Szerelmi tangó– Érdekes. Én mindig azt képzeltem, hogy kettesben alszol… Meghitten… – Nem.
– Maradjak itt a másik ágyban? – Baj? – Nem. Csak szólj. – Majd hülye leszek.
– Mire gondolsz? – A plafont nézem. Eszembe jutott a piros bőrpapucsom. Abban futottam a strandon. – Nem is láttam. – Ja. Nem most. Négyéves koromban.
– Szeretted a feleségedet? – Persze. – Miért hagytad el? – Nagy szavak. – Engem is el fogsz hagyni? – Persze.
– Azt képzeltem, sok barátod van, azokkal beszélgetsz, összejösztök… Hogy komoly dolgokról beszéltek. – És? – Hát azokról beszéltek? – Nem. Iszunk. Kezünk az asztalon. – És? – Jó így együtt. – Közösen vállalva… az egészet. Amiért éltek? – Á. Nem nézünk egymás szemébe.
– Azt hittem, rengeteget dolgozol. – Nem lehet állandóan dolgozni. – Hát… mikor? – Amikor kell. – És mivel foglalod el magad? – Veled. A száddal, a fogaiddal, egyszerűen a testeddel, nevetéseddel… – És? – Arra gondolok, hogy elviselhető vagyok, emberszerű, nem egy szörny. Ez olyan nagy munka volt. És mindig félek, hogy visszaesem.
– Meg kéne növeszteni a hajadat. – Minek? – Hogy olyan légy, amilyen voltál. – Az jobb? – Á.
– Nem könnyű velem. Szomorú vagyok. – Á. – De, de. Érzem. Húzlak, mint a súly. – Van még abból a szalámiból? – Adok. Nesze. Valahogy… Értesz engem? – Értelek.
– Én nem néztem magamat soha a tükörben. – Nem? – Nem. Arra gondoltam, majd néz valaki. – Sikerült.
– Mindent odaadok. – Mindent? – Nem sok. Tudom. – Sőt. – Van valakid rajtam kívül? – Van, van. – És ezt csak így mondod? – Hazudjak? – Vele is lefekszel? – Le. – Akkor mért kellek, azt mondd meg! – Hát… rossz egyedül.
– Szereted a virágokat – A virágokat? – Igen. – Hol? A réten, a szobában, a kapu mellett? – Gondoltam, hogy nem szereted.
– Be vagy jelentve abba a lakásba? – Melyikbe? – Ahova írok. Ahol laksz. – Nem, nem vagyok. – Hogy lehet? Nem szólnak? – Nem. Csak ott vagyok. Elnézik.
– Melyik párt tagja vagy? – Én? Semelyiké. – Mért? – Nem tudom.
– Mik azok a karikák a szemed alatt? – Szeretlek. – Így? Otthon? Egyedül? – Így. Otthon. Egyedül. Vagy mással.
– Gondoltál rám? – Még álmomban is. – Hogyan? – Te… ott álltál a parton, nekidőltél a korlátnak, alig sütött a nap… A hegy mögül zuhant ki… folyt, mint az olaj. A víz bőrös volt, szép, dermedt, mint egy hunyt szem. Kocsi ment arra. Sárga kocsi, zörgő kólásüvegekkel, csilingeltek… – És én? – Te… te…? Azt elfelejtettem.
– Voltál szerelmes? – Voltam. Csak kellett lennem. – Kellett? – Hát, biztos voltam.
– Rögtön fölismertél? – Rögtön. – Hogyan? – Hát… Jöttél a reggelihez… Köszöntünk… Hajad kétoldalt előreugrott. Lányos térd. – És? – Jöttem én is. Leültem. – Nem is reggeliztünk együtt soha. – Tényleg? Kár.
– Írjak neked? – Ne. Kösz. Mit írnál? – Hogy… szép volt. A buktatók, a torkomban a gombóc, a szép part… még az a nyavalyás kilincs is. – Nem… Minek? – Jelt adni… Hogy vagyok… Lehetek… – Jel? Inkább szeress. – Távolról? – Mindegy. Csak szeress.
– Hiszel a filozófiában? – Nem, nem hiszek. – Semmiben? – Hát… a filozófiában nem. – Hogy értelme van… rendje… oka… – Inkább következménye.
– Figyelted, hogy nézett ránk az az öregasszony? Az a nagy testű, a szűk kék ruhában… – Nem figyeltem. – Látszik rajtunk. – Látszik. – Baj? – Á. Ez a legkevesebb.
– Nem hoztam magammal semmit.
– Jól alszol éjszaka? – Az ablakot nem tárom ki. Félek, hogy berepül valami lepke. Az arcomra száll… A fejemre húzom a párnát… – A falnak fordulsz? – A falnak. Jobban mondva, a falvédőnek. |