Úszó lányokKét siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent megtud az ember, a szabad úszó. – Terhesnek kell lenni… És kész. – Ma? Amikor nekünk kell védekezni? – Ne játszd meg magad! Én is így mentem férjhez. Huszonegy se vagyok. Megmondod, terhes vagy. Védekezés ide, védekezés oda, attól betojnak. Vagy meghatódnak. Na gyere, ússzunk még egy fordulót. De nem kell ezért a tanácsért az uszodába menni. Közeli ismerőseim családjából csak a közelmúltban négyen verekedték be terhesen magukat a házasság – ha nem is révébe – uszodapartjára. A fiatalkori, szerelmeskori terhességtől a legtöbb férfiú megriad. – Terhes vagyok – mondja a lány félévi intenzív és elcsukló hangú együtt hálás után, szerényen a dívány szélén ülve, két fényes térdét szemérmesen összezárva, míg a fiatalember lelkesen rohanna az esti műszakba vagy az esti műszaki egyetemre, izzadt ingét magára kapkodva, de megáll a kapkodásban. – Terhes? – Az. Mondom. – Kitől? – Szemét alak vagy. – Legtöbbször ez a válasz. Mire a férfi abbahagyja a nedves ing fölkapkodását, és odaadóan visszafekszik reszketeg társa mellé, hogy ismét teljesítse férfiúi kötelességét, és bebizonyítsa hiszékenységét, de a lány durcás ajakkal ellöki. – Ugyan… hagyj. Most komoly dolgokról van szó. Most akarsz?… A férfiú felkönyököl. – Ne viccelj. Mióta? – Két hó. – Miért nem szóltál? – Most bizonyosodtam be. Szólok. – Aránylag időben vagyunk. – A férfiú megint öltözik. Aránylag csönd. Aránylag a lány nem mozdul, fényes térdeit összezárja. – Aránylag szeretsz – mondja. – Ne hülyéskedj! – Nem hülyéskedek. Bennem nő, nem? – Mi? – Mi? Szemét alak vagy. – A fiú leveti már száraz ingét, és visszafekszik, hogy kiengesztelje az elvétett szót. A lány durcás ajakkal ellöki. – Ugyan, hagyj… Most akarsz? A fiú felkönyököl. Az ingért nyúl. – Ne haragudj… Még lehetne tenni valamit… A lány már nem törődik összezárt térdeivel, szétveti, kiabál. – Tudtam! Ez jellemző rád! Nem elég, hogy terhes vagyok, hogy bennem nő, most egyszerre vessem alá magam… Miért? Nem akartunk együtt élni? Nem akartunk közös gyereket? – Tiráda. A fiú bűnbánó, lehorgasztott fejjel ül. – A szerelem csak közösülés? Akkor lefekhettem volna Janival is. Nem volt rossz srác, méghozzá szőke is volt. Mi, azt hittem, egy életre… – Némi könny. A fiú leveti csontszáraz ingét. Lefekszik, átkarolja tomboló párját. – Megbeszéljük – súgja szerelmesen, de a lány duzzogó ajakkal eltaszítja. – Ugyan… Most akarsz? Mikor… mikor az életünk végpontra jutott? A fiú felkönyököl. Hangja Szokratész és Seneca bölcs keveréke. Inge félúton. – Tudod, hogy csak kétezeregyet fizetnek… Tanulni szeretnék… És katonának visznek… – Duruzsol. – Hát éppen ez az! Nekem se öröm… épp most? Én vagyok a hibás? Egyedül csináltam? – Ne ess kétségbe… Igazad van. Ketten vagyunk. Elvégre ezt is akartuk… Mért? Nem tudok továbbtanulni, ha házasok leszünk? Még szervezettebben! Azt hiszed, elhagylak? Ez a miénk! A mi szerelmünk… – leveti a sivatagszáraz inget, vigasztalóan lefekszik a könnyező lányka mellé. – Ha Isten is úgy akarta… – átöleli a félszeg, remegő testet. Az durcás ajakkal melléfekszik. – Ne… most csak feküdjünk. – Ne bolondozz. Most már mindegy… A lány fölpattan. Összezárja fényes térdeit. – Mindegy? – Nem arra értettem. – Szóval ennyit jelentek? Ó, Istenem! Hogy hova tettem az én… (van, aki megmondja magyarul) eszemet? Hát, ha tudom, hogy ilyen vagy, Janinak kétezernégyszáza volt, csak nem akart gyereket… A fiú felkönyököl, alig bírja a könyöklést. – Ne ordíts. Tudod, hogy szeretlek. Azt mondtam, mindegy, hogy mikor jön a gyerek. Azaz, nem mindegy, hanem lényeges, hogy épp most… kettőnk… mi… – lemarja magáról a papírszáraz inget – igen… te… Azt akarom, hogy gyerekünk legyen! Elveszlek… Hát ezt akartam! És Isten is ezt akarta… A lány durcás ajkait szétvonja. – Na… ne… Várj… Hát már megvan… Én nem akarlak kényszeríteni… Te… Isten vagy… Isten! Snitt. Sztárfotó a Bartók Béla úti OFOTÉRT-ban. Egy rövidre vágott hajú katona-civil isten s egy durcás mosolyú menyasszony. El van véve. A Villányi úti templomból orgona, a Parkszínpadról olcsó beat hallatszik.
Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük fölött fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó. – Lakás nélkül ne add oda magad… Lakás. És egy kocsi. – Nem várnak. Azonnal meg akarják kapni. (Általános tárgy, ők tudják, miről van szó.) – Na. Azt odaadhatod. Csak lassan. Én is úgy adtam oda. (Mintha egy dalt idézne.) Hat évig jártunk együtt. Kéthetente egyszer. Lakást szereztek a szülei. Elcserélték a sajátjukat két kisebbre. De én a kocsihoz is ragaszkodtam. Igaz, csak Trabant, de az is autó. – Ne mondd! – mondja a tapasztalatlanabb (kettővel alatta járt a gimiben, most újra tanul, mert a biológiát egy apácából lett lelki tanárnő tanította). – De! Minek sietni? Ezt ki kell osztani, mint a felvágottat. És meg is kell ízlelni. Próba ez. Nem hallottál… még a negyvenes években a svéd próbaházasságokról? – Együtt élnek? – suttogja nedves ajakkal a fiatalabb. – Miért? Ezt is folytatjuk. Csak anyagi biztonság mellett. Az öregek a jó fejek. Tudták, hogy férjhez kell mennem? Hogy menjek férjhez? Egyszerűen szerelemből? – Nagyot nyel a vízből, rosszul vette a levegőt. Hukk. – Szeretem én. Nincs vele semmi bajom. És ki kellett járnia az egyetemet. Én tudtam várni, ha ő tudott. Jó a kégli, kétszobás, a Pasarét dűlőjén. Megszoktuk egymást, nem érhetett meglepetés. Mért? Aztán maradtam volna frigid? Olvastál a frigid nőkről. Életük végéig se sikonganak. Biztosra akartam menni. De nem a füvön. Lakásban. Legfeljebb autóban. Most mind a kettő megvan. És ha elválunk, vagyonon belül vagyok. – Min belül? – kérdezi fuldokló kíváncsisággal a fiatalabb. – Vagyonon. Bármikor újra kezdhetem… – És gyerek? – Hülye vagy. Első a parti. Gyereket attól akarok, akit szeretek. Ráérek, nem? És elúszott.
Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz. Szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó. – Huszonöt évesen férjhez menni? Marha vagy. Szerelem, szerelem… És addig? Parlagon?… Tudni akarom, mit tudok. Mit érek. Negyvennyolc az illető… Az illetőm. Igazgatóhelyettes egy belker vállalatnál. Nem kötjük le magunkat. Mindenem megvan. Ezem is, azom is… – Úgy érted?… – kapkodta a vizet a nála két évvel fiatalabb, huszonhárom. – Úgy. Tempóztak. – És… elvesz? – Ha elválik… Nekem így is jó. Mi hiányzik? Szabadok a vasárnapjaim. Mit kezdenék két gyerekkel? Elsején Görögbe utazunk, kiszállás. Diaképek… – Lefényképezett? – Le. Harminc képet csinált rólam tavaly az Adriánál. Nincs rajtam semmi. – És megmutatja? – Fuldokolt a fiatal. – Hogy mutatja meg… a feleségének? – Ne légy naiv! Azt mondja, Pulában vásárolta a diákat egy utcanőről. Ott meztelenek a manökenek, te buta! – És éles karral belevágott a víztükörbe.
Egy siklótestű lány úszik a Fedettben, feje körül fényes glória lebeg, nyúlánk alakja körül ikraként bugyborog a víz – szép. Tempózik, hasítja a vizet. Mellette jó testű srácok, férfiak úsznak, ráfröcskölnek, ő úszik tovább. Az uszodában reggel nagy a csönd. A víz sistergése hallatszik. Telik az idő. A nyár, a lassú ősz. A lány karjaival szeli a vizet, a súrlódás mintha azt susogná, soha, soha. Mintha sás között úszna. Kimászik a partra, combjáról csorog a víz. Egyedül van. Törülközik. |