Egyetemi felvételi

Egészen biztos vagyok abban, hogy az egyetemi felvételt nem lehet igazságosan megoldani. Sokan vagyunk. Rengetegen. Okkal, oktalanul, felszínesen, elszántan, hebehurgyán, arabusul, magyarusul, hottentottául és egyszerűen szám szerint. Ennyi jelentkezőt nem lehet felvenni. Hacsak! Hacsak nem vennénk fel ötször ennyit, mely tömegből az első évben kirostálhatnánk a nem odavaló akár négyötödét is. Nincs hacsak.

Marad a gátfutás. Pontlihegés, komputeragyalás.

Egyre inkább elborzadunk azon, hogy a komputerek ideges elvét, az igen-nem, fekete-fehér törvényt eluralkodni látjuk a hamleti aggyal szemben a robotagy javára. Robotember, robotagy, ezzel ugyan mire megy – mondhatná Huxley. „Szép, új világba.”

A pontszerző feladatokban mégis azt látni, a komputeragyakat, a sakkagyakat részesítjük – kénytelen-kelletlen – ebben a gátversenyben előnyben. X-elni (ikszelni) kell a feladatokat – jószerével, mint a fantáziátlan, ám tudás-totót – eredményesen „működjünk”.

De hát az ismeretek igen bonyolult és nagy halmazát másképp hogyan ellenőrizhetnénk izzadó gyermekeink agyában? Bele kell törődnünk az ikszelésbe.

De az ikszelést túl sok – hottentotta, magyar, félkész, munkás-paraszt vagy értelmiségi – jelentkező elvégzi (így megint túl sok jelentkező marad a kollégiumi helyekre, az iskolapadokra, ágyrajárásra), ki kellett találnunk tehát valamiféle ellenikszelést, már-már valami logikai bravúrt ágyazván a feladatokba az arisztotelészi vagy Aquinói Tamás-i ízlés szerint – hogy még többen kiessenek a rostán.

Nem elég jól ikszelni. Ellenikszelni is kell, egy-egy megbújtatott nyelvtani gyötrés vagy biológiai csel mentén. Amikor az elgondolás helyes, de az indoklás nem. Vagy amikor az indoklás igaz, de az elgondolás helytelen. Vagy amikor mindkettő, vagy amikor egyik sem.

Mit izgulunk? Hiszen a KRESZ-vizsgán sem egyszerűen az autóvezetés személyiség rátermettségének megállapítása a cél, hanem hogy valamilyen balesetbe hajszoljuk a vizsgázónkat. Csak menjen neki.

Nekimegy.

Félreértés ne essék, még egyszer hangsúlyozom – valahogy, egyre sűrűbb szűrőn szűrni kell, nehogy elözönöljenek bennünket a felvételre alkalmas, jó személyiségű jelentkezők. Bukjanak csak el – jöhetnek az ikszelők, az ellenikszelők, a komputeresek, a sakkagyúak. Tudják, hol van elrejtve a fekete király. Biológiailag, politikailag, nyelvtanilag, jogilag, totóilag.

A mentalitáson gondolkozom csak el. Nem „irányban” gondolkodtatunk, dolgoztatunk, hanem „ellenirányban”. Szinte „eleve” a hibát kell keresnünk a feladványban, nem a megoldást. A leheletnyi kudarcot, nem a megtalálás szabadító örömét. „Vigyázz!” „Gyanakodj!” „Cselezz!”

Szépek, szépek a sakk törvényei, kombinációs vagy lépéstörvényei – de a sakk azért mégsem ezért van. Szépek, szépek a futball szabályai, de a futball sem a lesért, a partdobásért, szabadrúgásért, tizenegyesért vagy kapufáért van. Hanem az „egész” fölszabadító munkájáért, öröméért – egyszóval nem negatív érzéseinkért van.

Mintha egy meccset csak a kapufáért játszanának. Bizonyára nehezebb eltalálni a kapufát, mint a kaput, gólnak mégis a kapun besurranó labdát nevezzük: „Micsoda kapufa!” – mondjuk, miközben a csapat elveszti a meccset. A „les” a leheletnyi „les” bizonyára a bíró érzékszervét rendkívüli módon ingerli, de a játéknak ez nem lehet akadályozója, inkább csak szabályozója.

A pontosított felvételiken mintha csupa kapufával és lessel találkozhatnánk. Nem az talál, aki gólt rúg – hanem aki kapufát. Nem az szerez pontot, aki szellemében-személyiségében támad, elevenkedik, hanem aki a leheletvékony lesre játszik.

A vizsgák mentalitása az igen-nem tesztfeladatokban lesre dolgozik. Negatív, hibafigyelő aktivitást honorál.

Még talán jó, hogy a művészi feladatoknál ez egyértelműbb. Hiszen mi lenne, ha a balettosoknál-táncosoknál folyton a „mellélépést” honorálnánk? Vagy! Mi lenne, ha a tánc gyönyörűsége folyton a mellélépések elkerülését jelentené? Vagy a színészi játék önfeledtségét és tehetségét pusztán a hibás gesztusok kiküszöbölése minősítené. Azt mondhatnánk (lassan a jégtáncban, tornában meg is valósul): csodálatosan táncol, játszik, gesztikulál, elevenít – nem követett el hibát!

Ó, milyen szerencsétlenség! (Sokszor egy öntudatlan vagy automatikus kontraszelekció előszobája.) Szaval – hibátlanul ejt, magyarkodik, sterilen artikulál – bele lehet halni az unalomba. Nagyszerűen elemez – minden esztétikai szabályt betart, vegytisztán patyolatozik, nincs benne folt – csak darabokra megy a ruha. Micsoda táncos – folyton az árnyék mellé lép, nincs benne árnyék – és fantázia se. Milyen kitűnő biológiázó – kikerülte az eldugott indokcselt –, csak éppen nem érti, mi az élet. Micsoda éles eszű jogász – fölfedezte a kriminális buktatót – csak éppen benne hagyja ügyfelét a pácban. Nyelvész – leelemezte csontig a szót – csak éppen nem tud beszélni. Briliáns orvos – elkerülte a hamis diagnózist – kár, hogy a páciens meghalt. Micsoda műfordító – minden szó, alliteráció, enjambement, hangösszetétel az eredetit idézi – fűrészpor alakjában. Kiváló agronóm – kiirtotta az összes vadhajtásokat, agyontrágyázta a kertet – kár, hogy nincs kert a kertben. Pazar statikus – a legkisebb téveszthető tényezőt is felismerte – pech, hogy megdöglenek az emberek a házban. Mekkora ideológ – nem tűrte a hibákat a gyárban, a fejekben, a magánéletben – gyalázat, hogy annyian disszidálnak a választókerületéből. Micsoda közgazdászagy – a sertésállománytól a keményacélig minden fertőzési és melléktermék-problémát elkerült – kár, hogy az emberek a marhahúst szeretik és faszéket. Micsoda költő (épp ez a méh-verse is!) – az aszklepiadeszi sor mássalhangzó-torlódásait zseniálisan kikerülte – elszomorító, hogy a méhek szexuális életét milyen kevés ember vonatkoztatja a technokratív impulzusok által korlátozott haditechnikai fejlődés lakáshiányt teremtő negatív emóciók öngyilkossági tendenciáinak kiküszöbölésére. Ragyogó vegyész – kár, hogy a nemzet affinitásgörbéi hibáinak elkerülése révén a magánlakások és közintézmények folyosóin árvíztendenciák mértékében emelkedik a vörös bor szintje. Alapos történész – aki elkerülte a múlt túlértelmezésének budahalálos össznemzeti fajtakomplexuma fehérló-variánsait – kár, hogy a Moszkva téri gyerekek rágógumit köpnek a földrajz rajzolta, két léccel határolt iskolai falitérképre. (Elég szemtelenek, egyébként.)

Kár, kár, kár – mondja a varjú. A varjú hízik. Meghíztak a varjak, a sasok lefogytak. Csurka írja egyik cikkében. No de egy cikkben mindent kitalál az ember. Hogy érdekesebb legyen.