Irodalmi életünk

Befordul a sarkon. A virágbolt felé megy, balra. Elég meleg van, nyög. Mai magyar író. Fiatal mai magyar író. Élő, fiatal, mai magyar. Ötven felé jár. Nyög. Meleg az idő, meleg a zakója. Valamiféle blézer. Rendes ezüstgombokkal, ezüstliliomok az ezüstgombokon. A haja is ezüst. Verejtékezik, a foltos homlokon megjelennek a verejtékcseppek. A barátjával találkozik a félúton.

– Jaj, szervusz – mondja.

– Szervusz. De jó, hogy találkozunk. Hallom, egy regényen dolgozol a középkorról… Tudod, én sokat foglalkoztam ezzel a korral, talán tudok segíteni – belekarol az ezüstfejűbe, hurcolja az utcán. – Gyere, mesélj…

– Mit meséljek? Megvallom neked, nem érdekel. Csak írom.

– Akkor mesélj a Pistáékról, mi van velük, hallom, beteg a gyerekük…

– Jaj. Szörnyű ez a meleg – zsebkendővel törülgeti a nyakát hátul a gallérja fölött. – Egy víz vagyok. Nem tudom, mi van Pistáék gyerekével. És lehet, hogy azt a regényt meg se írom… Kit érdekel a középkor? Benn voltam a szerkesztőségben, Z azt mondta X-nek, hogy B-t sem érdekli ez a téma. X azt mondta Z-nek, hogy B-t semmi sem érdekli. Bejött N, azt mondta Z-nek, hogy most ő sem ír. X azt mondta N-nek, hogy B-t van, ami érdekli, csak nem ír. Z azt mondta N-nek, írnia kellene… X azt mondta, hogy B… N azt mondta, hogy X… Z azt mondta, X azt mondta, N azt mondta… Te érted ezt? És ez a szörnyű meleg… És még virágot is kell vennem…

 

Négyen ülnek a szobában. Barátiak. Fogékonyak, lelkesek. Lényeges dolgokról beszélnek, szenvedélyesen, egy darabig. Hogy mért mondott le Nixon, Olaszország terrorcselekményekkel rémisztgeti a népet, hogy Cipruson új tűzfészek van…

Eleinte. Aztán fontosabb dolgokra térnek át, B. mesél. Benn volt a filmklubban. Azt adja elő.

– És képzeld, konyakot adott. Mért ad nekem konyakot? Mit akar tőlem? Azelőtt sose adott konyakot… És képzeld! Keresztbe vetette a lábát. Hátradőlt. Mosolygott. Még egy konyakkal kínált. Sose szokott konyakkal kínálni. És mosolygott. Tud valamit. De mit? Mire célzott a konyakkal? Hogy írjak realisztikusabban? Vagy hogy ne privatizáljak? Szélesebb társadalmi miliőn mozogjanak a figuráim? Mennyivel szélesebben? Hátradőlt. Mosolygott. Valamit sejtetni akart a konyakkal… De mit?

 

P az eszpresszó sarkába húzza M-et. Körülnéz, lehalkítja a hangját. Még a kávét is fojtott hangon rendeli meg. M értetlenkedik, de P jelentőségteljesen a karjára teszi a kezét.

– Hallottad?

– Mit?

– Nem is hallottad?

– De mit?

– Bent.

– A kiadónál?

– Hallottad?

– Mit kellett hallanom?

– Hogy hogyishívják…

– Micsoda?

– Nem hallottad?

– De mire gondolsz?

– Én nem tudom. Nekem sose mondanak el semmit. Én tudom meg legutoljára.

– Mit?

– Fogalmam sincs.

 

Nők. Női írók. Rendes köznapi dolgokról beszélnek, az új harisnyanadrágról, hogy nem a talpán fog végigfutni a szál, mert töri a talpat. Hogy most még talán lehet karalábét főzni, később már ehetetlen. Kapni francia rúzst. Aztán az egyikük rázendít.

– Bejött ma a főnök. Komor volt. Azelőtt sose volt komor. Inkább jókedvű, még azt is megjegyezte, mintha nagyobb lenne a csípőm. Képzeld, ezt figyelte. Beszélt velem, sőt nézett. Ma rám se hederített. Magába mélyedt. Ráncok jelentek meg az arcán, a délelőtti tojást sem ette meg… Azt mondják, hallott valamit… Tudjátok, ő mennyi helyen megfordul. Nem is tudom, odaadjam-e neki az új novelláimat. El szokta olvasni. De most komor volt. Egész nap az íróasztala mögött ült, és gondolkozott. Ilyen azelőtt sose fordult elő… Kijön hozzánk dumálni, még a butikokról is beszélgettünk vele… De most csak ült. Azt mondják, hallott valamit.

 

Régi társaság, mai magyar remekírók. Bőrben. Vörös bort isznak, csöndesen.

K: – Benn voltam a szakszervezetben. Bejött Á, és azt mondta, C nem engedi V-nek, hogy D-ről azt írja, amivel F írását cáfolná. V szólt D-nek, D erre megsértődött, hogy nem engedi meg V-nek, hogy F-et cáfolja. De azt mondta, „elvégre az én bőrömre megy a játék”… C legyintett, hogy „a te bőröd… Neked nincs külön bőröd, csak közös bőr van. Mért kell F-et mindig cáfolni? F jóhiszemű író, és a szerkesztőség végeredményben egyetért F írásával. Ezen nem érdemes fönnakadni.” D ezt kikérte magának, állítólag visszavette az írásait C-től, pedig már be voltak tördelve. C nem akarta visszaadni, inkább azt kérte, D maga írjon F írásairól, de D azt mondta, majd hülye lesz a saját védelmében írni, különösen, mikor itt van V írása, elvégre ő is a saját bőrére dolgozik. C csak azt hajtogatta, hülye vagy, neki nincs külön bőre, csak közös bőr van. Mire értette?

O: – Hogy benne vagyunk a szakszervezetben, mindnyájan.

P: – Igen. Nagyon meglehet.

L: – Minek különcködni! C azt csinál, amit akar! Csak nem fogja hagyni magát D-től terrorizálni?

O: – És D visszavette az írásait?

K: – Persze. Most egy másik folyóiratban fognak megjelenni. Hát megsértődött!

P: – Arra minden joga megvan.

 

Tévés írók. Szimatolnak. Miféle téma, miféle sztori kellene. Hogy jól megfizessék. És hamar. És ismételjék, ismételhető legyen. És külföldre is forgalmazhassák.

– Általános téma kell. Amit Európában is értenek.

– Csak azt érthetik igazán Európában, ami magyar is. Nézd meg Bartókot vagy József Attilát.

– Te melyik vagy?

– Nem azért mondom. De helyi jellegű kell.

– Azt mondták?

– Ki mondta?

– Te mondtad.

– Hát azzal lehet kint is hatni. Azt lehet forgalmazni.

– Hogy ne legyen orvos vagy tanár vagy festő a főhős, azt mondod?

– Mindig ezzel jössz. Legalábbis az építőmunka… a termelés gondjai… A mai hétköznapok.

– Kinek a hétköznapjai?

– Jaj… Hát az országé. A mi országunké.

– Azt mondják?

– Ki mondja?

– Te mondod.

– Csak hallom. Én nem mondom. Én humorban utazom. A futballistákról. Abban benne van az egész…

 

Két költő beszélget. Magas, puha arcú és alacsonyabb, göndör.

– Nem értem, minek írod ezeket? – mondja a göndör. – Te is tudod, mi a nép…

– Miért? Mi baj van?

– Abrakadabra, amit írsz.

– Hát ma már nem lehet csak úgy írni, már ne is haragudj, hogy a szél… meg a kukoricás… meg anyám bánatai… Már ne is haragudj. Itt kimaradt egy fejlődési etap. Nálunk igazán sose volt avantgarde. Ezt pótolni kell.

– És a nép?

– A nép, a nép… Az megint más. Külön van a nép élete, és megint külön a népért való költészet. Nem írhatsz egyszerűen a népnek, a nép általános színvonalán… Nálunk kimaradt egy fázis. Jóformán sose volt avantgarde-unk. Ezt pótolni kell.

– Ötven év után?

– Mindegy. Nekem mindegy. Én eladom a verseimet, te meg nyavalyogsz, már ne is haragudj. Ezt most megeszik. A vers nemcsak érzés, technika is. Ma ez a technikája. Ezzel tudsz hatni. Ha tudni akarod, a népre. A népért. Azt hiszed, a hosszú hajú srácok a szélfútta dallamokat akarják hallani tőled?

– És ez a nép?

– Hát ki a nép? Akkor azt mondd meg, ki a nép? Amelyik nem olvas egy sor verset sem? Ez a hosszú hajú társaság legalább olvas. Kíváncsi.

– Igen. Ez az olvasó nép.

– Na. Te is beláthatod. Most keresztrejtvény alakban írtam egy verset az idősíkok szerint. Higgy nekem. Ma már nem elég vízszintesen írni, apa.

 

Gyerek írók. Idősebbek, fiatalabbak, mindenesetre lelkesek.

– Nem kell a csoda. A misztikum. Kit érdekel a misztikum? Kitaláció. A mai iskola légköre, a mai fiatalok élete – ez kell. A gyerekek nem akarnak félni.

– Ki mondta?

– Mondják ezt mindenütt. Azt hiszem, ez érthető. Nem eleget féltünk? Valami üdítő, tiszta világ kell. Nálam még a nyakkendő is hiteles.

– És a mese?

– Mese! Eleget meséltünk már, évszázadokon át. S eleget féltünk, nem?

– De.

– Nahát. Elég volt!

 

Színházi írók az előcsarnokban egy társuk bemutatóján.

– Nem szeretem a mai témát – mondja egy köpcös úr. – Abba mindig bele lehet akaszkodni. Jó, jó, de leragad a színpadon. Mindent bele lehet magyarázni, akármit írsz.

– De legalább él, nem? A színház lassan mutatvány lesz, akrobatika, tömegillúzió, olyan általános, amibe már nem is fér bele a mai élet.

– Ahogy gondolod. Én már csak parabolákat írok. Annak legalább nincs testszaga, ne haragudj. Játszódhat az a középkorban vagy Amerikában, a huszadik században vagy Új-Zélandon, és abba mindent bele lehet magyarázni.

 

Szerkesztőségi folyosó, a mosdó előtt. Jövő-menő írók.

– Mit mondanak fönt?

– Hol?

– Fönt, hogy mi van lent?

– Azt beszélik, várni kell.

– Meddig?

– Kettőig. Akkor nyit a pénztár.

 

Befordul a sarkon. Jobbra megy, a hentesbolt felé. Meleg van, dől a hőség, a mai magyar író siet. Fölveti a fejét a kereszteződésnél, nehogy elgázolják. A kocsik az orra előtt rohannak el. A fiatal élő mai magyar író izzad. Törölgeti a halántékát, kapkodja a fejét, olyan nagy a forgalom, olyan sok a jelzés, a lámpák villognak. Tanácstalanul áll öreg zakójában, ezüstgombokkal.

Jön a barátja, érdeklődik a munkája felől, lelkesen, de ő leinti. Hozzáhajol.

– Hallottad?

– Mit?

– Valamit.

– Hol?

– Bárhol.

– Nem.

– Még én sem. Ilyen utakat! Hogy hogy fogunk itt átjutni?