Morze
– Látott már ilyen nőt?
– Nem. Nem is akarok.
– Nem szép?
– De. Csak egy kicsit magasan van a szemöldöke.
– A haja?
– Igen. A haja is. Lehetne világosabb.
– Jó kosztüm, mi?
– Bőr.
– Az a szép.
– Belemelegszik. Átsül.
– Forró.
– Ne hülyéskedjen itt. Át… át…
– …vizesedik.
– Na. Szép. Mondhatom.
– És?
– Hát… Lehet, hogy igaza van.
– Van valami terve?
– Nekem? Mire?
– Hát, az életre… az egészre…
– Maga packázik velem.
– Nem. A legtöbb embernek van terve, elgondolása…
– És az beválik?
– Nem.
– Na látja. Ez legalább beválik.
– Tiszta ez a nő, mondja? Úgy értem, lelkileg… befelé…
– Tudom én?
– De hát odavan érte. Szereti.
– Nézze… Az ember megy az erdőben… Azt érzi, hogy ez erdő. Nagy hó borítja az
egész tájat… Szemközti partról egy harang szól… Megy ugye az ember. A hó mindent elborít. Térdig,
derékig, vállig érő hóban megy. Mit magyarázzak? Ide se figyel!
– De mondja csak.
– Mit akartam mondani?
– Hajót vár?
– Látja.
– Soká jön.
– Soká.
– Maga is átmegy?
– Nem tudom. Attól függ.
– Nem mer?
– Nem tudom. Attól függ.
– Harangoznak.
– Na és?
– Nekem mindegy.
– Szorong?
– Szorongok.
– Nem kéne.
– Muszáj.
– Mért?
– Így lettem emberré.
– Keres valakit?
– Nem. Csak járok. Nézek.
– Nincsenek itthon. Dolgoznak. Nem jönnek haza.
– Csak a házakat nézem.
– Ahogy gondolja.
– Mi ez? Belépő, kis konyha, étkező, szép ez a függöny, ez a virágos terítő… Elbűvölő. Ezek
a színes tányérok, ez a kis padka, szép a kövezet is, mi ez? Előtér?
– Előszoba.
– Igen? Nem is gondoltam. Hova lehet innen belépni?
– A halálba.
– Írógépbe ír.
– Gyakran.
– Nem zavarja?
– Mi? A betű?
– Ez a kézmozgás.
– Nem. Csak a gondolatok. Gondolkodás nélkül szeretnék írni.
– Azt kézzel is lehet.
– Igen. De a gépemben van egy húr, érintkezhet, mert néha, egy-egy betűnél peng. A
húr.
– És?
– Néha hallom ezt a hangot. Ezért írok. Gépiesen.
– Maga hiú?
– Naná.
– Nem is látszik magán!
– Annyira.
Nyaralás
Mi ez a büntetés?
Nyaralni kell.
Mindent abba kell hagyni. Nem lélegezni, nem élni, nem ott kelni fel, ahol a nap felkel, nem
ott menni le, ahol a nap lemegy. Mármint nem keleten oltani el a lámpát és nem nyugaton gyújtani fel.
(Nem balra az ágy fölött, hanem a szekrény mellett jobbra, az ágy alatt. Ez az ideológia.)
Rohanni kell. Előbbre hozni a szabad szombatokat, hogy csoportosítsuk szabad
hétfőkké. Ezáltal nyerünk két napot. Így le tudunk lépni a forradalomból. Az üzemi demokráciából. S
egyúttal az egyszemélyi felelősségtől.
Nyitottnak kéne lenni. Mint egy házasságnak. De inkább zártak vagyunk – a kocsiba
vagyunk zárva. Hogy bírom ki a feleségemmel a másfél órás autóutat? Mindegy. Majd nem figyelek.
De az útra figyelni kell, mindig fölbukkan egy biciklis. Aki az útszéli lámpára hasonlít. Nem ütöm el.
Arra figyelek. Majd koncentrálok.
De lenn a Balatonon! Ott el fogok pusztulni.
A bátyámék mindennap jelezték, hogy együtt kell. Egyszerre. Fürdeni, kártyázni,
vécézni, újságot olvasni. Hogy egyszerre tudjuk meg, mi van Mozambikban?
Csak ne vegyek föl autóstoppost! Pedig szeretem őket. De megölik az embert. A
napokban ölték meg X-et. Z-t pedig meztelenül, fejét a kukoricásba dobták. (Jó kis század!) S egy
papot is meggyilkoltak, mert a sekrestyében ellenállt. Igaz, nem vagyok pap. Csak ne gyilkoljanak meg
– már az is valami. Üdülés.
Még jó, hogy nem ehetek fagylaltot! Azt mondják, szalmonellafertőzés járja, különösen
fagylaltban. Azelőtt szerettem a fagylaltot. De ki egye ezeket a megmerevedett vaníliakristályokat?
Mintha jeges mézet ennék.
Majd olvasok. Fenéket! Dehogy fogok olvasni! Azt mondják, Sinkó Ervin könyve jó,
de hatvan évig kellett rá várni. Majd fogok ilyen elavult könyveket olvasni!
Kifekszem a napra. De addig még el kell intéznem pár dolgot. Annyi emberrel nem
tudtam Pesten találkozni, lenn majd nem találkozom – ez is valami.
Mi ez a büntetés?
A csengő mellé bedugva egy névjegy: „Jövünk!” Olyasmi, mintha fenyegetés lenne –
csak nem terroristák? Agyonlőnek? Kirabolnak? Nem. Gyerekkori barátom is itt nyaral – jön. Lenyaral
engem. Igaz, régen találkoztunk, jó lenne látni. De mit akar?
Az üzemben egyszerű dolgom van. Az a nyolcszázmilliós beruházás, a másfél milliárd
értékű termelés potom egyszerűségnek tetszik, ahhoz képest, hogy:
1. Pistáékkal mindenképpen találkoznom kell. Én szereztem nekik a telket, most
romlakásban laknak, nálunk mindig lehet beszélgetni. És francia barátaik jönnek – fogadjuk be őket.
2. A bátyámékkal találkozni akarok. Itt vannak, öt kilométerre, majd együtt fürdünk,
este kaláberezünk, hajnali háromkor már úgyis hazamennek. Hogy szeretek alsózni!
3. Postaládát kell szerezni. Nincs sehol hosszúkás postaláda. A kerekbe meg nem
férnek be az iratok, a dossziék, a jelentések.
4. Feleségem szüleit lehozom, hogy két napra lássák a Balatont. Indokolt.
5. Három hónapja kértem a baráti villanyszerelőt, csinálja meg a fürdőben a villanyt,
mert nyitva hagyott ajtónál kell a sötétben erőlködni. Nem volt ideje. (A lakáskulcsot vissza kell kérni
tőle. Nem tör be, de nála van, s így mások nem tudnak lejönni. Például a gyerekeim.)
6. Lejönnek. Itt lesz öt gyerek. Jöjjenek, szeretem őket. Az enyéim.
7. Cs-ékhoz át kell ugranom, itt nyaralnak. És nem is látták a lakást.
8. B. B. nem is látta a lakást. Szégyen. Át kell hoznom őket.
9. K. D.-éket nagyon várom.
10. H. a közelben nyaral, megbeszéltük, hogy együtt fürdünk. H-t szeretem, együtt kell
fürdenünk.
11. A gyerekek majd a gumimatracon alszanak. Hozunk húst, sőt kuktát is, egytálétel
– gulyás. (A gumimatrac lyukas. Vulkanizálni kell, hogy aludhassunk. Hat lyuk van.)
12. Cementezni kell az alapot, megrepedt. Majd átugrom Várpalotára, megbeszéltem.
13. A feleségem kolléganője Révfülöpön nyaral. Mindig reggel tízig várjuk – hogy
együtt strandoljunk. Ők ideológiailag képzettek, elbeszélgetünk. Bár gyanakodnak az olasz
szocialistákra.
14. Sz-ék egy napra jönnek. Gyerekekkel. Csak ne legyünk a strandon, elkerüljük
egymást!
15. Futólag kell egy cipőt vennem. Bőrtalpút. Akármibe kerül. (Veszprémi Áruház.)
16. Csak szépségverseny ne lenne! Miss Univerzum, Miss Európa, Miss Balaton, Miss
Füred, Miss Arács, Miss Csopak. Miss – Mísz.
17. Az orromon nőtt egy gumó. Kiégették. Újra nő. „Ne gondoljon rosszra mondta
az orvos. – Majd újra kiégetjük.” Jóra gondoljak?
18. Az autón beesik az eső. De megy. Piros leukoplaszttal betapasztotta a feleségem.
Tart.
19. Nagyobb gondom nincs. Elég jól vagyok. Csak beázik a háztető is, a cseretárs
megígérte, hogy kicseréli a cserecserepeket, ha ki kell cserélni, de csereállásban van főidényben, így
nincs ideje csereberélni, örül, ha az állásait csereberéli. Igaza van.
20. Szeretni kéne valakit. Kit is? Majd az üzemben.
21. Jó lenne a koncerthajóra jegyet szerezni. Vivaldit, Mozartot játszanak a Balatonon.
(Mozart – hajón – borzalmas.)
22. A Kun Béla-könyvet vissza kell adni – gyorsan elolvasom. És szerettem kamaszkoromban Szabó Lőrinc verseit.
23. Gyenge Árpádot is szerettem. El akartam menni a temetésére. Milyen fiatal volt.
Milyen öreg.
24. Pihenni kell.
Mindjárt.
Csak meg kell tudnom a lányom pontszámait, hátha fölvennék valahová, biológiából
18-19 pontszám, tehetséges, hátha… valahová… valamikor… De ha rossz papír jön?
Ja! A jövő terv vázlata! Holnapra. Meglesz. Nem probléma. Küldöm.
Mit is akartam? Nyaralni kell. Igen.
Itt sosem volt ennyi muslica! Az egész terítőre rászállnak. Honnan? Minden ablak
csukva volt! Száz és száz muslica! Pedig nem hagytunk itt semmit, ami romlandó! Nyugalom kell.
Nyaralok, ez nem büntetés. Még jó, hogy a feleségem lehozta a rovarirtót. Hol van? Chemotox.
Várjunk csak…
Megoldom.
Gyorssegély
– És mit szedett a férje?
– Corontint. Panangint. Amit maga fölírt.
– Használt?
– Nem tudom. Fáj a szegycsontja.
– Mije?
– A szegycsontja. És kisugárzik. Markolja a gyomorszáját.
– De gyomorbaja nincs?
– Nincs. Jó a gyomra.
– Akkor ez szív. EKG?
– Maga csinálta. Nem emlékszik? Rendben volt.
– Rendben? Akkor is szív. A szegycsont nem fájhat. Magától a szegycsont nem fáj.
A szegycsont olyan csont, ami a szívtől fáj, noha magában a szív nem fáj, de a szegycsont fájhat. Érti,
nem? A kisugárzás. De önmaga a szegycsont a szegy csontja. Az nem fáj, csak ha a szív…
– A szegycsontja fáj.
– De az EKG negatív.
– Az EKG negatív, csak a szegycsontja fáj.
– A szegycsont. Igen. Az embernek nem kell idő előtt meghalnia. A szegycsont
fájdalma – jel. Szívjel.
– Meg fog halni?
– Mindnyájan meghalunk, asszonyom…. A szegycsont magában…
– Szegycsont.
– Igen. Szegycsont. Az is valami. Szedjen… várjon… fölírom… Sensit-et… Ez a legjobb. A szegycsont… igen. Ezt szedje.
– Nem vizsgálja meg?
– Mért vizsgálnám meg? Maga mondja, hogy a szegycsontja fáj.
– És a többi?
– És a többi? Mije fáj még? Nem azt mondta, hogy a szegycsontja fáj?
– Persze… A szegycsontja…
– Nahát! Mit akar még? A szegycsontja fájhat. A szegycsont éles fájása…
– Nem jönne el, amikor itthon van?
– Na de maga mondja, hogy a szegycsontja fáj! Mit csináljak a szegycsontjával? Ez
szív. Attól van. Szedje ezt. Ideges.
– Én?
– Jaj, asszonyom. Nem a maga szegycsontja fáj. Fölírtam ezt a gyógyszert, vagy nem
írtam föl? Ez szívszer.
– Nem is akarja megvizsgálni?
– Mit vizsgáljak rajta? Ha a szegycsontja fáj… Ezt a gyógyszert kell szednie… Ez jó
a szívnek.
– Ha meghallgatná…
– Sietek. Mit hallgassak rajta? Szedje ezt a gyógyszert. Kék színű. Használ. Ha a
szegycsontja fáj.
– Nem fog meghalni?
– Persze hogy meghal. Ki nem hal meg? De addig is, szedje ezt a gyógyszert.
Irodalmi életünk
Befordul a sarkon. A virágbolt felé megy, balra. Elég meleg van, nyög. Mai magyar író. Fiatal
mai magyar író. Élő, fiatal, mai magyar. Ötven felé jár. Nyög. Meleg az idő, meleg a zakója. Valamiféle
blézer. Rendes ezüstgombokkal, ezüstliliomok az ezüstgombokon. A haja is ezüst. Verejtékezik, a
foltos homlokon megjelennek a verejtékcseppek. A barátjával találkozik a félúton.
– Jaj, szervusz – mondja.
– Szervusz. De jó, hogy találkozunk. Hallom, egy regényen dolgozol a középkorról…
Tudod, én sokat foglalkoztam ezzel a korral, talán tudok segíteni – belekarol az ezüstfejűbe, hurcolja
az utcán. – Gyere, mesélj…
– Mit meséljek? Megvallom neked, nem érdekel. Csak írom.
– Akkor mesélj a Pistáékról, mi van velük, hallom, beteg a gyerekük…
– Jaj. Szörnyű ez a meleg – zsebkendővel törülgeti a nyakát hátul a gallérja fölött. –
Egy víz vagyok. Nem tudom, mi van Pistáék gyerekével. És lehet, hogy azt a regényt meg se írom…
Kit érdekel a középkor? Benn voltam a szerkesztőségben, Z azt mondta X-nek, hogy B-t sem érdekli
ez a téma. X azt mondta Z-nek, hogy B-t semmi sem érdekli. Bejött N, azt mondta Z-nek, hogy most
ő sem ír. X azt mondta N-nek, hogy B-t van, ami érdekli, csak nem ír. Z azt mondta N-nek, írnia
kellene… X azt mondta, hogy B… N azt mondta, hogy X… Z azt mondta, X azt mondta, N azt
mondta… Te érted ezt? És ez a szörnyű meleg… És még virágot is kell vennem…
Négyen ülnek a szobában. Barátiak. Fogékonyak, lelkesek. Lényeges dolgokról beszélnek,
szenvedélyesen, egy darabig. Hogy mért mondott le Nixon, Olaszország terrorcselekményekkel
rémisztgeti a népet, hogy Cipruson új tűzfészek van…
Eleinte. Aztán fontosabb dolgokra térnek át, B. mesél. Benn volt a filmklubban. Azt
adja elő.
– És képzeld, konyakot adott. Mért ad nekem konyakot? Mit akar tőlem? Azelőtt
sose adott konyakot… És képzeld! Keresztbe vetette a lábát. Hátradőlt. Mosolygott. Még egy
konyakkal kínált. Sose szokott konyakkal kínálni. És mosolygott. Tud valamit. De mit? Mire célzott
a konyakkal? Hogy írjak realisztikusabban? Vagy hogy ne privatizáljak? Szélesebb társadalmi miliőn
mozogjanak a figuráim? Mennyivel szélesebben? Hátradőlt. Mosolygott. Valamit sejtetni akart a
konyakkal… De mit?
P az eszpresszó sarkába húzza M-et. Körülnéz, lehalkítja a hangját. Még a kávét is fojtott
hangon rendeli meg. M értetlenkedik, de P jelentőségteljesen a karjára teszi a kezét.
– Hallottad?
– Mit?
– Nem is hallottad?
– De mit?
– Bent.
– A kiadónál?
– Hallottad?
– Mit kellett hallanom?
– Hogy hogyishívják…
– Micsoda?
– Nem hallottad?
– De mire gondolsz?
– Én nem tudom. Nekem sose mondanak el semmit. Én tudom meg legutoljára.
– Mit?
– Fogalmam sincs.
Nők. Női írók. Rendes köznapi dolgokról beszélnek, az új harisnyanadrágról, hogy nem a
talpán fog végigfutni a szál, mert töri a talpat. Hogy most még talán lehet karalábét főzni, később már
ehetetlen. Kapni francia rúzst. Aztán az egyikük rázendít.
– Bejött ma a főnök. Komor volt. Azelőtt sose volt komor. Inkább jókedvű, még azt
is megjegyezte, mintha nagyobb lenne a csípőm. Képzeld, ezt figyelte. Beszélt velem, sőt nézett. Ma
rám se hederített. Magába mélyedt. Ráncok jelentek meg az arcán, a délelőtti tojást sem ette meg…
Azt mondják, hallott valamit… Tudjátok, ő mennyi helyen megfordul. Nem is tudom, odaadjam-e neki
az új novelláimat. El szokta olvasni. De most komor volt. Egész nap az íróasztala mögött ült, és
gondolkozott. Ilyen azelőtt sose fordult elő… Kijön hozzánk dumálni, még a butikokról is beszélgettünk
vele… De most csak ült. Azt mondják, hallott valamit.
Régi társaság, mai magyar remekírók. Bőrben. Vörös bort isznak, csöndesen.
K: – Benn voltam a szakszervezetben. Bejött Á, és azt mondta, C nem engedi V-nek,
hogy D-ről azt írja, amivel F írását cáfolná. V szólt D-nek, D erre megsértődött, hogy nem engedi meg
V-nek, hogy F-et cáfolja. De azt mondta, „elvégre az én bőrömre megy a játék”… C legyintett, hogy
„a te bőröd… Neked nincs külön bőröd, csak közös bőr van. Mért kell F-et mindig cáfolni? F
jóhiszemű író, és a szerkesztőség végeredményben egyetért F írásával. Ezen nem érdemes fönnakadni.”
D ezt kikérte magának, állítólag visszavette az írásait C-től, pedig már be voltak tördelve. C nem akarta
visszaadni, inkább azt kérte, D maga írjon F írásairól, de D azt mondta, majd hülye lesz a saját
védelmében írni, különösen, mikor itt van V írása, elvégre ő is a saját bőrére dolgozik. C csak azt
hajtogatta, hülye vagy, neki nincs külön bőre, csak közös bőr van. Mire értette?
O: – Hogy benne vagyunk a szakszervezetben, mindnyájan.
P: – Igen. Nagyon meglehet.
L: – Minek különcködni! C azt csinál, amit akar! Csak nem fogja hagyni magát D-től
terrorizálni?
O: – És D visszavette az írásait?
K: – Persze. Most egy másik folyóiratban fognak megjelenni. Hát megsértődött!
P: – Arra minden joga megvan.
Tévés írók. Szimatolnak. Miféle téma, miféle sztori kellene. Hogy jól megfizessék. És hamar.
És ismételjék, ismételhető legyen. És külföldre is forgalmazhassák.
– Általános téma kell. Amit Európában is értenek.
– Csak azt érthetik igazán Európában, ami magyar is. Nézd meg Bartókot vagy József
Attilát.
– Te melyik vagy?
– Nem azért mondom. De helyi jellegű kell.
– Azt mondták?
– Ki mondta?
– Te mondtad.
– Hát azzal lehet kint is hatni. Azt lehet forgalmazni.
– Hogy ne legyen orvos vagy tanár vagy festő a főhős, azt mondod?
– Mindig ezzel jössz. Legalábbis az építőmunka… a termelés gondjai… A mai
hétköznapok.
– Kinek a hétköznapjai?
– Jaj… Hát az országé. A mi országunké.
– Azt mondják?
– Ki mondja?
– Te mondod.
– Csak hallom. Én nem mondom. Én humorban utazom. A futballistákról. Abban
benne van az egész…
Két költő beszélget. Magas, puha arcú és alacsonyabb, göndör.
– Nem értem, minek írod ezeket? – mondja a göndör. – Te is tudod, mi a nép…
– Miért? Mi baj van?
– Abrakadabra, amit írsz.
– Hát ma már nem lehet csak úgy írni, már ne is haragudj, hogy a szél… meg a
kukoricás… meg anyám bánatai… Már ne is haragudj. Itt kimaradt egy fejlődési etap. Nálunk igazán
sose volt avantgarde. Ezt pótolni kell.
– És a nép?
– A nép, a nép… Az megint más. Külön van a nép élete, és megint külön a népért való
költészet. Nem írhatsz egyszerűen a népnek, a nép általános színvonalán… Nálunk kimaradt egy fázis.
Jóformán sose volt avantgarde-unk. Ezt pótolni kell.
– Ötven év után?
– Mindegy. Nekem mindegy. Én eladom a verseimet, te meg nyavalyogsz, már ne is
haragudj. Ezt most megeszik. A vers nemcsak érzés, technika is. Ma ez a technikája. Ezzel tudsz hatni.
Ha tudni akarod, a népre. A népért. Azt hiszed, a hosszú hajú srácok a szélfútta dallamokat akarják
hallani tőled?
– És ez a nép?
– Hát ki a nép? Akkor azt mondd meg, ki a nép? Amelyik nem olvas egy sor verset
sem? Ez a hosszú hajú társaság legalább olvas. Kíváncsi.
– Igen. Ez az olvasó nép.
– Na. Te is beláthatod. Most keresztrejtvény alakban írtam egy verset az idősíkok
szerint. Higgy nekem. Ma már nem elég vízszintesen írni, apa.
Gyerek írók. Idősebbek, fiatalabbak, mindenesetre lelkesek.
– Nem kell a csoda. A misztikum. Kit érdekel a misztikum? Kitaláció. A mai iskola
légköre, a mai fiatalok élete – ez kell. A gyerekek nem akarnak félni.
– Ki mondta?
– Mondják ezt mindenütt. Azt hiszem, ez érthető. Nem eleget féltünk? Valami üdítő,
tiszta világ kell. Nálam még a nyakkendő is hiteles.
– És a mese?
– Mese! Eleget meséltünk már, évszázadokon át. S eleget féltünk, nem?
– De.
– Nahát. Elég volt!
Színházi írók az előcsarnokban egy társuk bemutatóján.
– Nem szeretem a mai témát – mondja egy köpcös úr. – Abba mindig bele lehet
akaszkodni. Jó, jó, de leragad a színpadon. Mindent bele lehet magyarázni, akármit írsz.
– De legalább él, nem? A színház lassan mutatvány lesz, akrobatika, tömegillúzió, olyan
általános, amibe már nem is fér bele a mai élet.
– Ahogy gondolod. Én már csak parabolákat írok. Annak legalább nincs testszaga,
ne haragudj. Játszódhat az a középkorban vagy Amerikában, a huszadik században vagy Új-Zélandon,
és abba mindent bele lehet magyarázni.
Szerkesztőségi folyosó, a mosdó előtt. Jövő-menő írók.
– Mit mondanak fönt?
– Hol?
– Fönt, hogy mi van lent?
– Azt beszélik, várni kell.
– Meddig?
– Kettőig. Akkor nyit a pénztár.
Befordul a sarkon. Jobbra megy, a hentesbolt felé. Meleg van, dől a hőség, a mai magyar
író siet. Fölveti a fejét a kereszteződésnél, nehogy elgázolják. A kocsik az orra előtt rohannak el. A
fiatal élő mai magyar író izzad. Törölgeti a halántékát, kapkodja a fejét, olyan nagy a forgalom, olyan
sok a jelzés, a lámpák villognak. Tanácstalanul áll öreg zakójában, ezüstgombokkal.
Jön a barátja, érdeklődik a munkája felől, lelkesen, de ő leinti. Hozzáhajol.
– Hallottad?
– Mit?
– Valamit.
– Hol?
– Bárhol.
– Nem.
– Még én sem. Ilyen utakat! Hogy hogy fogunk itt átjutni?
Ifjú gárda
– Mesélik, hogy a hatvanas évek elején volt irodalmi élet.
– Ugyan…
– De! Hiteles forrásból tudom, olyantól, aki maga is benne volt.
– Miben?
– Na. Az irodalmi létben. A pezsgő, szellemi légkörben, a vitákban.
– Miről vitatkoztak?
– Sok mindenről. Többek közt alapvető kérdésekről. Nyíltan, föltárt kebellel.
– Mivel?
– Mindegy. Például, hogy ki a példaképünk, József Attila vagy Petőfi Sándor?
– És mostanság mért nincs ilyesmi? A vita eleven vérkeringést visz a szellemi
tespedtségbe. Állásfoglalásra késztet, példát nyújt az ifjabb nemzedékeknek. Mért nem folytatódnak
a viták, mért maradtak abba?
– Eldöntötték.
– És kire szavaztak?
– Arra már nem emlékszem.
– Azt mondják, régebben voltak szellemi csoportok, egymástól különböző szellemi körök.
– Na, ne…
– De! Komolyan! Megvolt a maguk eszméje, profilja, módszere…
– Dogma.
– Nem! Lazábban, szabadon. De mégis összekötötte őket a közösség szellemi ereje.
– Persze egymást nyírták, ahol érték.
– Ne hülyéskedj. Nyílt megütközés, vita, eszmecsere… Persze, ha kellett,
kérlelhetetlen harc.
– Ja. Ez most is megvan.
– Hol?
– A fű alatt.
– Azt mesélik, azelőtt voltak olyan folyóiratok, amelyek különböztek egymástól.
– Na, ne… Miben? Papírban?
– Nem! Egy-egy folyóiratnak megvoltak a maguk írói, munkatársai, s ez óhatatlanul
valami szellemi nyomot hagyott az egyes írásokon s az egész folyóirat jellegén. A különböző folyóiratok
mint különböző dugattyúk hajtották a szellemi élet motorját.
– És? Mi lett vele?
– Mivel?
– Azzal a bizonyos szellemi élettel.
– Te is tudod, nem? Vagy tetteted magad? Leállt.
– Nahát! Akkor mire valók ide a dugattyúk?
– Azt mondják, azelőtt voltak nemzedékek.
– Mik azok?
– Na, ne… Hogy más korban születtek, más töltést kaptak, más-más lendülettel,
életszemlélettel, más módon küzdöttek az életfeltételekért…
– Ja. Küzdöttek.
– Mért, az nem jó?
– Küzdeni. A történelemben elég volt a küzdelemből. Manapság mindenkinek megvan
a maga helye, helyzete, pozíciója. Kiegyensúlyozódtunk.
– Az egészséges és becsületes küzdelem viszi előbbre a világot. Az ilyen harc morálisan
megerősíti az embert. Megedzi. Tartást, erőt ad. Küzdelem kis és nagy dolgokért, akár egy szellemi
igazságért, akár az élet meghosszabbításáért, akár egy darab sajtért…
– Ja. Az most is megvan.
– Hol?
– A szeretetotthonban.
– Mesélik, hogy a hatvanas években az írók keresték egymással a kapcsolatot.
– Na, ne…
– De! Az erősebbek fölkarolták a gyöngébbeket. Ha valaki anyagi zűrben volt, a
másik a segítségére sietett.
– Most közös alap van. Abból, azt hiszem, mindenkinek jut.
– Nem úgy! Érdekelte az egyik embert a másik sorsa.
– Mást se hallok, hogy ki kitől vált el, ki kivel kezdett ki…
– Nem akarsz megérteni. Nem pletykaszinten. Mindenkinek van jobb és rosszabb
periódusa. Vannak válságok, melyek az ember legmélyét érintik, a lelkivilágát, az ösztöneit…
– Adnak ösztöndíjat, mit akarsz?
– A baráti, igazi gesztusokra gondolok. Amikor támogatják egymást.
– Na, ez most is van. Tegnap is láttam a Fészekben, két jóvágású, nyakkendős, piros
arcú író támogatott egy sápadtat. Támogatás! Még a nyakukba is vették!
– Mesélik, hogy egy új magyar folyóiratot akartak létrehozni…
– Na, ne…
– De! Még hetvenben hallottam. Más profil, más hangnem…
– És mi lett vele?
– Egy Kanadában élő félíró mesélte, mennyi anyagi áldozatba kerül, egyeztetni az
érdekeket, alig tudják biztosítani a nyomdai kapacitást… jóformán elháríthatatlan akadályok gördülnek
az útjába…
– És sikerült?
– Itt nem. Kanadában.
– Mesélik, hogy össze akarják hívni az írók kongresszusát.
– Na, ne…
– De, komolyan. Szerveztek egy albizottságot, mely előterjeszti a javaslatát egy
előkészítő bizottságra, mely javasolná az előkészítő tervét az előterjesztéshez.
– Mikor?
– Tavaly hallottam.
– S mikorra tervezik?
– Jövőre.
Vulgária presszó
Bár ezeréves politikánk és a tavalyi cipőkereskedelem azt tanúsítja, hogy
költői nemzet vagyunk, prózaírókkal is találkoztam. Az az általános vélemény, hogy
aki prózát ír, az prózaíró. Ők később kezdik el a beszédet (2-2 és fél éves korban),
és a Vulgária presszóban folytatják. Onnan jutnak el a szerkesztőségekhez.
G. I.
Fejét kezébe hajtva ül. Mintha sakkozna. Nincs előtte tábla, fejből játszik.
Azt mondja; unja már a franciákat. Kötöttek, irodalmiak. Több vér kellene – akár
véres hurka is – így ő. Joghurtot visz haza holnapra. Semmi nem elég neki. Michel
Butor egyetlen oldalát nézi két éve. – Hogy mi ebben a jó? Vagy csak szép? – Siet,
higiéniai életet élni egy régi ismerősével.
D. L.
– Annyi minden – körülnéz, hallgat. Leeresztett szemhéja alól lustán kinéz.
Szuszog. Van. Kardos G. Györgyöt régimódinak tartja, hogy hosszú. Meg
sztorizik. – Nem így kell – mondja. – Nem így, Pista. – Mondom, hogy György.
– Az olyan mindegy. – Egyébként a Dönlop nevű vállalatnál üzemorvos. Esténként
zenél. Négy hangszeren játszik, sajátot. Két novellát írt, 48 éves, az egyiket
Traianusról, másikat Lollobrigidáról. Hogy az férfias alkat.
Cs. P.
– Megérkeztem – nevet, könnyen, mosolyog.
A társaság nézi, cigarettáznak.
– Viszem gépelni a regényemet – haját idegesen simítja maga mögé. Cigarettáznak, nézik.
– Mit isztok?
– Gin.
– Vodka.
– Konyak.
– Sör.
– Főúr! Kérek az uraknak! – Fizet, néz.
– Megyek, gépeltetem a regényemet.
– Menj.
Megy.
– Ki ez? – kérdezik.
Vállat vonok.
H. D.
Szakosztálytag. Lázad. Nincs megelégedve. Ötfajta segélyben részesül.
Legyint. Éhen hal. Jól van. Nem iszik. Mosolyog. Ül. Kíváncsi. Felülemelkedik.
Kilincsel. Humorizál. Fogja a nők térdét. Délután sír a vécében. Meghasonlik.
V. M.
Nagyon lassan emeli az ajkához a cigarettát. Misztikusan néz, alig van itt,
nem beszél. Azt hiszem, nem dolgozik sehol. Bemegy a Rádióhoz, Televízióhoz –
többnyire nyilatkozik. Nem izgatottan, lázasan, inkább csöndesen.
– Soha nem szerettem a nagy felhajtást. Költőnek születtem, prózaíró
vagyok. Van így. Németh Lászlóra gondolok most. Ha ő költő marad, jobb. Így
csak költői sorai vannak és agyondolgozott prózája. Ért engem? Ha fogorvos marad
– a gyakorlat segített volna. A gyakorlat minden. Saint-Exupéry, ugye, repülő volt.
Nem véletlen. Goethe államtanácsos. Fontos a gyakorlat. Nálunk csak írnak, írnak
az emberek, azt hiszik, az is munka. Nem szabad. Dolgozni kell. Fogorvosnak lenni,
épületanyag-szakértőnek – csak nem írónak…
Igaz.
Á. E.
Mozgékony asszony.
Ugyan már – köp, természetes. – Meg kéne a lapokat… Ez terméketlen.
Unalom, blabla. Ha egyszer istenigazából…
Azt mondja, az öregek elavultak. Jövünk mi itt a szürke-nagy
írásokkal. Déry, Lengyel, porosak. A történetiséget kellene eldobni. Nem a
valóságot, hé! De így olyan méla. Meg kéne az egészet – ez a kedvenc szavajárása,
lázong.
– Ezt már nem lehet tovább bírni. Már el se olvasom a magyarokat.
Csupa öreg ember. Ha egyszer istenigazából…
V. N.
Bejön.
Kimegy.
Hunyorított szemmel figyel, melyik asztalhoz hívják.
Egyikhez se.
Kimegy.
Visszajön egy lánnyal. Átfogja a vállát. Mohón magyaráz. Ketten
vannak és Magyarország. Senki nem közöl tőle semmit. Kimennek. Hetente egyszer.
H. I.
– Hallottad, támadják a Hernádit?
– Ühüm.
– Nem érdekel?
– De.
– Hogy ellenséges, nem művészi.
– Ühüm.
– Nem érdekel?
– De.
– Hogy az új könyve is az lesz.
– Ühüm.
– Nem figyelsz?
– De. Mondd csak.
– Filmeket ír, Jancsónak. Csak a világhírért nézik el…
– Mit néznek el?
– Hát szóval, érted…
– Nem.
– Ne tettesd magad.
– Nem tettetem.
B. P – P B.
Két flegma:
– Apa, ezt az Örkényt azért Amerikában nem lehetne eladni.
– Nem is adják.
– Mért, nem szereted?
– De.
– Akkor mit akarsz? Hét éve még nem is tudtuk, hogy van. Akkor
nyilatkozott, azt hiszem az ÉS, hogy a legjobb író.
– És nem az?
– Apa, hát a legjobb?
– Fiú, hát a legrosszabb?
K. L.
– Ki az a Konrád? Vagy Sükösd? – kérdezi egy fiatal fiú a másiktól, nagy
selyemsál begyűrve a gallér alá. Keze piszkos.
– Most melyik?
– Hát, ez a kettő.
– A szakfelügyelőre gondolsz, vagy a balett-táncosra? – szakállas, úri
fiú.
– Mindegy.
– Ja, ha nem tudod.
K. O.
Vörös szeme van, állandóan olvas. Regényt, karcolatot, műfordítást. –
Nem akarok író lenni. Csak tudni szeretnék. Tudni.
Azt elhiszem.
M. M.
– Mi a modern?
– Te.
– Na. Rajtam kívül.
S. L.
Átölel. Nyakkendőjét megigazítja. Mosolyog, révült. Szerkeszt, gondol, ír.
Fölmegy az egyik nővel a harmadik emeletre. Lejön. Összeveri a tenyerét. Átölel egy
másik nőt. Fölmegy a második emeletre.
Visszajön. Odaszól: – Írhatnál nekünk valamit.
Üzenetek
Mióta filmeseink újra kitalálták az üzenet szót, kicsit zavarban vagyunk. Nem egyszerűen az
Értelmező Szótár-béli szerepében tündöklik („közvetítő személlyel vagy más úton, pl. telefonon, rádión
stb. továbbított hír, esemény, felhívás, parancs”), hanem annyit is jelent: égi jel, misztikus
továbbcsengés, rejtjeles „nem mondhatom meg pontosan”. Lélekközvetítő. Hogy lelket közvetít-e, azt
akárhonnan vizsgált, de szomorú látogatottsági statisztikák jelzik: sajnos a kutya se (nagyon kevés
kutya) figyel rájuk. Meg kell jegyeznem, hogy ez nem minősíti sem a fölkavaróan kitűnő
valóságfilmjeinket, sem az üzenet-habarékos lila ködöket.
De van reálisabb üzenet is: szerkesztői üzenetek, vagy még inkább orvosi üzenetek.
Ezeket valóban közvetítésnek szánják az újságok. Ismeretlen emberek között.
Egy-két kivételtől eltekintve ezek is elcsüggesztők.
Nehéz műfaj. Talán a legnehezebb. Hiszen valami párbajt közvetít: a kérdezgető
sokszor súlyos gonddal – testi-lelki-művészeti-politikai – gonddal viaskodik, amire a felelgető a saját
modorában lecsap. Le kell hogy csapjon – ez a foglalkozása –, a sötétben el kell találnia az ellenfelet,
partnert, lepkét.
Megvallom, azért izgatott föl ez a kérdés, mert jószerével egy újságból ezt olvassák
a legtöbben. Lehet abban a nívós vagy silány lapban megrendítőbbnél megrendítőbb novella, vers, cikk
vagy híranyag, lányacskáink vagy fiacskáink előszeretettel csapnak le az üzenetekre.
Elemezzük? Elég egyszerű a dolog. Az „üzenetekben” személytelenül részt vehetnek
személyes drámákban – főleg orvosi, jogi sztorikban –, vagyis kívül állva belül lehetnek. Durva érzékleti
példával: nézegethetik a lelki „Playboy”-t, anélkül hogy csodálatos figuráit gyakorolniok is kellene. Csak
a hasonlat rejtett erejéig. Se a gyónásban, se a pártbizottságon nem kell beszámolni róluk.
Ily módon elég fontos műfajjá növi ki magát. Már ami a popularitást illeti. Ezért elég
nagy felelősség hárul az üzengetőkre.
Az az érzésem, nem találtuk ki a magunk életformája szerinti üzeneteket. (Van még
teendőnk.)
A szocialista realista irányüzenetek nem válnak be. Olvasóink átlapozzák. „A közösség
erejével szálljon szembe házassága válságával”, „Az internacionalizmus eszméje bizonnyal győz az ön
személyi-munkahelyi-faji kérdésein”, „kommunisták is küzdenek allergiás bőrtünetekkel”, „szedje össze
magát” demagógiája fanyar ajakbiggyesztést vált ki a Neoton Família oldalági leszármazottai csinosan
vonagló körében. Még jó, ha rágógumijukat rá nem pökik a lapra.
Mi marad? Az olvasót nyilván meg akarjuk nyerni, nyilván azért írunk „üzenetet”, hogy
olvassák. Ilyenkor, ha más nincs, marad a vicc. Viccesen kell válaszolni, akkor elolvassák. Elterjengett
ez a műforma. Jogászaink, orvosaink, bennfenteseink viccelődnek a betegségeken, helyzeteken,
válásokon, sokszor utolsó tétjüket kérdéseikre föltevő szerencsétlen félembereinken. Ez talán még
elszomorítóbb. A vicc – veszélyes. Degradál, ha nem elementárisan fölszabadító. Sokszor olyan
humorra apellál, mely a kétségbeesett szerelmesből, szerencsétlenből, rejtve föltárulkozóból, maflából,
bizonytalanból – hiányzik. Az üzenő, jószerével egyenlőtlen esélyek közepette, kiélheti magát –
brillírozhat az ismeretlen vak párbajhőssel szemben. Ez, enyhén szólva, etikátlan. Nemcsak a személyes
kérdezővel szemben, hanem a gyanútlan sorstárs olvasóval is. Pedig ennek a nagyon is populáris
műfajnak meg kellene az etikáját teremteni. Ha már elődeink nem teremtették meg. Mert nemigen.
Ahogy az ember ezeket a „jópofa” orvosi tanácsokat, vagy jogi-költői eligazításokat olvassa, az az
érzése, itt nem változott semmi. Az „üzenetek” ugyanúgy viccelődnek homályban levő társaikkal, mint
akár a múlt századi feudalizmusban vagy a félkövér polgári években. Ósdi újságok és polgári lapok
körömfényesítő kozmetikájával viccelődnek bárgyú ügyfeleikkel.
Lassan majd minden újság kihasít magának egy nemzeti vagy
magánviccmellékletet. Földúsítjuk lapjainkat. A pezsgő is azért jó – mert földúsított bor.
Bár azt mondják, az igazi pezsgőnek is érni kell. Hogy elmondja, ami borban az igazság. Hovatovább
oda jutunk, hogy csak pezsgőt iszunk – bor nem is kell. Az újság lassan – saját maga melléklete. Saját
– Ludas Matyija. Képtelenül, páratlanul, visszhangosan, viccesen és idézőjelben üzenget – reflektál.
Lehet, hogy túl komolyan gondolom az emberkérdést. A kérdezők s az olvasók
mögött mégis milliókat érzek. Ahogy a templombenyílókban elkeserítenek a „szeresd a barna fajt is –
Jézus őket is megváltotta”, vagy „szórakozz – vallásosan” tusrajzai, úgy elég érzékenyen érint a viccre
fogott demagógia, mely saját pozíciójából huncut szellemeskedéssel fricskázza le magáról az otthon
mélyében suttogott kérdéseket.
Elharapózott ez a modor. A vicc. Ósdi. Ugyanilyeneket találhatunk jó polgári
kisasszonyaink számára már a kiegyezés vagy a századvég korában. Viccelődünk. Tragikus
betegségekkel, cuclihiánnyal, lelki nyavalyákkal, sportdemagógiával, házasságbomlással, nyelvi
magyarsággal, pincértálalással, monokapitalista mohósággal, örök emberi arcpattanásokkal.
Nekünk nincs saját üzenetünk?
Távbeszéd
Gyula és János nézik a tévét. Elvetve magát János, testes, izzadó ember ingujjban,
állandóan törülközve. Gyula vékony, huhogó hangú öreg, előredűlve ül.
– Nem kapok napszemüveget.
– Milyen kellene?
– Amelyiken átlátok. (Magyaráz.) A legtöbb napszemüvegen
nem lehet átlátni. Világítanak. Csillognak.
– Vegyen tompát.
– Az ötödik üzletben voltam. Borzongató. Egy lány hússzor próbálkozott velem. Nem
megy. Csak csillog, csak villog… én nem tudom… Mintha foszforeszkálna…
– Az óra foszforeszkál.
– Ez is. Én nem tehetek róla. Elgázolnak.
– Mikor? (Csak odaveti, figyeli a tévét.)
– Tegnap is. A szemembe süt a nap. Nem látom az utat… Nem látom az összefüggést.
Egyszerűen nem látok.
– Ne figyeljen oda. Az a legjobb. (Gyula föláll, elmegy a karosszékből.) Mi az, nem nézi?
– Emlékszik a Slosszerra? Ilyen lábai voltak. (Mutatja: karika.)
Harminc méterről…
– Nem emlékszem.
– Zsengellér! Az utolsó meccsen olyan búcsúgólt rúgott…
– Nem láttam.
– Háda kivédte a tizenegyest az osztrákok ellen… Nem emlékszik?
– Nem emlékszem.
– A Kocsis ollózva rúgott gólt a MATEOSZ ellen.
– Akkor halt meg a feleségem. Emlékszik? A vasutaszenekar játszott.
– Kár. Arra már nem emlékszem. Szép lehetett.
– Szép volt.
– Gyula úr, kapott káposztát?
– Fölfúj.
– De kapott?
– Ronggyá kell főzni.
– Szerzett?
– Nem egészséges.
– Megcsinálta?
– A legjobb enyves csontocskákkal, hússal. Ha összefől…
– Másnapos?
– Ez az! Másnaposan.
– Adjon egy kicsit. Beveszek egy Lukullint.
– Nincs káposzta. Nem szeretem a káposztát.
– Mi van?
– Felvágott.
– Megint?
– A mi időnkben több volt a sejtelem.
– Micsoda? Most is eszünk fehérjét.
– Á! (Legyint.) A titok! Borzongás.
– Ja! Arra gondol?
– Arra. (Bólogat.) A láb alig látszott ki a szoknyából… Azt
hiszi, az rossz volt?
– Nem, nem volt rossz.
– A fenék be volt burkolva.
– Mibe volt burkolva?
– Mindegy. Nem emlékszik? Alig látott az ember valamit…
– De jó volt!
– Most minden szabadon. Kivetve. Levetve. Ugyan. (Dohog)
Nincs mit nézni.
– Nincs.
– Alszik?
– Nem. Megyek is. Még egy temetésre kell mennem…
– Ez a Kaló?
– Nem.
– Ki lehet ez a magas színész?
– Talán a Bessenyei.
– Ne vicceljen. Ennek vékony hangja van.
– Akkor a Kállai.
– Nem. Idősebb.
– Idős. (Bólogat) Idősebb, mint mi vagyunk. Mit akar ez?
– Játszani. Élni. Mért? Maga nem akar?
– Minek ez a csíkos pizsama?
– Fázom.
– De csíkos.
– Kaptam. Üljek trikóban?
– Csíkos pizsama!
– Mért? Nem szép?
– Szép. De csíkos! Ilyet!
– Magának semmi se jó. Nem börtön ez.
– Adás van?
– Az.
– Nem látom.
– Igyon egy feketét.
– Megdöglök.
– Dehogy döglik. Fölélénkül.
– Hozzon egyet.
– Maga alszik?
– Nem… Nem… Itt vagyok.
– Maga elalszik a fényben.
– Oltsa le a lámpát.
– Aludni akar?
– Nem, nem. Figyelek.
– Mire?
– Amit mond. Mibe került az a szőnyegpadló?
– Nézze! Ezek mi vagyunk!
– Hol?
– Hol-hol. A képernyőn.
– Na és?
– Lefotografáltak!
– Akkor le vagyunk. Maga nem is hasonlít. Maga ilyen kövér? Azt hittem, maga nem
ilyen kövér.
– Torzít a kép.
– Ja. Ne legyen ilyen kövér. Meghal. Sört ne igyon.
– Hát akkor mit igyak?
– Pepszit. Azt mondják, a pepszi a rezet is elrágja a gyomorban… Ha bevenne egy
rézpénzt… Kétforintost…
– Dehogy veszek.
– Elrágja. Le tudna fogyni. Ki kell várni.
– Mit?
– A végét.
– Föltenném a lábamat.
– Tegye.
– Mire?
– Ott van egy szék.
– Csak nem teszem föl a lábamat!
– Az amerikaiak is fölteszik.
– És Vietnamot bombázzák.
– Ha nem akarja…
– Évforduló van?
– Melyik?
– Mindegy.
– Dózsa?
– Lehet, hogy Petőfi.
– Maga nem ismeri meg Petőfit?
– De… Csak mért ilyen vidámak?
– Meghaltak.
– Ja.
– Adjon egy tantuszt.
– Minek?
– Telefonálok.
– Hová?
– Hát… Hazatelefonálok.
– Ráér.
– Akkor majd holnap. Ne felejtse el.
– Mozog ez a szék.
– Üljön át oda.
– Az is rossz.
– Akkor maradjon. Figyeljen.
– Mire?
– Na, jó. Üljön már nyugodtan.
– Ez magának fekete?
– Neszkaffé.
– Ne adjon nekem neszkaffét. Csupa sav. Legyen már tekintettel…
– A Bangla-Dezs!
– Hol?
– Megint árvíz! Elsöpör mindent! Nézze! Úsznak a falvak…
– Cukor sincs? Hát kimarja a gyomromat!
– Fizet a gyerekekért?
– Fizetek.
– Sokat?
– Hát… eleget. Csak mindig újak bukkannak fel.
– Honnan?
– A múltból.
– Ezt csak nézze maga.
– Ne vacakoljon. Örüljön, hogy lát. Mi lenne, ha…
– Mi lenne, mi lenne… Hát nem vagyok vak! Ülnénk ketten, beszélgetnénk.
– De miről?
– Az igaz. Figyeljünk.
Egyetemi felvételi
(A sakkagytól a varjúagyig) Egészen biztos vagyok abban, hogy az egyetemi felvételt nem lehet igazságosan megoldani.
Sokan vagyunk. Rengetegen. Okkal, oktalanul, felszínesen, elszántan, hebehurgyán, arabusul,
magyarusul, hottentottául és egyszerűen szám szerint. Ennyi jelentkezőt nem lehet felvenni. Hacsak!
Hacsak nem vennénk fel ötször ennyit, mely tömegből az első évben kirostálhatnánk
a nem odavaló akár négyötödét is. Nincs hacsak.
Marad a gátfutás. Pontlihegés, komputeragyalás.
Egyre inkább elborzadunk azon, hogy a komputerek ideges elvét, az igen-nem, fekete-fehér törvényt eluralkodni látjuk a hamleti aggyal szemben a robotagy javára. Robotember, robotagy,
ezzel ugyan mire megy – mondhatná Huxley. „Szép, új világba.”
A pontszerző feladatokban mégis azt látni, a komputeragyakat, a sakkagyakat
részesítjük – kénytelen-kelletlen – ebben a gátversenyben előnyben. X-elni (ikszelni) kell a feladatokat
– jószerével, mint a fantáziátlan, ám tudás-totót – eredményesen „működjünk”.
De hát az ismeretek igen bonyolult és nagy halmazát másképp hogyan ellenőrizhetnénk
izzadó gyermekeink agyában? Bele kell törődnünk az ikszelésbe.
De az ikszelést túl sok – hottentotta, magyar, félkész, munkás-paraszt vagy értelmiségi
– jelentkező elvégzi (így megint túl sok jelentkező marad a kollégiumi helyekre, az iskolapadokra,
ágyrajárásra), ki kellett találnunk tehát valamiféle ellenikszelést, már-már valami logikai bravúrt
ágyazván a feladatokba az arisztotelészi vagy Aquinói Tamás-i ízlés szerint – hogy még többen
kiessenek a rostán.
Nem elég jól ikszelni. Ellenikszelni is kell, egy-egy megbújtatott nyelvtani gyötrés vagy
biológiai csel mentén. Amikor az elgondolás helyes, de az indoklás nem. Vagy amikor az indoklás igaz,
de az elgondolás helytelen. Vagy amikor mindkettő, vagy amikor egyik sem.
Mit izgulunk? Hiszen a KRESZ-vizsgán sem egyszerűen az autóvezetés személyiség
rátermettségének megállapítása a cél, hanem hogy valamilyen balesetbe hajszoljuk a vizsgázónkat. Csak
menjen neki.
Nekimegy.
Félreértés ne essék, még egyszer hangsúlyozom – valahogy, egyre sűrűbb szűrőn szűrni
kell, nehogy elözönöljenek bennünket a felvételre alkalmas, jó személyiségű jelentkezők. Bukjanak csak
el – jöhetnek az ikszelők, az ellenikszelők, a komputeresek, a sakkagyúak. Tudják, hol van elrejtve a
fekete király. Biológiailag, politikailag, nyelvtanilag, jogilag, totóilag.
A mentalitáson gondolkozom csak el. Nem „irányban” gondolkodtatunk, dolgoztatunk,
hanem „ellenirányban”. Szinte „eleve” a hibát kell keresnünk a feladványban, nem a megoldást. A
leheletnyi kudarcot, nem a megtalálás szabadító örömét. „Vigyázz!” „Gyanakodj!” „Cselezz!”
Szépek, szépek a sakk törvényei, kombinációs vagy lépéstörvényei – de a sakk azért
mégsem ezért van. Szépek, szépek a futball szabályai, de a futball sem a lesért, a partdobásért,
szabadrúgásért, tizenegyesért vagy kapufáért van. Hanem az „egész” fölszabadító munkájáért, öröméért
– egyszóval nem negatív érzéseinkért van.
Mintha egy meccset csak a kapufáért játszanának. Bizonyára nehezebb eltalálni a
kapufát, mint a kaput, gólnak mégis a kapun besurranó labdát nevezzük: „Micsoda kapufa!” –
mondjuk, miközben a csapat elveszti a meccset. A „les” a leheletnyi „les” bizonyára a bíró érzékszervét
rendkívüli módon ingerli, de a játéknak ez nem lehet akadályozója, inkább csak szabályozója.
A pontosított felvételiken mintha csupa kapufával és lessel találkozhatnánk. Nem az
talál, aki gólt rúg – hanem aki kapufát. Nem az szerez pontot, aki szellemében-személyiségében támad,
elevenkedik, hanem aki a leheletvékony lesre játszik.
A vizsgák mentalitása az igen-nem tesztfeladatokban lesre dolgozik. Negatív,
hibafigyelő aktivitást honorál.
Még talán jó, hogy a művészi feladatoknál ez egyértelműbb. Hiszen mi lenne, ha a
balettosoknál-táncosoknál folyton a „mellélépést” honorálnánk? Vagy! Mi lenne, ha a tánc
gyönyörűsége folyton a mellélépések elkerülését jelentené? Vagy a színészi játék önfeledtségét és
tehetségét pusztán a hibás gesztusok kiküszöbölése minősítené. Azt mondhatnánk (lassan a jégtáncban,
tornában meg is valósul): csodálatosan táncol, játszik, gesztikulál, elevenít – nem követett el hibát!
Ó, milyen szerencsétlenség! (Sokszor egy öntudatlan vagy automatikus kontraszelekció
előszobája.) Szaval – hibátlanul ejt, magyarkodik, sterilen artikulál – bele lehet halni az unalomba.
Nagyszerűen elemez – minden esztétikai szabályt betart, vegytisztán patyolatozik, nincs benne folt –
csak darabokra megy a ruha. Micsoda táncos – folyton az árnyék mellé lép,
nincs benne árnyék – és fantázia se. Milyen kitűnő biológiázó – kikerülte az
eldugott indokcselt –, csak éppen nem érti, mi az élet. Micsoda éles eszű jogász – fölfedezte a kriminális
buktatót – csak éppen benne hagyja ügyfelét a pácban. Nyelvész – leelemezte csontig a szót – csak
éppen nem tud beszélni. Briliáns orvos – elkerülte a hamis diagnózist – kár, hogy a páciens meghalt.
Micsoda műfordító – minden szó, alliteráció, enjambement, hangösszetétel az eredetit idézi – fűrészpor
alakjában. Kiváló agronóm – kiirtotta az összes vadhajtásokat, agyontrágyázta a kertet – kár, hogy
nincs kert a kertben. Pazar statikus – a legkisebb téveszthető tényezőt is felismerte – pech, hogy
megdöglenek az emberek a házban. Mekkora ideológ – nem tűrte a hibákat a gyárban, a fejekben, a
magánéletben – gyalázat, hogy annyian disszidálnak a választókerületéből. Micsoda közgazdászagy –
a sertésállománytól a keményacélig minden fertőzési és melléktermék-problémát elkerült – kár, hogy
az emberek a marhahúst szeretik és faszéket. Micsoda költő (épp ez a méh-verse is!) – az
aszklepiadeszi sor mássalhangzó-torlódásait zseniálisan kikerülte – elszomorító, hogy a méhek szexuális
életét milyen kevés ember vonatkoztatja a technokratív impulzusok által korlátozott haditechnikai
fejlődés lakáshiányt teremtő negatív emóciók öngyilkossági tendenciáinak kiküszöbölésére. Ragyogó
vegyész – kár, hogy a nemzet affinitásgörbéi hibáinak elkerülése révén a magánlakások és
közintézmények folyosóin árvíztendenciák mértékében emelkedik a vörös bor szintje. Alapos történész
– aki elkerülte a múlt túlértelmezésének budahalálos össznemzeti fajtakomplexuma fehérló-variánsait
– kár, hogy a Moszkva téri gyerekek rágógumit köpnek a földrajz rajzolta, két léccel határolt iskolai
falitérképre. (Elég szemtelenek, egyébként.)
Kár, kár, kár – mondja a varjú. A varjú hízik. Meghíztak a varjak, a sasok lefogytak.
Csurka írja egyik cikkében. No de egy cikkben mindent kitalál az ember. Hogy érdekesebb legyen.
Pályaválasztás
– Mi akarsz lenni?
– Én még nem döntöttem el…
– Érettségizel, nem?
– Érettségizem…
– Nahát akkor! Mikor akarsz választani? Ha nyolcvanéves leszel? Siessünk.
Esztergályos vagy repülő?
– Még nem döntöttem el…
– Mikor akarod eldönteni? Eltelik az egész élet. Földön vagy levegőben?
– Tériszonyom van.
– Nahát! Akkor légy esztergályos. Ott úgyis hiány van. Legalább a földön maradsz.
– Repülni szeretnék.
– De ha tériszonyod van. Neked a földön kell maradnod. Nem tudok olyan repülőt,
ahol nincs tériszony. Neked a földön kell dolgoznod. Nem szereted a gépeket?
– De szeretem.
– Na. Szeresd a gépeket. A földön. Ugyanaz a technika… Mozognak a szerkezetek.
Csak ne röpülj. Kiskunfélegyházán van technikum. Ott vannak gépek. Ugyanaz. Tulajdonképpen
ugyanaz, mintha repülnél. Egyhelyben állva. És mindenkinek jobban jön. A népgazdaságnak, apádnak,
anyádnak…
– Ne repüljek?
– Ne. Maradj a földön. Itt is elérhetsz… valamit. Sikereket. Légy esztergályos.
Továbbtanulás
Robogok a hazám felé.
Hol van a hazám?
Na, ne vicceljünk, akármennyire körvonalazták is a vesztes háborúk kisded békéi – még
mindig van igazi tér, ahol hazatalálok, ha nem egyszerűen területileg, de lélekben hazatalálok. Lesznek
tájak, kékben úszó hegyek, kanyargós Duna-part, zöldellő rétségek, habkönnyű, nyiladozó nyírfák.
Megkönnyebbülök. Oda tartok. Haza – a hazába.
Így robogok a hazám felé.
Ott – megnyugszom.
Itt – nem nyugszom meg, nem nyugodhatok. Itt a Budapest van, a flaszter, a sunyi-fölényes benzinkutas, a viruló piros retket áruló gúny-maszek a piacon, a mosolygó velúrgyapjút áruló,
váró zsebű eladó, a világot megvető utcaseprő, a leütött embert átlépő vállalati kistisztviselő, a halálon
túli hozzátartozót életben tartó ágyhiányos orvos, a zseb-orvos, a zseb-árus, a zseb-tisztviselő, a zseb-szocialista, a zseb-pincér, a zsebesek.
A zseb-tévé is elűz engem innen, mely hírül adja a kivégzéseket, a bevégzéseket, a
lakáscsalásokat, a nemzetközi álpaktumokat, a követfogadásokat, a besszireket, a masszírokat, a
nádzsalukat, a népi halálvetélkedőket, az űrproblémákat, a szennyeződést, a hosszan kialakuló kis
villámháborúkat, a kurdheimeket, a waldereket, a sokpártrendszert, a mértpártrendszert, a
csomagtartókban talált pártelnököket, az idő előtt kiengedett biztos kéjgyilkosokat és az idő után
fejsimogatással megbocsátott szatírokat.
Sok a gond. A fővárosban.
No, innen el.
Majd hazarobogok, hazaérkezem – vidéki pihenőfészekbe.
Benyitok. A társalgóba.
Özönlik a szó.
– Nem vették föl…
– Nem tudtam benyomni…
– Belebetegedtünk…
Első asszony (kövér, javakorabeli, rúzzsal):
– Nem vették föl az óvodába. Nem tudok dolgozni. Szeretem a gyereket, de
közösségben akarom nevelni. Hogy tudja meg, mi a magyar közösség. Szűk a keret. Voltam az
unokaöcsémnél, aki az óvodai párttitkárral járt együtt az ötvenes években, hogy nyomják be a kicsit.
Azt mondta, menjek el a Minisztertanácshoz, ahol egy régi ismerőse van titkári szinten, aki a régi
selyemgubó-tenyészetben partnere volt, azon múlik a fejlesztés… Külföldön volt, de a helyettese
megígérte, hogy 87-re előirányozza a kicsi beóvodázását… Elfogadtam, noha a kicsi akkorra már
nyolcéves lesz, így nem biztos, hogy fölveszik az óvodába. Elfogadtam, már csak a remény kedvéért
is…
Második asszony (vékony, szeplős, aggódó, színtelen):
– Zeneibe akartam a fiút. Abszolút hallása van. Furulyázik és dzsesszgitározik.
Tehetséges, hiszen a monte-carlói báb-popfesztiválon ő kísérte Marcel Zsebendit, aki Kodály-módszert
tanult Kecskeméten, és jó emlékekkel van Magyarországról, noha nem tud magyarul – de a zene
nemzetközi. Nem vették föl, csak rajzra, de balkezes. Még írni sem tud, csak bal kézzel. Talán belenő.
Nem vagyok elkeseredve – ez is művészet.
Harmadik asszony (kreol, vagy kvarcolt):
– Ugyan! Ezzel jöttök! A lányom üvegablakos. Úgy értem, üvegfestészetet akar tanulni.
Beszéltem Tanayval, régi festő kollégám, aki azt mondta, biztos. Bár a folyosón jelezte, tűnjek el,
nehogy együtt lássanak bennünket, de ő majd alulról benyúl. – Hova? – kérdeztem. – Ahova kell –
felelte, de szégyelltem magam, és szégyelltem két darab Adyt adni neki, persze hogy föllebbezek. Egy
képviselővel beszéltem, aki szól egy másik képviselőnek, akinek van egy képviselő barátja, hogy
szóljon a képviseletében. Azt mondják, késő. Mért nem előbb szóltam, utólag nehéz, le vannak
pecsételve az iratok. Szerencsénkre találkoztam egy színésszel, aki gyerekkorában Golda Meir
unokájának az osztálytársával járt együtt egy kanadai iskolában, és aki félig magyar anyanyelvű lévén
hazatelepedett, és közvetve ismeri a minisztériumban annak a tisztviselőnek a nyugdíjas elődjét, aki
három évvel ezelőtt még tisztán látott ebben a kérdésben. Igaz, most műtét előtt áll, de a kórházból
esetleg még oda tud szólni, ahova kell – ha még nem küldték el a föllebbezési kérelmeket az
Unesco által patronált „Mindent a gyerekekért” 79-es mozgalom felügyeleti szervéhez, ahonnan már
nincsen visszaút. Persze hogy kétségbe vagyok esve – mert állítólag ez a szerv megszűnt, legalábbis
ideiglenesen, hiszen ez nemzetközi szerv, s csak Jamaica József kultúrmegbízott hazatérésével létesül
újra, és azt is hallottam, hogy Jamaicának repatriálásával kapcsolatban még tisztáznia kell valami autós
devizaproblémát. Bár a minisztériumban azt mondták, egyszerű Trabant-kiutalásról van szó.
Negyedik asszony (napsütötte, de dühös):
– Nem olyan egyszerű! Két lányom van, aki főiskolára jelentkezett – most próbálom
benyomni az egyiket. Már amelyik az atomreaktor létesítésénél dolgozik – segédmunkás státusban –,
csak az a remény, hogy komputer-ellenőr, mert más nem ért hozzá. Bujtatott állás, havi háromezerért,
nehogy kiderüljön, hogy hazai erőkkel dolgozunk. Nem ment el – pedig hívták – Angliába, mondván,
ennyi funkciót nem tudna egy kézben tartani – ott túlságosan specializálódtak. De a főiskolára nem
tudják felvenni, mert zavarná az órát, előbbre lévén a gyakorlatban az elméletnél. A lány nincs
elkeseredve, beleszeretett egy téeszelnökbe, akinek gyors agyú közgazdasági szakemberre van
szüksége, aki gatyába rázná a szövetkezetet, miután a tagság lázong, hogy másfél millió hiánnyal zárták
a tavalyi évet. Lányom szereti az elnököt, ötvenöt éves, három gyereke van, ő ezt is vállalná, de a
nagyobbik fiú folyton üldözi a szerelmével – egyébként háromszor volt büntetve erőszakos nemi
közösülés kísérletéért; bár jó szándékú a fiú, a lányom mégis kissé idegenkedik tőle. A fiú ugyanis
minden este beleveri a kést az asztal lapjába a lányom ujjai közé, és izzó szemmel ismételgeti: – Vagy
én, vagy az apám! – A lányom még nem döntött. Féltem.
Kavarogtak bennem ezek a szövegek. Kicsit megrettentem, bár robbanékony vörös
bort töltöttek a poharamba, problémáink közepette. Itt akarok megnyugodni? Hazaérkezni? S hol
vannak még a nemzetközi problémáim! Ezeket kikkel tárgyaljam meg? Milyen összeköttetéseket
szerezzek? Mit tudok én itt tenni? Hiszen zsebemben lapult fiam egyetemi felvételének véghatározata,
két pecséttel, olvashatatlan aláírással:
– Nem tudjuk fölvenni. Tehetséges.
Sörfilozófia
– Válnak. Ezek is válnak. Két éve, hogy a házmesteri lakást a liftkezelésért adták, nem a
szeméthordásért. Hogy a férjnek volt egy garzonja, azt dobta be a házmesteri lakásért… Hogy a
telekbe a férfi túlóráit is beszámították, meg az asszony takarítási díját… Hogy az asszony
népfrontbizottsági tag, a férfi az üzemben szakszervezeti bizalmi… Miska a tanácsnál liftet javít, Kati
kitakarítja a művelődési házat szombatonként… A nőt tavaly Karl-Marx-Stadtba küldték, a férfit
Auschwitzba, megnézni… Édes istenem… Miska a járdát, Kati a gangot… Kati az óvodát, Miska az
iskolát… Miska a gimnázium csapjait, Kati az iroda ablakait… Kati a közértben, Miska a
Javszerben… Miskát kitüntették, hogy tíz éve, Katit, hogy tegnap jubilált… a társadalomban, az
iskolában, az óvodában, a szakszervezetben, az akcióbizottságban, a szeméttelepen, a gangon, a
sarkon, a liftnél, a KIK-nél, a mezőgazdaságban, a tetőjavításnál, a Füszértnél, a Tizértnél, a
Főbuhánál, a kisipari szövetkezetben, az ágyban találták, a rekamién, szódásüveggel, borosüveggel,
a gyereket kitagadta, a gyereket kirakta, idegen volt a lakásban, a garázsban, a padláson, a stelázson,
a manzárdon…
– Egyenlőség.
– Szereti a tejet?
– Megiszom. Hideg.
– A pálinkát jobban szereti, nem?
– De. Azt jobban.
– Meg a bort. A vörös bort.
– Akkor mért iszik tejet?
– Másnapos vagyok.
– Világgazdasági válság van, hallotta?
– Mi van?
– Válság. A világban.
– Bennem is.
– De ebbe belepusztulunk, azt mondják.
– Ebbe is.
– Sztrájkolnak Németországban, hallotta?
– Na, ja.
– A francia posta leállt. Nincsenek levelek.
– Nincsenek.
– Mit csinálnak a szerelmesek? Hogy közvetítik?
– Sehogy.
– És itt?
– Itt nincs sztrájk.
– Fáradt vagyok.
– Mit dolgozott?
– Semmit.
– Attól.
– Szeretem ezt a népet.
– Melyiket?
– Amelyik itt él…Magyar, kun, zsidó, sváb…
– Most melyiket?
– Ezeket.
– Maga hisz Istenben?
– Hiszek.
– Melyikben?
– Mindegy.
– Akkor maga ateista.
– Az lehet.
– A kongresszus új irányelveket tűzött ki…
– Melyik?
– Hát… a kongresszus.
– Megváltoztatta?
– Mit?
– Ja, ha azt se tudja!
– Maga hisz a tömegkommunikációban?
– Hogy fölvilágosítanak?
– Föl. Hisz?
– Információk tömege…
– Hogy mindent tudunk… Einsteint már mindenki ismeri…
– Egy tanyán szeretnék élni. Lovat tartani.
– Szívinfarktusban halt meg…
– Szegény.
– Maga miben akar meghalni?
– Szívinfarktusban.
– Eltelik egy év, kettő… Volt már Rómában?
– Voltam.
– Na, és milyen?
– Nézze… Az ókori romok… A reneszánszban Michelangelo olyan kupolát épített…
– Szép?
– Azt el sem tudom mondani.
– S Krakkó?
– Kifejezhetetlen. A harangtoronyban trombiták szólnak.
– S a leningrádi parkok?
– Nincs fogalma. Hatvannégy híd vezet át a kis csatornákon… Szebb, mint Velence.
– S mit szól az oslói kápolnához?
– Ott még nem voltam. Bár oszlóban vagyok.
Vizet prédikálunk
– Írnod kellene erről. Ez országos kérdés. Világkérdés. Az emberek tönkreisszák magukat.
Te értesz ehhez – valami fölrázó cikket! Az alkohol megváltoztatja az emberek személyiségét, jellemét,
munkabírását… – kiáltott a szerkesztő az előtte ülő testes íróra. A testes író maga elé meredt,
bólogatott, hazament. A ház melletti bisztrónál tántorgó, lila fejű emberekbe ütközött, a bejáróban idült
arcú részegek tartották imbolygó kezükben a söröskorsókat. Megborzadt.
Éjszakákon át forgolódott, a hajnalok szűk résén révült fejjel szedte össze gondolatait,
emlékeit. Napokon át az Orvosi Könyvtárban meg a Szociológiai Intézetben olvasta a szakcikkeket.
Közben egy hosszabb regényen dolgozott és forgatókönyvet írt. A tévének egy jelenetet, az Európának
két novellafordítást készített. A heti mellékletbe két recenziót kanyarított, egy riporthoz anyagot gyűjtött,
egy kisregénypályázat témáját skiccelte. Na és ez a cikk.
Aznap világos fejjel ébredt. Kiszellőztetett, a bútorok tiszta fénye tiszta gondolatokra
inspirálta.
„Az alkoholizmus a szokásból fejlődött ki…” – Nem, ez nem jó. Van, aki végigissza
az életét, és nem lesz alkoholista.
„Az alkoholhoz affinitás kell…” – Ezzel nem kezdhetem, hiszen van, aki lelki bánatában
undorodva nyúl a pohárhoz, és ahogy nem múlik a lelki bánat, undorodva de tovább iszik.
„Az alkohol önromboló hatású…” – Ez így nem jó. Sok olyan embert látott, aki
gyógyszernek használta.
„Az alkohol társas szenvedély…” – Na, ez jó lesz… Aztán ezt is elvetette, hiszen oly
sok embert ismert, aki egyedül ivott, és alkoholista lett, s olyat, aki társaságban ivott, és nem lett
alkoholista.
Hogy fogjon hozzá? Türelmetlen lett – lazítani kell. Leugrott az utcára, körbebolyongta
a piacot, a fényes délelőtt beragyogta a pult mellett állók nagyfröccseit és borostáit. A Ferde Lámpába
tért be. Szomjas volt. Nagy korsót ivott. A jégtől harmatos korsóban opálosan ragyogott a sárga
folyadék, a csípős ital a gégéjét marta. Még egy korsó. A hab leszállt, a fehér sorminta alatt mintha a
tüdejébe ömlött volna az áhított lé. Na jó.
Hazament. Igazságos cikket akart írni, mert az igazság mindennél előbbre való. Leírta
az alkohol társadalmi veszélyességét, a bűnözés alkoholistastatisztikáját. Elbódult. Kávét főzött, rumot
öntött hozzá, hogy felélénküljön. A rumos fekete aromája betöltötte az agyát. Pergő sorokat írt arról,
hogy az emberek pótszerként használják – lelki egyéniségük helyébe italt töltenek… programjuk,
szórakozásuk, elfoglaltságuk lesz az ital… Szomjas lett. Könnyű vörösbort nyitott, a jeges szódával
könnyű fröccsöket készített. Szétáradt benne a szomjúság, nyelte a kellemesen vizezett bort…
A különböző társadalmi rétegek közt elsősorban a nehéz fizikai munkások isznak. Nem
csoda. A bányászok fizikai túlterheltsége és idegfeszültsége a felszínen mohón nyeli el a szabadító szeszt
– könnyű kis boldogságba sodorja őket. Az építőmunkások munka közben is isznak –
munkatempójukat felcsigázza, s a végén hozzászoknak egy alkoholszinthez… Na és a színészek? Van,
aki be se tud lépni a színpadra egy kis lazítás nélkül – feloldja görcsét. Na jó, nemcsak a nehéz fizikai
dolgozók meg a könnyű fizikaiak, elvégre a színészet is olyan idegfeszültséggel jár…
Összezavarodott. Töltött magának, kellemesen szürcsölte a laza italt.
Lazításként beleolvasott Hemingway-be, de félrelökte, mert a posztumusz munkában annyiféle italt
kevertek kedvük és munkájuk és az időjárás szerint festők, halászok, dokkmunkások, írók, postások,
vigécek, bokszolók, négerek, fehérek, meszticek, hogy az riasztó volt. Megitta a maga vörösét, és
visszaült dolgozni.
„A meg nem tervezett szabad szombatok előtt már péntek este szabadon kezd inni a
szabad szombatos társadalom… Közben állnak. Ahogy Zelk Zoltán mesélte, azért isznak, mert állnak.
Kénytelenek állva állandóan inni… Azelőtt leültek egy kisfröccsre… Vissza az ülőgarnitúrát!” – Nem,
ezt törölni kell, manapság a talponálló az előremutató fejlődés. S ki tudna ennyi embert leültetni? Nincs
is annyi bútor. Az egész KGST-hitelünk rámenne ülőhelyekre. Ajaj. Testes barátunknak melege lett,
ivott. Sűrűbb vörös bort ivott, soproni kékfrankost, rágni lehetett, olyan markáns volt. Jólesett. Fejéhez
kapott.
– Tájékozódni kell!
Benyitott egy régi ismerőséhez a nőtanácsnál, kedvesen fogadta. Statisztikát mutatott,
kérdőíves fölméréseket, vidéki jelentések , rétegfeldolgozásokat.
– Csak Martinim van… – mondta a hölgy, és töltött. Íróbarátunk felélénkült, a
protokollfrizsiderből jég került elő, hörpintettek. A fanyar íz megmozgatta az agyukat, megpezsdültek.
– Az idősebbek hagyján… – koccintottak, szép poharuk volt a nőtanácsban. – De a
fiatalok!
Írónk izzadva loholt át az Ifjúsági Bizottsághoz. Statisztikák kerültek elő, részeges
galerik leleplezéséről szóló iratok, ittas garázdaságokról szóló jelentések, önkéntes rendőrök
területfelmérő munkái a korai alkoholizmusról.
– Csak albán konyakunk van… Kérsz? – kérdezte fiatalkori barátja.
– Csak egy kupicával – mondta testesen a barátunk, két kezét lelógatva. – Igen…
Még egyet. Csak keveset.
– Emlékszel? Az egyetemen a lányok összedobták a pénzt már óra alatt, mi meg
kilógtunk a Trombitásba… meg özvegy Balla Károlynéhoz… emlékszel? Kis asztalok… És az a
kisüsti! Gyönyörű volt, mi?
– Gyönyörű – gondolta az író, vállára vetette a könnyű zakót, kigombolta az ingét.
Ezek szerint az ifjúság ihat… bírja.
A klinikán régi osztálytársával beszélt. Az orvos elkomolyodott arra a szóra, hogy
alkohol. Rongálja a szervezetet, sok függ a máj állóképességétől, a szívre milyen hatással van…
– Courvoisier-m van… Ne hidd, hogy mindig. Csak ez a vizespohár van, majd csak
félig töltöm… Van, amikor ócska magyar brandyvel szúrják ki a szemünket… Ne vedd flancolásnak,
de az ihatatlan… Csak még egy kicsit… jó, mi? Csak jót! Sima, mint az olaj. És nézd a fényét!
Írónk nézte a fényt, amit a Courvoisier tükrözött.
Kiszédelgett… Szóval, csak elsőrangú italt… szabad… inni.
A nyugdíjasok klubjának a vezetője a kerületben apja régi barátja volt. Hetvennégy.
Eleven, gyors eszű.
– Nézd – szólt elmélyedt hangon, miközben a vidéki szilvapálinkát forgatta a kezében,
nézte a kemény ital állhatatosan fehér színét. – Mit mondjak? Öregek, kiiktatódtak a sűrű
tevékenységből, az ital visszavarázsolja egy kicsit az ifjúságukat… Persze van, aki lezüllik, de a java…
Erzsi! – kiáltott a takarítónő után. – Ritkán van hazaink… Régi barátom fia… író, úgy nézzen rá! Ez
egy kicsit földobja… Nem könnyű a takarítás! – Az asszony illedelmesen szájához emelte a
hatvanszázalékost, két fogával nevetett.
– Megmondom, én jobban szeretem a barackot, de ezt is meg lehet inni… Majd a
fogaimat is meg kell csináltatnom… – integetett, ahogy kiment. – De a fáradtság ellen jó…
Írónk hazatámolygott. Összegezte tapasztalatait, a társadalmi felelősséget, az egyéni
ráhatást, a veszélyesség felismerésének jelentőségét, az orvosi körültekintést, a megelőzés fontosságát.
Kifejtette a határeseteket.
Eltikkadt. Kibotorkált a frizsiderhez. – Valami könnyű kellene… – Ott volt felesége
születésnapi pezsgője (a szovjet olcsóbb lett, kettőt vettek belőle), felbontotta. Vörös bort töltött hozzá,
itta. A rózsaszínű ital elárasztotta a fejét, mint a könnyű vér. Lebegett. Szebbnek látta a világot. A
tárgyak kiszínesedtek, érzelmei előtérbe nyomultak. Töltött, keveset. Eltalálta az arányt. Szívta a foga
közt az érett italt, ízlett neki. Morfondírozott a végső igazságon. – Van, aki ihat, van, aki nem… –
Mosolygott. Az üveg kiürült, ő végigfeküdt a díványon.
A kulcszörgésre révült föl. Kiszólt a feleségének.
– Te… Anci… Megírtam azt a cikket… az alokkol… alkímiáról… az
aklomegáliáról… akklimatizáló… tudod… A részegség. Gépeld le… reggel le kell adnom…
Megígértem…
Aztán súlyos álomba süllyedt.
Nemzetközi magány
(Szépen berendezett szoba, modern bútorok, két fekhely. Rádió, szép őszirózsák, üveges
szekrény. A férj – Bálint – újságot olvas, az asszony – Edit – nagy mintás kendőt horgol.)
BÁLINT Szerettem… (Csönd.) Tulajdonképpen az egyetlen
volt, akit igazán szerettem. (Az újságból, hajtja a lapokat.)
EDIT Ki nem volt az egyetlen, akit te igazán szerettél?
BÁLINT De nem! Szerettem! Igazán szerettem!
EDIT A te szereteted!
BÁLINT Igen, az én szeretetem! Van ilyen! (Indulatos, aztán mélázva
vált.) Biztos ő is megváltozott…
EDIT Mért, azt hiszed, mindenki megváltozik tíz év alatt? Azért mert te megváltoztál?
Vannak emberek, akik olyanok maradtak, amilyenek voltak…
BÁLINT Most ne ezzel gyere. Legalább ma este. Ki tudja, min ment át? Nem
akarom, hogy nekiessünk. Érzékeny volt mindig…
EDIT Ő lehet érzékeny. Tudom. Mindenki lehet érzékeny. Csak nekem kell tűrnöm
és tűrnöm a végtelenségig…
BÁLINT Kértelek… Ne ma… Mindent elintézünk, legalább addig húzd ki, amíg itt
van…
EDIT Jellemző… Falból élni. Ezt nagyon érted. Velem is ezt csinálod.
BÁLINT Dehogy csinálom!
EDIT Ez igaz! Ezt se csinálod! Istenem! Egy vadidegen férfi is jobb lenne! Egy
albérlő…
BÁLINT Albérlőt akarsz? Hát alig férünk el! (Fölkel indulatosan,
átmegy a rádióhoz, alsónadrágban, trikóban.)
EDIT Ahhoz legalább semmi közöm se lenne… Takard el magad…
BÁLINT (lenéz magára) Mit takarjak el? Nem vagyok
idegen!
EDIT Hát épp ez az! Vége az életünknek, és te itt meztelenül mászkálsz?
BÁLINT Vége, vége… (Nehézkesen fölveszi a köntösét.)
Majd megoldjuk. (Kinéz az ablakon.) Több mint tíz éve, hogy nem láttam. Ki
tudja, hogy boldogult? Az édesanyja is meghalt… Azt hiszed, olyan egyszerű?
EDIT Ugyan! Kinek nem hal meg az édesanyja?
BÁLINT De ő nem is látta!
EDIT Az édesanyját?
BÁLINT Igen… Amikor meghalt, nem is látta! El se búcsúzott!
EDIT El se búcsúzott az édesanyjától! Most ezen sírjak? És ne a saját életemen? De
nekem elég volt! (Felugrik, levágja a horgolást, készülődik.) Van a
frizsiderben étel, ne félj… Traktáld, ahogy akarod… Nekem nincs erőm megjátszani…
BÁLINT (utánakap) Ne most kezdd el megint…. Jó…
Tudom, hogy nem megy… Legyünk türelemmel, egy este legalább… egyetlen este…
EDIT Fogadd csak egyedül. Minek van rám szükség? Ki vagyok én?
BÁLINT Ne bolondozz! Majd holnap megbeszélünk mindent… (Civakodnak, az asszony menne, Bálint visszatartja. Edit kabátot kanyarít magára.)
EDIT Elég. Légy boldog vele. És mindenkivel.
BÁLINT Értsd meg… Idegenben, több mint tíz éve… (Huzakodnak.) Neki se volt könnyű. Azt hiszi, egy boldog családba jön…
EDIT Boldog család!
BÁLINT Boldog… hely. (Csöngetnek.) Na. Edit, várj egy
kicsit… (Kapkod, kiszaladna, az asszonyt is vigyázná, aztán indul.) Légy
kedves… (Az előszobából harsány hangok.)
EMIL Jaj… Alig találtam ide… Drága Balkó! Lefogytál… Én, öregem,
szétmentem… Éva itthon van? (Bejönnek. Emil nagy testű, torzonborz hajjal, teveszőr
nagykabátban.)
BÁLINT Ez a mi kis otthonunk… Szerény, de….
EMIL Mit szerény? Tökéletes! Ó, kezét csókolom! (Angolosan húzza
a szavakat.) Maga megint milyen szép! (Kezet csókol.)
BÁLINT Emilkém… Őt még nem is láttad!
EDIT Jó estét. Nálunk nem szokás kezet csókolni.
BÁLINT (kedélyeskedik) Hát, ilyen, nézd el neki… Néha
tüskés…
EMIL Gyönyörű lakás! Örülök, hogy így laktok! Éva, maga azért érti, mi kell egy
férfinak…
BÁLINT (zavartan) Kérlek, már elfelejtetted, írtam pedig
neked… Edit. Ez Edit. Editnek hívják…
EMIL Edit! Akinek az apja a vasútnál van! Igaz?
BÁLINT Az… Emilkém, az egy másik asszony… Ennek nincs senkije…
EDIT Hallja. Nincs senkim.
BÁLINT (kényszeredetten) Civakodik… (Nevet.)
EMIL Az jó! Az nagyon jó! Az a szerelem jele! Jól éltek, az a fontos… Nem úgy,
mint én…
BÁLINT Gyere… Tedd le a kabátodat… (Lesegíti a kabátot, Emilen
nagy kockás zakó, rikító nyakkendő.)
EDIT Tegye le a kabátját. Érezze magát otthon Bálint lakásában.
BÁLINT Az én lakásomban? Mért az én lakásom? Ez a te lakásod…
EMIL Azt se tudjátok, kié a lakás? Azt tisztázni kell! Beperelik magukat!
EDIT Majd tisztázzuk…
BÁLINT Gyere, ülj le… (Közben Editnek jelez könyörgően, hogy
legyen kedves.) Elfáradtál… (Emil leül, körülnéz, elégedetten bólogat.)
EMIL Ez szép… Nagyon szép… (Váltás.) Sokat
szenvedtem.
BÁLINT Gondolom, hogy nem volt könnyű.
EMIL Könnyű? Rosszul mondod. Végtelen nehéz. Nem bírom Nújorkot. Nem
akarok ott élni. Hazavágyom… Mióta költöztetek ide?
EDIT Ez nem az a lakás…
BÁLINT Igen… Szóval, ez másik lakás. Edittel három éve lakunk itt… Biztos nem
emlékszel…
EMIL Már hogy ne emlékeznék? Azt hiszed, én hülye vagyok? Mi van a gyerekkel?
EDIT (mint egy hülye gyereknek) Az nem az én gyerekem.
EMIL (nagyot nevet) Persze! Persze hogy nem a magáé!
Hogy is lenne a magáé! Balkó, ne haragudj, csak kérdeztem…
BÁLINT Az anyjánál van…
EMIL Te idegenbe adod a gyerekedet?
BÁLINT Nem idegen. Az édesanyja.
EMIL Maga nem szereti a gyereket?
EDIT Szeretem, de a saját anyja mégis a saját anyja…
EMIL Hát mért nem szül ennek egyet? Hallom, most kapni érte pénzt… nem kell
dolgozni… Lehet kapni érte lakást… Ha én kapnék gyerekért lakást! De ott csak pénzért lehet
kapni…
BÁLINT Még nem… szóval… Nem lett még gyerek.
EMIL Mióta?
BÁLINT Három év.
EMIL Meg kell próbálni! Nálunk van aki tíz éve próbálkozik! Orvossal is.
EDIT Most akarsz gyereket? (Durván rászól Bálintra.)
BÁLINT Én nem… (Mentegetőzve.) Csak ő…
EMIL De mért? Hallom, lehet szerződésre is… Kössetek szerződést, gyerekre,
kaptok sok pénzt! Csináljatok!
BÁLINT Majd… megoldjuk. Editkém, hozzál valamit inni Emilnek. Biztos nem
felejtettél el inni?
EMIL (felugrik) Nem! Meg se mozduljon! Itt… jól
megvagyok. Hazaérkeztem… Megengedi? (Lesegíti Editről a kabátot, az ellenkezik.)
EDIT De én el akarok menni… Mi…
EMIL Sehova! Miattam ne menjen sehova! (Leülteti Editet.)
Én jól megvagyok. (Váltással.) Nehéz, nagyon nehéz… (A két
férfi is leül, hosszú csönd.)
BÁLINT És?
EMIL Mit és?
BÁLINT Mi van? Mesélj… Tíz év…
EMIL Tíz év. Mit meséljek? (Energikusan bejelenti, mintha a pincérnél
rendelne.) Nekem kisebbségi érzéseim vannak. (Bálinték zavartak.)
BÁLINT Igen…
EMIL (indignálódva) Azt hiszed, könnyű volt?
BÁLINT Nem… Dehogy…
EMIL Amíg ti boldogan éltek!
EDIT (enyhíteni akar) Sok mindent megélt, amíg ide jutott.
EMIL (hárít) Ne beszéljünk róla. Borzalmas. Nújorkban
lelőnek.
EDIT Lelövik?
EMIL Azt hiszi, ki merek menni az útra? Az utcatestre?
EDIT Nem, nem tudom…
EMIL Nahát! Revolverrel jár az ember az úttesten.
EDIT Revolverrel?
EMIL Jaj. Ne beszéljünk róla. Négerek lőnek, fehérek lőnek… Borzalmas.
Hazavágyom. Itt béke van. Nem zaklatnak. Tüntetések! Erőszakoskodás! Ilyen… (mutatja) hatalmas emberek jönnek… A múltkor hideg ebédet vettem… az olcsóbb…
Kimentem a parkba, sietni kell, hamm, bekapni… Egy óra az ebédidő. Kikapták a szendvicset a
kezemből… ilyen torzonborz alakok… Megették!
BÁLINT Rendőr?
EMIL Rendőr? Az maga is megeszi! Volt, akit keresztre feszítettek…
EDIT Jézus Krisztus…
EMIL Nem önként! Nújork mellett, egy fára! Erőszakkal! Azt se tudom, melyik
pártra szavazzak! A csecsemőt elrabolják!
EDIT Van gyereke?
EMIL A szomszéd városból! Mit tudjátok! Itt béke van. Tudja, mi a béke? Nagy
béke, nyugalom, este lefeküdni az ágyba? Hiába van nekem sütőcsirke, mosogatórendszer… Beteszem
az edényt, megspricceli – kész. De ez nem elég! Éva…
BÁLINT Edit… Az a másik asszony volt, Emilkém…
EMIL Nahát. Azért mondom. Persze hogy Edit. Nem kell mosogatnom. De félek.
Jaj. (Magába mélyed, hallgatnak.) Nem olyan egyszerű az. Akartam hozni
nektek ajándékot, volt ott egy gyorsforraló, gusztusos… Nem tudtam megvenni… Hatvan dollárt kért
a boltos. (Széttárja a karját.) Nincs erre hatvan dollárom! Nincs pénzem!
BÁLINT Nem az Electricnél dolgozol?
EMIL Electric? Ne nevettesd ki magad. Ezerhatszáz dollárért maradjak az
Electricnél? Hülyének nézel te engem? Persze ti ezt nem értitek. Fogfájás – vége.
EDIT Adok valamit. Dolor van itthon…
EMIL Nem most. Egyáltalán. Nem merem, hogy fájjon! Ott kinn az orvos megöl.
Nem bírom… (Magába roskad.)
BÁLINT Na… Majd itthon rendbe hozatjuk a fogaidat… (Átöleli.)
EMIL Hát… nem lehet fog nélkül élni! Magyarország! (Mintha
könnyezne.) Még egyszer a Himnuszt! Akár elhiszed, akár nem, mikor az olimpián
hallottam, hogy győztek, mármint, hogy győztünk, a győzelem az megvan… sírtam! Mit jelent nektek
a Himnusz? (Rájuk förmed.)
BÁLINT Sokat… Az ország… dala.
EMIL Nekem mindent! Ma is… „Itt élned s meg kell halnod…!” Szép ez? (Felugrik.) Gyönyörű! (Visszaül, a szemét törülgeti, aztán
dünnyögni kezdi: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… gyönyörűbb, mint a nagyvilág…”) Énekeljetek velem!
(Edit – Bálint kényszeredetten éneklik vele, Emil hangja megbicsaklik.)
BÁLINT Na! Ne! (Vigasztalóan.) Nem szabad! Editkém,
hozz már be valami harapnivalót… te úgy el tudod készíteni…
EMIL (felüti a fejét, reális hang) Igen! Éhes vagyok.
Szeretem a magyar ételt!
EDIT Csak hideg van…
EMIL Hideg vagy meleg, nekem mindegy. De magyar! Kínai menzán étkezem,
képzelje a kínai kosztot!
EDIT Az jó lehet!
EMIL Az. Fasírt hús nélkül. Alig bírom legyűrni…
EDIT Hozok szalámit…
EMIL Hozzon… Meg kolbászt! (Edit kimegy.) Te…
Boldogok vagytok… Látom én.
BÁLINT Nem akartam elrontani a kedvedet… Két ember kapcsolata mindig
kockázat… Mi nagyon nehéz éveket éltünk, és a belsőnkben…
EMIL Boldogok vagytok! Nem tudod, min mentem keresztül… Amíg egy nővel
megértetem magam…
BÁLINT A nyelv…
EMIL Dehogyis… Mások a szokások, a kultúra! Még a mellüket is másképp kell
megfogni… Van, aki hagyja, van, akinek más kell…
BÁLINT Itt is…
EMIL De a hit nem veszett el…! (Ráfordul.) Kianalizáltattam
magam.
BÁLINT Mi… mi van?
EMIL Drága pénz… Pszichiáterek… Le kell feküdni… mondani a múltat.
Disznóságokat… drága pénzért!
BÁLINT Itt most nincs ilyesmi…
EMIL Na, mondom. Ott van. Tudod, már az iskolában is félénk voltam… Hogy én
nem vagyok senki. Anyám meghalt…
BÁLINT (szomorúan) Tudom…
EMIL Tudod, tudod… Tudod te, mi az, hazajönni, és anya nincs? (Sír.) Nincs anyám.
BÁLINT Ne… (Átöleli a vállát.) Majd elfelejted…
EMIL (elkeseredve) Ti itt úgy éltek, mint Marci… Hol is?
BÁLINT Hevesen…
EMIL Na! Hevesen! De én! Csak a hit… Egyensúlyt kellett teremtenem. Nem
hoztam elég pénzt…
BÁLINT Ne legyen erre gondod… Összeszedünk valamit.
EMIL Mennyit? Van egy szeretőm, egy szíriai asszony… Te! Meztelenül jár a
szobában… De csak negyedévenként, mikor a férje átugrik Damaszkuszba, valami kém… Meztelenül
jár… öregem! Annak akartam vinni legalább egy sokác takarót… Tudod, úgy… rádobni… A Váci
utcában láttam… de ezernyolcszáz forint…
BÁLINT (a fiókból számolja a pénzt) Majd megküldöd
valahogy… Be akarod borítani?
EMIL (elmarja a pénzt) Meghálálom, ne félj! Ha Rómába
kiugrasz, te is találkozhatsz vele szeptemberben… (Begyűri a zsebébe a pénzt.) Szégyellem… Akartam nektek is valamit, de annyira drága… Alig merek beülni egy taxiba…
BÁLINT (még egy százast ad, Emil elveszi) Segítünk, ne
félj… (Edit bejön, hozza az ételeket, kolbászt, szalámit, sonkát, sajtot, savanyúságot,
sört.) Na, itt van az ennivaló…
EDIT Csak ezek vannak, de érezze magát itthon…
EMIL Nem tudja maga ezt! (A százast leteszi az asztalra, aztán gyorsan
elteszi.) Nem tudjátok, mi az, amit kiálltam! (Nekilát az evésnek, mohón
eszik, Bálint tölt neki.) Köszönöm. Úgy érzem, hazaérkeztem. Borzalmas.
EDIT A kolbászt a szomszédból kellett kérnem… nem tudom, milyen.
EMIL Milyen lenne? (Emeli a poharát, gyorsan iszik, Bálinték
illedelmesen kortyintanak.) Magyar! Ne izgassa magát! Ti, ti legalább szeretitek egymást!
Mit nem adnék egy ilyen asszonyért!
BÁLINT (beleköhög az ivásba) Sajnos, meg kell
mondanom… Most úgy döntöttünk…
EMIL És ez a lakás! Százharminc dollárt fizetek egy kis lyukért!
BÁLINT Mi nyolcvanezret fizettünk be, és az OTP…
EMIL Nektek gyönyörű lakásotok van! Miből?
EDIT Az én fizetésem a törlesztésre megy két éve…
EMIL Be vagytok rendezkedve! Borzalmas! Nem tudok mit kezdeni kinn, értse meg,
kislány! Egy nő! Gondolhatja, ott csak olyanokhoz jutok, akik… gondolja meg! Rettegek mindig…
utána. Harmóniát! (Sajtot tör, kézzel, jóízűen eszi, sört iszik rá.) A hitemet
akarom megmenteni. Hit nélkül nem lehet élni! (Vádlón néz kettejükre, azok
visszahúzódnak a vádak súlya alatt.) „Nem tudhatom, hogy másnak e környék mit
jelent…”
EDIT Tájék.
EMIL „Tájék?” Mi az? Terület, mi?
EDIT A hazára érti…
EMIL Haza! Igen. Ebből a kolbászból csak ez az egy van?
EDIT Egye meg!
EMIL Látja, elfelejtettem a legkedvesebb verseimet… Nincs semmim… A metrón
alig merek utazni… Nincs fogorvosom… Azt hiszi, jön egy bejárónő? Derogál nekik. Idegen vagyok.
Veszek még ebből a kolbászból.
EDIT Azért hoztam.
EMIL Nincs kolbász! Nyolc éve nem ettem magyar kolbászt.
BÁLINT Egyél. Hazajöttél.
EMIL Boldogok vagytok. Ez a legborzalmasabb. Ne értsetek félre… de látni, hogy
egymással vagytok összenőve…
EDIT Ne gondolja… Nem olyan egyszerű ez… Mi is…
EMIL Nem? (Felugrik, kezében a kolbásszal magyaráz.)
Asszonyom, maga nem tudja, mi a magány! A nemzetközi magány! Én idegen vagyok!
BÁLINT Az a fontos, hogy itthon vagy… Nyugodj meg.
EMIL Nyugodjak meg? Egy kis sajtot… becsomagolnék.
EDIT Persze, itt van… Beteszem egy nylonba. (Csomagolja neki.)
EMIL Nem találom a helyemet, értsétek meg… Fáj, hogy itt van egy ország…
nélkülem… itt vagytok ti, boldogan, fáj, na, mit tagadjam? Azt a kis kolbászt is… Köszönöm. Jó a
hazai. Szegény anyám! (Sírással küszködik.)
BÁLINT Ne gondolj rá… Edit anyja is meghalt!
EMIL (suttogva, ihletetten) Meg akartam teremteni
valamit… Szabadságot… hogy úgy éljek, ahogy akarok! Pénzem legyen, Balkó! Emlékszel, az
iskolában nem voltam jófejű gyerek! De szorgalmas! Küszködtem! Pakold be azt a szalámit.
Köszönöm. Magyar szalámi! Azt hiszed, van kinn szalámi? Még kétszersült sincs, az a kétszersült, amin
az a magyar baba mosolyog! (Extatikus.)
BÁLINT Nyugodj meg… Veszünk neked kétszersültet…
EDIT Babapiskótát.
BÁLINT Itt maradsz egy darabig…
EMIL Igen! Itt akarok maradni! Ugye, megért engem? (Edithez.) Nincs szállásom.
EDIT Nem baj…
EMIL Nem baj? Hát hol alszom?
EDIT Szálloda?
EMIL Szálloda? Hát tudja, mennyit kérnek, ha megtudják, hogy nem vagyok magyar,
vagyis hogy idegen vagyok?
BÁLINT Lepihensz, megnyugszol… itt.
EMIL Itt akarok maradni!
BÁLINT Megoldjuk valahogy.
EDIT Nincs szállása?
EMIL Baj? Miért? Alig találtam ide. Nem alhattok együtt? Ti nem szoktatok együtt
aludni? Úgyis együtt alusztok, csak nem akarjátok azt mondani, hogy külön alusztok?
BÁLINT Nézd, Emil, az a helyzet…
EDIT Most mit magyarázkodsz? Elválunk, annyi az egész…
EMIL (meg se hallja, megsimítja az egyik heverőt) Itt! Egy
magyar ágy! Jaj, de elfáradtam! (Átöleli Bálintot.) Öregem! Köszönöm!
Megpihenek!
BÁLINT (nyugtatólag) Persze…
EDIT De igazolni kell majd a féléves különélést!
BÁLINT Most ne ezzel gyere, mikor Emil hazajött!
EMIL Csak nem most akartok elválni? Végre együtt! Ide feküsztök ti… (egyik heverőre mutat) itt meg én! Fáradt vagyok. (Vetkőzni kezd.)
BÁLINT Nyugodj meg…
EMIL Nyugodjak meg… (Dobja le magáról a ruhákat.)
Könnyű azt mondani! Nem bírtok együtt aludni? A kedvemért?
BÁLINT Dehogynem…
EDIT Nem szoktunk…
EMIL Nagy áldozat? (Visszaveszi a zakót.)
BÁLINT Dehogy! Ami neked jó! Az a fontos, hogy itthon érezd magad!
EMIL El is mehetek! (A nyakkendőjét köti, Bálint elveszi tőle.)
BÁLINT (visszaerőlteti) Dehogy mész!
EMIL A hazai légkör! A meleg! Feküdjetek le… Jó ez a szalámi… (Bekap egyet.) Na, vetkőzzetek! (Edit és Bálint kényszeredetten vetkőzni
kezd, kislámpát gyújtanak.) Végre itthon! Hazataláltam! Nem szólnak a revolverek! A
magány! Ezt a szalámit is bepakolom. Higgyetek egymásban! Az a legfontosabb! (Edit és
Bálint tétován, félöltözetben.) Nem kell szégyellni magatokat előttem! (Leoltják a kislámpát is.) Végre egy család! Ott nincs család! (Ágyba készül.) „Én istenem… jó istenem.” A gyermekkorom… Hogy van az a vers? „Messzeringó
gyermekkorom világa…” (Nagyot ásít.) Emlékszel, Weber ebből adott
szekundát… Megtanultam…
BÁLINT (az ágyból) Feküdj le…
EMIL (alsónadrágban az ágyukhoz közelít) Megtalálták
egymást. Jó… (Visszabotorkál, lefekszik.) Ti nem tudjátok, mi a magány…
Nemzetközi magány… Négerek, tüntetések… Kevés a pénzem, Balkó… Egy bankban dolgozom…
(Ásít.) Jó itt.
EDIT Bankban dolgozik?
EMIL Ne kérdezze, drága… ne kérdezze. Nincs biztosítás. Fáj a fogam.
EDIT Adok fájdalomcsillapítót.
EMIL (elhalóan) Köszönöm.
EDIT (kikel az ágyból, viszi neki a gyógyszert, vizet, közben a
kislámpát fölkattintja) Ettől elmúlik.
EMIL (bekortyolja) Magyar gyógyszer! Au… fáj. Feküdjön
le. (Megfogja Edit karját.)
EDIT Azt akarok.
EMIL Maga megért engem! Egyedül vagyok! Nemzetközileg!
EDIT Persze… Elalszik…
EMIL Ott nincs senkim… (Edit kicsúszik a kezéből, lefekszik Bálint
mellé.) Ti boldogok vagytok… (Hosszú csönd, Bálint és Edit
elhelyezkednek, mozgolódnak.) Fönn vagytok? (Kimászik az ágyból,
hozzájuk botorkál, megrázza Edit vállát, aki Bálintot öleli át.) Edit, Edit! Hétkor
keltsen fel… Indul a repülőm!
|