Vulgária presszó

Ahogy nagyon nagy írók szokták tenni műveik elején, mondom, hogy alakjaim nem valóságosak. Nem élő személyek. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem holtak, bár azokról is lehet komolyan beszélni. Inkább élő holtak, ha van átmeneti forma. Hát az ember se lett mindjárt. Író se lesz mindjárt.

 

U. M.

Szembejön. Nem köszön három éve, mióta megmondtam, hogy Babitsot is szeretem, ha nem is annyira, mint kellene. Akkor fölállt a társaságban, és körülnézett.

– Babits? – ezt mondta. Kissé fölemelte a bal kezét, legyintett.

Elment. Azóta nem köszön. Viszont jó verseket ír, és ez mindennél többet ér.

 

K. N.

Nő. Állig húzza a szoknyáját, miközben Ortega y Gasset-t idézi. Tagja a görög kultúrának, harisnyája szép. Szeretem. Ő is, de sose mondjuk meg egymásnak, emlékezetem szerint. Köhög a cigarettától, és a rúzst nem tudja felkenni. Kár. Szereti a görög formát, bikiniben még nem járt.

 

P. D.

Fél tízkor kel, és lohol a Vulgária eszpresszóba, cipőjét mezítlábra veszi föl. Huszonöt éves lehet vagy harmincöt. Kis bajusz. Szabad verset szokott írni a szocializmusról. Jó alakja van, Esterházy-kockás zakójából kézirat lóg ki, s azt felolvassa az eszpresszó kiszolgálónőjének. Irigykedik az Élet és Irodalomban megjelenő költőkre, mert azok rosszak. Nem tudtam tisztázni, hogy rossz fiúk vagy rossz mérnökök? Nem gépeli le a verseit, mert annyi van.

 

K. S.

Nem olvas semmit. Olvasmányellenes. Ihletpárti. Van ilyen. Gyűlöli a betűt. Kakaót iszik ebédre, mert a fűtést nem tudja másképpen kifizetni. Azt mondja a múltkor: – Te, jó költő ez a Rónay? – Jó – mondom. – Szervusz – mondja. Elrohan. Két hét múlva hallom, mindenütt híreszteli, hogy azt mondtam, Rónay rossz költő.

 

E. B.

Magas homloka van. Ziláltan hordja a haját, és apró ügetésekkel törtet fel egy-egy szerkesztőségi lépcsőn. A szeme ég.

– Orangutánról írtam verset – mondja. Bólintok. – Mit szólsz? – látja, hogy nem szólok semmit. Vállat vonok.

– Elolvasod?

Rázom a fejem.

– Így vagy te. Nem érdekel, hogy mit írnak a pályatársak. – Rázom a fejem. – Hiszel te a szocializmusban egyáltalán? – kérdezi.

– Hiszek.

– Milyen lesz?

– Jó.

– Akkor miért nem olvasol engem?

– Nem tudom. – Kezet fog, jön a szerkesztő.

 

X. Y.

Ritkán közlik a verseit. Szidja az újságokat, hogy klikkrendszer van. Úttörőnyakkendőt hord, és az Esti Hírlapot olvassa, mert abban nincs vers. Szív alakú arcában két aranyfog van, fényes. Illyés szerinte nem költő, mert nincs meg az „irracionáléja”. Ezt kézzel mutatja, két ujját a homlokához közelíti, és csettint, mintha kicsit lőne, föl a levegőbe. Trakl és egy Szuhay nevű magyar fiú a kedvence. Azt hiszem, ez utóbbi cselgáncsban dolgozik.

 

R. O.

Gubancos haja van, majdnem irodalmi. – Rossz költő ez a Csoóri. Szétesnek a képei – mondja. – Kár érte, volt benne tehetség. – Nevetek.

Később.

– Nem szerencsés alkat ez a Juhász. A látomás váza nem elég szilárd, intellektuális. Tudod, az aranyszerkezet. – Nevetek.

– Mit szólsz ehhez a Nemes Nagyhoz? Ismered a verseit? – Nevetek. – Szóval, agyonszerkesztettek. Tele van vasráccsal, a gondolat börtöne. – Elnézést, nevetek. És ez így megy estig.

– Nézd meg a verseimet. Én arra törekszem, hogy szorítsak és lazítsak egyszerre. De ebbe bedilizik az ember. Nem igaz?

– De. – És nevetek.

 

V. R.

Többnyire az ablakban ül, és testtartásával igyekszik megalapozni halhatatlanságát. Hosszan és fáradtan néz az elhaladó nők szemébe. Az isten tudja, mért. Nem ír. Csak néz. Ennek több a hitele. Múltkor öt deka rúzst kért a pincértől, tányéron. Eltéveszti, ugye, eltéveszti. Anyja csirkét ad, mikor hazamegy falura. Vidéki dekadens. Azt mondják, a falujukban még nincs téesz. Anyját „Mamó”-nak hívja, ha rákerül a sor. Fogsora ép. Vadgesztenyét használ hasmenés ellen.

 

R. R.

Nyolc évig dolgozott vegyi gyárban. Azóta hírlapíró. Azt mondja, ja gyerekek, a melós az más ember. Annak nem kell a limonádé. Csak amit megért. Jevtusenko a kedvence, de prózát is ír. Legutóbb És megállt bennem az ütő című ciklusát olvastam. Egy német nyelvtankönyv feldolgozása volt a „der, die, das” alapján. „Csupa nő, csupa férfi és még valami” volt a mottó. Azt mondja, a gyárban minden olajos, még a könyv is, és az üb-titkár gyűlöli az irodalmat.

 

T. V.

A tudomány pártolója, képverseket is ír. Otthon virágokat présel le. Hallatlan energiája van. Nem hisz az evangéliumban, azt mondja, csalás. Féltékeny költőtársaira, joggal. Nem akarja, hogy más verseit kiadják. „Miért? Minek?” – kérdezi ilyenkor. Nem szereti a versenyszellemet, csak a gyár életében. Tükörből eszik, hogy eltalálja a száját.

 

T. O.

Elvi harcos. Azt mondja, Benjámin oldja a szocreált. Lírizál. Ő meg kemény sorokra vágyik, melyekkel dobni lehet. Weörest nem tartja igazi realistának, mert nem emberszerű, inkább játszik, zsonglőrködik, tündérkedik. „Minek az – azt mondja. – Vaskemény igazság kell.” Kevés embert gyűlöl. Inkább haragszik. Szakállt visel, és ingkabátot. Izlandi költőket fordít.

 

A. Cs.

Vaskereskedésben dolgozik, nem hagyja ott a szakmát, pedig tanári diplomája is van. Pepita Isten címmel gyűjtötte össze verseit, melyek a múlt rendszer hibáit ostorozzák. „Többet kéne olvasni” – ezt szokta mondani az induló költőknek. Quasimodót nullának tartja. Fekete tintát használ kínai papíron, s törökmézet visz haza szombaton Erzsinek, az unokahúgának, aki szabadon asszociál, és ő azt leírja.

 

(Ők. Ezek. Még jó, hogy nem ismerem őket.)