Továbbtanulás

Robogok a hazám felé.

Hol van a hazám?

Na, ne vicceljünk, akármennyire körvonalazták is a vesztes háborúk kisded békéi – még mindig van igazi tér, ahol hazatalálok, ha nem egyszerűen területileg, de lélekben hazatalálok. Lesznek tájak, kékben úszó hegyek, kanyargós Duna-part, zöldellő rétségek, habkönnyű, nyiladozó nyírfák. Megkönnyebbülök. Oda tartok. Haza – a hazába.

Így robogok a hazám felé.

Ott – megnyugszom.

Itt – nem nyugszom meg, nem nyugodhatok. Itt a Budapest van, a flaszter, a sunyi-fölényes benzinkutas, a viruló piros retket áruló gúny-maszek a piacon, a mosolygó velúrgyapjút áruló, váró zsebű eladó, a világot megvető utcaseprő, a leütött embert átlépő vállalati kistisztviselő, a halálon túli hozzátartozót életben tartó ágyhiányos orvos, a zseb-orvos, a zseb-árus, a zseb-tisztviselő, a zseb-szocialista, a zseb-pincér, a zsebesek.

A zseb-tévé is elűz engem innen, mely hírül adja a kivégzéseket, a bevégzéseket, a lakáscsalásokat, a nemzetközi álpaktumokat, a követfogadásokat, a besszireket, a masszírokat, a nádzsalukat, a népi halálvetélkedőket, az űrproblémákat, a szennyeződést, a hosszan kialakuló kis villámháborúkat, a kurdheimeket, a waldereket, a sokpártrendszert, a mértpártrendszert, a csomagtartókban talált pártelnököket, az idő előtt kiengedett biztos kéjgyilkosokat és az idő után fejsimogatással megbocsátott szatírokat.

Sok a gond. A fővárosban.

No, innen el.

Majd hazarobogok, hazaérkezem – vidéki pihenőfészekbe.

Benyitok. A társalgóba.

Özönlik a szó.

– Nem vették föl…

– Nem tudtam benyomni…

– Belebetegedtünk…

Első asszony (kövér, javakorabeli, rúzzsal):

– Nem vették föl az óvodába. Nem tudok dolgozni. Szeretem a gyereket, de közösségben akarom nevelni. Hogy tudja meg, mi a magyar közösség. Szűk a keret. Voltam az unokaöcsémnél, aki az óvodai párttitkárral járt együtt az ötvenes években, hogy nyomják be a kicsit. Azt mondta, menjek el a Minisztertanácshoz, ahol egy régi ismerőse van titkári szinten, aki a régi selyemgubó-tenyészetben partnere volt, azon múlik a fejlesztés… Külföldön volt, de a helyettese megígérte, hogy 87-re előirányozza a kicsi beóvodázását… Elfogadtam, noha a kicsi akkorra már nyolcéves lesz, így nem biztos, hogy fölveszik az óvodába. Elfogadtam, már csak a remény kedvéért is…

Második asszony (vékony, szeplős, aggódó, színtelen):

– Zeneibe akartam a fiút. Abszolút hallása van. Furulyázik és dzsesszgitározik. Tehetséges, hiszen a monte-carlói báb-popfesztiválon ő kísérte Marcel Zsebendit, aki Kodály-módszert tanult Kecskeméten, és jó emlékekkel van Magyarországról, noha nem tud magyarul – de a zene nemzetközi. Nem vették föl, csak rajzra, de balkezes. Még írni sem tud, csak bal kézzel. Talán belenő. Nem vagyok elkeseredve – ez is művészet.

Harmadik asszony (kreol, vagy kvarcolt):

– Ugyan! Ezzel jöttök! A lányom üvegablakos. Úgy értem, üvegfestészetet akar tanulni. Beszéltem Tanayval, régi festő kollégám, aki azt mondta, biztos. Bár a folyosón jelezte, tűnjek el, nehogy együtt lássanak bennünket, de ő majd alulról benyúl. – Hova? – kérdeztem. – Ahova kell – felelte, de szégyelltem magam, és szégyelltem két darab Adyt adni neki, persze hogy föllebbezek. Egy képviselővel beszéltem, aki szól egy másik képviselőnek, akinek van egy képviselő barátja, hogy szóljon a képviseletében. Azt mondják, késő. Mért nem előbb szóltam, utólag nehéz, le vannak pecsételve az iratok. Szerencsénkre találkoztam egy színésszel, aki gyerekkorában Golda Meir unokájának az osztálytársával járt együtt egy kanadai iskolában, és aki félig magyar anyanyelvű lévén hazatelepedett, és közvetve ismeri a minisztériumban annak a tisztviselőnek a nyugdíjas elődjét, aki három évvel ezelőtt még tisztán látott ebben a kérdésben. Igaz, most műtét előtt áll, de a kórházból esetleg még oda tud szólni, ahova kell – ha még nem küldték el a föllebbezési kérelmeket az Unesco által patronált „Mindent a gyerekekért” 79-es mozgalom felügyeleti szervéhez, ahonnan már nincsen visszaút. Persze hogy kétségbe vagyok esve – mert állítólag ez a szerv megszűnt, legalábbis ideiglenesen, hiszen ez nemzetközi szerv, s csak Jamaica József kultúrmegbízott hazatérésével létesül újra, és azt is hallottam, hogy Jamaicának repatriálásával kapcsolatban még tisztáznia kell valami autós devizaproblémát. Bár a minisztériumban azt mondták, egyszerű Trabant-kiutalásról van szó.

Negyedik asszony (napsütötte, de dühös):

– Nem olyan egyszerű! Két lányom van, aki főiskolára jelentkezett – most próbálom benyomni az egyiket. Már amelyik az atomreaktor létesítésénél dolgozik – segédmunkás státusban –, csak az a remény, hogy komputer-ellenőr, mert más nem ért hozzá. Bujtatott állás, havi háromezerért, nehogy kiderüljön, hogy hazai erőkkel dolgozunk. Nem ment el – pedig hívták – Angliába, mondván, ennyi funkciót nem tudna egy kézben tartani – ott túlságosan specializálódtak. De a főiskolára nem tudják felvenni, mert zavarná az órát, előbbre lévén a gyakorlatban az elméletnél. A lány nincs elkeseredve, beleszeretett egy téeszelnökbe, akinek gyors agyú közgazdasági szakemberre van szüksége, aki gatyába rázná a szövetkezetet, miután a tagság lázong, hogy másfél millió hiánnyal zárták a tavalyi évet. Lányom szereti az elnököt, ötvenöt éves, három gyereke van, ő ezt is vállalná, de a nagyobbik fiú folyton üldözi a szerelmével – egyébként háromszor volt büntetve erőszakos nemi közösülés kísérletéért; bár jó szándékú a fiú, a lányom mégis kissé idegenkedik tőle. A fiú ugyanis minden este beleveri a kést az asztal lapjába a lányom ujjai közé, és izzó szemmel ismételgeti: – Vagy én, vagy az apám! – A lányom még nem döntött. Féltem.

Kavarogtak bennem ezek a szövegek. Kicsit megrettentem, bár robbanékony vörös bort töltöttek a poharamba, problémáink közepette. Itt akarok megnyugodni? Hazaérkezni? S hol vannak még a nemzetközi problémáim! Ezeket kikkel tárgyaljam meg? Milyen összeköttetéseket szerezzek? Mit tudok én itt tenni? Hiszen zsebemben lapult fiam egyetemi felvételének véghatározata, két pecséttel, olvashatatlan aláírással:

– Nem tudjuk fölvenni. Tehetséges.