TávbeszédGyula és János nézik a tévét. Elvetve magát János, testes, izzadó ember ingujjban, állandóan törülközve. Gyula vékony, huhogó hangú öreg, előredűlve ül.
– Nem kapok napszemüveget. – Milyen kellene? – Amelyiken átlátok. (Magyaráz.) A legtöbb napszemüvegen nem lehet átlátni. Világítanak. Csillognak. – Vegyen tompát. – Az ötödik üzletben voltam. Borzongató. Egy lány hússzor próbálkozott velem. Nem megy. Csak csillog, csak villog… én nem tudom… Mintha foszforeszkálna… – Az óra foszforeszkál. – Ez is. Én nem tehetek róla. Elgázolnak. – Mikor? (Csak odaveti, figyeli a tévét.) – Tegnap is. A szemembe süt a nap. Nem látom az utat… Nem látom az összefüggést. Egyszerűen nem látok. – Ne figyeljen oda. Az a legjobb. (Gyula föláll, elmegy a karosszékből.) Mi az, nem nézi?
– Emlékszik a Slosszerra? Ilyen lábai voltak. (Mutatja: karika.) Harminc méterről… – Nem emlékszem. – Zsengellér! Az utolsó meccsen olyan búcsúgólt rúgott… – Nem láttam. – Háda kivédte a tizenegyest az osztrákok ellen… Nem emlékszik? – Nem emlékszem. – A Kocsis ollózva rúgott gólt a MATEOSZ ellen. – Akkor halt meg a feleségem. Emlékszik? A vasutaszenekar játszott. – Kár. Arra már nem emlékszem. Szép lehetett. – Szép volt.
– Gyula úr, kapott káposztát? – Fölfúj. – De kapott? – Ronggyá kell főzni. – Szerzett? – Nem egészséges. – Megcsinálta? – A legjobb enyves csontocskákkal, hússal. Ha összefől… – Másnapos? – Ez az! Másnaposan. – Adjon egy kicsit. Beveszek egy Lukullint. – Nincs káposzta. Nem szeretem a káposztát. – Mi van? – Felvágott. – Megint?
– A mi időnkben több volt a sejtelem. – Micsoda? Most is eszünk fehérjét. – Á! (Legyint.) A titok! Borzongás. – Ja! Arra gondol? – Arra. (Bólogat.) A láb alig látszott ki a szoknyából… Azt hiszi, az rossz volt? – Nem, nem volt rossz. – A fenék be volt burkolva. – Mibe volt burkolva? – Mindegy. Nem emlékszik? Alig látott az ember valamit… – De jó volt! – Most minden szabadon. Kivetve. Levetve. Ugyan. (Dohog) Nincs mit nézni. – Nincs. – Alszik? – Nem. Megyek is. Még egy temetésre kell mennem…
– Ez a Kaló? – Nem. – Ki lehet ez a magas színész? – Talán a Bessenyei. – Ne vicceljen. Ennek vékony hangja van. – Akkor a Kállai. – Nem. Idősebb. – Idős. (Bólogat) Idősebb, mint mi vagyunk. Mit akar ez? – Játszani. Élni. Mért? Maga nem akar?
– Minek ez a csíkos pizsama? – Fázom. – De csíkos. – Kaptam. Üljek trikóban? – Csíkos pizsama! – Mért? Nem szép? – Szép. De csíkos! Ilyet! – Magának semmi se jó. Nem börtön ez.
– Adás van? – Az. – Nem látom. – Igyon egy feketét. – Megdöglök. – Dehogy döglik. Fölélénkül. – Hozzon egyet.
– Maga alszik? – Nem… Nem… Itt vagyok. – Maga elalszik a fényben. – Oltsa le a lámpát. – Aludni akar? – Nem, nem. Figyelek. – Mire? – Amit mond. Mibe került az a szőnyegpadló?
– Nézze! Ezek mi vagyunk! – Hol? – Hol-hol. A képernyőn. – Na és? – Lefotografáltak! – Akkor le vagyunk. Maga nem is hasonlít. Maga ilyen kövér? Azt hittem, maga nem ilyen kövér. – Torzít a kép. – Ja. Ne legyen ilyen kövér. Meghal. Sört ne igyon. – Hát akkor mit igyak? – Pepszit. Azt mondják, a pepszi a rezet is elrágja a gyomorban… Ha bevenne egy rézpénzt… Kétforintost… – Dehogy veszek. – Elrágja. Le tudna fogyni. Ki kell várni. – Mit? – A végét.
– Föltenném a lábamat. – Tegye. – Mire? – Ott van egy szék. – Csak nem teszem föl a lábamat! – Az amerikaiak is fölteszik. – És Vietnamot bombázzák. – Ha nem akarja…
– Évforduló van? – Melyik? – Mindegy. – Dózsa? – Lehet, hogy Petőfi. – Maga nem ismeri meg Petőfit? – De… Csak mért ilyen vidámak? – Meghaltak. – Ja.
– Adjon egy tantuszt. – Minek? – Telefonálok. – Hová? – Hát… Hazatelefonálok. – Ráér. – Akkor majd holnap. Ne felejtse el.
– Mozog ez a szék. – Üljön át oda. – Az is rossz. – Akkor maradjon. Figyeljen. – Mire? – Na, jó. Üljön már nyugodtan.
– Ez magának fekete? – Neszkaffé. – Ne adjon nekem neszkaffét. Csupa sav. Legyen már tekintettel… – A Bangla-Dezs! – Hol? – Megint árvíz! Elsöpör mindent! Nézze! Úsznak a falvak… – Cukor sincs? Hát kimarja a gyomromat!
– Fizet a gyerekekért? – Fizetek. – Sokat? – Hát… eleget. Csak mindig újak bukkannak fel. – Honnan? – A múltból.
– Ezt csak nézze maga. – Ne vacakoljon. Örüljön, hogy lát. Mi lenne, ha… – Mi lenne, mi lenne… Hát nem vagyok vak! Ülnénk ketten, beszélgetnénk. – De miről? – Az igaz. Figyeljünk. |