Vulgária presszó

Bár ezeréves politikánk és a tavalyi cipőkereskedelem azt tanúsítja, hogy költői nemzet vagyunk, prózaírókkal is találkoztam. Az az általános vélemény, hogy aki prózát ír, az prózaíró. Ők később kezdik el a beszédet (2-2 és fél éves korban), és a Vulgária presszóban folytatják. Onnan jutnak el a szerkesztőségekhez.

 

G. I.

Fejét kezébe hajtva ül. Mintha sakkozna. Nincs előtte tábla, fejből játszik. Azt mondja; unja már a franciákat. Kötöttek, irodalmiak. Több vér kellene – akár véres hurka is – így ő. Joghurtot visz haza holnapra. Semmi nem elég neki. Michel Butor egyetlen oldalát nézi két éve. – Hogy mi ebben a jó? Vagy csak szép? – Siet, higiéniai életet élni egy régi ismerősével.

 

D. L.

– Annyi minden – körülnéz, hallgat. Leeresztett szemhéja alól lustán kinéz. Szuszog. Van. Kardos G. Györgyöt régimódinak tartja, hogy hosszú. Meg sztorizik. – Nem így kell – mondja. – Nem így, Pista. – Mondom, hogy György. – Az olyan mindegy. – Egyébként a Dönlop nevű vállalatnál üzemorvos. Esténként zenél. Négy hangszeren játszik, sajátot. Két novellát írt, 48 éves, az egyiket Traianusról, másikat Lollobrigidáról. Hogy az férfias alkat.

 

Cs. P.

– Megérkeztem – nevet, könnyen, mosolyog.

A társaság nézi, cigarettáznak.

– Viszem gépelni a regényemet – haját idegesen simítja maga mögé. Cigarettáznak, nézik.

– Mit isztok?

– Gin.

– Vodka.

– Konyak.

– Sör.

– Főúr! Kérek az uraknak! – Fizet, néz.

– Megyek, gépeltetem a regényemet.

– Menj.

Megy.

– Ki ez? – kérdezik.

Vállat vonok.

 

H. D.

Szakosztálytag. Lázad. Nincs megelégedve. Ötfajta segélyben részesül. Legyint. Éhen hal. Jól van. Nem iszik. Mosolyog. Ül. Kíváncsi. Felülemelkedik. Kilincsel. Humorizál. Fogja a nők térdét. Délután sír a vécében. Meghasonlik.

 

V. M.

Nagyon lassan emeli az ajkához a cigarettát. Misztikusan néz, alig van itt, nem beszél. Azt hiszem, nem dolgozik sehol. Bemegy a Rádióhoz, Televízióhoz – többnyire nyilatkozik. Nem izgatottan, lázasan, inkább csöndesen.

– Soha nem szerettem a nagy felhajtást. Költőnek születtem, prózaíró vagyok. Van így. Németh Lászlóra gondolok most. Ha ő költő marad, jobb. Így csak költői sorai vannak és agyondolgozott prózája. Ért engem? Ha fogorvos marad – a gyakorlat segített volna. A gyakorlat minden. Saint-Exupéry, ugye, repülő volt. Nem véletlen. Goethe államtanácsos. Fontos a gyakorlat. Nálunk csak írnak, írnak az emberek, azt hiszik, az is munka. Nem szabad. Dolgozni kell. Fogorvosnak lenni, épületanyag-szakértőnek – csak nem írónak…

Igaz.

 

Á. E.

Mozgékony asszony.

Ugyan már – köp, természetes. – Meg kéne a lapokat… Ez terméketlen. Unalom, blabla. Ha egyszer istenigazából…

Azt mondja, az öregek elavultak. Jövünk mi itt a szürke-nagy írásokkal. Déry, Lengyel, porosak. A történetiséget kellene eldobni. Nem a valóságot, hé! De így olyan méla. Meg kéne az egészet – ez a kedvenc szavajárása, lázong.

– Ezt már nem lehet tovább bírni. Már el se olvasom a magyarokat. Csupa öreg ember. Ha egyszer istenigazából…

 

V. N.

Bejön.

Kimegy.

Hunyorított szemmel figyel, melyik asztalhoz hívják.

Egyikhez se.

Kimegy.

Visszajön egy lánnyal. Átfogja a vállát. Mohón magyaráz. Ketten vannak és Magyarország. Senki nem közöl tőle semmit. Kimennek. Hetente egyszer.

 

H. I.

– Hallottad, támadják a Hernádit?

– Ühüm.

– Nem érdekel?

– De.

– Hogy ellenséges, nem művészi.

– Ühüm.

– Nem érdekel?

– De.

– Hogy az új könyve is az lesz.

– Ühüm.

– Nem figyelsz?

– De. Mondd csak.

– Filmeket ír, Jancsónak. Csak a világhírért nézik el…

– Mit néznek el?

– Hát szóval, érted…

– Nem.

– Ne tettesd magad.

– Nem tettetem.

 

B. P – P B.

Két flegma:

– Apa, ezt az Örkényt azért Amerikában nem lehetne eladni.

– Nem is adják.

– Mért, nem szereted?

– De.

– Akkor mit akarsz? Hét éve még nem is tudtuk, hogy van. Akkor nyilatkozott, azt hiszem az ÉS, hogy a legjobb író.

– És nem az?

– Apa, hát a legjobb?

– Fiú, hát a legrosszabb?

 

K. L.

– Ki az a Konrád? Vagy Sükösd? – kérdezi egy fiatal fiú a másiktól, nagy selyemsál begyűrve a gallér alá. Keze piszkos.

– Most melyik?

– Hát, ez a kettő.

– A szakfelügyelőre gondolsz, vagy a balett-táncosra? – szakállas, úri fiú.

– Mindegy.

– Ja, ha nem tudod.

 

K. O.

Vörös szeme van, állandóan olvas. Regényt, karcolatot, műfordítást. – Nem akarok író lenni. Csak tudni szeretnék. Tudni.

Azt elhiszem.

 

M. M.

– Mi a modern?

– Te.

– Na. Rajtam kívül.

 

S. L.

Átölel. Nyakkendőjét megigazítja. Mosolyog, révült. Szerkeszt, gondol, ír. Fölmegy az egyik nővel a harmadik emeletre. Lejön. Összeveri a tenyerét. Átölel egy másik nőt. Fölmegy a második emeletre.

Visszajön. Odaszól: – Írhatnál nekünk valamit.