Ifjú gárda– Mesélik, hogy a hatvanas évek elején volt irodalmi élet. – Ugyan… – De! Hiteles forrásból tudom, olyantól, aki maga is benne volt. – Miben? – Na. Az irodalmi létben. A pezsgő, szellemi légkörben, a vitákban. – Miről vitatkoztak? – Sok mindenről. Többek közt alapvető kérdésekről. Nyíltan, föltárt kebellel. – Mivel? – Mindegy. Például, hogy ki a példaképünk, József Attila vagy Petőfi Sándor? – És mostanság mért nincs ilyesmi? A vita eleven vérkeringést visz a szellemi tespedtségbe. Állásfoglalásra késztet, példát nyújt az ifjabb nemzedékeknek. Mért nem folytatódnak a viták, mért maradtak abba? – Eldöntötték. – És kire szavaztak? – Arra már nem emlékszem.
– Azt mondják, régebben voltak szellemi csoportok, egymástól különböző szellemi körök. – Na, ne… – De! Komolyan! Megvolt a maguk eszméje, profilja, módszere… – Dogma. – Nem! Lazábban, szabadon. De mégis összekötötte őket a közösség szellemi ereje. – Persze egymást nyírták, ahol érték. – Ne hülyéskedj. Nyílt megütközés, vita, eszmecsere… Persze, ha kellett, kérlelhetetlen harc. – Ja. Ez most is megvan. – Hol? – A fű alatt.
– Azt mesélik, azelőtt voltak olyan folyóiratok, amelyek különböztek egymástól. – Na, ne… Miben? Papírban? – Nem! Egy-egy folyóiratnak megvoltak a maguk írói, munkatársai, s ez óhatatlanul valami szellemi nyomot hagyott az egyes írásokon s az egész folyóirat jellegén. A különböző folyóiratok mint különböző dugattyúk hajtották a szellemi élet motorját. – És? Mi lett vele? – Mivel? – Azzal a bizonyos szellemi élettel. – Te is tudod, nem? Vagy tetteted magad? Leállt. – Nahát! Akkor mire valók ide a dugattyúk?
– Azt mondják, azelőtt voltak nemzedékek. – Mik azok? – Na, ne… Hogy más korban születtek, más töltést kaptak, más-más lendülettel, életszemlélettel, más módon küzdöttek az életfeltételekért… – Ja. Küzdöttek. – Mért, az nem jó? – Küzdeni. A történelemben elég volt a küzdelemből. Manapság mindenkinek megvan a maga helye, helyzete, pozíciója. Kiegyensúlyozódtunk. – Az egészséges és becsületes küzdelem viszi előbbre a világot. Az ilyen harc morálisan megerősíti az embert. Megedzi. Tartást, erőt ad. Küzdelem kis és nagy dolgokért, akár egy szellemi igazságért, akár az élet meghosszabbításáért, akár egy darab sajtért… – Ja. Az most is megvan. – Hol? – A szeretetotthonban.
– Mesélik, hogy a hatvanas években az írók keresték egymással a kapcsolatot. – Na, ne… – De! Az erősebbek fölkarolták a gyöngébbeket. Ha valaki anyagi zűrben volt, a másik a segítségére sietett. – Most közös alap van. Abból, azt hiszem, mindenkinek jut. – Nem úgy! Érdekelte az egyik embert a másik sorsa. – Mást se hallok, hogy ki kitől vált el, ki kivel kezdett ki… – Nem akarsz megérteni. Nem pletykaszinten. Mindenkinek van jobb és rosszabb periódusa. Vannak válságok, melyek az ember legmélyét érintik, a lelkivilágát, az ösztöneit… – Adnak ösztöndíjat, mit akarsz? – A baráti, igazi gesztusokra gondolok. Amikor támogatják egymást. – Na, ez most is van. Tegnap is láttam a Fészekben, két jóvágású, nyakkendős, piros arcú író támogatott egy sápadtat. Támogatás! Még a nyakukba is vették!
– Mesélik, hogy egy új magyar folyóiratot akartak létrehozni… – Na, ne… – De! Még hetvenben hallottam. Más profil, más hangnem… – És mi lett vele? – Egy Kanadában élő félíró mesélte, mennyi anyagi áldozatba kerül, egyeztetni az érdekeket, alig tudják biztosítani a nyomdai kapacitást… jóformán elháríthatatlan akadályok gördülnek az útjába… – És sikerült? – Itt nem. Kanadában.
– Mesélik, hogy össze akarják hívni az írók kongresszusát. – Na, ne… – De, komolyan. Szerveztek egy albizottságot, mely előterjeszti a javaslatát egy előkészítő bizottságra, mely javasolná az előkészítő tervét az előterjesztéshez. – Mikor? – Tavaly hallottam. – S mikorra tervezik? – Jövőre. |