Egyenjogúság

A technika nagyon előrehaladott a földön. A szexuáltechnika is, az embertechnika.

Magam is mindig azon lettem volna, hogy egyenjogúság legyen a földön. Annyi elnyomatás volt, annyi évezredes. A kimerevített egyiptomi szűzmadonnáktól, a reális római Vesta-szüzektől az elfátyolozott trubadúrmenyecskéken és megszorított középkori jobbágyasszonyokon és bugyitlan törzshordalékos hölgyeken át a polgári adom-ám-fogadd sűrű szempillájú asszonyocskákon és hunyt szemmel eladott feudális félmenyasszonyokon és kecskékért leszegett fővel árult mohamedán lányokon és kínai tizenkét éves hártyalányokon át a kiskapitalista kereskedőlányokig, a mesztic arcú texas-lányokig, vagy maszek-babykig… Mindennapi elnyomás. Nőelnyomás, mondanom se kell. El kellett, el lehetett nyomni a nőket. Borzalmas. Most már nem lehet.

Azt gondolta volna az ember, hogy a nemiség, az egyenrangú nemiség jogaiba száll. Lesz egy dráma. Vagyis – dráma lesz: egyenrangú partnerek megütközése. Nem cselúton (színházi drámákban, kisvárosi szerelmekben, áhítatos költővágyakozásban), hanem nyílt, egyenes szerelmi csatákban, ahol ember emberrel ütközik meg, nő férfival, férfi nővel, egyenrangú, új, tisztességes, szép szerelmi harcban. Ahogy a termelési viszonyok rendeződnek, szociáldemokratizálódnak, szocializálódnak, úgy a szocializált kapcsolatokban is bevág a nagyigazi egyenjogúság, ahogy komputerek és társadalmi jóslatok jelezték.

Nos – oda az illúziónk.

Az egyenrangúság lehet, hogy megvalósul, de az egyenjogúság nem.

Az a hatalmi harc (amelyről dicső drámaíróink olyan sok szép darabot faragnak), nem is annyira a nyíltszíni politikában, hanem személyi régiókban lelt otthont. (Ki tudja, nem így volt-e réges-régen is? Hisz olvashattunk olyat, hogy X királynő Y királyt elágyazta, elszexualizálta, elagytalanította stb.)

Hosszasan, szívósan, okosan, szenvedőleg – de győznek a nők. Ők a világ urai. Ha nem is látszik.

Ti. mindig az látszik, hogy dönt egy miniszter, beruház egy vezérigazgató, alkot egy mester – és fényes nyakkendőjű férfiarcok, püffedt fejű remek vezérigazgatók, aszkétadomború művészek lépnek előtérbe a képernyőn. Kitüntetettek közt mosolyognak, magabiztosan nyilatkoznak – de olykor hátrasandítanak a televízióban, újságban, lakógyűlésen. Szerencsétlen marhák. Álarc-mögöttük a nagyon elnyomott nők viháncolnak könnyed nevetésükkel vagy aggklimax púdereikkel. Még csak azt sem mondanám, hogy győznek, csak irányítanak.

Egyenjogúság? Minden a kezükben van. Néhány ismerős:

X. Y. – agronómus. Jóképű, a szakmában nagyon tehetséges. „Megette a kenyere javát” – avagy – „benőtt a feje lágya”. Önfeledt, jól dolgozó férfi volt. Két állami gazdaságot rántott gatyába, két termelőszövetkezet külföldön is respektált menedzsere volt. Még jóképű is. Nem kövér. Igaz, hogy kétszer elvált – balszerencséjére. Volt gyermekei után tisztességesen fizetett. Remek mezőgazdasági mutatójú munkát végzett. De aztán az új nő – végzett vele. Tehenészlány volt egy szövetkezetben – a remek gazdász rástartolt. Mért ne startolt volna rá? Szerelembe elegyedtek. Ebből házasság. Ház. Kocsi. Nyaraló. Az asszony – bebiztosítandó – ripsz-ropsz szült a tétova férfinak három lánygyereket. A férfi örömmel vállalta. Gügyögött gyermekeinek. „Családot”, „otthont” érzett maga körül. Kertjük most is szép. Agronómusunk – ne higgyék, hogy boldogtalan – boldog! Neveli gyermekeit. Nem néz idegen nőre. Nem akadékoskodik. Kussol. Nevel. Háztájizik. S szexuális félöregkori bandériájával nem hadakozik új nőkért. Megpihen, fölveszi fizetését. S bár hajtogatja, hogy első az agrokémia, otthon a Füles meztelennő-rejtvényeit fejtegeti – hálóingben. S azt mondja, meg van alapozva a jövője.

Z. U. – kitörni kész színművész. Nem hivatásos – de forró volt körülötte a lég. Csoportokat szervezett, hogy jobb híján megváltsa a világszínpadot. Olyan üzemi társulatot szervezett, mely a francia amatőrfesztiválon is jócskán megállta a helyét. Persze – nős volt. Beleszeretett egy pantomimlányba. Kilenc évre. Tele energiával, színházi ötlettel és férfiassággal. Forró volt a légköre, a kisbalettja. Fényképek, érmek születtek. De! A felesége – elnézte. Tűrt. Azt mondta: – Már a szüleim is megmondták, hogy a férjnek szabadság kell. Hat évig az alagsorban aludt – hosszútűrőn. S bevált! Bevált a módszer! A férj elunta a szexuális pantomimet – hazatért! Otthon jósütésű konyha fogadta, a fanyar feleség felköltözött az alagsorból – melléje. Hősünk belátta – a hűség több, mint a bakkhanália meg a pantomim. Újra „megházasult”. Azóta minden rendben. Most ő jár bevásárolni a Lehel úti piacra, válogat az idei retkek közt, hogy mi olcsóbb. Ő a drágábbat veszi. S hirdeti, jobb a fehér retek, mint a piros. Művészmutatványai elmaradtak – néha látni retekkoronával a homlokán, régi Shakespeare-verseket szaval a hajnalban beszekerező magyar háztájisoknak. A pénzt nem kalapba – hordóba gyűjtik. Nagyon nagy tapsot kap, nagy a közönsége.

P Q. – Mélylelkű szociográfus volt. Ti. föl akarta tárni a mélyet. Föl is tárta. Reccsent a páncél körülötte, a politikai, a mondén is. Mit mondjak? Vagabund volt. Pazar éjszakái bevilágították a konvencionális éjszakákat. Mondjam azt, hogy az élet szabadúszója volt? Ott talált témát, ahol élt? Akadt egy lányra. Ő, aki sosem akarta lekötni magát. A nő nem volt Monica Vitti, enyhén kifejezve. De azt mondta: Vagy én, vagy a szabadkereskedelem! Erényesen, tisztán mondta. Hősünk megrettent. Elkezdett – nem inni! Nem lemerülni. Nem handabandázni. Családra vágyott. Melegre. Nem az általános szociológiai melegre, hanem – otthonira. Dorbézolásai valóságteremtő gőztüzében rádöbbent: a mikrotársadalomban kell keresnie a makrotársadalom ellentmondásait. Hazament. Azóta otthon van. Írja az otthoni társadalmat. Lehajtott fejjel, konokul. Legutóbbi nyolcvanoldalas tanulmánya a „Nőnek lenni nehéz” nehéz címet viseli. Absztinens. Három kutyát tart, felesége receptjei szerint áll sorba a nyúlapróléknál az ebek számára. Meghízott, de teniszezik. Föl van terjesztve az „érdemes szociográfus” ‘83-as címre.

A. J. – matematikus. Három gyermeke van, maga neveli. Spontán származott, jó előmenetellel. Hitt. Lényegében a szocializmusban. Mindent megtett – azért. Meghasonlott, egyetértett, kibékült, beletörődött, lázadt, kommunikált, különállt, helytelenített, megmenekült, ette a savanyú szőlőt. Volt még egy kísérlete: a régi számrendszert európaivá akarta változtatni. A háromgyerekes felesége azt mondta: – Nem jó neked a régi számrendszer? – Ez rengeteget rótt rá, ez a mondás. Azóta keveri a számrendszereket, itt modernet használ, ott régit. De „komplex” matematikai módszeréért háromszor díjban részesült. „A családomért mindent el kell viselnem” – mondja, s aggódva néz felesége jóváhagyó mosolyára. Maga nyolcvankét éves, hatvanéves fiai szeretetházi elhelyezésének matematikai kombinációját keresi.

No és itt van a közelben T. Gy., a költő. Civilben kalóz volt. Busa basa – Velencében így szólították. Moszkvában cárevicsnek. Állítólag annyira szerette, ám terrorizálta a nőnemű lényeket. Fárosznak született – bevilágítani a tengereket. Kalandozásait világnagy költeményeiben örökítette meg. Aztán vagy húsz éve megismert egy törékeny fiatalasszonyt.

Sokáig nyúzta. Sokáig húzta. Kitörni próbált: új és új nőasszonyokat, kalandokat fölhajtani a nagy vizeken. Ha – ha – ha. Törékeny partnere kibírta. A kalóz tizennyolc alkalommal el akart szakadni tőle – sikertelenül. Ui. Nem bírt csalódni a törékenyben. Az asszony nem is rokkant bele – ő rokkant bele az asszonyba.

Most egy szigeten ül. Egy kertben. Egy rögön. Nem hajózik, ellenben 100 kiló. A törékennyel együtt 200. Híznak – rendületlenül. A boldogságtól. Igaz, a kalóz már csak gukkerral nézegeti a messze elúszó ködhajókat, melyek feltehetőleg gyönyörű rablányokat szállítanak. Aztán nehézkesen fölkel, konyhába döcög, hogy felvágja az aznapi két és fél kiló sertéskarajt. Néha még költ, legutóbb a Tök és rántott velő című poémáját ajánlotta élete párjának – emlékül. Átszellemült vigyorgással mumifikálódott arcán.

Ezek enyhe példák, sorolhatnám reggelig.

Félreértés ne essék: nyomorult férfiaink boldogok. Minek ide technika, huszadik század, egyenjogúság? Nőtársaik – átesve a modern civilizáció egyenjogúsítási parlament-gyermekbetegségein – uralkodnak. Halkan, gyerekestől, szexuálisan vagy intellektuálisan, önfeláldozóan vagy magyarosan, kivirulva vagy klimaxosan, anyagiasan vagy platonikusan, csúnyán vagy szépen uralkodnak örökkön-örökké. Na, nem mondom, hogy ámen.