Üdv a tolvajnak!

A költő – emlékezetem szerint – a huszadik században élt, az utolsó negyed kezdetén, valamikor 1978-ban.

A költő nehéz helyzetben volt. Búnak eresztette a fejét. Ti. egyedül volt – eltekintve 5 darab lányától, szeretetteljesen kiterjedt családjaitól, 29 kötetlen, tiszta szívű, és 83 reá szoruló barátjától (többnyire testi-lelki tönk szélén álló barátokat istápolt és szeretett, akiknek ő adott erőt a további élet-handabandához, az lévén egyik fő tulajdonsága, hogy – nem tudni, honnan, hisz maga is állandóan összerogyóban volt – életerőt adott további élet-handabandázáshoz, pedig talán jó lett volna, ha ő kap erőt más emberektől az élet-handabandázáshoz, de nem kapott, így őneki kellett adnia, hiszen, ha elkezdte sorolni kisded bajait, hamar leintették: „… ajaj, az semmi. Hogy te meghalsz, az természetes. Te bírod. Hogy te beledöglesz társadalmi eszméid kiteljesítésébe, na, ez azzal jár… de! Nekem fáj a szívem! A fogam! A mahagóni bútorom! Az autóm fáj! A kitüntetésem fáj! Hogy kicsi! A hovatovábbom fáj! A hazám! A betonom a házban! – Te fájj. Ez rendben van. Ne haragudj, de az én körmöm fáj! Jobban fáj, nekem jobban fáj…” – így aztán sose hallgatták meg őt, ám meg kellett volna hallgatniok), s eltekintve számtalan szemérmes és szemérmetlen szerelmétől – a költő nehéz helyzetben volt. Ti. egyedül volt. Ad egy.

Búnak eresztette a fejét. Áttekinthetetlen volt az élete. Hiába volt tele a feje megírandókkal – a kíméletlen kelet-ázsiai helyzettel, a megoldhatatlan közel-keleti helyzettel, a kiagyabugyált közép-keleti helyzettel vagy a dél-afrikai, közép-afrikai, dél-amerikai helyzetekkel és gyarló diktatúrákkal –, témája az információk és dezinformációk rengetegén áttekinthetetlen és megírhatatlan volt. Hiába volt tele a feje – lényegében nem volt témája. Ti. ennyit egyszerre nem lehet megírni – nem bírja a papírlap. Ad kettő.

Búnak eresztette a fejét. Idestova néhány száz forintja sem volt. Színművet, regényt, novellát, hangjátékot kellett volna írnia – pénzért vagy lelkesedésből, ihletből vagy témából –, de ez neki, a fentiekből következően, nem ment. Ki kellett fizetnie a tartozásokat, eltartani családjait, fönntartani sirámait – de ehhez pénze nem volt. Ennyit egyszerre nem lehet. Ad három.

Persze hogy búnak eresztette a fejét.

Lógatta.

Ült egy sárga terítő fölött, és lógatta a fejét.

Nincs mit tenni.

– Reggel föl kell kelni, nincs senkim, nincs témám, nincs pénzem. Meg kell dögleni.

Borzalmas.

Slusszkulcsát szomorúan lóbálta elnyűtt kezében. Lehanyatlott. Aztán kiballagott az autójához, hogy beindítsa. Látta – kirabolták. Ellopták tőle fekete bőrtáskáját, amiben a személyi igazolványa, forgalmija, jogosítványa, írószövetségi igazolványa, telefonnotesza (29+83=112 címmel), irodalmialap-munkakönyve, kisded bankcsekkje, 4 otthonának kulcsa, sportbisztró-igazolványa benne volt. Ajaj. Azonkívül fehér ballonját, barna bőrsapkáját, fekete bőrkesztyűjét is elrabolták. Ajaj!

Rettegve nézte a kocsi belsejét.

Letört.

Hogy fog így élni? Vezetni? (Nem népet – autót.) Hogy fogja igazolni magát, hogy ő… valakivel, valakikkel kontaktust akart? Hogy ő – az, aki?

A rendőrségen megnyugtatták, az új, ideiglenes személyihez mindössze húsz-harminc okmányt kell beszereznie (még ködbe fúlt házasságának válási iratait is), aztán igazolni a közrendészeten, hogy nem ő törte fel a kocsiját, hanem az ő kocsiját törték fel (szavahihető tanúkkal), kik ültek utoljára a kocsiban (egyenes ági leszármazottai – de azok nem lehetnek-e tolvajok?), visszamenően bemutatni húsz kötetre terjedő munkásságát, hogy ő írta-e, azonos-e a stílus? s hogy melyik maszeknál vásárolta fekete bőrkesztyűjét?

Megint letört – gondolta odújába visszahúzódva –, pusztuljon az egész.

De csöngettek.

S egy kedves házaspár meghozta a bőrtáskát. Egy mellékutcában eldobva találták (sürgönyileg értesítették is, hogy megnyugodjon, de a távirat sürgősséggel sem jött). Mindegy. MINDEN MEGVAN (Ottlik Géza novelláskötetének filozófiai indíttatású címéhez hasonlóan).

Hogy jellemezzem?

Költőnk boldog lett.

Végre – egy ember!

Végre – egy tolvaj!

A huszadik században!

A tökéletes magányban!

Már azt hitte – elidegenedett!

S most itt az üzenet, a jel: Veled vagyok! (Láthatatlan aláírás: tolvaj. – Lehet, hogy nagy T-vel írták.)

Mit mondjak?

Költőnk megéledt. Boldog volt!

– Van valakim! Egy ember – az embertelenségben! Túl az összes keleti akciókon rám figyelt! Kifosztott! De az igazolványokat visszadobta egy mellékutcába! Legalább nem megyünk el egymás (kocsija) mellett érzéketlenül! Ez társ! (Ad egy.) Ez téma! (Ad kettő.) Ez pénz! (Ad három.)

Költőnk megremegett a szeretettől. Hát lehet? Hát még most is, a huszadik század negyedik negyedének kezdetén, 1978-ban is van valaki, aki rám gondol? Eldob-visszaküld? Nem gyilkol meg, mint Aldo Morót a brigádisták? (Talán szeret is, mint hogy nem gyilkol meg!) Témázik velem? (Mert megírom, ha beledöglök is, megírom, hogy van egy társam, aki lelki emberem, ki személyesen viszonyul hozzám, lop tőlem!)

De hol van a ballonkabát, a bőrsapka, a bőrkesztyű?

Mindegy.

A fő, hogy szeretjük egymást! Hogy közünk van egymáshoz! Hogy megkímélt a társtalanságtól, a témátlanságtól, az ínségtől! Milyen nagyvonalú, milyen zseniális!

Milyen a lelkülete? Milyen az arca? Milyen a kesztyűje?

Végre valami kutakodó kontaktus!

Talán ebben az utcában lakik? Hajnalonta itt jár valami keserves munkába? Nincs senkije? Nem tud mit kezdeni magával? Nincs pénze? Nincs kesztyűje?

Amikor költőnk meglátta – a saját ballonjában, a bőrsapkájában… nem hitt a szemének. Ő az? Nem lehet! Ez a ballon… ez a sapka… De ez a kesztyű is!

Milyen elegánsan hordja! Az a bőrsapka!

A tolvaj mosolygott, biccentett; mint régi ismerős, barát. Ugye, van témád, pénzt kapsz érte, és van valakid!

Költőnk zavarba jött, megemelte új bőrsapkáját, s új kesztyűjével boldogan integetett:

– Üdv a tolvajnak! Tovább élhetek! És nem kerülök összeütközésbe sem az autókkal, sem az érzelmeimmel, sem az államhatalommal, sem a gázszámlásokkal! Lám, vannak még, akik gondolnak az emberre! Akikre lehet számítani! Üdv a tolvajnak!