Üzenetek

Mióta filmeseink újra kitalálták az üzenet szót, kicsit zavarban vagyunk. Nem egyszerűen az Értelmező Szótár-béli szerepében tündöklik („közvetítő személlyel vagy más úton, pl. telefonon, rádión stb. továbbított hír, esemény, felhívás, parancs”), hanem annyit is jelent: égi jel, misztikus továbbcsengés, rejtjeles „nem mondhatom meg pontosan”. Lélekközvetítő. Hogy lelket közvetít-e, azt akárhonnan vizsgált, de szomorú látogatottsági statisztikák jelzik: sajnos a kutya se (nagyon kevés kutya) figyel rájuk. Meg kell jegyeznem, hogy ez nem minősíti sem a fölkavaróan kitűnő valóságfilmjeinket, sem az üzenet-habarékos lila ködöket.

De van reálisabb üzenet is: szerkesztői üzenetek, vagy még inkább orvosi üzenetek. Ezeket valóban közvetítésnek szánják az újságok. Ismeretlen emberek között. Egy-két kivételtől eltekintve ezek is elcsüggesztők.

Nehéz műfaj. Talán a legnehezebb. Hiszen valami párbajt közvetít: a kérdezgető sokszor súlyos gonddal – testi-lelki-művészeti-politikai – gonddal viaskodik, amire a felelgető a saját modorában lecsap. Le kell hogy csapjon – ez a foglalkozása –, a sötétben el kell találnia az ellenfelet, partnert, lepkét.

Megvallom, azért izgatott föl ez a kérdés, mert jószerével egy újságból ezt olvassák a legtöbben. Lehet abban a nívós vagy silány lapban megrendítőbbnél megrendítőbb novella, vers, cikk vagy híranyag, lányacskáink vagy fiacskáink előszeretettel csapnak le az üzenetekre.

Elemezzük? Elég egyszerű a dolog. Az „üzenetekben” személytelenül részt vehetnek személyes drámákban – főleg orvosi, jogi sztorikban –, vagyis kívül állva belül lehetnek. Durva érzékleti példával: nézegethetik a lelki „Playboy”-t, anélkül hogy csodálatos figuráit gyakorolniok is kellene. Csak a hasonlat rejtett erejéig. Se a gyónásban, se a pártbizottságon nem kell beszámolni róluk.

Ily módon elég fontos műfajjá növi ki magát. Már ami a popularitást illeti. Ezért elég nagy felelősség hárul az üzengetőkre.

Az az érzésem, nem találtuk ki a magunk életformája szerinti üzeneteket. (Van még teendőnk.)

A szocialista realista irányüzenetek nem válnak be. Olvasóink átlapozzák. „A közösség erejével szálljon szembe házassága válságával”, „Az internacionalizmus eszméje bizonnyal győz az ön személyi-munkahelyi-faji kérdésein”, „kommunisták is küzdenek allergiás bőrtünetekkel”, „szedje össze magát” demagógiája fanyar ajakbiggyesztést vált ki a Neoton Família oldalági leszármazottai csinosan vonagló körében. Még jó, ha rágógumijukat rá nem pökik a lapra.

Mi marad? Az olvasót nyilván meg akarjuk nyerni, nyilván azért írunk „üzenetet”, hogy olvassák. Ilyenkor, ha más nincs, marad a vicc. Viccesen kell válaszolni, akkor elolvassák. Elterjengett ez a műforma. Jogászaink, orvosaink, bennfenteseink viccelődnek a betegségeken, helyzeteken, válásokon, sokszor utolsó tétjüket kérdéseikre föltevő szerencsétlen félembereinken. Ez talán még elszomorítóbb. A vicc – veszélyes. Degradál, ha nem elementárisan fölszabadító. Sokszor olyan humorra apellál, mely a kétségbeesett szerelmesből, szerencsétlenből, rejtve föltárulkozóból, maflából, bizonytalanból – hiányzik. Az üzenő, jószerével egyenlőtlen esélyek közepette, kiélheti magát – brillírozhat az ismeretlen vak párbajhőssel szemben. Ez, enyhén szólva, etikátlan. Nemcsak a személyes kérdezővel szemben, hanem a gyanútlan sorstárs olvasóval is. Pedig ennek a nagyon is populáris műfajnak meg kellene az etikáját teremteni. Ha már elődeink nem teremtették meg. Mert nemigen. Ahogy az ember ezeket a „jópofa” orvosi tanácsokat, vagy jogi-költői eligazításokat olvassa, az az érzése, itt nem változott semmi. Az „üzenetek” ugyanúgy viccelődnek homályban levő társaikkal, mint akár a múlt századi feudalizmusban vagy a félkövér polgári években. Ósdi újságok és polgári lapok körömfényesítő kozmetikájával viccelődnek bárgyú ügyfeleikkel.

Lassan majd minden újság kihasít magának egy nemzeti vagy magánviccmellékletet. Földúsítjuk lapjainkat. A pezsgő is azért jó – mert földúsított bor. Bár azt mondják, az igazi pezsgőnek is érni kell. Hogy elmondja, ami borban az igazság. Hovatovább oda jutunk, hogy csak pezsgőt iszunk – bor nem is kell. Az újság lassan – saját maga melléklete. Saját – Ludas Matyija. Képtelenül, páratlanul, visszhangosan, viccesen és idézőjelben üzenget – reflektál.

Lehet, hogy túl komolyan gondolom az emberkérdést. A kérdezők s az olvasók mögött mégis milliókat érzek. Ahogy a templombenyílókban elkeserítenek a „szeresd a barna fajt is – Jézus őket is megváltotta”, vagy „szórakozz – vallásosan” tusrajzai, úgy elég érzékenyen érint a viccre fogott demagógia, mely saját pozíciójából huncut szellemeskedéssel fricskázza le magáról az otthon mélyében suttogott kérdéseket.

Elharapózott ez a modor. A vicc. Ósdi. Ugyanilyeneket találhatunk jó polgári kisasszonyaink számára már a kiegyezés vagy a századvég korában. Viccelődünk. Tragikus betegségekkel, cuclihiánnyal, lelki nyavalyákkal, sportdemagógiával, házasságbomlással, nyelvi magyarsággal, pincértálalással, monokapitalista mohósággal, örök emberi arcpattanásokkal.

Nekünk nincs saját üzenetünk?