamis rulettasztalnál hamisan kell játszani: csalni, elvenni a másikét, ügyesen hatalmaskodni, hatalmasan ügyeskedni. Olyan ez, mint a makaróni. Csak tömni kell magunkba.

S makaróni nélkül nem lehet élni?

Nem.

Valamilyen makarónit meg kell enni. Csalást, versenyt, hitegetést, álmunkát, élvezetet, álaszkézist, de a makarónit meg kell enni.

Néha rendezünk nekik makaróniversenyt. A gyerek már jó előre fölkészül rá. Versenyez: járdára rajzol, biciklitúrázik, jelentkezik, kajakozik, feszít. És eszi a makarónit. Hogy atomtudós legyen, írószövetségi tag, autószerelő, háztulajdonos, zoknikötő, és gebines párttitkár, rezervátumi vadász, népi ellenőr, Patyolat-igazgató, színházigazgató, műemlékvédő, főpincér, főorvos, főmérnök, főganéjtúró, főkutató, főosztályvezető, főhadnagy, főmufti, főbelvizes, főinstruktor, főberuházó, főember, fősportoló, főszakács, főmadám –

vagy:

különleges makarónit eszik, hogy atomtudatlan legyen, írószövetségtelen, autótolvaj, csőlakó, hippifüzéres járda-gentleman, okvetlenkedő, orvvadász, anyagbeszerző, börtöntöltelék, avantgarde, kocsmatöltelék, alzsebes, alorvos, almérnök, alganéjtúró, alkutató, alosztályvezető, alhadnagy, allektor, alpárttag, altalajvizes, alázatos szolgája, albecsüs, alember, alfutó, alkonyhős, altag – de a makarónit meg kell ennie.

Néha csodálkozom: ezek a mi gyerekeink?

Néha csodálkozom: kik gyártják ezt a makarónit?

Mi gyártjuk.

A gyermekévet is úgy kell tekintenem, mint egy világra kiterjedő reklámot. Nagyon szépen be van csomagolva a makaróni. A reklám cégjelzése a mi világméretű lelkiismeretünk. Persze hogy izgatjuk magunkat miatta. A gyerekeink nem akarnak makarónit enni. Rendes, tisztességes világot akarnak. Rendes, tisztességes ételt akarnak enni – hinni akarnak. Hinni, hogy van hús, eszme, rágható étel, tápláló élet. Anyag. Megmérhető igazság. Nem ilyet kellene gyártani nekik?

A gyerek elengedte a kezünket.

Bolyong – hiszen egyedül van. Várótermekben alszik, „tékozló fiúként”, elhúzza tőlünk a száját. Hazajönne. Sietne haza. Lerongyolódva, tépetten, hitre, hazára, családra, igazságra várva. Csak azt ne hallja tőlünk, ha beront – éhezve nemzetre, ruhára, szerelemre, költészetre – életünk konyhájába:

– Anya, mi van vacsorára?

– Már vártalak, fiacskám. Makaróni.