Férfiak – nőkről

– Mit szeret rajta?

– Ne hülyéskedjen. Ki mondta, hogy szeretem? Vele élek. És ha szeretem? Olyan nincs?

 

*

 

– Csókolóznak?

– Jaj! A fiatalok nem is tudják, miben élnek. Ott föl sem merül az érzés. A fog – fog, a pihe – pihe, a száj barackvirág. Maga is tudja. Hiába hülyék a fiatalok, de ezt érzékelik. A csók természet, elvegyül benne az ember, elvész benne az ember, mint az illatárban. Vagy nem?

– Én már nem emlékszem.

– Akkor meg mit kérdezi?

– Csak információképpen.

 

*

 

– Hogy kezdődött?

– Mindig ugyanúgy.

– Éspedig?

– Szerettem valakit, együtt éltünk, betelt; elváltam. Újra nősültem.

– Aztán?

– Szerettem, együtt éltünk, betelt, elváltam. Újra nősültem.

– Jó ez így?

– Jó, jó. Honnan tudjam? S különben is. Lehet, hogy fordítva volt. Szerettek, együtt éltek, betelt, elváltak. Nem mindegy?

 

*

 

– Mondja, mi volt a legnagyobb kalandja?

– Fölszálltam a 39-es buszra. Akkoriban az lejárt a városba. Sárga, hatalmas aktatáskát cipeltem, benne rengeteg könyvet, akkoriban olvastam. Meg könyvtárba jártam dolgozni, este fél tízig. Ahogy tudtam, letéptem a munkahelyemről, megvallom, ott is nők közt dolgoztam, bár ideges és beteg nők közt, de a munkatársaim nem voltak betegek… gondolhatja. No, ott volt egy alacsonyabb orvosnő, egyébként érdekes jelenség, erőszakos, de szép lába volt, mohó szája, imbolygó nézése, na, azzal időnként lefeküdtem, tudja, én nem vagyok kalandor, éreztem is valamit, tulajdonképpen irigylem is azokat a férfiakat, akik úgy ukmukfukk hanyatt vágják a nőt, hogy gyere kisanyám, a nő, ez a kis orvosnő valahonnan a Felvidékről származott, kis bajusza is volt, de ez mellékes, otthon mindig tartott savanyú gombát, azt hiszem, nem is ő, hanem az anyja tette el télire, én azt nem tudom magának elmondani, micsoda pazar gomba volt, vékony ecetes hagymával, borssal, babérlevéllel elegyítve… szóval, látja, azt szerettem, azt a gombát, de mondhatom, volt ott egy másik orvosnő, olyan cigányos, kimondottan gyönyörű, nem titok, gyönyörű volt, persze az arca elsősorban, sokan mondták is, nem értik, hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű az arca, mint egy madonnának, én sem értettem, szemei félig leeresztve, mintha éppen nem nézne, vagy elájulna, de csak egy pillanatig, aztán tovább villant, mint a fecske, miket beszélek, marha vagyok, dehogy fecske, egyszerűen tovasiklott, és ez a leeresztett szemhéj megtévesztő volt, mert olyan ártatlanná és megadóvá tette, pedig ez nem egészen felel meg az igazságnak, de nem is ezt akarom mondani, hanem hogy amikor megszöktünk vele, és a vonaton robogtunk már, akkor kidobta az ablakon a piros kalapját, az meg csak szállt a szélben utánunk, mert ilyen volt ez a nő, azt a kalapkát nagyon szerettem, de volt ott egy gyógypedagógus, meggörnyedt, lelkét egészen a csontgerincéig befele gyűrő kis vörös hajú lány, a haja szinte tövig le volt vágva, ahogy ült a fotelben előttem, olyannak tűnt, mint a Szerelmem, Hirosima című filmben, biztos látta. Emanuelle Riva ott lenn a salétromos pincében, ahogy ijedten tapogatja a falakat, na, ilyen volt az a lány, persze hogy szerettem, arra pontosan emlékszem, hogy még a medencecsontja is kiállt, a hasa egészen behorpadt, olyan sovány volt, de egyszer a „Godot-ra várva” Beckett-darabot néztük meg, őrjöngtem az élvezettől, annyira szerettem a Godot-t, de nem ezt akartam mesélni, mert ez csak a munkahelyemen volt, és onnan igyekeztem lelépni, hogy dolgozni tudjak a könyvtárban, azért álltam a buszon, és egy fiatal szőke nő nézett rám – éles szép szeme volt, izgalmas szája, vagy én néztem rá, egyébként ma már tökéletesen mindegy, na, érti, szóval néztünk, beszédbe elegyedtünk, elutaztunk vidékre, lefeküdtünk, fölkeltünk. Találkoztunk, elvesztettük egymást, visszatértünk, ittunk, szerettük egymást… szóval… aztán beértem a könyvtárban, egyedül voltam… a könyvekkel… az felejthetetlen volt.

– Maga átdob engem. Ennyi nő után… A könyvek?

– Nem. A várakozás.

 

*

 

– Hé, hé…! Álljunk meg! Maga csak itt faggat engem! Mindent kiszed belőlem, s maga egy szót se szól?

– Mit szóljak?

– Ne tettesse magát! Szerette a nőket, nem?

– Szerettem, hogyne szerettem volna.

– Maga jó külsejű ember, ne affektáljon. Nem ment bele?

– Belementem, hogyne mentem volna bele.

– És?

– Mit és? Volt egy nagyon szelíd, csinos barna lány, Kecskeméten. Egy érdekes, vonzó, alacsony asszony, fekete hajjal, intelligens volt, itt Budapesten. Egy tüzes szemű, vékony szájú, kissé egzaltált asszony, ez is Budapesten. És egy leheletvékony fiatalasszony, különleges természettel, ez is már itt Budapesten…

– És hogy volt? Meséljen már!

– Mit meséljek? Mind a négyet elvettem feleségül…

 

*

 

– Maga mit szeretett legjobban a nőkben?

– Nem is tudom. Talán, hogy szeretnek.

 

*

 

– Mondja, megbánta valamelyik ügyét?

– Ügyemet?

– Hát kapcsolatát…

– Most is vannak kapcsolataim. Sok barátom van.

– Viszonyát, ha jobban tetszik.

– Viszonyom csak az államosításhoz volt. Államosították a vendéglőnket.

– Ne marháskodjon. Nődolgát?

– Megbántam? – Négy feleségem volt.

– Akkor rosszul kérdezek. Szerelmét.

– Ja. Volt egy gyönyörű asszony. Színésznő. Csodás tehetség. Áradt belőle a delej. Tudja, amit delejnek mondanak. Játszott a darabomban. Talán ő is kedvelt, sétáltunk, vártunk. Valami készült, az biztos. Föl voltam dobva, mondhatom. Elkábított a közelsége.

– Beleszeretett?

– Nem mertem.

 

*

 

– Mit tart a legveszélyesebbnek nő és férfi közt?

– Nézze… Kettőt. Az egyik, ha tudják egymásról, hány szeplőjük van.

– És a másik?

– Ha nem tudják.

 

*

 

– Mondja, maga szerint mi a leglényegesebb férfi és nő között?

– Tudja isten. Talán az első látás.

– És az intellektus?

– Na ja. Az intellektus.

– És az ágy? Az semmi?

– Dehogyis! Az ágy. Nagyon fontos.

– És a huzamos kapcsolat?

– Az nagyon lényeges. Perdöntő. Az idő próbája.

– Akkor mi, az isten áldja meg!

– Nem tudom. Ez csak a negyedik házasságom.

 

*

 

– Maga nyitott házasságban él?

– Nem. Zártban.

– Ne mondja. És az milyen?

– Nem tudom. Ma már nem tudom. El vagyunk zárva – egymástól.

 

*

 

– Ha visszanéz…

– Nem nézek vissza.

– Miért?

– Félek.

 

*

 

– Nem váltogatta túl gyakran a partnereit?

– Én? Dehogy váltogattam! Mit képzel rólam?

– Hát olyan sok nőről mesélt. Arról az alacsony orvosnőről, aztán a madonnaarcúról, aztán a piroshajúról, meg a buszon a szőke nőről…

– De nem egymás után!

– Hanem?

– Egyszerre.

 

*

 

– Szeretne találkozni a régi szerelmeivel?

– Dehogy szeretnék.

– Már nem szeretné őket?

– Dehogynem. Csak már magamat nem szeretem.

 

*

 

– Mondja, kit szeretett maga igazán?

– Kit szerettem, kit szerettem… A szerelem nem egyszerűen személynek szól…

– Személytelen?

– Ki mondja, hogy személytelen? Éppen nagyon is személyes… Csak akkor jön létre – a többi kis erotika. A szerelemhez nyitott személy kell, szabad személy. Olyan ez, mint az atomrobbanás, valami irtózatos szabad energia szabadul föl, ahogy két személy találkozik.

– Melyik volt az?

– Honnan tudjam? Hát fölrobbantam?

 

*

 

– Ha elölről kezdené…?

– Nem lehet elölről kezdeni. Egy egyéniség velünk jön a halálig, beivódik a fantáziánkba, a gesztusainkba. Egy ölelés a csontjainkig hatol, aztán már úgy tartjuk a gerincünket. Egy nyári délután előttünk jár egy íves láb hófehér, magas sarkú szandálban, és végigjön az őszön is. Egy szem a szemünkben marad, rárakódik a szemlencsénkre, a szemlátásunkra…

– Akkor mit csinál?

– Szemüveget hordok.

 

*

 

– Maga csak gyalázza itt magát. Aki ennyire ismeri a hibáit, annak tudnia kell változtatni. Bölcsen rájött, hogy keres valakit, aki nincs. Részleteket talált a nőkben, de azok nem állnak össze egésszé. Látja, hogy elroncsolja a kapcsolatait, és maga is elroncsolódik. Mintha valami rettenetes bújócskát folytatna egyik bokorból a másikba, egyik erdőségből a másikba, valami irgalmatlan rohanásban. Noha tudja, hogy az a vad, amit hajszol, talán nem is a nőkben van, hanem magában. Hát mit csinál?

– Folytatom.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?

 

*

 

– Na, maga se panaszkodhat a négy házasságával. Nem mondhatja, hogy tökéletesre sikerültek. Levonhatná a konzekvenciákat.

– Le is vontam.

– És?

– Folytatom. Én csak egy ember oldalán tudok élni.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?