Morze

– Látott már ilyen nőt?

– Nem. Nem is akarok.

– Nem szép?

– De. Csak egy kicsit magasan van a szemöldöke.

– A haja?

– Igen. A haja is. Lehetne világosabb.

– Jó kosztüm, mi?

– Bőr.

– Az a szép.

– Belemelegszik. Átsül.

– Forró.

– Ne hülyéskedjen itt. Át… át…

– …vizesedik.

– Na. Szép. Mondhatom.

– És?

– Hát… Lehet, hogy igaza van.

 

– Van valami terve?

– Nekem? Mire?

– Hát, az életre… az egészre…

– Maga packázik velem.

– Nem. A legtöbb embernek van terve, elgondolása…

– És az beválik?

– Nem.

– Na látja. Ez legalább beválik.

 

– Tiszta ez a nő, mondja? Úgy értem, lelkileg… befelé…

– Tudom én?

– De hát odavan érte. Szereti.

– Nézze… Az ember megy az erdőben… Azt érzi, hogy ez erdő. Nagy hó borítja az egész tájat… Szemközti partról egy harang szól… Megy ugye az ember. A hó mindent elborít. Térdig, derékig, vállig érő hóban megy. Mit magyarázzak? Ide se figyel!

– De mondja csak.

– Mit akartam mondani?

 

– Hajót vár?

– Látja.

– Soká jön.

– Soká.

– Maga is átmegy?

– Nem tudom. Attól függ.

– Nem mer?

– Nem tudom. Attól függ.

– Harangoznak.

– Na és?

– Nekem mindegy.

 

– Szorong?

– Szorongok.

– Nem kéne.

– Muszáj.

– Mért?

– Így lettem emberré.

 

– Keres valakit?

– Nem. Csak járok. Nézek.

– Nincsenek itthon. Dolgoznak. Nem jönnek haza.

– Csak a házakat nézem.

– Ahogy gondolja.

 

– Mi ez? Belépő, kis konyha, étkező, szép ez a függöny, ez a virágos terítő… Elbűvölő. Ezek a színes tányérok, ez a kis padka, szép a kövezet is, mi ez? Előtér?

– Előszoba.

– Igen? Nem is gondoltam. Hova lehet innen belépni?

– A halálba.

 

– Írógépbe ír.

– Gyakran.

– Nem zavarja?

– Mi? A betű?

– Ez a kézmozgás.

– Nem. Csak a gondolatok. Gondolkodás nélkül szeretnék írni.

– Azt kézzel is lehet.

– Igen. De a gépemben van egy húr, érintkezhet, mert néha, egy-egy betűnél peng. A húr.

– És?

– Néha hallom ezt a hangot. Ezért írok. Gépiesen.

 

– Maga hiú?

– Naná.

– Nem is látszik magán!

– Annyira.