Antibébi

 

Jelszavak

– Hajrá, magyarok!

– Mire?

 

– Föltámadunk!

– Jó. Várok.

 

– Hipp, hipp, hurrá!

– Minek örülnek itt, mondja?

 

– Csöndet kérek!

– Tessék.

 

– Isten megbocsát.

– De kinek?

 

– Előre a békéért!

– Meddig harcoljunk?

 

– Testvéreim, ne sírjatok!

– Nem.

 

– Meg kell tisztítani sorainkat!

– A soroktól.

 

– Légy fegyelmezett!

– A tornaórán.

 

– Hajrá, egyedül!

– Azt elhiszem.

 

– Üsd, vágd, nem apád!

– De.

 

– Ember, küzdj és bízva bízzál!

– Hát azt csinálom.

 

– Legyen neked könnyű a föld!

– De nem az.

 

– Barátaim, össze kell fogni!

– Mit?

 

– Ne add föl álmaid!

– Nincsenek.

 

– Imádkozzál és dolgozzál!

– Egyszerre?

 

– Veled vagyok a világ végezetéig!

– Legalább holnap gyere fel!

 

– Meg kell állni a talpunkon!

– Talpasok vagyunk!

 

– Veled vagyunk!

– Kikérem magamnak.

Egyenjogúság

A technika nagyon előrehaladott a földön. A szexuáltechnika is, az embertechnika.

Magam is mindig azon lettem volna, hogy egyenjogúság legyen a földön. Annyi elnyomatás volt, annyi évezredes. A kimerevített egyiptomi szűzmadonnáktól, a reális római Vesta-szüzektől az elfátyolozott trubadúrmenyecskéken és megszorított középkori jobbágyasszonyokon és bugyitlan törzshordalékos hölgyeken át a polgári adom-ám-fogadd sűrű szempillájú asszonyocskákon és hunyt szemmel eladott feudális félmenyasszonyokon és kecskékért leszegett fővel árult mohamedán lányokon és kínai tizenkét éves hártyalányokon át a kiskapitalista kereskedőlányokig, a mesztic arcú texas-lányokig, vagy maszek-babykig… Mindennapi elnyomás. Nőelnyomás, mondanom se kell. El kellett, el lehetett nyomni a nőket. Borzalmas. Most már nem lehet.

Azt gondolta volna az ember, hogy a nemiség, az egyenrangú nemiség jogaiba száll. Lesz egy dráma. Vagyis – dráma lesz: egyenrangú partnerek megütközése. Nem cselúton (színházi drámákban, kisvárosi szerelmekben, áhítatos költővágyakozásban), hanem nyílt, egyenes szerelmi csatákban, ahol ember emberrel ütközik meg, nő férfival, férfi nővel, egyenrangú, új, tisztességes, szép szerelmi harcban. Ahogy a termelési viszonyok rendeződnek, szociáldemokratizálódnak, szocializálódnak, úgy a szocializált kapcsolatokban is bevág a nagyigazi egyenjogúság, ahogy komputerek és társadalmi jóslatok jelezték.

Nos – oda az illúziónk.

Az egyenrangúság lehet, hogy megvalósul, de az egyenjogúság nem.

Az a hatalmi harc (amelyről dicső drámaíróink olyan sok szép darabot faragnak), nem is annyira a nyíltszíni politikában, hanem személyi régiókban lelt otthont. (Ki tudja, nem így volt-e réges-régen is? Hisz olvashattunk olyat, hogy X királynő Y királyt elágyazta, elszexualizálta, elagytalanította stb.)

Hosszasan, szívósan, okosan, szenvedőleg – de győznek a nők. Ők a világ urai. Ha nem is látszik.

Ti. mindig az látszik, hogy dönt egy miniszter, beruház egy vezérigazgató, alkot egy mester – és fényes nyakkendőjű férfiarcok, püffedt fejű remek vezérigazgatók, aszkétadomború művészek lépnek előtérbe a képernyőn. Kitüntetettek közt mosolyognak, magabiztosan nyilatkoznak – de olykor hátrasandítanak a televízióban, újságban, lakógyűlésen. Szerencsétlen marhák. Álarc-mögöttük a nagyon elnyomott nők viháncolnak könnyed nevetésükkel vagy aggklimax púdereikkel. Még csak azt sem mondanám, hogy győznek, csak irányítanak.

Egyenjogúság? Minden a kezükben van. Néhány ismerős:

X. Y. – agronómus. Jóképű, a szakmában nagyon tehetséges. „Megette a kenyere javát” – avagy – „benőtt a feje lágya”. Önfeledt, jól dolgozó férfi volt. Két állami gazdaságot rántott gatyába, két termelőszövetkezet külföldön is respektált menedzsere volt. Még jóképű is. Nem kövér. Igaz, hogy kétszer elvált – balszerencséjére. Volt gyermekei után tisztességesen fizetett. Remek mezőgazdasági mutatójú munkát végzett. De aztán az új nő – végzett vele. Tehenészlány volt egy szövetkezetben – a remek gazdász rástartolt. Mért ne startolt volna rá? Szerelembe elegyedtek. Ebből házasság. Ház. Kocsi. Nyaraló. Az asszony – bebiztosítandó – ripsz-ropsz szült a tétova férfinak három lánygyereket. A férfi örömmel vállalta. Gügyögött gyermekeinek. „Családot”, „otthont” érzett maga körül. Kertjük most is szép. Agronómusunk – ne higgyék, hogy boldogtalan – boldog! Neveli gyermekeit. Nem néz idegen nőre. Nem akadékoskodik. Kussol. Nevel. Háztájizik. S szexuális félöregkori bandériájával nem hadakozik új nőkért. Megpihen, fölveszi fizetését. S bár hajtogatja, hogy első az agrokémia, otthon a Füles meztelennő-rejtvényeit fejtegeti – hálóingben. S azt mondja, meg van alapozva a jövője.

Z. U. – kitörni kész színművész. Nem hivatásos – de forró volt körülötte a lég. Csoportokat szervezett, hogy jobb híján megváltsa a világszínpadot. Olyan üzemi társulatot szervezett, mely a francia amatőrfesztiválon is jócskán megállta a helyét. Persze – nős volt. Beleszeretett egy pantomimlányba. Kilenc évre. Tele energiával, színházi ötlettel és férfiassággal. Forró volt a légköre, a kisbalettja. Fényképek, érmek születtek. De! A felesége – elnézte. Tűrt. Azt mondta: – Már a szüleim is megmondták, hogy a férjnek szabadság kell. Hat évig az alagsorban aludt – hosszútűrőn. S bevált! Bevált a módszer! A férj elunta a szexuális pantomimet – hazatért! Otthon jósütésű konyha fogadta, a fanyar feleség felköltözött az alagsorból – melléje. Hősünk belátta – a hűség több, mint a bakkhanália meg a pantomim. Újra „megházasult”. Azóta minden rendben. Most ő jár bevásárolni a Lehel úti piacra, válogat az idei retkek közt, hogy mi olcsóbb. Ő a drágábbat veszi. S hirdeti, jobb a fehér retek, mint a piros. Művészmutatványai elmaradtak – néha látni retekkoronával a homlokán, régi Shakespeare-verseket szaval a hajnalban beszekerező magyar háztájisoknak. A pénzt nem kalapba – hordóba gyűjtik. Nagyon nagy tapsot kap, nagy a közönsége.

P Q. – Mélylelkű szociográfus volt. Ti. föl akarta tárni a mélyet. Föl is tárta. Reccsent a páncél körülötte, a politikai, a mondén is. Mit mondjak? Vagabund volt. Pazar éjszakái bevilágították a konvencionális éjszakákat. Mondjam azt, hogy az élet szabadúszója volt? Ott talált témát, ahol élt? Akadt egy lányra. Ő, aki sosem akarta lekötni magát. A nő nem volt Monica Vitti, enyhén kifejezve. De azt mondta: Vagy én, vagy a szabadkereskedelem! Erényesen, tisztán mondta. Hősünk megrettent. Elkezdett – nem inni! Nem lemerülni. Nem handabandázni. Családra vágyott. Melegre. Nem az általános szociológiai melegre, hanem – otthonira. Dorbézolásai valóságteremtő gőztüzében rádöbbent: a mikrotársadalomban kell keresnie a makrotársadalom ellentmondásait. Hazament. Azóta otthon van. Írja az otthoni társadalmat. Lehajtott fejjel, konokul. Legutóbbi nyolcvanoldalas tanulmánya a „Nőnek lenni nehéz” nehéz címet viseli. Absztinens. Három kutyát tart, felesége receptjei szerint áll sorba a nyúlapróléknál az ebek számára. Meghízott, de teniszezik. Föl van terjesztve az „érdemes szociográfus” ‘83-as címre.

A. J. – matematikus. Három gyermeke van, maga neveli. Spontán származott, jó előmenetellel. Hitt. Lényegében a szocializmusban. Mindent megtett – azért. Meghasonlott, egyetértett, kibékült, beletörődött, lázadt, kommunikált, különállt, helytelenített, megmenekült, ette a savanyú szőlőt. Volt még egy kísérlete: a régi számrendszert európaivá akarta változtatni. A háromgyerekes felesége azt mondta: – Nem jó neked a régi számrendszer? – Ez rengeteget rótt rá, ez a mondás. Azóta keveri a számrendszereket, itt modernet használ, ott régit. De „komplex” matematikai módszeréért háromszor díjban részesült. „A családomért mindent el kell viselnem” – mondja, s aggódva néz felesége jóváhagyó mosolyára. Maga nyolcvankét éves, hatvanéves fiai szeretetházi elhelyezésének matematikai kombinációját keresi.

No és itt van a közelben T. Gy., a költő. Civilben kalóz volt. Busa basa – Velencében így szólították. Moszkvában cárevicsnek. Állítólag annyira szerette, ám terrorizálta a nőnemű lényeket. Fárosznak született – bevilágítani a tengereket. Kalandozásait világnagy költeményeiben örökítette meg. Aztán vagy húsz éve megismert egy törékeny fiatalasszonyt.

Sokáig nyúzta. Sokáig húzta. Kitörni próbált: új és új nőasszonyokat, kalandokat fölhajtani a nagy vizeken. Ha – ha – ha. Törékeny partnere kibírta. A kalóz tizennyolc alkalommal el akart szakadni tőle – sikertelenül. Ui. Nem bírt csalódni a törékenyben. Az asszony nem is rokkant bele – ő rokkant bele az asszonyba.

Most egy szigeten ül. Egy kertben. Egy rögön. Nem hajózik, ellenben 100 kiló. A törékennyel együtt 200. Híznak – rendületlenül. A boldogságtól. Igaz, a kalóz már csak gukkerral nézegeti a messze elúszó ködhajókat, melyek feltehetőleg gyönyörű rablányokat szállítanak. Aztán nehézkesen fölkel, konyhába döcög, hogy felvágja az aznapi két és fél kiló sertéskarajt. Néha még költ, legutóbb a Tök és rántott velő című poémáját ajánlotta élete párjának – emlékül. Átszellemült vigyorgással mumifikálódott arcán.

Ezek enyhe példák, sorolhatnám reggelig.

Félreértés ne essék: nyomorult férfiaink boldogok. Minek ide technika, huszadik század, egyenjogúság? Nőtársaik – átesve a modern civilizáció egyenjogúsítási parlament-gyermekbetegségein – uralkodnak. Halkan, gyerekestől, szexuálisan vagy intellektuálisan, önfeláldozóan vagy magyarosan, kivirulva vagy klimaxosan, anyagiasan vagy platonikusan, csúnyán vagy szépen uralkodnak örökkön-örökké. Na, nem mondom, hogy ámen.

Antibébi

– Szép, fehér, kerek, élettelen… Mi az?

– Tabletta. Azt szedem az élet ellen.

– Jó felelet. Nyert kettőszázötven forintot. Választhat: A Playboy 3 szolidabb száma, vagy a Sík-Schütz imakönyv antikvár példányának fotomásolt részlete: „Ima a kis dolgok művészetéért…”

 

Két lány beszélget.

– Szeded?

– Naná!

– Használ?

– Ne is mondd! Dehogy. Háromszor voltam a nőgyógyászaton!

– Svájci kell, te mafla!

– Nincs valutám!

– Nem tabletta kell. Ember.

– Az pláne nincs.

– Akkor csak szedd ezt a magyart.

 

Pszichológiai jelentés:

„Az antibébi-tabletták kísérletezés alatt állnak. Jó kilátásaink vannak. A laboratóriumban szinte százszázalékos eredmények… születtek. A fehér egerek statisztikája csökkenő tendenciát mutat. Alig van mivel kísérleteznünk…”

 

A budai Te meg én presszóban halk hangú fiatalasszonyok énekelnek visszafogott zongorazenére, néhány Hubertus mellett:

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

 

Lakáshivatal.

HIVATALVEZETŐNŐ Most ne ezen vitatkozzunk. Én nem tudom az UNESCO egészségügyi irányelveit megtárgyalni. Nem élünk Indiában! Két szoba, vagy három szoba? Erre tessék nyilatkozni!

FÉRJ Kérem… Rajtam nem múlik…

FELESÉG Rajtam sem. De nem tudjuk kiszámítani. Mi már az ötödik ötéves tervben elszántuk magunkat! De semmi eredmény! A tabletta leállított engem! Fölkavarta a hormonháztartásomat!

HIVATALVEZETŐNŐ Rendben van. Egyezzünk meg. Előirányzom: szoba-konyha, alagsor. Megfelel?

 

Orvosnál.

ASSZONY Kérem… Szétment az egész testem… Tessék megnézni…

ORVOS Dehogy nézem! Mi volna, ha minden betegemet megvizsgálnám?

ASSZONY De! Tessék csak megnézni! Leveszem a bugyimat is. Ilyen voltam én? Karcsú derék – manökennek készültem –, kiugró mellek, a pulóveremet is kiszúrták… tessék megnézni.

ORVOS Ezek?

ASSZONY Visszafejlődtek! Tetszik tudni, nekem milyen melleim voltak?

ORVOS Na, ne vicceljen!

ASSZONY Uram! Ezek az én melleim? Hormonháztartás! Mire megyek ezekkel?

ORVOS Öltözzön fel!

ASSZONY Horpasz a hasam! A vállaim duzzadtak! A lábszáram megvastagodott! Kinek kellek így?

ORVOS (asszisztensnőnek) Leírni. Értesítse a Biztosító Társaságot. Keressék meg a Gyógyszerkémiai Vállalatot! Szemérem utca 10. Azok fizetnek.

 

Halk este. Finom zene. Férfi átkarol. Nő – gyöngéd. Ajakcsók. Bizonyos légzésritmus. Fölfokozódó.

Fogak közt szűrt morajos férfihang: – Bevetted?

Lágy válasz: – Még nem…

Férfi – megütközve körülnéz, látja a széttárt paplant, a hunyorító kakukkórát – energikusan fölveszi az alsónadrágját. Távozik.

 

– Na… Engedd…

– Édes vagy. Mindjárt… – Tapogatózik az éjjeliszekrényen.

– Mit keresel?

– Téged! – Alélt hang. – Mindjárt… Megvan! Csak hozzál egy korty vizet…

 

A szerelemnek száz kapuja van. A szem, a szem villogása… egymásba mélyedése… pillanata… Az illat megkülönböztető árja. A kéz combmatatása… a száj csókdadogása…

– Wander… Chinoin… Gyere… Tökéletes!

 

Ifjú lány naplójából:

„A középkorban trubadúrok énekeltek… Lent pengetett a lovag, fönt sóhajtott a lány… Villant a fejükben a fény…

Most csak allergiám van. Meg kell beszélnem doktor Samayval, ne térjek-e át egy másik antibébire? Csupa pattanás az arcom. A metrón is furcsán néznek. Teletömtem magam antibébivel.

Kértem az NDK-ból Florena arcvizet. Az elmulasztja a pörsenéseket. Ez a szerelem? Inkább ne tegyenek magukévá… ha ilyen borzalmas! – Bár, jó lenne”…

 

Névtelen levél.

„Két éve szedem az antibébi-tablettákat. Kicsit megváltoztam. Negyvenhét kilogramm voltam, nem szép, de karcsú lány. Most hatvanhét vagyok. Rendszeresen szedem a tablettákat. A Magyar Nemzetben is hirdettem. Nem cigarettáztam, talán az is baj. De szedem, szedem az előirányzott tablettát. Öröklakásom van, két szoba összkomfort. Várjak még”?

 

Elszánt feleség:

– Annyira örültem, amikor a tablettákhoz jutottam. Használt! A férjem rendesen dolgozik, időben hazajár, nem iszik. Felépítettük a mi kis otthonunkat. Bojler is van a fürdőszobában, rendszeres, kielégítő házaséletet élünk. (Heti másfél.) De a második tartásdíj kicsit megzavart. Alig jövünk ki a jövedelmünkből. A másik hölgy – nem szedhetné? Olyan jó tabletták vannak.

Úszó lányok

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent megtud az ember, a szabad úszó.

– Terhesnek kell lenni… És kész.

– Ma? Amikor nekünk kell védekezni?

– Ne játszd meg magad! Én is így mentem férjhez. Huszonegy se vagyok. Megmondod, terhes vagy. Védekezés ide, védekezés oda, attól betojnak. Vagy meghatódnak. Na gyere, ússzunk még egy fordulót.

De nem kell ezért a tanácsért az uszodába menni. Közeli ismerőseim családjából csak a közelmúltban négyen verekedték be terhesen magukat a házasság – ha nem is révébe – uszodapartjára.

A fiatalkori, szerelmeskori terhességtől a legtöbb férfiú megriad.

– Terhes vagyok – mondja a lány félévi intenzív és elcsukló hangú együtt hálás után, szerényen a dívány szélén ülve, két fényes térdét szemérmesen összezárva, míg a fiatalember lelkesen rohanna az esti műszakba vagy az esti műszaki egyetemre, izzadt ingét magára kapkodva, de megáll a kapkodásban.

– Terhes?

– Az. Mondom.

– Kitől?

– Szemét alak vagy. – Legtöbbször ez a válasz. Mire a férfi abbahagyja a nedves ing fölkapkodását, és odaadóan visszafekszik reszketeg társa mellé, hogy ismét teljesítse férfiúi kötelességét, és bebizonyítsa hiszékenységét, de a lány durcás ajakkal ellöki. – Ugyan… hagyj. Most komoly dolgokról van szó. Most akarsz?…

A férfiú felkönyököl.

– Ne viccelj. Mióta?

– Két hó.

– Miért nem szóltál?

– Most bizonyosodtam be. Szólok.

– Aránylag időben vagyunk. – A férfiú megint öltözik. Aránylag csönd. Aránylag a lány nem mozdul, fényes térdeit összezárja.

– Aránylag szeretsz – mondja.

– Ne hülyéskedj!

– Nem hülyéskedek. Bennem nő, nem?

– Mi?

– Mi? Szemét alak vagy. – A fiú leveti már száraz ingét, és visszafekszik, hogy kiengesztelje az elvétett szót. A lány durcás ajakkal ellöki.

– Ugyan, hagyj… Most akarsz?

A fiú felkönyököl. Az ingért nyúl.

– Ne haragudj… Még lehetne tenni valamit…

A lány már nem törődik összezárt térdeivel, szétveti, kiabál.

– Tudtam! Ez jellemző rád! Nem elég, hogy terhes vagyok, hogy bennem nő, most egyszerre vessem alá magam… Miért? Nem akartunk együtt élni? Nem akartunk közös gyereket? – Tiráda. A fiú bűnbánó, lehorgasztott fejjel ül. – A szerelem csak közösülés? Akkor lefekhettem volna Janival is. Nem volt rossz srác, méghozzá szőke is volt. Mi, azt hittem, egy életre… – Némi könny. A fiú leveti csontszáraz ingét. Lefekszik, átkarolja tomboló párját.

– Megbeszéljük – súgja szerelmesen, de a lány duzzogó ajakkal eltaszítja.

– Ugyan… Most akarsz? Mikor… mikor az életünk végpontra jutott?

A fiú felkönyököl. Hangja Szokratész és Seneca bölcs keveréke. Inge félúton.

– Tudod, hogy csak kétezeregyet fizetnek… Tanulni szeretnék… És katonának visznek… – Duruzsol.

– Hát éppen ez az! Nekem se öröm… épp most? Én vagyok a hibás? Egyedül csináltam?

– Ne ess kétségbe… Igazad van. Ketten vagyunk. Elvégre ezt is akartuk… Mért? Nem tudok továbbtanulni, ha házasok leszünk? Még szervezettebben! Azt hiszed, elhagylak? Ez a miénk! A mi szerelmünk… – leveti a sivatagszáraz inget, vigasztalóan lefekszik a könnyező lányka mellé. – Ha Isten is úgy akarta… – átöleli a félszeg, remegő testet. Az durcás ajakkal melléfekszik.

– Ne… most csak feküdjünk.

– Ne bolondozz. Most már mindegy…

A lány fölpattan. Összezárja fényes térdeit.

– Mindegy?

– Nem arra értettem.

– Szóval ennyit jelentek? Ó, Istenem! Hogy hova tettem az én… (van, aki megmondja magyarul) eszemet? Hát, ha tudom, hogy ilyen vagy, Janinak kétezernégyszáza volt, csak nem akart gyereket…

A fiú felkönyököl, alig bírja a könyöklést.

– Ne ordíts. Tudod, hogy szeretlek. Azt mondtam, mindegy, hogy mikor jön a gyerek. Azaz, nem mindegy, hanem lényeges, hogy épp most… kettőnk… mi… – lemarja magáról a papírszáraz inget – igen… te… Azt akarom, hogy gyerekünk legyen! Elveszlek… Hát ezt akartam! És Isten is ezt akarta…

A lány durcás ajkait szétvonja.

– Na… ne… Várj… Hát már megvan… Én nem akarlak kényszeríteni… Te… Isten vagy… Isten!

Snitt. Sztárfotó a Bartók Béla úti OFOTÉRT-ban. Egy rövidre vágott hajú katona-civil isten s egy durcás mosolyú menyasszony. El van véve. A Villányi úti templomból orgona, a Parkszínpadról olcsó beat hallatszik.

 

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük fölött fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó.

– Lakás nélkül ne add oda magad… Lakás. És egy kocsi.

– Nem várnak. Azonnal meg akarják kapni. (Általános tárgy, ők tudják, miről van szó.)

– Na. Azt odaadhatod. Csak lassan. Én is úgy adtam oda. (Mintha egy dalt idézne.) Hat évig jártunk együtt. Kéthetente egyszer. Lakást szereztek a szülei. Elcserélték a sajátjukat két kisebbre. De én a kocsihoz is ragaszkodtam. Igaz, csak Trabant, de az is autó.

– Ne mondd! – mondja a tapasztalatlanabb (kettővel alatta járt a gimiben, most újra tanul, mert a biológiát egy apácából lett lelki tanárnő tanította).

– De! Minek sietni? Ezt ki kell osztani, mint a felvágottat. És meg is kell ízlelni. Próba ez. Nem hallottál… még a negyvenes években a svéd próbaházasságokról?

– Együtt élnek? – suttogja nedves ajakkal a fiatalabb.

– Miért? Ezt is folytatjuk. Csak anyagi biztonság mellett. Az öregek a jó fejek. Tudták, hogy férjhez kell mennem? Hogy menjek férjhez? Egyszerűen szerelemből? – Nagyot nyel a vízből, rosszul vette a levegőt. Hukk. – Szeretem én. Nincs vele semmi bajom. És ki kellett járnia az egyetemet. Én tudtam várni, ha ő tudott. Jó a kégli, kétszobás, a Pasarét dűlőjén. Megszoktuk egymást, nem érhetett meglepetés. Mért? Aztán maradtam volna frigid? Olvastál a frigid nőkről. Életük végéig se sikonganak. Biztosra akartam menni. De nem a füvön. Lakásban. Legfeljebb autóban. Most mind a kettő megvan. És ha elválunk, vagyonon belül vagyok.

– Min belül? – kérdezi fuldokló kíváncsisággal a fiatalabb.

– Vagyonon. Bármikor újra kezdhetem…

– És gyerek?

– Hülye vagy. Első a parti. Gyereket attól akarok, akit szeretek. Ráérek, nem?

És elúszott.

 

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz. Szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó.

– Huszonöt évesen férjhez menni? Marha vagy. Szerelem, szerelem… És addig? Parlagon?… Tudni akarom, mit tudok. Mit érek. Negyvennyolc az illető… Az illetőm. Igazgatóhelyettes egy belker vállalatnál. Nem kötjük le magunkat. Mindenem megvan. Ezem is, azom is…

– Úgy érted?… – kapkodta a vizet a nála két évvel fiatalabb, huszonhárom.

– Úgy.

Tempóztak.

– És… elvesz?

– Ha elválik… Nekem így is jó. Mi hiányzik? Szabadok a vasárnapjaim. Mit kezdenék két gyerekkel? Elsején Görögbe utazunk, kiszállás. Diaképek…

– Lefényképezett?

– Le. Harminc képet csinált rólam tavaly az Adriánál. Nincs rajtam semmi.

– És megmutatja? – Fuldokolt a fiatal. – Hogy mutatja meg… a feleségének?

– Ne légy naiv! Azt mondja, Pulában vásárolta a diákat egy utcanőről. Ott meztelenek a manökenek, te buta! – És éles karral belevágott a víztükörbe.

 

Egy siklótestű lány úszik a Fedettben, feje körül fényes glória lebeg, nyúlánk alakja körül ikraként bugyborog a víz – szép. Tempózik, hasítja a vizet. Mellette jó testű srácok, férfiak úsznak, ráfröcskölnek, ő úszik tovább. Az uszodában reggel nagy a csönd. A víz sistergése hallatszik. Telik az idő. A nyár, a lassú ősz. A lány karjaival szeli a vizet, a súrlódás mintha azt susogná, soha, soha. Mintha sás között úszna. Kimászik a partra, combjáról csorog a víz. Egyedül van. Törülközik.

Férfiak – nőkről

– Mit szeret rajta?

– Ne hülyéskedjen. Ki mondta, hogy szeretem? Vele élek. És ha szeretem? Olyan nincs?

 

*

 

– Csókolóznak?

– Jaj! A fiatalok nem is tudják, miben élnek. Ott föl sem merül az érzés. A fog – fog, a pihe – pihe, a száj barackvirág. Maga is tudja. Hiába hülyék a fiatalok, de ezt érzékelik. A csók természet, elvegyül benne az ember, elvész benne az ember, mint az illatárban. Vagy nem?

– Én már nem emlékszem.

– Akkor meg mit kérdezi?

– Csak információképpen.

 

*

 

– Hogy kezdődött?

– Mindig ugyanúgy.

– Éspedig?

– Szerettem valakit, együtt éltünk, betelt; elváltam. Újra nősültem.

– Aztán?

– Szerettem, együtt éltünk, betelt, elváltam. Újra nősültem.

– Jó ez így?

– Jó, jó. Honnan tudjam? S különben is. Lehet, hogy fordítva volt. Szerettek, együtt éltek, betelt, elváltak. Nem mindegy?

 

*

 

– Mondja, mi volt a legnagyobb kalandja?

– Fölszálltam a 39-es buszra. Akkoriban az lejárt a városba. Sárga, hatalmas aktatáskát cipeltem, benne rengeteg könyvet, akkoriban olvastam. Meg könyvtárba jártam dolgozni, este fél tízig. Ahogy tudtam, letéptem a munkahelyemről, megvallom, ott is nők közt dolgoztam, bár ideges és beteg nők közt, de a munkatársaim nem voltak betegek… gondolhatja. No, ott volt egy alacsonyabb orvosnő, egyébként érdekes jelenség, erőszakos, de szép lába volt, mohó szája, imbolygó nézése, na, azzal időnként lefeküdtem, tudja, én nem vagyok kalandor, éreztem is valamit, tulajdonképpen irigylem is azokat a férfiakat, akik úgy ukmukfukk hanyatt vágják a nőt, hogy gyere kisanyám, a nő, ez a kis orvosnő valahonnan a Felvidékről származott, kis bajusza is volt, de ez mellékes, otthon mindig tartott savanyú gombát, azt hiszem, nem is ő, hanem az anyja tette el télire, én azt nem tudom magának elmondani, micsoda pazar gomba volt, vékony ecetes hagymával, borssal, babérlevéllel elegyítve… szóval, látja, azt szerettem, azt a gombát, de mondhatom, volt ott egy másik orvosnő, olyan cigányos, kimondottan gyönyörű, nem titok, gyönyörű volt, persze az arca elsősorban, sokan mondták is, nem értik, hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű az arca, mint egy madonnának, én sem értettem, szemei félig leeresztve, mintha éppen nem nézne, vagy elájulna, de csak egy pillanatig, aztán tovább villant, mint a fecske, miket beszélek, marha vagyok, dehogy fecske, egyszerűen tovasiklott, és ez a leeresztett szemhéj megtévesztő volt, mert olyan ártatlanná és megadóvá tette, pedig ez nem egészen felel meg az igazságnak, de nem is ezt akarom mondani, hanem hogy amikor megszöktünk vele, és a vonaton robogtunk már, akkor kidobta az ablakon a piros kalapját, az meg csak szállt a szélben utánunk, mert ilyen volt ez a nő, azt a kalapkát nagyon szerettem, de volt ott egy gyógypedagógus, meggörnyedt, lelkét egészen a csontgerincéig befele gyűrő kis vörös hajú lány, a haja szinte tövig le volt vágva, ahogy ült a fotelben előttem, olyannak tűnt, mint a Szerelmem, Hirosima című filmben, biztos látta. Emanuelle Riva ott lenn a salétromos pincében, ahogy ijedten tapogatja a falakat, na, ilyen volt az a lány, persze hogy szerettem, arra pontosan emlékszem, hogy még a medencecsontja is kiállt, a hasa egészen behorpadt, olyan sovány volt, de egyszer a „Godot-ra várva” Beckett-darabot néztük meg, őrjöngtem az élvezettől, annyira szerettem a Godot-t, de nem ezt akartam mesélni, mert ez csak a munkahelyemen volt, és onnan igyekeztem lelépni, hogy dolgozni tudjak a könyvtárban, azért álltam a buszon, és egy fiatal szőke nő nézett rám – éles szép szeme volt, izgalmas szája, vagy én néztem rá, egyébként ma már tökéletesen mindegy, na, érti, szóval néztünk, beszédbe elegyedtünk, elutaztunk vidékre, lefeküdtünk, fölkeltünk. Találkoztunk, elvesztettük egymást, visszatértünk, ittunk, szerettük egymást… szóval… aztán beértem a könyvtárban, egyedül voltam… a könyvekkel… az felejthetetlen volt.

– Maga átdob engem. Ennyi nő után… A könyvek?

– Nem. A várakozás.

 

*

 

– Hé, hé…! Álljunk meg! Maga csak itt faggat engem! Mindent kiszed belőlem, s maga egy szót se szól?

– Mit szóljak?

– Ne tettesse magát! Szerette a nőket, nem?

– Szerettem, hogyne szerettem volna.

– Maga jó külsejű ember, ne affektáljon. Nem ment bele?

– Belementem, hogyne mentem volna bele.

– És?

– Mit és? Volt egy nagyon szelíd, csinos barna lány, Kecskeméten. Egy érdekes, vonzó, alacsony asszony, fekete hajjal, intelligens volt, itt Budapesten. Egy tüzes szemű, vékony szájú, kissé egzaltált asszony, ez is Budapesten. És egy leheletvékony fiatalasszony, különleges természettel, ez is már itt Budapesten…

– És hogy volt? Meséljen már!

– Mit meséljek? Mind a négyet elvettem feleségül…

 

*

 

– Maga mit szeretett legjobban a nőkben?

– Nem is tudom. Talán, hogy szeretnek.

 

*

 

– Mondja, megbánta valamelyik ügyét?

– Ügyemet?

– Hát kapcsolatát…

– Most is vannak kapcsolataim. Sok barátom van.

– Viszonyát, ha jobban tetszik.

– Viszonyom csak az államosításhoz volt. Államosították a vendéglőnket.

– Ne marháskodjon. Nődolgát?

– Megbántam? – Négy feleségem volt.

– Akkor rosszul kérdezek. Szerelmét.

– Ja. Volt egy gyönyörű asszony. Színésznő. Csodás tehetség. Áradt belőle a delej. Tudja, amit delejnek mondanak. Játszott a darabomban. Talán ő is kedvelt, sétáltunk, vártunk. Valami készült, az biztos. Föl voltam dobva, mondhatom. Elkábított a közelsége.

– Beleszeretett?

– Nem mertem.

 

*

 

– Mit tart a legveszélyesebbnek nő és férfi közt?

– Nézze… Kettőt. Az egyik, ha tudják egymásról, hány szeplőjük van.

– És a másik?

– Ha nem tudják.

 

*

 

– Mondja, maga szerint mi a leglényegesebb férfi és nő között?

– Tudja isten. Talán az első látás.

– És az intellektus?

– Na ja. Az intellektus.

– És az ágy? Az semmi?

– Dehogyis! Az ágy. Nagyon fontos.

– És a huzamos kapcsolat?

– Az nagyon lényeges. Perdöntő. Az idő próbája.

– Akkor mi, az isten áldja meg!

– Nem tudom. Ez csak a negyedik házasságom.

 

*

 

– Maga nyitott házasságban él?

– Nem. Zártban.

– Ne mondja. És az milyen?

– Nem tudom. Ma már nem tudom. El vagyunk zárva – egymástól.

 

*

 

– Ha visszanéz…

– Nem nézek vissza.

– Miért?

– Félek.

 

*

 

– Nem váltogatta túl gyakran a partnereit?

– Én? Dehogy váltogattam! Mit képzel rólam?

– Hát olyan sok nőről mesélt. Arról az alacsony orvosnőről, aztán a madonnaarcúról, aztán a piroshajúról, meg a buszon a szőke nőről…

– De nem egymás után!

– Hanem?

– Egyszerre.

 

*

 

– Szeretne találkozni a régi szerelmeivel?

– Dehogy szeretnék.

– Már nem szeretné őket?

– Dehogynem. Csak már magamat nem szeretem.

 

*

 

– Mondja, kit szeretett maga igazán?

– Kit szerettem, kit szerettem… A szerelem nem egyszerűen személynek szól…

– Személytelen?

– Ki mondja, hogy személytelen? Éppen nagyon is személyes… Csak akkor jön létre – a többi kis erotika. A szerelemhez nyitott személy kell, szabad személy. Olyan ez, mint az atomrobbanás, valami irtózatos szabad energia szabadul föl, ahogy két személy találkozik.

– Melyik volt az?

– Honnan tudjam? Hát fölrobbantam?

 

*

 

– Ha elölről kezdené…?

– Nem lehet elölről kezdeni. Egy egyéniség velünk jön a halálig, beivódik a fantáziánkba, a gesztusainkba. Egy ölelés a csontjainkig hatol, aztán már úgy tartjuk a gerincünket. Egy nyári délután előttünk jár egy íves láb hófehér, magas sarkú szandálban, és végigjön az őszön is. Egy szem a szemünkben marad, rárakódik a szemlencsénkre, a szemlátásunkra…

– Akkor mit csinál?

– Szemüveget hordok.

 

*

 

– Maga csak gyalázza itt magát. Aki ennyire ismeri a hibáit, annak tudnia kell változtatni. Bölcsen rájött, hogy keres valakit, aki nincs. Részleteket talált a nőkben, de azok nem állnak össze egésszé. Látja, hogy elroncsolja a kapcsolatait, és maga is elroncsolódik. Mintha valami rettenetes bújócskát folytatna egyik bokorból a másikba, egyik erdőségből a másikba, valami irgalmatlan rohanásban. Noha tudja, hogy az a vad, amit hajszol, talán nem is a nőkben van, hanem magában. Hát mit csinál?

– Folytatom.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?

 

*

 

– Na, maga se panaszkodhat a négy házasságával. Nem mondhatja, hogy tökéletesre sikerültek. Levonhatná a konzekvenciákat.

– Le is vontam.

– És?

– Folytatom. Én csak egy ember oldalán tudok élni.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?

Elárusítónők

(Két tizenhét éves KÖZÉRT-eladólány, a tejespultnak dőlve elmerülten beszélget. Egy öregúr közelít hozzájuk, lassan, kenyeret kérne. Erzsi beszél Ágihoz, figyelembe se veszik az öreget. Ági gondolatai úsznak a levegőben, az öreg előttük tátog kenyérért. A kép kegyetlen és kedves. A lányok fehér miniben, hol a lábukat nézik, hol egymáshoz fordulnak, igazítanak valamit a ruhájukon, hajukon.)

 

ÁGI (gondolat) Hű, de fülledt meleg van. A lábam belepüffedt ebbe a vacak magas szárú cipőbe. Mi vagyok én? Ápolónő? Nem tudom, Pista mit fog szólni a lábamhoz… Még jó, hogy Erzsi beszél itt nekem…

ERZSI … És képzeld… Azt hiszed, el akart vinni? Dehogy. Lesötétíti az ablakot… Hát nem is látok… közben! Azt se tudom, ki az. Én táncolni akarok… Ő meg… Tudod. A harisnyát se akarja levenni. De közben egész rendes cuccot hozott Olaszból. Fenékbugyit, ismered… Amelyik…

ÁGI (gondolat) Jön. Idejön. Cammog. (Az öregúr kinagyul, mint egy torz plakát, ráncosan.) Az arcomba néz. Kenyér. Hogy van-e kenyér? Érdekel engem? Ilyen korban már meg lehetne halni. Mire vár? Kenyérre? Meg se tudja rágni… (Az öregúr szája látszik, ahogy némán motyog.) Apám ilyenkor már rég meghalt… rendesen. Ideáll. Tátog. Biztos, hogy van-e kenyér. Jó, hogy bele nem zuhan az üvegek közé. Rakosgathatnám. Még jó, hogy Erzsi…

ERZSI Nem akarok… így… Képzeld… Hát, mi vagyok én? Azért, mert a közértben dolgozom? Egy senki? Vacak külföldi cigaretták… Fojt… Unom, na. A harisnyát se akarja levenni…

ÁGI (gondolat) Kenyér… Kenyér. Itt van az arca előttem, tátogat, a nagyapám lehetne. Egy nagy szalámival kéne betömni a száját… Akkor elhallgatna. Nem bírok már állni. Pista szorongatja a lábfejemet, megint azt fogja mondani, milyen püffedt. Nem tehetek róla. Mit akar, 3,60-ért? Kalácsot? Bevág a cipő. Az orrából lélegzik. Pista nem szereti, ha az orromon át lélegzek.

ERZSI Tudod, hogy szeretem… De mindennek van határa. Ennyire sietni. Nem. Csinálja nélkülem. Rám tapad, mint a kullancs. Elmúlik az egész fiatalságom…

ÁGI (gondolat) Elém lép. Kedves akar lenni. Ne legyen kedves. Öreg trotty. A presszóban szürcsöli a feketét, mert délután lezuhan a vérnyomása… Nem csoda, ha az öregeket régen kivégezték… A haja ritkás… Agyon kéne csapni. Kenyérért kunyerál, ötkor, szombaton. Ötödször mondja.

(Hangosan.)

Nincs kenyér. Jó, hogy nem éjjel jön kenyérért. Elfelejtettem, az a legkönnyebb… Mi lenne, ha én is elfelejteném, például? Magának tartsunk nyitva? Nem hoznak már. És megyünk haza. Mit gondol? Magáért álldogálunk itt estig? Maga idejében fel tud tápászkodni! (Kiabál.) Semmi dolga! Jöjjön idejében! Hiába nézem, ha nincs… Vegyen, ahol tud. Ne engem maceráljon. Megvan a magam gondja. Legföljebb kalács. Tegnapi. Én nem tehetek róla, ha beletörik a foga. Nincs kenyér. Nem is lesz már… Kikérem magamnak… Nem magának vagyunk itt. Nincs kenyér!

Szerelmi tangó

– Érdekes. Én mindig azt képzeltem, hogy kettesben alszol… Meghitten…

– Nem.

 

– Maradjak itt a másik ágyban?

– Baj?

– Nem. Csak szólj.

– Majd hülye leszek.

 

– Mire gondolsz?

– A plafont nézem. Eszembe jutott a piros bőrpapucsom. Abban futottam a strandon.

– Nem is láttam.

– Ja. Nem most. Négyéves koromban.

 

– Szeretted a feleségedet?

– Persze.

– Miért hagytad el?

– Nagy szavak.

– Engem is el fogsz hagyni?

– Persze.

 

– Azt képzeltem, sok barátod van, azokkal beszélgetsz, összejösztök… Hogy komoly dolgokról beszéltek.

– És?

– Hát azokról beszéltek?

– Nem. Iszunk. Kezünk az asztalon.

– És?

– Jó így együtt.

– Közösen vállalva… az egészet. Amiért éltek?

– Á. Nem nézünk egymás szemébe.

 

– Azt hittem, rengeteget dolgozol.

– Nem lehet állandóan dolgozni.

– Hát… mikor?

– Amikor kell.

– És mivel foglalod el magad?

– Veled. A száddal, a fogaiddal, egyszerűen a testeddel, nevetéseddel…

– És?

– Arra gondolok, hogy elviselhető vagyok, emberszerű, nem egy szörny. Ez olyan nagy munka volt. És mindig félek, hogy visszaesem.

 

– Meg kéne növeszteni a hajadat.

– Minek?

– Hogy olyan légy, amilyen voltál.

– Az jobb?

– Á.

 

– Nem könnyű velem. Szomorú vagyok.

– Á.

– De, de. Érzem. Húzlak, mint a súly.

– Van még abból a szalámiból?

– Adok. Nesze. Valahogy… Értesz engem?

– Értelek.

 

– Én nem néztem magamat soha a tükörben.

– Nem?

– Nem. Arra gondoltam, majd néz valaki.

– Sikerült.

 

– Mindent odaadok.

– Mindent?

– Nem sok. Tudom.

– Sőt.

– Van valakid rajtam kívül?

– Van, van.

– És ezt csak így mondod?

– Hazudjak?

– Vele is lefekszel?

– Le.

– Akkor mért kellek, azt mondd meg!

– Hát… rossz egyedül.

 

– Szereted a virágokat

– A virágokat?

– Igen.

– Hol? A réten, a szobában, a kapu mellett?

– Gondoltam, hogy nem szereted.

 

– Be vagy jelentve abba a lakásba?

– Melyikbe?

– Ahova írok. Ahol laksz.

– Nem, nem vagyok.

– Hogy lehet? Nem szólnak?

– Nem. Csak ott vagyok. Elnézik.

 

– Melyik párt tagja vagy?

– Én? Semelyiké.

– Mért?

– Nem tudom.

 

– Mik azok a karikák a szemed alatt?

– Szeretlek.

– Így? Otthon? Egyedül?

– Így. Otthon. Egyedül. Vagy mással.

 

– Gondoltál rám?

– Még álmomban is.

– Hogyan?

– Te… ott álltál a parton, nekidőltél a korlátnak, alig sütött a nap… A hegy mögül zuhant ki… folyt, mint az olaj. A víz bőrös volt, szép, dermedt, mint egy hunyt szem. Kocsi ment arra. Sárga kocsi, zörgő kólásüvegekkel, csilingeltek…

– És én?

– Te… te…? Azt elfelejtettem.

 

– Voltál szerelmes?

– Voltam. Csak kellett lennem.

– Kellett?

– Hát, biztos voltam.

 

– Rögtön fölismertél?

– Rögtön.

– Hogyan?

– Hát… Jöttél a reggelihez… Köszöntünk… Hajad kétoldalt előreugrott. Lányos térd.

– És?

– Jöttem én is. Leültem.

– Nem is reggeliztünk együtt soha.

– Tényleg? Kár.

 

– Írjak neked?

– Ne. Kösz. Mit írnál?

– Hogy… szép volt. A buktatók, a torkomban a gombóc, a szép part… még az a nyavalyás kilincs is.

– Nem… Minek?

– Jelt adni… Hogy vagyok… Lehetek…

– Jel? Inkább szeress.

– Távolról?

– Mindegy. Csak szeress.

 

– Hiszel a filozófiában?

– Nem, nem hiszek.

– Semmiben?

– Hát… a filozófiában nem.

– Hogy értelme van… rendje… oka…

– Inkább következménye.

 

– Figyelted, hogy nézett ránk az az öregasszony? Az a nagy testű, a szűk kék ruhában…

– Nem figyeltem.

– Látszik rajtunk.

– Látszik.

– Baj?

– Á. Ez a legkevesebb.

 

– Nem hoztam magammal semmit.

 

– Jól alszol éjszaka?

– Az ablakot nem tárom ki. Félek, hogy berepül valami lepke. Az arcomra száll… A fejemre húzom a párnát…

– A falnak fordulsz?

– A falnak. Jobban mondva, a falvédőnek.

A látogató

(Idős asszony gyászra hangolt szobában. Fátyol az asztalra vetve, a fogason fekete kabát és kalap. Az asszony nehézkesen lépked, talpig feketében, kis idétlen csipkegallérral à la Rembrandt. Nem szomorú, csak meggyötört. Bokája fölött megvizsgálja fekete harisnyáját – lefutott-e. Legyint. Az asztal alacsony kétoldalt – szemben velünk – mély fotelek. Az egyikhez vándorol, kezében egy selyemkendőt gyűröget. Aztán maga elé néz félrebillentett fejjel. Somfai – nagymagas, idős ember, bekecsben, téli kucsmában, olyan, mint egy fogoly – bejön. Az asszonyra néz, hogy szól-e. Leül a másik fotelbe. Gyanakodva s hirtelen fordítja a fejét, aztán előre. Háromszor, mint egy némafilmben. Hosszan tart ez a játék. Karjában vastag hegedűre emlékeztető csomag, durva papírba burkolva.)

 

ASSZONY Tegye le.

SOMFAI Ide hoztam?

ASSZONY Biztos. (Bizonyára.)

SOMFAI Leteszem. (Tartja a csomagot. Csönd. Megint megnézi magának az asszonyt, aztán vissza. Szólna. Csönd. Az asszony is megnézi, nem szól, előrefordul. Csönd.)

ASSZONY Hentes?

SOMFAI Nem. Nem vagyok az. (Gyorsan válaszol.)

ASSZONY Hol dolgozik?

SOMFAI Kikészítőgyár.

ASSZONY Óbuda?

SOMFAI Az.

ASSZONY Selyem?

SOMFAI Az.

ASSZONY Munkás?

SOMFAI Az.

ASSZONY Milyen?

SOMFAI Betanított.

(Csönd. A férfi az asszonyra néz, figyeli. Aztán előrefordítja a fejét. Hirtelen fejmozdulatok ezek.)

ASSZONY (ránéz) Mi akart lenni?

SOMFAI Hentes.

ASSZONY (előrefordítja a fejét) Mért?

SOMFAI Nem tudom… (Egyetlenegyszer tűnődő a hangja.) Talán a hús… (Izeg-mozog a csomaggal. Csönd.) Leteszem.

ASSZONY Tegye le. (Somfai nem teszi, szorítja a csomagot. Szünet.) Jár moziba?

SOMFAI Én? Soha.

ASSZONY Látta Charles Boyer-t játszani?

SOMFAI Nem, nem láttam.

ASSZONY Leslie Howardot?

SOMFAI Nem. (Rázza a fejét.)

ASSZONY Ingrid Bergmant?

SOMFAI Nem is ismerem.

ASSZONY Akkor mit látott maga?

SOMFAI Semmit. Nem láttam semmit. (Hosszú csönd. A férfi az asszonyra néz, aztán maga elé. Csönd. Sokára szól.) Utoljára húsz éve voltam moziban.

ASSZONY Mit látott?

SOMFAI Támadás hat huszonötkor.

ASSZONY Szép volt az a film.

SOMFAI Szép.

ASSZONY Szép volt benne az a lány.

SOMFAI Az. (Bólogat.) Nagyon szép.

ASSZONY Tetszett magának?

SOMFAI Tetszett. Nagyon tetszett. Nem is láttam szebb lányt életemben. (Kis szünet)

ASSZONY Adjak valamit?

SOMFAI Mit?

ASSZONY Inni.

SOMFAI Á. Rögtön berúgok.

ASSZONY Sokat iszik?

SOMFAI Mindig.

ASSZONY Mért nem hagyja abba?

SOMFAI Nem bírom.

ASSZONY Kár magáért.

SOMFAI Kár. (Kis szünet.) Itt a csomag. (Átnyújtja, az asszony – messze ülnek – nehézkesen átveszi, most ő tartja.)

ASSZONY Hús?

SOMFAI Az. Hús.

ASSZONY Marha.

SOMFAI Disznó.

ASSZONY Sonka! (Élénken, mint aki örül.)

SOMFAI Az, sonka. (Hátratolja a fején a kucsmát, aztán vissza, kis szünet, arcot nem vág.)

ASSZONY (ránéz, aztán maga elé) Fáj a feje?

SOMFAI Rettenetesen. (Színtelenül.)

ASSZONY Adjak gyógyszert?

SOMFAI Adjon.

ASSZONY (kis szünet után, futólag körülnéz a szobában) Nincs gyógyszerem.

SOMFAI Akkor ne adjon.

ASSZONY Mit adjak?

SOMFAI Semmit. (Csönd. Maguk elé néznek.)

ASSZONY Meg tudja csinálni a kályhát? (Tétován mutat a kályha felé.)

SOMFAI (futólag odapillant) Meg.

ASSZONY Akkor csinálja.

SOMFAI Sokat dolgoztam. (Kis szünet, a férfi fölkapja a fejét.) Hol vagyok?

ASSZONY Második emelet kettő.

SOMFAI De melyik kerület?

ASSZONY Tizedik.

SOMFAI Ajaj. (Nincs kétségbe esve.) A tizenegybe kell mennem. Adja vissza. (Visszaveszi a sonkát.)

ASSZONY Nem csinálja meg a kályhát?

SOMFAI Nem. (Föláll, kifelé megy.)

ASSZONY Jöjjön majd… (Elbillen a feje, alvásnak indul.) Beszélgetünk…

SOMFAI Jó… Jövök… (Kimegy, nem fordul meg, csak a kezét fölemeli, mintha intene.)