Hamletizmus

Bizonyára ismerik azt az érzést: hol bőgni akar az ember, hol dühbe gurul, hol kineveti magát. Képzeljenek el egy rövidnadrágos Hamletet, akinek megjelenik a Szellem. Ez vagyok én. Na, nem a Szellem, hanem a rövidnadrágos. A Szellem fölszólítja a rövidnadrágost, hogy bosszulja meg. De mit? Hogy megszületett? Hogy bombák hullanak az égből? Hogy nincs igaz szerelem? Hogy drága a hús? Hogy sínylődik a nemzet?

Így lettem én Hamlet. A Szellem sugallatára. Hogy vegyek elégtételt, bosszuljam meg. Ezt az egész k… világot? Persze hogy zavarba jöttem. Az ember bőg, tiltakozik, dühbe gurul, toporzékol, fortyog, kineveti magát – és a világot.

Kérem, nekem nem jó semmi. A torta piskótája fullasztó, a krém túl krémes. A szerelem izgató, de túl rémes. Az igazság túl igazságtalan, a boldogság túl boldogtalan. És a társadalom túl társtalan.

Az ember bőg, letolja a rövidnadrágját, dühbe gurul, lecsinálja, kineveti magát stb….

Erre találtam ki magamnak a hamletizmust. Mi a hamletizmus? Megsúgom: új filozófiai irányzat. (Én találtam ki.) Nem találják meg a filozófiai kislexikonban, se a nagyban. Lényege: tétovázni. Persze hogy én is meg akartam ölni a zsarnokot, de hogyan? Persze hogy engem is izgat az igazságtalan húsok ára. Persze hogy ki akarom irtani a családomat, de hogyan? (Tőrrel?) Persze hogy igaz társadalmat akarok, de hogyan?

Ahogy Hamlet tette.

Nem direktben.

Csak nem árulom el a végső bosszúállásomat?

Ehhez viszont bolondnak kellett tettetnem magam. Ahogy Hamlet tette. Így folytatódik a hamletizmus. (Gy. T filozófiája szerint, található egy láthatatlan könyv 213-ik oldalán fölülről a hatodik sorban: „Tettesd magad bolondnak.”)

Így lettem bolond.

Udvari is, hiszen társadalomban élek. Finomabban kifejezve: udvari bohóc. Hamlet őrültnek tettette magát, nehogy leleplezzék. Nos, muszáj magamat komolytalanul kifejeznem, nehogy komolyan vegyenek. Ha komolyan vennének, elvinne a… valami elvinne.

A zsarnok nagyot nevet a bohóc viccein. Sőt! Tapsol neki! Miközben az arcába vágják az igazságot. A szerelmes jót nevet a pucérságán – miközben arcába vágják a szentimentalizmusát. A hentes nevet – megfizethetetlen a hús! –, miközben tényleg megfizethetetlen! Emlékeznek, hogy Hamlet „egérfogót” állított a zsarnoknak, melyen a király fönnakad. Remélem, néhányan fönnakadnak rajtam.

Így aztán elhatároztam, hogy vizet prédikálok. Tiszta, hűs forrásvizet, miközben este, fél nyolc után holtrészegre ihatom magamat. Gyakran úgy teszem föl a kérdést otthon: „Inni – vagy nem inni, ez itt a kérdés.”

Hogy bosszút álljak, ahogy a Szellem fölszólított, minden igazságtalanságon.

Miért? Jobb volna, ha úgy tenném föl a kérdést: „Írni, vagy nem írni?”

Ez az én hamletizmusom.