Költőtalálkozó

A szervezésre óriási feladat hárult. A külföld, a belföld, a finnek, az észtek, a jöttök, a mentek, vártok, esztek, összes, kellemes bonyodalma. A nagy hallon keresztül könnyedén futó emberek szervezték a vacsorajegy-kiosztást, tárgyaltak a buszok hanyag testtartású sofőreivel, igazgatták a templomban az orgonahangverseny résztvevőit. Kifáradtak.

 

A költők énekeltek.

Nem csak versben, s nem csak „azért”, amit Tornai Jóska ír, hanem szabályosan, ülve, hátradűlve a széken, a hattagú zöld egyenruhás cigányzenekar közelebb húzódott az asztalokhoz, és a külföldi költők széles mosollyal hallgatták a jó hangú énekeseket.

 

A legújabb technikával fordították az előadásokat. Az azonnali fordítás elmondhatatlanul nehéz. Egyetértettem azokkal, akik az előadók befejezetlen mondatait befejezték – vagy átugrották. Így kerekebb lett az egész. És a fülkében pokoli meleg volt.

 

A nők, a drága nők, a háború igazi ellenségei, legádázabb elszánt ellenségei is jelen voltak. Ki kékben, ki fehérben. Naivan, magabiztosan. Tolmácsnők, szervezőnők, hotellányok. Nem lehet nők nélkül élni. Az egésznek valami jótékony balzsamot adott, a vitáknak bájt, a humornak kellemes értetlenséget, az elszánt komolyságnak időállóbb, biológiai komolytalanságot. Nagyon kellettek.

 

Balra italok. Jó borok, olvatag sör, olajsűrű konyak. Vannak nemzetek, melyek nagyon szeretnek inni. Azt mondják – olvastam is cikkben, idegorvosi nyilatkozatban –, hogy az alkohol árt. Ártalmas a szívre, májra, idegrendszerre. Lehet, hogy rossz propagandának hat, mégis le kell írni: használ is. Vannak pillanatok, amikor inni kell egy embernek, egy nagyobb közösségnek (népnek, nemzetnek) – hogy legalább minimálisan föloldja feszültségeit. Nem tudom, ha az ember mondjuk az NSZK-ban vagy Amerikában élne, nem inna-e. Van, amikor inni kell, hiába.

 

Az új technika és régi előadások keveredtek. De hát ez mindenütt így van. Ami igazi volt, az a lelkesedés. Igazhitűek jöttek egybe, akik hisznek a háború elkerülhetőségében. És ez mindennél fontosabb. Az előadások? Eszmék. Egy kis olasz nő mutatta hathónapos kisdedét. Ölben, négykézláb, nevetve. Giuliannának hívják. A nő pergő nyelven magyarázta – nem eszik sóskát, sárgarépát a bambina. Pedig, ugye, muszáj ilyen korban sok vitamint ennie. Én mint szakértő bólintottam.

 

A tihanyi apátsági múzeumban megnézték a vendégek Martyn Ferenc festményeit és halhatatlan grafikáit. Látták, Európában élünk.

 

No meg a táj. A Balaton zöldben ragyogott, mint nagy olajlap, beitta és kicsit visszaverte a homályos napot. Az Annabella előtt nádsátrak fakószőke gúlái, a vörös föld mértani szőlőkarórendekkel vonalazva, az új házak nyers falai vakítottak. Többnyire későn, agyonbeszélve, vitatkozva feküdtünk, hajnali négykor, háromkor. Viszont hajszálpontosan ébredtünk hétkor a betonkeverő tankzörejére. (Kis háború.)

 

Német hang a liftből. „A szervezés a legfontosabb. Nem lehet a semmiből kiemelkedni. Írni és valakivé lenni. Előbb kell valaki lenni, aztán lehet tehetséges az ember.”

 

Az előadások szerteágazó indái közt sokakban felmerült a gyanú – lehet-e a költészetről beszélni, eszmélkedni, ennyien, ilyen pőre kitettségben, nyilvánosan? Mindenesetre az biztos, hogy elbújni, cellába fordulni is lehet – a szentek egy része is ezt tette, és sokszor nagyobb hatásuk volt korukra és évszázadokra, mint a megégetett eretnekeknek vagy a szónokoknak. Az azonban bizonyos, hogy akár nyilvánosan, akár begubózva, de csak az élet belső hitelével lehet költészetet csinálni – az életünk árán lehet hitelesíteni a költészetet. A gondolat, eszmélkedés – másodlagos. A hit, emberhit – minden. Mert az a magatartás alapja. Háborúban és békében és költészetben.

 

A bohémek szabad idejükben kártyáztak. Elszánt arccal, rezzenéstelen tekintettel néztek egymás szemébe, és blöfföltek. De néha igazuk volt.

 

Az új technika mozdulatokban is keveredett a régivel. Egyik magyarunk nagy rutinnal döntötte föl a Kékkuti ásványvizet egy angol hölgy asztalán a hallókészülék zsinórjával. Zavarában kedvesen magyarázkodott, hogy nálunk ez keresztelőt jelent. A lady kijelentette, nem ismer ilyen babonát a XX. században.

 

A szálló folyosóján dallamosan szállt a francia szöveg:

– Költészet? Jacques Piccard batiszkáfja hány száz méterre szállt le a tengerbe! És Francis Chichester szólóvitorlása? Ez a század költészete, tudomásul kell venni.

 

Itt, ott (egy-egy) kupacban ültek emberek. Tolmácsokkal, saját hangjukon magyaráztak egy-egy verset – s milyen is a költő –, legtöbbször a sajátjukat. Megható volt, mennyire nem kereskedőszellemű a legtöbb – az elszemélytelenedés korában –, de pszichológiailag mégiscsak alanyi költő, még a mozdulataik is ügyetlenek voltak, egy-egy mellényzsebből kicsúszott a vers csücske. Elfelejtették a közepén a saját versüket. Ki kit fordít? És viszont. Mint egy kedves börzén, ügyetlenkedtek a költők, külföldi magyarok közt, lengyelek, svédek közt – mert hát az ember az egész világnak is ír.

 

Izzó szemű, sűrű nagy hajú lány jött a terembe. Hátravetette zászlónagy fekete hajtömegét. Körülnézett, halkan behúzta maga mögött az ajtót. Leült egy távoli sarokba, adó-vevő készülékét felkattintotta, s hallgatta az olaszok előadását a romantika hanyatlásáról, elhelyezve a nagy gubancban fülhallgatóját. Elsikkadt a mondanivaló, megbolydult a terem. A szőkébb költők körülvették. Guillevic, az elnök – jótékonyan – 15 perces szünetet rendelt el.

 

A tihanyi templomban felhangzott Kodály Esti dala a Veszprémi Vegyeskar előadásában. Emberi hang – nagyvokál – töltötte be a Balaton fölötti térséget olyan mélységesen, hogy sírni lehetett. A vendégek hallották, Magyarországon vannak. „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

 

A szállodában nagyon hideg volt. Nem tudtak fűtőtestet adni. A tv riportere berekedt. A lányok fáztak. Kár.

 

De aztán a bárban minden megoldódott. Valójában a világos nappali terem a tudat erőfeszítéseinek a színtere volt. Nyílt tér előnyeivel, hátrányaival. De a bárban valami tudat alatti szabadult fel. A vörös, kék, sárga lámpák is izzadtak, a zenekar kitűnően játszott, s a költők táncoltak. Az űrhajó jelzéseit utánzó bip-bip zenére, a vijjogó szirénamikrofonra, a „Volt egyszer egy Kis-Madách, egy Nagy-Madách” ringására – táncoltak. Mint régen a tűz körül. A varázslók. Réveteg, rövid hajú lány forgott körbe egy fiatal arcú olasz előtt, nagy finn fiú rángatott mohó kedvességgel egy testes, szép szemű nőt, kopaszodó-nevető férfi rövid ujjú, világoskék garbóban megragadott egy nagy német asszonyt, és rázta a lábát, illedelmes arccal csúszkált egy intellektuális költő egy jó formájú orosz nővel, szemüveges mongol férfi nevetve verte az ütemet a térdén… táncoltak. Mintha a föld dobolná őket, az anyaföld az emberiséget.

 

Ide jöttek a költők, Magyarországra. Eszmecserére, emberi érintkezésre, hitre, fogadásra. A gesztusaikban, vallomásaikban a leglényegesebbet fejezték ki. Itt, nálunk. A szabadságot. Úgy látszik, lehet nálunk érezni. Úgy látszik, nálunk lehet érezni. Kissé.

Aztán kifutott a hajó a kikötőből a mi kis tengerünkön, megrakodva egy darab Európával, világgal. Háromnegyed tíz volt.