Mazli a rendelőben

(Nagy szakrendelő üvegfényes hallja. Esteledik. A terem modern és elhanyagolt. Kevesen járnak benne, kabátjukat fölhajtva, köhögve, betegen, magányosan, egy-egy arc. Az esti fényreklámok bevillódznak – BIZTONSÁG – A CSALÁD ALAPJA: BIZTOSÍTÁS –, a nagy neonbetűk beugrálnak az emberek arcára. A forgóajtón vékony, tétova, elnyűtt férfi jön be, vánszorog, de tartja magát. A ruhatárhoz megy.)

DÉNES (halkan) Jó estét. Nem tudom… Nem jöttem-e későn?

RUHATÁROSNŐ (testes, hánytorgatóan jó kedélyű) Jöjjön csak. Itt sosincs késő. Lehet, hogy otthon késő van, de itt soha.

DÉNES Levenném a kabátomat…

RUHATÁROSNŐ Piszok meleg van. Vegye le.

DÉNES (kibontakozik a felöltőből, siralmasan) Nem tudom… (Mintegy magának, fejét csóválva.) Sokan vannak? (Beveri a könyökét az állófogasba.) Au…

RUHATÁROSNŐ Szerencséje lesz. Mondhatnám, mázlija van. Nagyapám mindig azt mondta: mazli. Így, ahogy mondtam, mazli. Láz?

DÉNES Milyen láz?

RUHATÁROSNŐ Engem nem érdekel. Hova?

DÉNES Nem tudom… (Mintegy magának, saját gondolataira.) Nem értem, egyszerűen… Sokan vannak?

RUHATÁROSNŐ (beveszi a kabátot, nagy lendülettel, lesöpri a jelentkező cédulákat) Na, a fene egye meg… Mert annyit vacakol.

DÉNES Nem akartam… (Szedegetik a széthullt cédulákat.)

RUHATÁROSNŐ Nem akartam. Azt a legkönnyebb mondani. Most hogy tudjam meg, mi a sorrend? Hogy a fenében tudjam meg? Olyan fölfordulás lesz, leszúrnak engem… (Szipog.)

DÉNES Na, jól van, jól van… (Csitítja a nőt, a kezébe ad egy tízest, az szipogva zsebre gyűri.) Nem akartam…

RUHATÁROSNŐ A legkönnyebb azt mondani. Mikor gyereket csinálnak is azt mondják… Nem akartam. Utólag. Persze utólag. Hat éve egyedül élek, de tartom magam… Hagyjam el magam, most azt mondja meg? Látom, akik ide járnak; roncsok. Mármint az idegre. Így született a második gyerekem… (Sírósan.) Gazember.

DÉNES (vigasztalja) Ne, ne… Nem szabad elhagynia magát… Rendbe jön…

RUHATÁROSNŐ Essünk túl rajta. Piszkok. Kihasználni a nőt azt értik… Na, maga nem olyan. Hova megy, mondja már.

DÉNES Nem tudom… ha nagyon sokan vannak… Valakivel beszélni szeretnék… (Hirtelen.) De várni nem!

RUHATÁROSNŐ Beszélni? Lelki?

DÉNES (kényszeredetten mosolyog) Olyasmi.

RUHATÁROSNŐ Ideg. Tudtam. Mázlija van. Mazli, ahogy a nagyapám mondta. Egy órája nem adtam ki jegyet. Itt van. Jobb az ideg.

DÉNES Nem az idegre, gondoltam, valami lélek…

RUHATÁROSNŐ Lélek, lélek. Az nincs külön. Ideg, higgyen nekem. És senki sincs ott. (Dénes átveszi a cédulát, elbotorkál.) Első emelet 4. Mazli. (Dénes fölmegy, vánszorog a lépcsőn, megtalálja az ajtót: Idegszakrendelés. Nézi a szöveget. Bólogat magának: ide jutottam. Elvánszorog a padig, leül. Vár. Lehajtja a fejét. Türelmetlen, visszafojtott, szomorú. Néha fölveti a szemét, senki sincs a hosszú folyosón, a rendelés a vége felé jár. Fölkel, bátortalanul kopog. Semmi. Visszaül. Fejét csóválja. Arcát tenyerébe temeti. Fölveti a szemét. Elmegy az ajtóig. Nézi a kiírást. Kopog. Vár. Visszafordul. Kinyílik az ajtó, fehér köpenyes, egészséges, negyven körüli férfi lép ki.)

LÁSZLÓ Mi tetszik?

DÉNES Kérem, az ideg…

LÁSZLÓ Ideg, ideg. Van beutalója?

DÉNES Nem… Csak magam… Magamtól. (László végignézi a nyomorult embert.)

LÁSZLÓ Na. Jöjjön. (Lendületesen előremegy, Dénes csöndesen követi.) Tessék. Üljön le. Röviden.

DÉNES (leül, törődötten) Hol kezdjem? Hogy…?

LÁSZLÓ Ne sajnálja. Bele a lényegbe.

DÉNES Szóval, hogy mondjam? A… régről kellene kezdenem.

LÁSZLÓ Ne. Mostani helyzet.

DÉNES De, meg kell értetni magam… Gyerekkoromban én visszahúzó…

LÁSZLÓ Mi a baj? Azt mondja, ne haragudjon. Akkor kitárul előttem a kép.

DÉNES Nem tudom így, egyszerre… Mélyről…

LÁSZLÓ Értem. Értem a gyerekkori helyzetet. A mostanit szeretném.

DÉNES A feleségem… Nem jár haza. Éjjel. Hajnalban jön meg, hogy mondjam, zilált, szóval, ne értsen félre, én nem gyanakszom, megbízom benne, egyáltalán, mi szabadabban élünk… Intelligens, ha mondhatom ezt. Mély lélek, fogékony… Nincs vele…

LÁSZLÓ (jegyez) Fogékony. Értem. Mióta?

DÉNES Mindig az volt!

LÁSZLÓ Nem úgy… Mióta nem jár haza, mióta érzi, hogy elhidegült?

DÉNES Nem hidegült el! Csak… A mi mélyebb kapcsolatunk… Ő forró. Égető, tele van fantáziával… Csak, most…

LÁSZLÓ Nem bírom! Értse meg, nem bírom! (Kivetkőzve.) Ne haragudjon, ötvennégyen voltak ma nálam. Ötvennégy. Itt a karton. A nővért is hazaküldtem, nem bírta. Nem bírom. Ne haragudjon. Maga jó ember. Megért engem. Kivagyok. Egyszerűen aus! Belebonyolódtam… Belebonyolódtam egy ügybe… ért engem?

DÉNES Kérem, persze…

LÁSZLÓ Lacinak szólít. Sose szólítottak Lacinak, csak régen, kölyökkoromban. Nem bírom! Laci. Én, Laci! Rám tört, negyvennégy éves vagyok, de rám tört, érti? Polgárember vagyok, körülvéve pénzzel, kongresszusokra járok, családom van, de rám tört… Elementárisan (fejét lehajtva, mint a vad részegek, sziszegve), elementárisan! Fölnyitott, mint egy cseresznyét! Mit mondjak?

DÉNES Cseresznyét… (Kábultan ismétli.)

LÁSZLÓ Ért engem. Nem bírom! Ne haragudjon, de nekem is el kell mondanom valakinek! Megvolt az életmenetem…

DÉNES (beletörődve) Életmenete…

LÁSZLÓ Én dolgozom! Angol, német szakcikkeket írok! Most voltam Belgrádban, kiküldetésben… Dolgozó ember vagyok, nem szerelmes! Két gyereket nevelek! Egon most érettségizik, ezt nem lehet bírni! Bocsásson meg… Ennyire rossz az idegállapotom… (Visszagyűri magát.) És mi volt gyerekkorában?

DÉNES Gondolhatja, visszahúzó…

LÁSZLÓ (közbevág) Azt értem! Fertőző betegség, Tonsillitis, elhúzódó appendicitis, polineuritis, carditis… Esetleg agyhártya…

DÉNES Agy?

LÁSZLÓ Nem bírom. Érti? Elmegyünk egy vendéglőbe, olyan, mint egy angyal. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Jönnek. Ő fölényes, érti, mindig fölényes! Mert valaki, azt érzi, hogy valami sikerei vannak, na, nem igazi sikerek, de érti… És elementáris! Mintha új levegőt kapnék! Kiforgatott. Lázban élek. Ezek a zughelyek! Meghitten, mint diákkoromban! Úgy érzem magam; mint egy diák! Ismerte Filippovna Nasztaszját?

DÉNES Hogyne… Filippovna…

LÁSZLÓ Na! Remek! Viharzik! Eldobja, visszaveszi… Bocsásson meg… (Lehajtja a fejét, megtörten ül az aszalnál.) Be kell vennem valamit…

DÉNES Igen… Mit?

LÁSZLÓ Laci! Gyerekek lettünk! (Sírósan.) Érti? (Keservesen.) Beveszek valamit. Adjon egy kis vizet. (Kihúzza a fiókot, csomagolt port vesz elő, Dénes a mosdóhoz megy, vizet tölt egy pohárba, nyújtja.) Én sem vagyok ló.

DÉNES Nem, nem, egyáltalán… (Nyugtatja.)

LÁSZLÓ Ha látná! Mint egy gyerek! Csupa gyerek! Én is! Felnőtt, tudós ember létemre, érti, kongresszuson úgy néznek rám… én meg reszketek, fölhív-e Belgrádban telefonon! Ide jutottam! Nem a mások idegösszeomlását figyelem… A magamét! Roncs lettem!

DÉNES Na… Nem szabad… (Az orvos beveszi a gyógyszert.) Így. Nyugodjon meg. (Leülteti a székre, ő az orvos helyére ül, fél fenékkel.)

LÁSZLÓ Nyugodjak meg? Hát egy perc nyugtom nincs! Bocsásson meg! Nem szokott előfordulni. De magával bizalmat… Üljön csak le. Mi a baj?

DÉNES (visszaül) Talán a gyerek…

LÁSZLÓ (gyötörten) Hány éves?

DÉNES Nem. Nem úgy értem. Ha gyerek lenne… De az ő pályáján…

LÁSZLÓ Mintha köd ülne az agyamon.

DÉNES Hkm… Talán a gyógyszer…

LÁSZLÓ Á, fenéket. Ez semmi. Az egész. Az ő életfelfogása! Szétrombolni mindent, nem nézni semmit. Égni, érti! A teste… Azt hiszi, szép? Most azt mondja meg, azt hiszi, valami gyönyörűség?

DÉNES Nem. Nem hiszem.

LÁSZLÓ De nem a test számít! Az csak forma. Na, nem csúnya. Elnyújtózik, ekkora mellek… (Mutatja, hogy közepes.) Még azt is mondhatnám, hibás. Valami hiba van… De az egész, barátom, az egész! Lángkatlan!

DÉNES Lángkatlan.

LÁSZLÓ Nemcsak egyszerűen a meztelen test. Az mindig ég. De ruhában is! Mint egy fantom. Agyrém, mit mondjak? Bocsásson meg… Nem tudom megmagyarázni, csak jólesik, ha megért. Zúg a teste.

DÉNES Zúg?

LÁSZLÓ Zenél. Nem hétköznapi. Művész. Nem tudom, milyen a színpadon, én ehhez nem értek. Mit mondjak? Mint egy… egy… madonna és szajha egyszerre…

DÉNES Szajha… (Anna – Dénes felesége – robban be lendülettel a szomszéd helyiségből.)

ANNA Még nem végeztél?

LÁSZLÓ Látja. Hallja? Nem bírom. Megöl. (Anna meglátja a férjét, egy pillanatra megriad, aztán rákapcsol.)

ANNA Dinikém! (Odaszalad, átöleli a fejét.) Csakhogy megvagy! Drága Dinikém! Mi bajod van?

DÉNES Hát… ez…

LÁSZLÓ (alél, rosszul van) Nem… Jaj… (Szívéhez kap.)

ANNA Nem szabad elhagyni magunkat. Én is alig bírom! (Az orvos lehanyatlik az asztalra.) Nézd, ez meg összeesik. (Az orvoshoz szalad.) Gyere… segíts… (Dénes nagy esetten föláll, markolják ketten az alélt orvost.) Ilyet még nem láttam! Hullafáradt vagyok, de helytállok! Mi lenne, ha én is elhagynám magam? (A heverőhöz támogatják az orvost, végigfektetik.) Gombold ki a mellét… (Dénes tétován végrehajtja az utasításokat.) Itt van valahol injekció… Tűrd fel az inget az ujján… (Fölszívja az injekciót.) Még szerencse, hogy megtanított injekciózni a szerencsétlen. Kivan, hiába… Rengeteg a munkája, túl van feszítve. Akárcsak én. Akárcsak te… De jó, hogy megvagy! (Beadja az injekciót.) Nem lehet így élni, ennyi szerep, ennyi feszültség… Már az arcodat is elfelejtettem… (Visszaviszi az injekciót.) Majd helyre jön, ne izgasd magad. Kiheveri. Mi lenne, ha én is hanyatt vetném magam? Csönd kell nekem is, ezt nem lehet megérteni? Ez olyan nagy kérés? Gyógyítás! (Legyint.) A gyerekkor… Az ő gyerekkora… az én gyerekkorom… Békét akarok már! Elmegyünk Bulgáriába, vagy valahova a tengerhez… nyugalomra van szükségünk! Csak feküdni a homokon, csöndben, szépen! Mint a csigák… (Dénes tétován felkel az orvos mellől.) Ne aggódj miatta. Meggyógyul. A fontos, hogy megvagy. Gyere! (Húzza maga után a férjét, kiszaladnak. Az orvos bódultan fölemelkedik, utánuk néz, aztán visszahanyatlik. Annáék szaladnak le a lépcsőn, szinte repülnek.)

RUHATÁROSNŐ (átnyújtja Dénesnek a felöltőt) Mondtam, hogy mázlija lesz! Nem kellett várni. Mazli – mondta a nagyapám…