Vizet prédikálunk

– Írnod kellene erről. Ez országos kérdés. Világkérdés. Az emberek tönkreisszák magukat. Te értesz ehhez – valami fölrázó cikket! Az alkohol megváltoztatja az emberek személyiségét, jellemét, munkabírását… – kiáltott a szerkesztő az előtte ülő testes íróra. A testes író maga elé meredt, bólogatott, hazament. A ház melletti bisztrónál tántorgó, lila fejű emberekbe ütközött, a bejáróban idült arcú részegek tartották imbolygó kezükben a söröskorsókat. Megborzadt.

Éjszakákon át forgolódott, a hajnalok szűk résén révült fejjel szedte össze gondolatait, emlékeit. Napokon át az Orvosi Könyvtárban meg a Szociológiai Intézetben olvasta a szakcikkeket. Közben egy hosszabb regényen dolgozott és forgatókönyvet írt. A tévének egy jelenetet, az Európának két novellafordítást készített. A heti mellékletbe két recenziót kanyarított, egy riporthoz anyagot gyűjtött, egy kisregénypályázat témáját skiccelte. Na és ez a cikk.

Aznap világos fejjel ébredt. Kiszellőztetett, a bútorok tiszta fénye tiszta gondolatokra inspirálta.

„Az alkoholizmus a szokásból fejlődött ki…” – Nem, ez nem jó. Van, aki végigissza az életét, és nem lesz alkoholista.

„Az alkoholhoz affinitás kell…” – Ezzel nem kezdhetem, hiszen van, aki lelki bánatában undorodva nyúl a pohárhoz, és ahogy nem múlik a lelki bánat, undorodva de tovább iszik.

„Az alkohol önromboló hatású…” – Ez így nem jó. Sok olyan embert látott, aki gyógyszernek használta.

„Az alkohol társas szenvedély…” – Na, ez jó lesz… Aztán ezt is elvetette, hiszen oly sok embert ismert, aki egyedül ivott, és alkoholista lett, s olyat, aki társaságban ivott, és nem lett alkoholista.

Hogy fogjon hozzá? Türelmetlen lett – lazítani kell. Leugrott az utcára, körbebolyongta a piacot, a fényes délelőtt beragyogta a pult mellett állók nagyfröccseit és borostáit. A Ferde Lámpába tért be. Szomjas volt. Nagy korsót ivott. A jégtől harmatos korsóban opálosan ragyogott a sárga folyadék, a csípős ital a gégéjét marta. Még egy korsó. A hab leszállt, a fehér sorminta alatt mintha a tüdejébe ömlött volna az áhított lé. Na jó.

Hazament. Igazságos cikket akart írni, mert az igazság mindennél előbbre való. Leírta az alkohol társadalmi veszélyességét, a bűnözés alkoholistastatisztikáját. Elbódult. Kávét főzött, rumot öntött hozzá, hogy felélénküljön. A rumos fekete aromája betöltötte az agyát. Pergő sorokat írt arról, hogy az emberek pótszerként használják – lelki egyéniségük helyébe italt töltenek… programjuk, szórakozásuk, elfoglaltságuk lesz az ital… Szomjas lett. Könnyű vörösbort nyitott, a jeges szódával könnyű fröccsöket készített. Szétáradt benne a szomjúság, nyelte a kellemesen vizezett bort…

A különböző társadalmi rétegek közt elsősorban a nehéz fizikai munkások isznak. Nem csoda. A bányászok fizikai túlterheltsége és idegfeszültsége a felszínen mohón nyeli el a szabadító szeszt – könnyű kis boldogságba sodorja őket. Az építőmunkások munka közben is isznak – munkatempójukat felcsigázza, s a végén hozzászoknak egy alkoholszinthez… Na és a színészek? Van, aki be se tud lépni a színpadra egy kis lazítás nélkül – feloldja görcsét. Na jó, nemcsak a nehéz fizikai dolgozók meg a könnyű fizikaiak, elvégre a színészet is olyan idegfeszültséggel jár…

Összezavarodott. Töltött magának, kellemesen szürcsölte a laza italt. Lazításként beleolvasott Hemingway-be, de félrelökte, mert a posztumusz munkában annyiféle italt kevertek kedvük és munkájuk és az időjárás szerint festők, halászok, dokkmunkások, írók, postások, vigécek, bokszolók, négerek, fehérek, meszticek, hogy az riasztó volt. Megitta a maga vörösét, és visszaült dolgozni.

„A meg nem tervezett szabad szombatok előtt már péntek este szabadon kezd inni a szabad szombatos társadalom… Közben állnak. Ahogy Zelk Zoltán mesélte, azért isznak, mert állnak. Kénytelenek állva állandóan inni… Azelőtt leültek egy kisfröccsre… Vissza az ülőgarnitúrát!” – Nem, ezt törölni kell, manapság a talponálló az előremutató fejlődés. S ki tudna ennyi embert leültetni? Nincs is annyi bútor. Az egész KGST-hitelünk rámenne ülőhelyekre. Ajaj. Testes barátunknak melege lett, ivott. Sűrűbb vörös bort ivott, soproni kékfrankost, rágni lehetett, olyan markáns volt. Jólesett. Fejéhez kapott.

– Tájékozódni kell!

Benyitott egy régi ismerőséhez a nőtanácsnál, kedvesen fogadta. Statisztikát mutatott, kérdőíves fölméréseket, vidéki jelentések , rétegfeldolgozásokat.

– Csak Martinim van… – mondta a hölgy, és töltött. Íróbarátunk felélénkült, a protokollfrizsiderből jég került elő, hörpintettek. A fanyar íz megmozgatta az agyukat, megpezsdültek.

– Az idősebbek hagyján… – koccintottak, szép poharuk volt a nőtanácsban. – De a fiatalok!

Írónk izzadva loholt át az Ifjúsági Bizottsághoz. Statisztikák kerültek elő, részeges galerik leleplezéséről szóló iratok, ittas garázdaságokról szóló jelentések, önkéntes rendőrök területfelmérő munkái a korai alkoholizmusról.

– Csak albán konyakunk van… Kérsz? – kérdezte fiatalkori barátja.

– Csak egy kupicával – mondta testesen a barátunk, két kezét lelógatva. – Igen… Még egyet. Csak keveset.

– Emlékszel? Az egyetemen a lányok összedobták a pénzt már óra alatt, mi meg kilógtunk a Trombitásba… meg özvegy Balla Károlynéhoz… emlékszel? Kis asztalok… És az a kisüsti! Gyönyörű volt, mi?

– Gyönyörű – gondolta az író, vállára vetette a könnyű zakót, kigombolta az ingét. Ezek szerint az ifjúság ihat… bírja.

A klinikán régi osztálytársával beszélt. Az orvos elkomolyodott arra a szóra, hogy alkohol. Rongálja a szervezetet, sok függ a máj állóképességétől, a szívre milyen hatással van…

– Courvoisier-m van… Ne hidd, hogy mindig. Csak ez a vizespohár van, majd csak félig töltöm… Van, amikor ócska magyar brandyvel szúrják ki a szemünket… Ne vedd flancolásnak, de az ihatatlan… Csak még egy kicsit… jó, mi? Csak jót! Sima, mint az olaj. És nézd a fényét!

Írónk nézte a fényt, amit a Courvoisier tükrözött.

Kiszédelgett… Szóval, csak elsőrangú italt… szabad… inni.

A nyugdíjasok klubjának a vezetője a kerületben apja régi barátja volt. Hetvennégy. Eleven, gyors eszű.

– Nézd – szólt elmélyedt hangon, miközben a vidéki szilvapálinkát forgatta a kezében, nézte a kemény ital állhatatosan fehér színét. – Mit mondjak? Öregek, kiiktatódtak a sűrű tevékenységből, az ital visszavarázsolja egy kicsit az ifjúságukat… Persze van, aki lezüllik, de a java… Erzsi! – kiáltott a takarítónő után. – Ritkán van hazaink… Régi barátom fia… író, úgy nézzen rá! Ez egy kicsit földobja… Nem könnyű a takarítás! – Az asszony illedelmesen szájához emelte a hatvanszázalékost, két fogával nevetett.

– Megmondom, én jobban szeretem a barackot, de ezt is meg lehet inni… Majd a fogaimat is meg kell csináltatnom… – integetett, ahogy kiment. – De a fáradtság ellen jó…

Írónk hazatámolygott. Összegezte tapasztalatait, a társadalmi felelősséget, az egyéni ráhatást, a veszélyesség felismerésének jelentőségét, az orvosi körültekintést, a megelőzés fontosságát. Kifejtette a határeseteket.

Eltikkadt. Kibotorkált a frizsiderhez. – Valami könnyű kellene… – Ott volt felesége születésnapi pezsgője (a szovjet olcsóbb lett, kettőt vettek belőle), felbontotta. Vörös bort töltött hozzá, itta. A rózsaszínű ital elárasztotta a fejét, mint a könnyű vér. Lebegett. Szebbnek látta a világot. A tárgyak kiszínesedtek, érzelmei előtérbe nyomultak. Töltött, keveset. Eltalálta az arányt. Szívta a foga közt az érett italt, ízlett neki. Morfondírozott a végső igazságon. – Van, aki ihat, van, aki nem… – Mosolygott. Az üveg kiürült, ő végigfeküdt a díványon.

A kulcszörgésre révült föl. Kiszólt a feleségének.

– Te… Anci… Megírtam azt a cikket… az alokkol… alkímiáról… az aklomegáliáról… akklimatizáló… tudod… A részegség. Gépeld le… reggel le kell adnom… Megígértem…

Aztán súlyos álomba süllyedt.