Morze– Jó napot. Örülök, hogy látom. Maga itt lakik? – Miért? Hol lakjam? – Hát… másutt. Más helyen. – Más országban? – Na, nem. Csak kicsit arrébb. Azt mondják, magának… – Hogy mit mondanak! – Maga Pierre Bezuhov? – Én? Á, csudákat. – És ez a szemüveg? – Nem mindig hordom. – És ez a harctér? – A vietnami háború. – Ja.
– Maga teljesen meggyógyult? – Én? Nem is voltam beteg. – Hát… a mája… a szíve… mondták. A szervek. A fej is, ne haragudjon. – Igen. Vannak szervek. De ez anatómia. – És? – Mit és? – Akkor miért feküdt kórházban? – Hát hol feküdjek?
– Ne haragudjon, van most szeretője magának? – Nekem? – Magának. – Miért? – Hogy ilyen jókedvű? – Jókedvű vagyok? – Az. – Nahát! – De van vagy nincs? – Hát tudom én azt, mondja? Most mondja meg őszintén!
– Miért nem zsemlét eszik reggel? – Feltöri a szájpadlásomat. – A kenyér nem? – Az nem. Vagy megszoktam. – Az Úr teste. – Volt.
– Ki ez a gyerek? A magáé? – Miért? Miért kellene az enyémnek lenni? – Szép. Hasonlít magára és… – Sokan hasonlítanak egymásra. Egyébként nem az enyém. Velük élek. – Magának is volt… van… – Vannak. Másutt. – Idegenben? – Miért? Ki nem idegen? Ugyan, hagyjon már!
– Maga szeret itt lakni? – Nem. Nem is akarok. Kicsi a szoba, szűk az ágy, a plafon közel van, utcára nyílik az ablak, kinn fekszem tulajdonképpen az utcán. – Hogy dolgozik itt? – Elmegyek. Idegenben dolgozom. – Akkor miért jön vissza? – Hát nem érti? Látott már ilyen helyet? Ez a meghitt rövid asztal, vaslábakon… A fal mintha védene… a függöny színe… közel az út, rálátok az emberek fejére… Hát maga nem ért semmit?
– Akar kocsit? – Nem. – Miért? – Nem ihatok. Vezetni kell. Odafigyelni. – Miért, maga semmire sem akar odafigyelni? – De, az útra.
– Szokott kártyázni? – Szoktam. De már nem tudok figyelni. – Szétesik? – Szét. Kinyílok, mint egy titok, és teljesen érthetetlenül ülök magamban. Elvétem a kártyát. – Kösse oda magát. – Nézem az üres levegőt, mintha ventillátor mozogna. A bútorok széle kinagyul, mint mikroszkóp alatt a körömszegély. Csupa részlet… a villanykörte üvege csillog… elvétem a kártyát… – Akkor miért jár ide? – Eljövök. Leülök. Együtt vagyunk. – De mit csinál? – Mondom. Tartom a kártyát. És várom, hogy hívjanak.
– Ez a maga barátja? – Ez. Nem jó? – De… csak olyan magas… Nem magához való. – Az ember valakit megszeret. – Öntelt. Fellegekben jár. Központ akar lenni. Nagyvonalú, és mégis… figyel. Adakozó, de kapni akar. Hogy szeressék. Hát nem látja, hogy azt akarja, hogy szeressék? Őt. Állandóan. Maga elnézi ezt? – El. Ő is nekem. Elnézzük egymásnak.
– Siet? – Sietek. – Hova? – Előre. Előbbre akarok jutni. – Ebben a tömegben? – Majd kikerülöm. – S egyedül fog menni? – Az igaz.
– Kényszerítették már magát valamire? – Engem? Mire? – Valamire? Hogy tagadja meg a vallását… – Nincs is vallásom. – Na, csak úgy. Ragaszkodjon egy helyzethez, a helyzetéhez. – Helyzetem tényleg nincs. – Szeressen valakit, hogy… – Hát szeretek. – Kit? – Akit kell. Akiket nekem kell szeretni. – Ki az? Milyen? – Boldog. Egy boldog teremtés. Mindennap látom a buszon, hattól hétig. – És boldog? – Én nem. Hát mitől lennék?
– Maga ennyit eszik? – Mennyit? – Sok. A csontot is megrágja. – Jó a csont. A pirosbarna velő. Maga is tudja. – És ez a méregpaprika. Ne haragudjon. – Van valami kifogása? – Beteg lesz. – Ideges vagyok. Úgy érzem magam, mint egy kohó néha, amit szétvetni készül a tűz. – Azért táplálja? Akkor ne egyen ennyit. – Hogy ne vessen szét?
– Azt mondják, maga szerette azt a nőt. Ott az oszlop mellett, rövid hajú, ideges. – Melyik? – Az az eszelős tekintetű. Kapkodja a fejét. – A lila ruhás mellett? – Nem. Jobbra. Egyszerű ruhában van. Melltelen. – Az óriási konty mögött, ugye, amelyik alig látszik? Vad arca van. Az arccsontja kiáll. Jó állású a lába is, mint egy paripának… – Á, nem az. Az a karikás szemű. Kettővel arrébb… Hogy három évig… Mesélték. Hogy öngyilkos is volt. – Én? – A lány. – Ja, az? Igen.
– Elmegyek. – Rendben. – Jöjjek holnap? – Ne. Dolgozom. – Maga? – Igen. Mért? Nekem nem lehet dolgoznom? Nekem nem lehet valami munkám? Valami elvégeznivalóm? Csak üljek egy szobában? Nézzem a falakat? Az üres asztalt? A hülye kancsót? Ne csináljak semmit? – Ne. – Jaj. Igaza van. Jöjjön holnap. Beszélgessünk. Legalább nem vagyok egyedül. Van kihez szólnom. – Fáj a torkom… – Nem baj. Akkor majd csak ül itt. Csöndesen.
– Itt áll a sarkon? – Itt. – Vár? – Mit várnék? – Valakit. Vagy valamit az élettől. Még. Kalandot, rajcsúrozást, havas szelet, egy kipirult női arcot, ami belerobban a mellébe, forrón… szagos fej, buksi… – Ugyan. – Gyerekkéz melegét… Ahogy szorongatja a miénket… Odabúvik. – A gyerekek az anyjuknál vannak… – Még egy út. Elindulni. Arra. Beállítani egy tornácra, ismeretlen, de örök arcok közé. A tűzhöz menni. – Nincs tűz. – Jaj, ne mondja ezt. Épp maga. – Épp én. Már csak egy kalapot szeretnék. Széles karimával, mint egy seriff. Ez nem olyan nagy dolog. Jövőre megveszem. |