Mindent a fiatalokért!Szerzőnk a folyosón áll. Állhat. Huszonnyolc év körüli, kissé deres, kissé kopaszodó, jóravaló teremtés. Az ajtó mellé áll, a falnak támaszkodik, mert fáradt. Válltáskája földre lóg, hova lógjon. No, jön is a szerkesztő. Rohan, a felöltője félig rajta, a kabát ujját célozva dugdossa a kezét a bélések között. Szerzőnk segít. Szerkesztő köszöni. – Kérem… – szól a fiatal. – Látja, rohanok. Vagy nem? – De. Rohan. Rohanni tetszik. – A nagyanyámmal van baj… Ki hitte volna? Nyolcvankét éves. Izgatom magam. Azt hiszem, érthető… – És mi van a kedves… – Agyér. Gondolhatja. – Ja, agyér… – szerzőnk bólogat, szomorú. – Ilyenkor már… – Akkor is! Miért? Haljon meg? – Dehogyis! Hát hogy mondhat ilyet? Én nem mondtam, sőt… Inkább azt szeretném… – Nézze… Én is azt szeretném… De ez nem rajtunk múlik. – Nem. – Szerzőnk rázza a fejét. – Ez nem. – Ki vagyunk szolgáltatva – mélázik a szerkesztő. – Ki – bólogat a fiatalember. – De tehetek én róla? Most mondja meg! Mindenről én tehetek? – Dehogyis! Ki mondta? – Mindenki azt mondja! Hát isten vagyok én? – Nem. Hogy volna isten, éppen ön? – Azt hiszi, a feleségem megérti? – Nem… Hogy érthetné! – Nahát. Mit akar tulajdonképpen? – Kérem, egy verset adtam le… Azt tetszett ígérni… – Mikor? – Öt éve. – Igen. Akkor is én voltam a szerkesztő. – Akkor is. – És mit mondtam? – Hogy a jövő számban… – Na, ezt nem hagyom annyiban! – szerkesztő belebújt kabátjából visszakiált. – Jöjjön vissza két hét múlva, akkor ígérhetem… utánajárok! Várom! Szerzőnk két hét múlva a folyosón. A folyosót is fűtik, meleg van, kigombolja a vaskos orkánt. Kopog, Benyit. – Kérem, ne kopogjon… Ezt az egyet kérhetem, nem? – Elnézést – visszasompolyog a folyosóra. Vár két órát. Jön kifelé a szerkesztő. – Jaj… Ne haragudjon… Most nem érek rá. Megyek Olaszországba… Reggel indul a gép… Nem akartam menni, de tapasztalatcsere az olasz illegálisokkal… Ez fontos… És a gyerekeknek sehol se tudok golyót szerezni, megígértem… – Golyót? – Golyót. Most nincs golyó. Mindent gyártunk már, de golyó nincs. Emlékszik még a mi golyóinkra? Lukba… csínre… araszra… – Golyó. – Az. Golyó. Agyag. – Agyaggolyó nincs. – Nincs agyaggolyó. De milyen golyó van? – Én tudnék golyót. – Na. Maga az én emberem. Milyen golyó? – Vas. – Vasgolyó. Az is valami. Mért, hol dolgozik maga? – A termelésben. – És ott van golyó? – A csapágyból… Kiszerelem. – Remek! Hát maga nem költő? – Csak dolgozom is. Sajnos… De tudok golyót hozni… A gyerekeknek kell golyó. – Igaza van. Maga az én emberem… Egy hónap múlva megjövök… Keressen. – És van egy tárca… – Tárca? Leadta? – Le, le… Az üzemi életről… – Mikor? – Három éve… – Utánajárok! Jöjjön! Sietek… Olaszba kell mennem… És ha van golyó… Szerzőnk egy hónap múlva, a golyókkal a zsebében bekopog a szerkesztőségi ajtón. – Ne kopogjon, csak azt kértem… Ja! Maga az? Hol a golyó? – Itt – szerzőnk kiönti a golyókat az asztalra, szétgurulnak. Kapkodják, a földre hullnak, keresgélik, összeszedik, izzadnak, a szekrény alá bújnak. – Remek! Maga remek ember. Köszönöm. De most sietek… Mije is van itt? – Vers, novella, tárca… – Mikor adta le a novellát? – Két éve… – Itt kell lennie… – a szerkesztő benyúl egy irathalomba. Kétszáz vers közt turkál. – Ha maga tudná, mennyi vers van itt! Hogy minek? Minek ennyi vers? Hát ennyi olvasónk sincs! – Csak hogy esetleg megjelenjen… – Inkább a tárca… – A szekrény mellett ötven irat. A szerkesztő dobálja őket. – Ebből is annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Ki olvas ma tárcát? – Csak gondoltam, az könnyebb… – Könnyebb, könnyebb… Könnyű azt mondani! Ha tudná! Most egy bosnyák számot állítunk össze… A jövő hónapban van Szomoring Elek kilencvenhetedik névnapja… Különszám… Azután a valóságot akarjuk föltárni, két számban… Meglesz, nyugodjon meg… De csak márciusra ígérhetem… Na, akkor a szabadságharc… Április… Bepaszírozom… Legföljebb április, de megkeresem. Jöjjön tavasszal! Szerzőnk tavasszal, influenzásan, köhögve vár a folyosón. A szerkesztő bejön. Robog. Haját fújja a kinti szél. – Tudom! – Feltartott kézzel jön szerzőnk felé. – Tárca. Ne haragudjon… Most még egyetemre kell mennem, én nem tudom, miért járok még mindig egyetemre? Ötvenéves leszek lassan, de továbbképződöm! Minek? – Nem tudom… – Nahát! Legyen türelemmel… Augusztusban levizsgázom. Remélem, sikerül. Szétmegy a fejem… Augusztusban megkeresem a maga kéziratát… – betódul az irodába. Ledobja a kabátját, köhög, prüszköl. – És ez a nátha! Igaza van… Maguk fiatalok, helytállnak a termelésben is… Sietni kell, hogy a friss tehetségeket bemutassuk… Mert annyi van! Maga fiatal, nem? – Fiatal vagyok. Harminc leszek. – Na. Ne csüggedjen! A mi feladatunk, hogy maguk el ne veszítsék a türelmüket… Látja, mennyit dolgozom… – És volt egy regényem… – Regény? Minek? – Ki akartam fejezni… – Az nagyon hosszú. De… utánanézek. Mikor? – Másfél éve. – Ezt nem tűröm! Ezek nem figyelnek semmire! – Az irodában a fotelekben fekvő munkatársakra néz. – Azt hiszi, ezek segítenek nekem? – Nem, nem hiszem. – Mindent egyedül! De a maga műveire odafigyelek! Előkerítem, a föld alól is! Jöjjön vissza augusztusban! Szerzőnk a pincében várakozik. A nyár alig lopakodik le a pincébe, hűvös van. – Na, itt vagyok. Megígértem! Jöjjön! – A pinceraktárban hatalmas szekrények, lakattal zárva. A szerkesztő elővesz vagy húsz kulcsot, nyitogatja a szekrényeket. Öt szekrényt átnéznek, vagy hétezer kéziratot. Izzadnak a sötét pincében. – Biztos, hogy hozzánk adta a kéziratát? – Szerkesztő úr… Biztos. – Akkor itt kell lennie… – A hetedik szekrénynél megáll a tudományuk. A kulcsok nem válnak be. – Ebben lesz. – De be van zárva. – A kulcsok… – Ehhez nincs kulcs… Elfáradtam. Mi is volt? – Dráma… – Dráma… persze. Megkeresem… Ne haragudjon, azt se tudom, hol áll a fejem. Járművezetőire kell mennem, januárban vizsgázom… És ez a kresz! Ezt képtelen vagyok megtanulni! – Nehéz… – Nehéz. Úgy, ahogy mondja. Ki se ismerem magam a sok tábla közt. Behajtani tilos… parkírozni tilos… előzni tilos… Maga érti ezt? – Nincs még autóm… – Jobb is… Jöjjön vissza februárban… És akkor bemutatjuk az összes műveit… Gondolhatja, hogy nem felejtem el… És megfáztam itt a pincében… Maga nem? Szerzőnk a folyosón vár. Szédeleg. Válltáskája a földig lóg, görnyedezik a kéziratoktól. Kinyitja a táskát, lapozza a kéziratokat. Mennyi betű, mennyi írás, mennyi érzés! Szédül. Lecsúszik a fal mellett. Mentők szirénáznak. Az irodában a szerkesztő dühöng. – Hogy pont itt! Csak nem hal meg? Hát annyit beszéltem vele, biztattam! Mindenesetre, diktálok egy cikket róla, Erzsi! Figyel, vagy a melltartót próbálja? – Csak ez jugoszláv… A jugoszláv melltartók a legjobbak! Tetszik tudni! Itthon nem lehet ekkorát kapni! – Akkor is! Írja! De mi volt a neve? Azt keresse ki nekem! Annyit csak meg tud állapítani! Hogy hívták? Harminckét éves volt… Mert öt év meg másfél meg másfél… Harminckét éves lett. Hol az a vers? Ja, az már biztos nem aktuális. A fene egye meg, hogy szalad az idő! Mindegy… akkor a regényt tesszük be. Vagy a drámát… Hogy most két számot a kanadai magyaroknak szentelünk? Akkor is! Igaza van… hosszú. És a tárca? Akkor a tárcát… Keresse meg, legalább a nevét kéne tudnunk! Nehogy meghaljon, mielőtt… Na, diktálom a cikket, majd kitalálunk valamit… De hogy egy nevet se tudnak itt megkeresni! Nem baj! Ráismernek… Különben is… nem annyira fontos a név. Elvégre közösségben élünk… mindenkire vonatkozik… Na… Befűzte, vagy még mindig a melltartóval vacakol? – Befűztem… – Diktálom: „Fiatalon kellett itthagynia minket… a fejlődésben levő fiatal írónknak… aki a termelésben is helytállt… és a társadalom óvó szeretete se tudta megmenteni… az a lángoló égés, ami írásaiból kicsap… megedzette” .… – … megedzette… – Megedzette? – Azt tetszett mondani, megedzette. – De mit edzett meg? – Ezt kérdezem… Mit edzett meg? – Megedzette… azokat a súlyos tömböket… azokat a golyókat… – Milyen golyókat? – Hát nem Golyónak hívták? – Írjam? – Persze, írja… Golyó Géza írásai… segítenek bennünket, hogy helytálljunk… újabb golyók létrehozására, hogy a golyókkal… újabb nemzedékek… golyózhassanak! – Írjam így? – Hát persze! Hát hülyének néz engem? Sietnem kell! Az OTP-m sincs elintézve! És a nagyanyámhoz is be kell ugranom a kórházba! Nem érti? Agyér! |