Üdv a tolvajnak!

 

Üdv a tolvajnak!

A költő – emlékezetem szerint – a huszadik században élt, az utolsó negyed kezdetén, valamikor 1978-ban.

A költő nehéz helyzetben volt. Búnak eresztette a fejét. Ti. egyedül volt – eltekintve 5 darab lányától, szeretetteljesen kiterjedt családjaitól, 29 kötetlen, tiszta szívű, és 83 reá szoruló barátjától (többnyire testi-lelki tönk szélén álló barátokat istápolt és szeretett, akiknek ő adott erőt a további élet-handabandához, az lévén egyik fő tulajdonsága, hogy – nem tudni, honnan, hisz maga is állandóan összerogyóban volt – életerőt adott további élet-handabandázáshoz, pedig talán jó lett volna, ha ő kap erőt más emberektől az élet-handabandázáshoz, de nem kapott, így őneki kellett adnia, hiszen, ha elkezdte sorolni kisded bajait, hamar leintették: „… ajaj, az semmi. Hogy te meghalsz, az természetes. Te bírod. Hogy te beledöglesz társadalmi eszméid kiteljesítésébe, na, ez azzal jár… de! Nekem fáj a szívem! A fogam! A mahagóni bútorom! Az autóm fáj! A kitüntetésem fáj! Hogy kicsi! A hovatovábbom fáj! A hazám! A betonom a házban! – Te fájj. Ez rendben van. Ne haragudj, de az én körmöm fáj! Jobban fáj, nekem jobban fáj…” – így aztán sose hallgatták meg őt, ám meg kellett volna hallgatniok), s eltekintve számtalan szemérmes és szemérmetlen szerelmétől – a költő nehéz helyzetben volt. Ti. egyedül volt. Ad egy.

Búnak eresztette a fejét. Áttekinthetetlen volt az élete. Hiába volt tele a feje megírandókkal – a kíméletlen kelet-ázsiai helyzettel, a megoldhatatlan közel-keleti helyzettel, a kiagyabugyált közép-keleti helyzettel vagy a dél-afrikai, közép-afrikai, dél-amerikai helyzetekkel és gyarló diktatúrákkal –, témája az információk és dezinformációk rengetegén áttekinthetetlen és megírhatatlan volt. Hiába volt tele a feje – lényegében nem volt témája. Ti. ennyit egyszerre nem lehet megírni – nem bírja a papírlap. Ad kettő.

Búnak eresztette a fejét. Idestova néhány száz forintja sem volt. Színművet, regényt, novellát, hangjátékot kellett volna írnia – pénzért vagy lelkesedésből, ihletből vagy témából –, de ez neki, a fentiekből következően, nem ment. Ki kellett fizetnie a tartozásokat, eltartani családjait, fönntartani sirámait – de ehhez pénze nem volt. Ennyit egyszerre nem lehet. Ad három.

Persze hogy búnak eresztette a fejét.

Lógatta.

Ült egy sárga terítő fölött, és lógatta a fejét.

Nincs mit tenni.

– Reggel föl kell kelni, nincs senkim, nincs témám, nincs pénzem. Meg kell dögleni.

Borzalmas.

Slusszkulcsát szomorúan lóbálta elnyűtt kezében. Lehanyatlott. Aztán kiballagott az autójához, hogy beindítsa. Látta – kirabolták. Ellopták tőle fekete bőrtáskáját, amiben a személyi igazolványa, forgalmija, jogosítványa, írószövetségi igazolványa, telefonnotesza (29+83=112 címmel), irodalmialap-munkakönyve, kisded bankcsekkje, 4 otthonának kulcsa, sportbisztró-igazolványa benne volt. Ajaj. Azonkívül fehér ballonját, barna bőrsapkáját, fekete bőrkesztyűjét is elrabolták. Ajaj!

Rettegve nézte a kocsi belsejét.

Letört.

Hogy fog így élni? Vezetni? (Nem népet – autót.) Hogy fogja igazolni magát, hogy ő… valakivel, valakikkel kontaktust akart? Hogy ő – az, aki?

A rendőrségen megnyugtatták, az új, ideiglenes személyihez mindössze húsz-harminc okmányt kell beszereznie (még ködbe fúlt házasságának válási iratait is), aztán igazolni a közrendészeten, hogy nem ő törte fel a kocsiját, hanem az ő kocsiját törték fel (szavahihető tanúkkal), kik ültek utoljára a kocsiban (egyenes ági leszármazottai – de azok nem lehetnek-e tolvajok?), visszamenően bemutatni húsz kötetre terjedő munkásságát, hogy ő írta-e, azonos-e a stílus? s hogy melyik maszeknál vásárolta fekete bőrkesztyűjét?

Megint letört – gondolta odújába visszahúzódva –, pusztuljon az egész.

De csöngettek.

S egy kedves házaspár meghozta a bőrtáskát. Egy mellékutcában eldobva találták (sürgönyileg értesítették is, hogy megnyugodjon, de a távirat sürgősséggel sem jött). Mindegy. MINDEN MEGVAN (Ottlik Géza novelláskötetének filozófiai indíttatású címéhez hasonlóan).

Hogy jellemezzem?

Költőnk boldog lett.

Végre – egy ember!

Végre – egy tolvaj!

A huszadik században!

A tökéletes magányban!

Már azt hitte – elidegenedett!

S most itt az üzenet, a jel: Veled vagyok! (Láthatatlan aláírás: tolvaj. – Lehet, hogy nagy T-vel írták.)

Mit mondjak?

Költőnk megéledt. Boldog volt!

– Van valakim! Egy ember – az embertelenségben! Túl az összes keleti akciókon rám figyelt! Kifosztott! De az igazolványokat visszadobta egy mellékutcába! Legalább nem megyünk el egymás (kocsija) mellett érzéketlenül! Ez társ! (Ad egy.) Ez téma! (Ad kettő.) Ez pénz! (Ad három.)

Költőnk megremegett a szeretettől. Hát lehet? Hát még most is, a huszadik század negyedik negyedének kezdetén, 1978-ban is van valaki, aki rám gondol? Eldob-visszaküld? Nem gyilkol meg, mint Aldo Morót a brigádisták? (Talán szeret is, mint hogy nem gyilkol meg!) Témázik velem? (Mert megírom, ha beledöglök is, megírom, hogy van egy társam, aki lelki emberem, ki személyesen viszonyul hozzám, lop tőlem!)

De hol van a ballonkabát, a bőrsapka, a bőrkesztyű?

Mindegy.

A fő, hogy szeretjük egymást! Hogy közünk van egymáshoz! Hogy megkímélt a társtalanságtól, a témátlanságtól, az ínségtől! Milyen nagyvonalú, milyen zseniális!

Milyen a lelkülete? Milyen az arca? Milyen a kesztyűje?

Végre valami kutakodó kontaktus!

Talán ebben az utcában lakik? Hajnalonta itt jár valami keserves munkába? Nincs senkije? Nem tud mit kezdeni magával? Nincs pénze? Nincs kesztyűje?

Amikor költőnk meglátta – a saját ballonjában, a bőrsapkájában… nem hitt a szemének. Ő az? Nem lehet! Ez a ballon… ez a sapka… De ez a kesztyű is!

Milyen elegánsan hordja! Az a bőrsapka!

A tolvaj mosolygott, biccentett; mint régi ismerős, barát. Ugye, van témád, pénzt kapsz érte, és van valakid!

Költőnk zavarba jött, megemelte új bőrsapkáját, s új kesztyűjével boldogan integetett:

– Üdv a tolvajnak! Tovább élhetek! És nem kerülök összeütközésbe sem az autókkal, sem az érzelmeimmel, sem az államhatalommal, sem a gázszámlásokkal! Lám, vannak még, akik gondolnak az emberre! Akikre lehet számítani! Üdv a tolvajnak!

Hamletizmus

Bizonyára ismerik azt az érzést: hol bőgni akar az ember, hol dühbe gurul, hol kineveti magát. Képzeljenek el egy rövidnadrágos Hamletet, akinek megjelenik a Szellem. Ez vagyok én. Na, nem a Szellem, hanem a rövidnadrágos. A Szellem fölszólítja a rövidnadrágost, hogy bosszulja meg. De mit? Hogy megszületett? Hogy bombák hullanak az égből? Hogy nincs igaz szerelem? Hogy drága a hús? Hogy sínylődik a nemzet?

Így lettem én Hamlet. A Szellem sugallatára. Hogy vegyek elégtételt, bosszuljam meg. Ezt az egész k… világot? Persze hogy zavarba jöttem. Az ember bőg, tiltakozik, dühbe gurul, toporzékol, fortyog, kineveti magát – és a világot.

Kérem, nekem nem jó semmi. A torta piskótája fullasztó, a krém túl krémes. A szerelem izgató, de túl rémes. Az igazság túl igazságtalan, a boldogság túl boldogtalan. És a társadalom túl társtalan.

Az ember bőg, letolja a rövidnadrágját, dühbe gurul, lecsinálja, kineveti magát stb….

Erre találtam ki magamnak a hamletizmust. Mi a hamletizmus? Megsúgom: új filozófiai irányzat. (Én találtam ki.) Nem találják meg a filozófiai kislexikonban, se a nagyban. Lényege: tétovázni. Persze hogy én is meg akartam ölni a zsarnokot, de hogyan? Persze hogy engem is izgat az igazságtalan húsok ára. Persze hogy ki akarom irtani a családomat, de hogyan? (Tőrrel?) Persze hogy igaz társadalmat akarok, de hogyan?

Ahogy Hamlet tette.

Nem direktben.

Csak nem árulom el a végső bosszúállásomat?

Ehhez viszont bolondnak kellett tettetnem magam. Ahogy Hamlet tette. Így folytatódik a hamletizmus. (Gy. T filozófiája szerint, található egy láthatatlan könyv 213-ik oldalán fölülről a hatodik sorban: „Tettesd magad bolondnak.”)

Így lettem bolond.

Udvari is, hiszen társadalomban élek. Finomabban kifejezve: udvari bohóc. Hamlet őrültnek tettette magát, nehogy leleplezzék. Nos, muszáj magamat komolytalanul kifejeznem, nehogy komolyan vegyenek. Ha komolyan vennének, elvinne a… valami elvinne.

A zsarnok nagyot nevet a bohóc viccein. Sőt! Tapsol neki! Miközben az arcába vágják az igazságot. A szerelmes jót nevet a pucérságán – miközben arcába vágják a szentimentalizmusát. A hentes nevet – megfizethetetlen a hús! –, miközben tényleg megfizethetetlen! Emlékeznek, hogy Hamlet „egérfogót” állított a zsarnoknak, melyen a király fönnakad. Remélem, néhányan fönnakadnak rajtam.

Így aztán elhatároztam, hogy vizet prédikálok. Tiszta, hűs forrásvizet, miközben este, fél nyolc után holtrészegre ihatom magamat. Gyakran úgy teszem föl a kérdést otthon: „Inni – vagy nem inni, ez itt a kérdés.”

Hogy bosszút álljak, ahogy a Szellem fölszólított, minden igazságtalanságon.

Miért? Jobb volna, ha úgy tenném föl a kérdést: „Írni, vagy nem írni?”

Ez az én hamletizmusom.

Morze

– Jó napot. Örülök, hogy látom. Maga itt lakik?

– Miért? Hol lakjam?

– Hát… másutt. Más helyen.

– Más országban?

– Na, nem. Csak kicsit arrébb. Azt mondják, magának…

– Hogy mit mondanak!

– Maga Pierre Bezuhov?

– Én? Á, csudákat.

– És ez a szemüveg?

– Nem mindig hordom.

– És ez a harctér?

– A vietnami háború.

– Ja.

 

– Maga teljesen meggyógyult?

– Én? Nem is voltam beteg.

– Hát… a mája… a szíve… mondták. A szervek. A fej is, ne haragudjon.

– Igen. Vannak szervek. De ez anatómia.

– És?

– Mit és?

– Akkor miért feküdt kórházban?

– Hát hol feküdjek?

 

– Ne haragudjon, van most szeretője magának?

– Nekem?

– Magának.

– Miért?

– Hogy ilyen jókedvű?

– Jókedvű vagyok?

– Az.

– Nahát!

– De van vagy nincs?

– Hát tudom én azt, mondja? Most mondja meg őszintén!

 

– Miért nem zsemlét eszik reggel?

– Feltöri a szájpadlásomat.

– A kenyér nem?

– Az nem. Vagy megszoktam.

– Az Úr teste.

– Volt.

 

– Ki ez a gyerek? A magáé?

– Miért? Miért kellene az enyémnek lenni?

– Szép. Hasonlít magára és…

– Sokan hasonlítanak egymásra. Egyébként nem az enyém. Velük élek.

– Magának is volt… van…

– Vannak. Másutt.

– Idegenben?

– Miért? Ki nem idegen? Ugyan, hagyjon már!

 

– Maga szeret itt lakni?

– Nem. Nem is akarok. Kicsi a szoba, szűk az ágy, a plafon közel van, utcára nyílik az ablak, kinn fekszem tulajdonképpen az utcán.

– Hogy dolgozik itt?

– Elmegyek. Idegenben dolgozom.

– Akkor miért jön vissza?

– Hát nem érti? Látott már ilyen helyet? Ez a meghitt rövid asztal, vaslábakon… A fal mintha védene… a függöny színe… közel az út, rálátok az emberek fejére… Hát maga nem ért semmit?

 

– Akar kocsit?

– Nem.

– Miért?

– Nem ihatok. Vezetni kell. Odafigyelni.

– Miért, maga semmire sem akar odafigyelni?

– De, az útra.

 

– Szokott kártyázni?

– Szoktam. De már nem tudok figyelni.

– Szétesik?

– Szét. Kinyílok, mint egy titok, és teljesen érthetetlenül ülök magamban. Elvétem a kártyát.

– Kösse oda magát.

– Nézem az üres levegőt, mintha ventillátor mozogna. A bútorok széle kinagyul, mint mikroszkóp alatt a körömszegély. Csupa részlet… a villanykörte üvege csillog… elvétem a kártyát…

– Akkor miért jár ide?

– Eljövök. Leülök. Együtt vagyunk.

– De mit csinál?

– Mondom. Tartom a kártyát. És várom, hogy hívjanak.

 

– Ez a maga barátja?

– Ez. Nem jó?

– De… csak olyan magas… Nem magához való.

– Az ember valakit megszeret.

– Öntelt. Fellegekben jár. Központ akar lenni. Nagyvonalú, és mégis… figyel. Adakozó, de kapni akar. Hogy szeressék. Hát nem látja, hogy azt akarja, hogy szeressék? Őt. Állandóan. Maga elnézi ezt?

– El. Ő is nekem. Elnézzük egymásnak.

 

– Siet?

– Sietek.

– Hova?

– Előre. Előbbre akarok jutni.

– Ebben a tömegben?

– Majd kikerülöm.

– S egyedül fog menni?

– Az igaz.

 

– Kényszerítették már magát valamire?

– Engem? Mire?

– Valamire? Hogy tagadja meg a vallását…

– Nincs is vallásom.

– Na, csak úgy. Ragaszkodjon egy helyzethez, a helyzetéhez.

– Helyzetem tényleg nincs.

– Szeressen valakit, hogy…

– Hát szeretek.

– Kit?

– Akit kell. Akiket nekem kell szeretni.

– Ki az? Milyen?

– Boldog. Egy boldog teremtés. Mindennap látom a buszon, hattól hétig.

– És boldog?

– Én nem. Hát mitől lennék?

 

– Maga ennyit eszik?

– Mennyit?

– Sok. A csontot is megrágja.

– Jó a csont. A pirosbarna velő. Maga is tudja.

– És ez a méregpaprika. Ne haragudjon.

– Van valami kifogása?

– Beteg lesz.

– Ideges vagyok. Úgy érzem magam, mint egy kohó néha, amit szétvetni készül a tűz.

– Azért táplálja? Akkor ne egyen ennyit.

– Hogy ne vessen szét?

 

– Azt mondják, maga szerette azt a nőt. Ott az oszlop mellett, rövid hajú, ideges.

– Melyik?

– Az az eszelős tekintetű. Kapkodja a fejét.

– A lila ruhás mellett?

– Nem. Jobbra. Egyszerű ruhában van. Melltelen.

– Az óriási konty mögött, ugye, amelyik alig látszik? Vad arca van. Az arccsontja kiáll. Jó állású a lába is, mint egy paripának…

– Á, nem az. Az a karikás szemű. Kettővel arrébb… Hogy három évig… Mesélték. Hogy öngyilkos is volt.

– Én?

– A lány.

– Ja, az? Igen.

 

– Elmegyek.

– Rendben.

– Jöjjek holnap?

– Ne. Dolgozom.

– Maga?

– Igen. Mért? Nekem nem lehet dolgoznom? Nekem nem lehet valami munkám? Valami elvégeznivalóm? Csak üljek egy szobában? Nézzem a falakat? Az üres asztalt? A hülye kancsót? Ne csináljak semmit?

– Ne.

– Jaj. Igaza van. Jöjjön holnap. Beszélgessünk. Legalább nem vagyok egyedül. Van kihez szólnom.

– Fáj a torkom…

– Nem baj. Akkor majd csak ül itt. Csöndesen.

 

– Itt áll a sarkon?

– Itt.

– Vár?

– Mit várnék?

– Valakit. Vagy valamit az élettől. Még. Kalandot, rajcsúrozást, havas szelet, egy kipirult női arcot, ami belerobban a mellébe, forrón… szagos fej, buksi…

– Ugyan.

– Gyerekkéz melegét… Ahogy szorongatja a miénket… Odabúvik.

– A gyerekek az anyjuknál vannak…

– Még egy út. Elindulni. Arra. Beállítani egy tornácra, ismeretlen, de örök arcok közé. A tűzhöz menni.

– Nincs tűz.

– Jaj, ne mondja ezt. Épp maga.

– Épp én. Már csak egy kalapot szeretnék. Széles karimával, mint egy seriff. Ez nem olyan nagy dolog. Jövőre megveszem.

Mindent a fiatalokért!

Szerzőnk a folyosón áll. Állhat. Huszonnyolc év körüli, kissé deres, kissé kopaszodó, jóravaló teremtés. Az ajtó mellé áll, a falnak támaszkodik, mert fáradt. Válltáskája földre lóg, hova lógjon.

No, jön is a szerkesztő. Rohan, a felöltője félig rajta, a kabát ujját célozva dugdossa a kezét a bélések között. Szerzőnk segít. Szerkesztő köszöni.

– Kérem… – szól a fiatal.

– Látja, rohanok. Vagy nem?

– De. Rohan. Rohanni tetszik.

– A nagyanyámmal van baj… Ki hitte volna? Nyolcvankét éves. Izgatom magam. Azt hiszem, érthető…

– És mi van a kedves…

– Agyér. Gondolhatja.

– Ja, agyér… – szerzőnk bólogat, szomorú. – Ilyenkor már…

– Akkor is! Miért? Haljon meg?

– Dehogyis! Hát hogy mondhat ilyet? Én nem mondtam, sőt… Inkább azt szeretném…

– Nézze… Én is azt szeretném… De ez nem rajtunk múlik.

– Nem. – Szerzőnk rázza a fejét. – Ez nem.

– Ki vagyunk szolgáltatva – mélázik a szerkesztő.

– Ki – bólogat a fiatalember.

– De tehetek én róla? Most mondja meg! Mindenről én tehetek?

– Dehogyis! Ki mondta?

– Mindenki azt mondja! Hát isten vagyok én?

– Nem. Hogy volna isten, éppen ön?

– Azt hiszi, a feleségem megérti?

– Nem… Hogy érthetné!

– Nahát. Mit akar tulajdonképpen?

– Kérem, egy verset adtam le… Azt tetszett ígérni…

– Mikor?

– Öt éve.

– Igen. Akkor is én voltam a szerkesztő.

– Akkor is.

– És mit mondtam?

– Hogy a jövő számban…

– Na, ezt nem hagyom annyiban! – szerkesztő belebújt kabátjából visszakiált. – Jöjjön vissza két hét múlva, akkor ígérhetem… utánajárok! Várom!

Szerzőnk két hét múlva a folyosón. A folyosót is fűtik, meleg van, kigombolja a vaskos orkánt. Kopog, Benyit.

– Kérem, ne kopogjon… Ezt az egyet kérhetem, nem?

– Elnézést – visszasompolyog a folyosóra. Vár két órát. Jön kifelé a szerkesztő.

– Jaj… Ne haragudjon… Most nem érek rá. Megyek Olaszországba… Reggel indul a gép… Nem akartam menni, de tapasztalatcsere az olasz illegálisokkal… Ez fontos… És a gyerekeknek sehol se tudok golyót szerezni, megígértem…

– Golyót?

– Golyót. Most nincs golyó. Mindent gyártunk már, de golyó nincs. Emlékszik még a mi golyóinkra? Lukba… csínre… araszra…

– Golyó.

– Az. Golyó. Agyag.

– Agyaggolyó nincs.

– Nincs agyaggolyó. De milyen golyó van?

– Én tudnék golyót.

– Na. Maga az én emberem. Milyen golyó?

– Vas.

– Vasgolyó. Az is valami. Mért, hol dolgozik maga?

– A termelésben.

– És ott van golyó?

– A csapágyból… Kiszerelem.

– Remek! Hát maga nem költő?

– Csak dolgozom is. Sajnos… De tudok golyót hozni… A gyerekeknek kell golyó.

– Igaza van. Maga az én emberem… Egy hónap múlva megjövök… Keressen.

– És van egy tárca…

– Tárca? Leadta?

– Le, le… Az üzemi életről…

– Mikor?

– Három éve…

– Utánajárok! Jöjjön! Sietek… Olaszba kell mennem… És ha van golyó…

Szerzőnk egy hónap múlva, a golyókkal a zsebében bekopog a szerkesztőségi ajtón.

– Ne kopogjon, csak azt kértem… Ja! Maga az? Hol a golyó?

– Itt – szerzőnk kiönti a golyókat az asztalra, szétgurulnak. Kapkodják, a földre hullnak, keresgélik, összeszedik, izzadnak, a szekrény alá bújnak.

– Remek! Maga remek ember. Köszönöm. De most sietek… Mije is van itt?

– Vers, novella, tárca…

– Mikor adta le a novellát?

– Két éve…

– Itt kell lennie… – a szerkesztő benyúl egy irathalomba. Kétszáz vers közt turkál. – Ha maga tudná, mennyi vers van itt! Hogy minek? Minek ennyi vers? Hát ennyi olvasónk sincs!

– Csak hogy esetleg megjelenjen…

– Inkább a tárca… – A szekrény mellett ötven irat. A szerkesztő dobálja őket. – Ebből is annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Ki olvas ma tárcát?

– Csak gondoltam, az könnyebb…

– Könnyebb, könnyebb… Könnyű azt mondani! Ha tudná! Most egy bosnyák számot állítunk össze… A jövő hónapban van Szomoring Elek kilencvenhetedik névnapja… Különszám… Azután a valóságot akarjuk föltárni, két számban… Meglesz, nyugodjon meg… De csak márciusra ígérhetem… Na, akkor a szabadságharc… Április… Bepaszírozom… Legföljebb április, de megkeresem. Jöjjön tavasszal!

Szerzőnk tavasszal, influenzásan, köhögve vár a folyosón. A szerkesztő bejön. Robog. Haját fújja a kinti szél.

– Tudom! – Feltartott kézzel jön szerzőnk felé. – Tárca. Ne haragudjon… Most még egyetemre kell mennem, én nem tudom, miért járok még mindig egyetemre? Ötvenéves leszek lassan, de továbbképződöm! Minek?

– Nem tudom…

– Nahát! Legyen türelemmel… Augusztusban levizsgázom. Remélem, sikerül. Szétmegy a fejem… Augusztusban megkeresem a maga kéziratát… – betódul az irodába. Ledobja a kabátját, köhög, prüszköl. – És ez a nátha! Igaza van… Maguk fiatalok, helytállnak a termelésben is… Sietni kell, hogy a friss tehetségeket bemutassuk… Mert annyi van! Maga fiatal, nem?

– Fiatal vagyok. Harminc leszek.

– Na. Ne csüggedjen! A mi feladatunk, hogy maguk el ne veszítsék a türelmüket… Látja, mennyit dolgozom…

– És volt egy regényem…

– Regény? Minek?

– Ki akartam fejezni…

– Az nagyon hosszú. De… utánanézek. Mikor?

– Másfél éve.

– Ezt nem tűröm! Ezek nem figyelnek semmire! – Az irodában a fotelekben fekvő munkatársakra néz. – Azt hiszi, ezek segítenek nekem?

– Nem, nem hiszem.

– Mindent egyedül! De a maga műveire odafigyelek! Előkerítem, a föld alól is! Jöjjön vissza augusztusban!

Szerzőnk a pincében várakozik. A nyár alig lopakodik le a pincébe, hűvös van.

– Na, itt vagyok. Megígértem! Jöjjön! – A pinceraktárban hatalmas szekrények, lakattal zárva. A szerkesztő elővesz vagy húsz kulcsot, nyitogatja a szekrényeket. Öt szekrényt átnéznek, vagy hétezer kéziratot. Izzadnak a sötét pincében.

– Biztos, hogy hozzánk adta a kéziratát?

– Szerkesztő úr… Biztos.

– Akkor itt kell lennie… – A hetedik szekrénynél megáll a tudományuk. A kulcsok nem válnak be.

– Ebben lesz.

– De be van zárva.

– A kulcsok…

– Ehhez nincs kulcs… Elfáradtam. Mi is volt?

– Dráma…

– Dráma… persze. Megkeresem… Ne haragudjon, azt se tudom, hol áll a fejem. Járművezetőire kell mennem, januárban vizsgázom… És ez a kresz! Ezt képtelen vagyok megtanulni!

– Nehéz…

– Nehéz. Úgy, ahogy mondja. Ki se ismerem magam a sok tábla közt. Behajtani tilos… parkírozni tilos… előzni tilos… Maga érti ezt?

– Nincs még autóm…

– Jobb is… Jöjjön vissza februárban… És akkor bemutatjuk az összes műveit… Gondolhatja, hogy nem felejtem el… És megfáztam itt a pincében… Maga nem?

Szerzőnk a folyosón vár. Szédeleg. Válltáskája a földig lóg, görnyedezik a kéziratoktól. Kinyitja a táskát, lapozza a kéziratokat. Mennyi betű, mennyi írás, mennyi érzés! Szédül. Lecsúszik a fal mellett. Mentők szirénáznak.

Az irodában a szerkesztő dühöng.

– Hogy pont itt! Csak nem hal meg? Hát annyit beszéltem vele, biztattam! Mindenesetre, diktálok egy cikket róla, Erzsi! Figyel, vagy a melltartót próbálja?

– Csak ez jugoszláv… A jugoszláv melltartók a legjobbak! Tetszik tudni! Itthon nem lehet ekkorát kapni!

– Akkor is! Írja! De mi volt a neve? Azt keresse ki nekem! Annyit csak meg tud állapítani! Hogy hívták? Harminckét éves volt… Mert öt év meg másfél meg másfél… Harminckét éves lett. Hol az a vers? Ja, az már biztos nem aktuális. A fene egye meg, hogy szalad az idő! Mindegy… akkor a regényt tesszük be. Vagy a drámát… Hogy most két számot a kanadai magyaroknak szentelünk? Akkor is! Igaza van… hosszú. És a tárca? Akkor a tárcát… Keresse meg, legalább a nevét kéne tudnunk! Nehogy meghaljon, mielőtt… Na, diktálom a cikket, majd kitalálunk valamit… De hogy egy nevet se tudnak itt megkeresni! Nem baj! Ráismernek… Különben is… nem annyira fontos a név. Elvégre közösségben élünk… mindenkire vonatkozik… Na… Befűzte, vagy még mindig a melltartóval vacakol?

– Befűztem…

– Diktálom: „Fiatalon kellett itthagynia minket… a fejlődésben levő fiatal írónknak… aki a termelésben is helytállt… és a társadalom óvó szeretete se tudta megmenteni… az a lángoló égés, ami írásaiból kicsap… megedzette” .…

– … megedzette…

– Megedzette?

– Azt tetszett mondani, megedzette.

– De mit edzett meg?

– Ezt kérdezem… Mit edzett meg?

– Megedzette… azokat a súlyos tömböket… azokat a golyókat…

– Milyen golyókat?

– Hát nem Golyónak hívták?

– Írjam?

– Persze, írja… Golyó Géza írásai… segítenek bennünket, hogy helytálljunk… újabb golyók létrehozására, hogy a golyókkal… újabb nemzedékek… golyózhassanak!

– Írjam így?

– Hát persze! Hát hülyének néz engem? Sietnem kell! Az OTP-m sincs elintézve! És a nagyanyámhoz is be kell ugranom a kórházba! Nem érti? Agyér!

Glóbusz – 1980

– Egy új háború esetén elég veszélyes lesz itt, Európa szélén…

– Mit izgatja magát? Egy új háború esetén mért ne mehetnénk mi Kínába?

– Az igaz.

 

*

 

– Ezek az angolok…

– Mi van velük?

– A királynő lóra ül…

– Miért? Hová üljön? Nem ülhet a házmester ölébe.

 

*

 

– Giscard d’Estaing kimegy a Szovjetunióba.

– Hát hová menjen? Afrikába?

 

*

 

– Ezek az olaszok is csak ölik egymást…

– Hülyék voltak mindig.

– Nem, nem ennyire…

– De.

 

*

 

– Maga kiismeri magát ebben a világpolitikai helyzetben?

– Nézze… Amerika pozíciói meggyengültek a Közel-Keleten. A Közel-Kelet forrongásban van. Tulajdonképpen a Közel-Keletnek nemcsak gazdasági, hanem faji kérdései is vannak. S a Közel-Kelet tetejében vallási góc. S nemcsak vallási góc, de a Közel-Kelet törzsi tagozódása évszázadosan fölszabdalja Közel-Kelet területét, Közel-Kelet kultúráját, egyáltalán a közel-keleti atmoszférát. Közel-Kelet földrajzi kérdései sem elhanyagolhatók. Nem beszélve arról, hogy Közel-Kelet éghajlata Közel-Kelet temperamentumát is befolyásolja. Ha Közel-Kelet országviszonyai rendeződnének, elképzelhető, hogy egy másik Közel-Kelet jönne létre, mely nem lenne olyan közel Kelethez. De így, úgy látszik, túlságosan közel van Kelethez. Bár Közel-Kelet nemcsak Közel-Kelet kérdése. Közel-Kelet…

– Szóval, kiismeri magát?

– Nézze… Tulajdonképpen nem is akarom.

 

*

 

– A spanyol király átöleli az olasz államelnököt.

– Miért? Nem ölelheti át az egész világot. Az csak a dalban van. A műdalban.

 

*

 

– A svédek elszexesedtek?

– El.

– Jó lehet nekik.

– Ne higgye. Láttam kinn néhány filmjüket… Hányinger.

– Azért jó lehet néha elrontani az ember gyomrát.

– Tudja, mire vezet a krónikus gyomorhurut?

– Mire?

– Ismerte azt a palit, itt a harmadik házban lakott, jókedvű tag volt, még a gyerekekkel is fogócskázott, azt hiszem, a Ganz-Mávagban dolgozott mint telepőr, egész nap szabadon, tudja, amelyiknek az a szűk mellű, de vastag szőrű kutyája volt, az a vörös fejű kutya, azt sétáltatta mindig, nevetett, amikor a kutya rángatta a pórázt, na, annak is gyomorhurutja volt eleinte…

– Ja, igen! Az az őszes hajú! Tegnap találkoztam vele!

– Azzal? Hát az két éve meghalt.

 

*

 

– Ezek a németek csak németek maradnak.

– Mért? Mik legyenek? Zsidók?

– Igaza van. Olyan mindegy.

 

*

 

– Nem kár azt a jó, friss, szőke hajat kalap alá nyomni, stüsszikalap alá, most azt mondja meg? Ezek az osztrákok, a kalapjukban… Még a karima is meglátszik a homlokukon.

– Na ja. A karizmát elvesztették.

 

*

 

– Ezek a finnek folyton háborúra készülnek…

– Ne beszéljen szamárságokat.

– De. Ha pontosan megfigyeli, titokban szerveződnek. Hogy hová meneküljenek, ha támadás éri őket. Fölhúzódni az erdőkbe… Vöröskereszt-szolgálat. Kutyák, segélykutyák. Bujkálás… Ellenállás…

– Hát olyan nagy ország!

– Aztán, végül is alig háborúznak.

– Hát olyan kis nép.

 

*

 

– A belgáknál most király van?

– Nem. Azt hiszem, csak felső.

 

*

 

– Ez az eurokommunizmus megerősödött…

– Meg.

– Ha megnézi…

– Meg.

 

*

 

– Azért nagy dolog, hiába, egy több évszázados begyepesedett rendszer megváltoztatása. Micsoda akarattal vívták ki ezek a portugálok a szabadságot…

– De kivívták!

– Ki, ki. Bár eleinte elég zűrzavaros volt a helyzet. Mintha nem ment volna egy csapásra az áhított demokrácia.

– Sehol sem megy egy csapásra.

– Dehogynem.

 

*

 

– Szegény jugók.

– Hogy meghalt Tito?

– Az is… Meg ez a sok köztársaság. Nyelv. Nemzetiség. Kultúra. Nívó. Éghajlat.

– Én nem féltem őket.

– Hát nincs is mitől. Amíg az övükben kés van… Igaza van. Inkább irigylem őket.

 

*

 

– Nem minden nép engedheti meg magának…

– Igaza van. Nem.

 

*

 

– Ezek a románok csudapofák. Visszavezetik egészen…

– Hát ne vezessék?

 

*

 

– Ezek az albánok vannak még?

– Vannak.

– Honnan veszi?

– Most olvastam, tiltakoztak, hogy egy orosz gép állítólag megsértette a légiterüket.

– S megsértette?

– Fenéket. Csak hogy nekik is van levegőjük.

 

*

 

– A csehekkel meg a bolgárokkal mi van?

– Most melyikkel?

– Ezekkel.

– Azt se tudja, melyikre kíváncsi?

 

*

 

– Törökök?

– Az nem Európa.

– Nem Európa. A világ egyik legnagyobb birodalma volt. Lényegében nyolcszáz éven át volt a föld legnagyobb katonai hatalma. Kitolta határait Csehországig, Olaszországig… Új gyarmatokat, tartományokat létesített és tartott fennhatósága alatt hosszú évszázadokon át kegyetlen, de lényegében tunya, bájos, fürdős elnyomottságban. Óriási potencia volt.

– Akkor sem Európa!

– Jó, jó, ne ordítson.

 

*

 

– Na és a németek?

– Mindig visszatér hozzájuk.

– Hát hogyne térnék vissza, amikor…

– Ne térjen.

 

*

 

– Luxemburg. Lichtenstein, Málta, na és ott van Dánia.

– Miért? Ne lenne ott?

 

*

 

– Látta a svájci gyerekeket?

– Mért, mi van velük?

– Mintha ferde volna a fejük. Vagy a szemük. Vagy az egész testük.

– Talán kicsit belterjesek, megengedem. A zárt völgyekben évszázadokon át egymás között házasodtak, érthető.

– De a nők is ilyenek!

– Nem szépek?

– Az enyhe kifejezés.

– Hát ők is voltak gyerekek. De tiszták, nem?

– Tiszták? A hegyi legelőkön elektromos házikókban elektromos pásztorok fejik az elektromos tehenekből az elektromos tejet.

– Semmi táj? Tájegység?

– Hová gondol? A réteket a legmodernebb zöld festékkel festik, mert gyakran eső is van. Persze a hó, az gondot okoz.

– Miért?

– Nem elég fehér. Azt mondják. Ha meg festik, elolvad.

– Azért az a sok birka! De nyaralni lehet a hűs hegyekben.

– Ne higgye! Olyan silót használnak, hogy a birkák parfümöt finganak. De az meg elillan.

– Szerencsétlenek. Ilyen emberek, azt mondja, meg ilyen tájak. Azért nekik is megvan a maguk gondja.

– Meg. Hát minden nem jöhet össze.

 

*

 

– És mi?

– Hogy nincs tengerünk, arra gondol?

– Arra is. Meg a muskátlira. Elfagyott a muskátli télen a manzárdon. Most vehetek új muskátlit.

 

*

 

– Az irániak végül is megoldották az iránitást.

– Meg. Csak még az irányítást nem.

 

*

 

– Ezek az amerikaiak! Színész lesz az elnökük…

– Dehogy lesz. Játszanak.

– És ha az lesz?

– Mit félti őket? Játszanak.

 

*

 

– Ki kéne adni még egyszer…

– Ne hülyéskedjen! Csak nem csalok! Az anyósomék a mosókonyhában laknak. A bátyám, két gyerekkel, a sátorban, a kert végében. Mi a dögmeleg manzárdban. Sógorom a gyerekekkel a garázsban alszik. Anyám gumimatracon az előszobában. A spájzban a Kossuth-díjas unokabátyám húzódik meg három gyerekkel, a csöpögő szalonnák alatt! A nővérem a tetőtérbe suvasztotta be magát az elvált férjével, akinek balatoni kilátást ígértünk. Fiam bolgár barátját a verandán fektetjük egy nyugatnémet kislánnyal. Mit akar még kiadni?

– A Kommunista Kiáltványt.

Költőtalálkozó

A szervezésre óriási feladat hárult. A külföld, a belföld, a finnek, az észtek, a jöttök, a mentek, vártok, esztek, összes, kellemes bonyodalma. A nagy hallon keresztül könnyedén futó emberek szervezték a vacsorajegy-kiosztást, tárgyaltak a buszok hanyag testtartású sofőreivel, igazgatták a templomban az orgonahangverseny résztvevőit. Kifáradtak.

 

A költők énekeltek.

Nem csak versben, s nem csak „azért”, amit Tornai Jóska ír, hanem szabályosan, ülve, hátradűlve a széken, a hattagú zöld egyenruhás cigányzenekar közelebb húzódott az asztalokhoz, és a külföldi költők széles mosollyal hallgatták a jó hangú énekeseket.

 

A legújabb technikával fordították az előadásokat. Az azonnali fordítás elmondhatatlanul nehéz. Egyetértettem azokkal, akik az előadók befejezetlen mondatait befejezték – vagy átugrották. Így kerekebb lett az egész. És a fülkében pokoli meleg volt.

 

A nők, a drága nők, a háború igazi ellenségei, legádázabb elszánt ellenségei is jelen voltak. Ki kékben, ki fehérben. Naivan, magabiztosan. Tolmácsnők, szervezőnők, hotellányok. Nem lehet nők nélkül élni. Az egésznek valami jótékony balzsamot adott, a vitáknak bájt, a humornak kellemes értetlenséget, az elszánt komolyságnak időállóbb, biológiai komolytalanságot. Nagyon kellettek.

 

Balra italok. Jó borok, olvatag sör, olajsűrű konyak. Vannak nemzetek, melyek nagyon szeretnek inni. Azt mondják – olvastam is cikkben, idegorvosi nyilatkozatban –, hogy az alkohol árt. Ártalmas a szívre, májra, idegrendszerre. Lehet, hogy rossz propagandának hat, mégis le kell írni: használ is. Vannak pillanatok, amikor inni kell egy embernek, egy nagyobb közösségnek (népnek, nemzetnek) – hogy legalább minimálisan föloldja feszültségeit. Nem tudom, ha az ember mondjuk az NSZK-ban vagy Amerikában élne, nem inna-e. Van, amikor inni kell, hiába.

 

Az új technika és régi előadások keveredtek. De hát ez mindenütt így van. Ami igazi volt, az a lelkesedés. Igazhitűek jöttek egybe, akik hisznek a háború elkerülhetőségében. És ez mindennél fontosabb. Az előadások? Eszmék. Egy kis olasz nő mutatta hathónapos kisdedét. Ölben, négykézláb, nevetve. Giuliannának hívják. A nő pergő nyelven magyarázta – nem eszik sóskát, sárgarépát a bambina. Pedig, ugye, muszáj ilyen korban sok vitamint ennie. Én mint szakértő bólintottam.

 

A tihanyi apátsági múzeumban megnézték a vendégek Martyn Ferenc festményeit és halhatatlan grafikáit. Látták, Európában élünk.

 

No meg a táj. A Balaton zöldben ragyogott, mint nagy olajlap, beitta és kicsit visszaverte a homályos napot. Az Annabella előtt nádsátrak fakószőke gúlái, a vörös föld mértani szőlőkarórendekkel vonalazva, az új házak nyers falai vakítottak. Többnyire későn, agyonbeszélve, vitatkozva feküdtünk, hajnali négykor, háromkor. Viszont hajszálpontosan ébredtünk hétkor a betonkeverő tankzörejére. (Kis háború.)

 

Német hang a liftből. „A szervezés a legfontosabb. Nem lehet a semmiből kiemelkedni. Írni és valakivé lenni. Előbb kell valaki lenni, aztán lehet tehetséges az ember.”

 

Az előadások szerteágazó indái közt sokakban felmerült a gyanú – lehet-e a költészetről beszélni, eszmélkedni, ennyien, ilyen pőre kitettségben, nyilvánosan? Mindenesetre az biztos, hogy elbújni, cellába fordulni is lehet – a szentek egy része is ezt tette, és sokszor nagyobb hatásuk volt korukra és évszázadokra, mint a megégetett eretnekeknek vagy a szónokoknak. Az azonban bizonyos, hogy akár nyilvánosan, akár begubózva, de csak az élet belső hitelével lehet költészetet csinálni – az életünk árán lehet hitelesíteni a költészetet. A gondolat, eszmélkedés – másodlagos. A hit, emberhit – minden. Mert az a magatartás alapja. Háborúban és békében és költészetben.

 

A bohémek szabad idejükben kártyáztak. Elszánt arccal, rezzenéstelen tekintettel néztek egymás szemébe, és blöfföltek. De néha igazuk volt.

 

Az új technika mozdulatokban is keveredett a régivel. Egyik magyarunk nagy rutinnal döntötte föl a Kékkuti ásványvizet egy angol hölgy asztalán a hallókészülék zsinórjával. Zavarában kedvesen magyarázkodott, hogy nálunk ez keresztelőt jelent. A lady kijelentette, nem ismer ilyen babonát a XX. században.

 

A szálló folyosóján dallamosan szállt a francia szöveg:

– Költészet? Jacques Piccard batiszkáfja hány száz méterre szállt le a tengerbe! És Francis Chichester szólóvitorlása? Ez a század költészete, tudomásul kell venni.

 

Itt, ott (egy-egy) kupacban ültek emberek. Tolmácsokkal, saját hangjukon magyaráztak egy-egy verset – s milyen is a költő –, legtöbbször a sajátjukat. Megható volt, mennyire nem kereskedőszellemű a legtöbb – az elszemélytelenedés korában –, de pszichológiailag mégiscsak alanyi költő, még a mozdulataik is ügyetlenek voltak, egy-egy mellényzsebből kicsúszott a vers csücske. Elfelejtették a közepén a saját versüket. Ki kit fordít? És viszont. Mint egy kedves börzén, ügyetlenkedtek a költők, külföldi magyarok közt, lengyelek, svédek közt – mert hát az ember az egész világnak is ír.

 

Izzó szemű, sűrű nagy hajú lány jött a terembe. Hátravetette zászlónagy fekete hajtömegét. Körülnézett, halkan behúzta maga mögött az ajtót. Leült egy távoli sarokba, adó-vevő készülékét felkattintotta, s hallgatta az olaszok előadását a romantika hanyatlásáról, elhelyezve a nagy gubancban fülhallgatóját. Elsikkadt a mondanivaló, megbolydult a terem. A szőkébb költők körülvették. Guillevic, az elnök – jótékonyan – 15 perces szünetet rendelt el.

 

A tihanyi templomban felhangzott Kodály Esti dala a Veszprémi Vegyeskar előadásában. Emberi hang – nagyvokál – töltötte be a Balaton fölötti térséget olyan mélységesen, hogy sírni lehetett. A vendégek hallották, Magyarországon vannak. „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

 

A szállodában nagyon hideg volt. Nem tudtak fűtőtestet adni. A tv riportere berekedt. A lányok fáztak. Kár.

 

De aztán a bárban minden megoldódott. Valójában a világos nappali terem a tudat erőfeszítéseinek a színtere volt. Nyílt tér előnyeivel, hátrányaival. De a bárban valami tudat alatti szabadult fel. A vörös, kék, sárga lámpák is izzadtak, a zenekar kitűnően játszott, s a költők táncoltak. Az űrhajó jelzéseit utánzó bip-bip zenére, a vijjogó szirénamikrofonra, a „Volt egyszer egy Kis-Madách, egy Nagy-Madách” ringására – táncoltak. Mint régen a tűz körül. A varázslók. Réveteg, rövid hajú lány forgott körbe egy fiatal arcú olasz előtt, nagy finn fiú rángatott mohó kedvességgel egy testes, szép szemű nőt, kopaszodó-nevető férfi rövid ujjú, világoskék garbóban megragadott egy nagy német asszonyt, és rázta a lábát, illedelmes arccal csúszkált egy intellektuális költő egy jó formájú orosz nővel, szemüveges mongol férfi nevetve verte az ütemet a térdén… táncoltak. Mintha a föld dobolná őket, az anyaföld az emberiséget.

 

Ide jöttek a költők, Magyarországra. Eszmecserére, emberi érintkezésre, hitre, fogadásra. A gesztusaikban, vallomásaikban a leglényegesebbet fejezték ki. Itt, nálunk. A szabadságot. Úgy látszik, lehet nálunk érezni. Úgy látszik, nálunk lehet érezni. Kissé.

Aztán kifutott a hajó a kikötőből a mi kis tengerünkön, megrakodva egy darab Európával, világgal. Háromnegyed tíz volt.

Színészcsata

– Maga vidéki?

– Nem, pesti vagyok.

– Miért jött vidékre?

– Pestre akarok kerülni.

– Hogyan lehet Pestre kerülni?

– Innen, vidékről.

 

– Szereti Budapestet?

– Nem, nem szeretem.

– Miért?

– Bűnös város, tudja.

– Itt marad vidéken?

– Nem, dehogy maradok. Fölmegyek. Bűnözni.

 

– Miért jött le vidékre?

– Nézze. Pest konzervatív.

– Az igaz. Pang ott minden. Meddig marad vidéken?

– Két év, három. Akkor fölmegyek.

– Mért?

– Konzervatív akarok lenni.

 

– Jól érzi magát Budapesten?

– Jól, köszönöm.

– Milyen szerepeket játszott?

– Nézze, az idén még nem kaptam szerepet. Esetleg jövőre.

– De jól érzi magát.

– Jól. Nem a szerep számít. A jelenlét.

 

– Mért jött le vidékre?

– Nézze, itt van a forradalom. Részt akarok benne venni.

– Részt vesz?

– Részt, részt.

– És milyen?

– Még nem tudom. Csak három éve vagyok itt.

 

– Mit tart a színház legnagyobb problémájának?

– Igen. Értem a kérdést. Pest vagy vidék?

– Nem, csak…

– Ne titkolja. Erre akar kilyukadni. Én úgy érzem, az őrségváltás minden szakmában nehéz. Mi lenne a vidéki professzorokkal, ha sosem kerülhetnének Pestre, csak Debrecenben operálhatnának, vagy Szegeden… Szegedi betegeket! A főváros tele van régi muksókkal… De nem is ez a probléma. A probléma az, hogy egyszeriben nem lehet fölcserélni vagy ötven embert ötven emberrel. Ötven ember az ötven ember. Vagy keveset mondtam? Pesten megállt a levegő. Érthető. Ha egy pesti bemutató van, rosszkedvében is csak elvánszorog az illusztris közönség, hogy megnézzen egy-egy bágyadt vagy ómódian frivol előadást. Nem a vezetőségről van szó. A vezetőség nem tehet róla. A vezetőség tudja, mi a korszerű, a társadalmilag új, a szocialista. De a vezetőség még nem a színház. A vezetőség tele van régi muksókkal. Akiknek nagy a tapasztalata. A vezetőség mindent megtesz. De kialakul – érti, nem? – idővel egy mechanéria. Fogalmazzunk pontosabban. Érti maga ezt. A vezetőség teljes erővel azon van…

– Min van?

– Min van? Hogyhogy min van? A vezetőség… Mi volt a kérdés?

 

– Itt, azt hiszem, érezhette, komoly harc folyik. Vidéken újítanak, Pesten maradoznak.

– Nézze, ez leegyszerűsítés. Vidéken is van jó, Pesten is van jó.

– De mi a különbség?

– Nem szeretem ezt. Ezek csoportok, klikkek. Én fölöttük állok. Kívül. Mondhatom így? Azt hiszem, ez elég tisztességes állapot. Mindenkit össze akarnak ugrasztani mindenkivel. Én ezen kívül állok. Van ilyen. Várok.

– Mire?

– Hogy hova hívnak.

 

– Mik a tervei, most, hogy fölkerült Budapestre?

– A terveim, a terveim? Fönn vagyok. Hogy érti ezt?

– Az újabb szemléletre gondolok.

– Egyelőre körülnézek. Hogy mi hogy van? Nyolc éve vártam erre a lehetőségre. Sok volt. Belefáradtam. Körül kell néznem.

– Na és mit lát?

– Nézze, korai. Egyelőre – fönn vagyok.

 

– Látom én a helyzetet. Nézzen meg nálunk vidéken egy előadást. Alig jönnek le. Nagyképűek. Az újságíró fáradt, haza akar menni. Pesten ez egy ugrás, nálunk kétszáz kilométer. Ez az egyik. A másik, hogy valami türelmetlenség vett erőt a színházainkon. Joggal? Joggal. Ómódi – mondjam más szóval? De a türelmetlenség csak árt! Igazán új dolgokat csak hosszú esztendők kemény munkájával lehet létrehozni. Nem kilométerekben kell mérni – években.

– Maga mióta van vidéken?

– Na ja. Huszonegy éve.

 

– Tudja, mi a probléma?

– Mi?

– A koncepció. Azelőtt mindig volt a színháznak koncepciója. De nemcsak a színháznak – a kocsmárosoknak, a boltosoknak…

– Most nincs?

– De van. Csak nagyobb.

 

– Azelőtt volt klubhűség. Ragaszkodni egy társulathoz, egy klubhoz…

– Na, ne nevettesse ki magát…

– Mért?

– Ahhoz klub is kell.

 

– Remélem, nem azt akarja mondani…

– Nem!

– Mit?

– Azt nem!

 

– Maga mit akar?

– Játszani.

– Jó, jó, de hol?

– Mindegy.

– Na, ne… Pesten vagy vidéken?

– Mindegy. Nem érti? Játszani akarok.

 

– Nem akar vidékre menni?

– Nem. Vidéki vagyok. Ismerem a vidéki életet. Menjen, aki még nem volt.

– Mi ez? Csatatér?

– Mit akar? Nem én tettem azzá! Én lenn éltem vidéken. Ott születtem. Azt kéne megváltoztatni, hogy ilyen különbség van. Már kezdetben különbség volt! Még gimnáziumba járni is más volt! Én tehetek róla? Ugyan! Ez csak kitalálás! Egyszerre más a vidéki élet, a vidéki légkör! Akkor nem volt más, amikor én ott húztam meg magam? Ki kell bírni!

– Kinek?

– Ne haragudjon, de nem nekem! Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy itt legyek. Maffia. Ahelyett, hogy a tehetség számítana. Nem a hely! Itt van az ország központja, Budapesten, itt lüktet az ország szíve… Aki ide tartozik…

– Mióta van Pesten?

– Mit akar? Van ideiglenes bejelentőm.

 

– Mi van e mögött?

– Mi mögött?

– Amiről beszélünk…

– Ugyan! Maga mindig valami hátteret keres. Van előtér is!

Vulgária presszó

Ahogy nagyon nagy írók szokták tenni műveik elején, mondom, hogy alakjaim nem valóságosak. Nem élő személyek. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem holtak, bár azokról is lehet komolyan beszélni. Inkább élő holtak, ha van átmeneti forma. Hát az ember se lett mindjárt. Író se lesz mindjárt.

 

U. M.

Szembejön. Nem köszön három éve, mióta megmondtam, hogy Babitsot is szeretem, ha nem is annyira, mint kellene. Akkor fölállt a társaságban, és körülnézett.

– Babits? – ezt mondta. Kissé fölemelte a bal kezét, legyintett.

Elment. Azóta nem köszön. Viszont jó verseket ír, és ez mindennél többet ér.

 

K. N.

Nő. Állig húzza a szoknyáját, miközben Ortega y Gasset-t idézi. Tagja a görög kultúrának, harisnyája szép. Szeretem. Ő is, de sose mondjuk meg egymásnak, emlékezetem szerint. Köhög a cigarettától, és a rúzst nem tudja felkenni. Kár. Szereti a görög formát, bikiniben még nem járt.

 

P. D.

Fél tízkor kel, és lohol a Vulgária eszpresszóba, cipőjét mezítlábra veszi föl. Huszonöt éves lehet vagy harmincöt. Kis bajusz. Szabad verset szokott írni a szocializmusról. Jó alakja van, Esterházy-kockás zakójából kézirat lóg ki, s azt felolvassa az eszpresszó kiszolgálónőjének. Irigykedik az Élet és Irodalomban megjelenő költőkre, mert azok rosszak. Nem tudtam tisztázni, hogy rossz fiúk vagy rossz mérnökök? Nem gépeli le a verseit, mert annyi van.

 

K. S.

Nem olvas semmit. Olvasmányellenes. Ihletpárti. Van ilyen. Gyűlöli a betűt. Kakaót iszik ebédre, mert a fűtést nem tudja másképpen kifizetni. Azt mondja a múltkor: – Te, jó költő ez a Rónay? – Jó – mondom. – Szervusz – mondja. Elrohan. Két hét múlva hallom, mindenütt híreszteli, hogy azt mondtam, Rónay rossz költő.

 

E. B.

Magas homloka van. Ziláltan hordja a haját, és apró ügetésekkel törtet fel egy-egy szerkesztőségi lépcsőn. A szeme ég.

– Orangutánról írtam verset – mondja. Bólintok. – Mit szólsz? – látja, hogy nem szólok semmit. Vállat vonok.

– Elolvasod?

Rázom a fejem.

– Így vagy te. Nem érdekel, hogy mit írnak a pályatársak. – Rázom a fejem. – Hiszel te a szocializmusban egyáltalán? – kérdezi.

– Hiszek.

– Milyen lesz?

– Jó.

– Akkor miért nem olvasol engem?

– Nem tudom. – Kezet fog, jön a szerkesztő.

 

X. Y.

Ritkán közlik a verseit. Szidja az újságokat, hogy klikkrendszer van. Úttörőnyakkendőt hord, és az Esti Hírlapot olvassa, mert abban nincs vers. Szív alakú arcában két aranyfog van, fényes. Illyés szerinte nem költő, mert nincs meg az „irracionáléja”. Ezt kézzel mutatja, két ujját a homlokához közelíti, és csettint, mintha kicsit lőne, föl a levegőbe. Trakl és egy Szuhay nevű magyar fiú a kedvence. Azt hiszem, ez utóbbi cselgáncsban dolgozik.

 

R. O.

Gubancos haja van, majdnem irodalmi. – Rossz költő ez a Csoóri. Szétesnek a képei – mondja. – Kár érte, volt benne tehetség. – Nevetek.

Később.

– Nem szerencsés alkat ez a Juhász. A látomás váza nem elég szilárd, intellektuális. Tudod, az aranyszerkezet. – Nevetek.

– Mit szólsz ehhez a Nemes Nagyhoz? Ismered a verseit? – Nevetek. – Szóval, agyonszerkesztettek. Tele van vasráccsal, a gondolat börtöne. – Elnézést, nevetek. És ez így megy estig.

– Nézd meg a verseimet. Én arra törekszem, hogy szorítsak és lazítsak egyszerre. De ebbe bedilizik az ember. Nem igaz?

– De. – És nevetek.

 

V. R.

Többnyire az ablakban ül, és testtartásával igyekszik megalapozni halhatatlanságát. Hosszan és fáradtan néz az elhaladó nők szemébe. Az isten tudja, mért. Nem ír. Csak néz. Ennek több a hitele. Múltkor öt deka rúzst kért a pincértől, tányéron. Eltéveszti, ugye, eltéveszti. Anyja csirkét ad, mikor hazamegy falura. Vidéki dekadens. Azt mondják, a falujukban még nincs téesz. Anyját „Mamó”-nak hívja, ha rákerül a sor. Fogsora ép. Vadgesztenyét használ hasmenés ellen.

 

R. R.

Nyolc évig dolgozott vegyi gyárban. Azóta hírlapíró. Azt mondja, ja gyerekek, a melós az más ember. Annak nem kell a limonádé. Csak amit megért. Jevtusenko a kedvence, de prózát is ír. Legutóbb És megállt bennem az ütő című ciklusát olvastam. Egy német nyelvtankönyv feldolgozása volt a „der, die, das” alapján. „Csupa nő, csupa férfi és még valami” volt a mottó. Azt mondja, a gyárban minden olajos, még a könyv is, és az üb-titkár gyűlöli az irodalmat.

 

T. V.

A tudomány pártolója, képverseket is ír. Otthon virágokat présel le. Hallatlan energiája van. Nem hisz az evangéliumban, azt mondja, csalás. Féltékeny költőtársaira, joggal. Nem akarja, hogy más verseit kiadják. „Miért? Minek?” – kérdezi ilyenkor. Nem szereti a versenyszellemet, csak a gyár életében. Tükörből eszik, hogy eltalálja a száját.

 

T. O.

Elvi harcos. Azt mondja, Benjámin oldja a szocreált. Lírizál. Ő meg kemény sorokra vágyik, melyekkel dobni lehet. Weörest nem tartja igazi realistának, mert nem emberszerű, inkább játszik, zsonglőrködik, tündérkedik. „Minek az – azt mondja. – Vaskemény igazság kell.” Kevés embert gyűlöl. Inkább haragszik. Szakállt visel, és ingkabátot. Izlandi költőket fordít.

 

A. Cs.

Vaskereskedésben dolgozik, nem hagyja ott a szakmát, pedig tanári diplomája is van. Pepita Isten címmel gyűjtötte össze verseit, melyek a múlt rendszer hibáit ostorozzák. „Többet kéne olvasni” – ezt szokta mondani az induló költőknek. Quasimodót nullának tartja. Fekete tintát használ kínai papíron, s törökmézet visz haza szombaton Erzsinek, az unokahúgának, aki szabadon asszociál, és ő azt leírja.

 

(Ők. Ezek. Még jó, hogy nem ismerem őket.)

Választék

– Piros műszálat szeretnék… Egy pulóverhez.

– Piros? Van itt kék. Élénk szín.

– Arra gondoltam… már lánykorom óta szerettem volna egy piros pulóvert…

– Pirosat? Nézze ezt a kék színt… Derűs. Olyan, mint az ég színe.

– Megkötném…

– Kösse meg… Ebből dögivel tudok adni. Mennyi kell?

– Piros nincs?

– Itt van ez a kék. Tengerkék. Holnapra ez se lesz. Gyereknek kell, vagy felnőttnek?

– Felnőttnek…

– Nahát! Hogy akar felnőttnek pirost? Piros pulóver! Ez sokkal diszkrétebb.

– Gyerekkorom óta szeretnék… Megértheti. Olyan élénk… a piros.

– Élénk, élénk! A kék is derűs. Ne tartson föl. Ezt nagyon ajánlhatom. Sietünk. Ez rögtön van. Nem kell várnia. A kék a legszebb szín. Örülni fog a férje.

– Pirosat… De ha gondolja…

– Ez a kék van. Csapjon le arra, ami van. Nincs idő válogatni. Holnap talán kék se lesz. Ezt kösse meg. Vigye. Ajánlhatom.

– Kék?

– Majd meglátja, hogy fog ebben feszíteni a férje… Eszébe se jut, hogy piros pulóvere legyen. Sietnie kell. Elkapkodják. Nem lehet annyi időt fordítani erre… A fontos, hogy legyen pulóvere… Ki nézi a színt?

Mazli a rendelőben

(Nagy szakrendelő üvegfényes hallja. Esteledik. A terem modern és elhanyagolt. Kevesen járnak benne, kabátjukat fölhajtva, köhögve, betegen, magányosan, egy-egy arc. Az esti fényreklámok bevillódznak – BIZTONSÁG – A CSALÁD ALAPJA: BIZTOSÍTÁS –, a nagy neonbetűk beugrálnak az emberek arcára. A forgóajtón vékony, tétova, elnyűtt férfi jön be, vánszorog, de tartja magát. A ruhatárhoz megy.)

DÉNES (halkan) Jó estét. Nem tudom… Nem jöttem-e későn?

RUHATÁROSNŐ (testes, hánytorgatóan jó kedélyű) Jöjjön csak. Itt sosincs késő. Lehet, hogy otthon késő van, de itt soha.

DÉNES Levenném a kabátomat…

RUHATÁROSNŐ Piszok meleg van. Vegye le.

DÉNES (kibontakozik a felöltőből, siralmasan) Nem tudom… (Mintegy magának, fejét csóválva.) Sokan vannak? (Beveri a könyökét az állófogasba.) Au…

RUHATÁROSNŐ Szerencséje lesz. Mondhatnám, mázlija van. Nagyapám mindig azt mondta: mazli. Így, ahogy mondtam, mazli. Láz?

DÉNES Milyen láz?

RUHATÁROSNŐ Engem nem érdekel. Hova?

DÉNES Nem tudom… (Mintegy magának, saját gondolataira.) Nem értem, egyszerűen… Sokan vannak?

RUHATÁROSNŐ (beveszi a kabátot, nagy lendülettel, lesöpri a jelentkező cédulákat) Na, a fene egye meg… Mert annyit vacakol.

DÉNES Nem akartam… (Szedegetik a széthullt cédulákat.)

RUHATÁROSNŐ Nem akartam. Azt a legkönnyebb mondani. Most hogy tudjam meg, mi a sorrend? Hogy a fenében tudjam meg? Olyan fölfordulás lesz, leszúrnak engem… (Szipog.)

DÉNES Na, jól van, jól van… (Csitítja a nőt, a kezébe ad egy tízest, az szipogva zsebre gyűri.) Nem akartam…

RUHATÁROSNŐ A legkönnyebb azt mondani. Mikor gyereket csinálnak is azt mondják… Nem akartam. Utólag. Persze utólag. Hat éve egyedül élek, de tartom magam… Hagyjam el magam, most azt mondja meg? Látom, akik ide járnak; roncsok. Mármint az idegre. Így született a második gyerekem… (Sírósan.) Gazember.

DÉNES (vigasztalja) Ne, ne… Nem szabad elhagynia magát… Rendbe jön…

RUHATÁROSNŐ Essünk túl rajta. Piszkok. Kihasználni a nőt azt értik… Na, maga nem olyan. Hova megy, mondja már.

DÉNES Nem tudom… ha nagyon sokan vannak… Valakivel beszélni szeretnék… (Hirtelen.) De várni nem!

RUHATÁROSNŐ Beszélni? Lelki?

DÉNES (kényszeredetten mosolyog) Olyasmi.

RUHATÁROSNŐ Ideg. Tudtam. Mázlija van. Mazli, ahogy a nagyapám mondta. Egy órája nem adtam ki jegyet. Itt van. Jobb az ideg.

DÉNES Nem az idegre, gondoltam, valami lélek…

RUHATÁROSNŐ Lélek, lélek. Az nincs külön. Ideg, higgyen nekem. És senki sincs ott. (Dénes átveszi a cédulát, elbotorkál.) Első emelet 4. Mazli. (Dénes fölmegy, vánszorog a lépcsőn, megtalálja az ajtót: Idegszakrendelés. Nézi a szöveget. Bólogat magának: ide jutottam. Elvánszorog a padig, leül. Vár. Lehajtja a fejét. Türelmetlen, visszafojtott, szomorú. Néha fölveti a szemét, senki sincs a hosszú folyosón, a rendelés a vége felé jár. Fölkel, bátortalanul kopog. Semmi. Visszaül. Fejét csóválja. Arcát tenyerébe temeti. Fölveti a szemét. Elmegy az ajtóig. Nézi a kiírást. Kopog. Vár. Visszafordul. Kinyílik az ajtó, fehér köpenyes, egészséges, negyven körüli férfi lép ki.)

LÁSZLÓ Mi tetszik?

DÉNES Kérem, az ideg…

LÁSZLÓ Ideg, ideg. Van beutalója?

DÉNES Nem… Csak magam… Magamtól. (László végignézi a nyomorult embert.)

LÁSZLÓ Na. Jöjjön. (Lendületesen előremegy, Dénes csöndesen követi.) Tessék. Üljön le. Röviden.

DÉNES (leül, törődötten) Hol kezdjem? Hogy…?

LÁSZLÓ Ne sajnálja. Bele a lényegbe.

DÉNES Szóval, hogy mondjam? A… régről kellene kezdenem.

LÁSZLÓ Ne. Mostani helyzet.

DÉNES De, meg kell értetni magam… Gyerekkoromban én visszahúzó…

LÁSZLÓ Mi a baj? Azt mondja, ne haragudjon. Akkor kitárul előttem a kép.

DÉNES Nem tudom így, egyszerre… Mélyről…

LÁSZLÓ Értem. Értem a gyerekkori helyzetet. A mostanit szeretném.

DÉNES A feleségem… Nem jár haza. Éjjel. Hajnalban jön meg, hogy mondjam, zilált, szóval, ne értsen félre, én nem gyanakszom, megbízom benne, egyáltalán, mi szabadabban élünk… Intelligens, ha mondhatom ezt. Mély lélek, fogékony… Nincs vele…

LÁSZLÓ (jegyez) Fogékony. Értem. Mióta?

DÉNES Mindig az volt!

LÁSZLÓ Nem úgy… Mióta nem jár haza, mióta érzi, hogy elhidegült?

DÉNES Nem hidegült el! Csak… A mi mélyebb kapcsolatunk… Ő forró. Égető, tele van fantáziával… Csak, most…

LÁSZLÓ Nem bírom! Értse meg, nem bírom! (Kivetkőzve.) Ne haragudjon, ötvennégyen voltak ma nálam. Ötvennégy. Itt a karton. A nővért is hazaküldtem, nem bírta. Nem bírom. Ne haragudjon. Maga jó ember. Megért engem. Kivagyok. Egyszerűen aus! Belebonyolódtam… Belebonyolódtam egy ügybe… ért engem?

DÉNES Kérem, persze…

LÁSZLÓ Lacinak szólít. Sose szólítottak Lacinak, csak régen, kölyökkoromban. Nem bírom! Laci. Én, Laci! Rám tört, negyvennégy éves vagyok, de rám tört, érti? Polgárember vagyok, körülvéve pénzzel, kongresszusokra járok, családom van, de rám tört… Elementárisan (fejét lehajtva, mint a vad részegek, sziszegve), elementárisan! Fölnyitott, mint egy cseresznyét! Mit mondjak?

DÉNES Cseresznyét… (Kábultan ismétli.)

LÁSZLÓ Ért engem. Nem bírom! Ne haragudjon, de nekem is el kell mondanom valakinek! Megvolt az életmenetem…

DÉNES (beletörődve) Életmenete…

LÁSZLÓ Én dolgozom! Angol, német szakcikkeket írok! Most voltam Belgrádban, kiküldetésben… Dolgozó ember vagyok, nem szerelmes! Két gyereket nevelek! Egon most érettségizik, ezt nem lehet bírni! Bocsásson meg… Ennyire rossz az idegállapotom… (Visszagyűri magát.) És mi volt gyerekkorában?

DÉNES Gondolhatja, visszahúzó…

LÁSZLÓ (közbevág) Azt értem! Fertőző betegség, Tonsillitis, elhúzódó appendicitis, polineuritis, carditis… Esetleg agyhártya…

DÉNES Agy?

LÁSZLÓ Nem bírom. Érti? Elmegyünk egy vendéglőbe, olyan, mint egy angyal. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Jönnek. Ő fölényes, érti, mindig fölényes! Mert valaki, azt érzi, hogy valami sikerei vannak, na, nem igazi sikerek, de érti… És elementáris! Mintha új levegőt kapnék! Kiforgatott. Lázban élek. Ezek a zughelyek! Meghitten, mint diákkoromban! Úgy érzem magam; mint egy diák! Ismerte Filippovna Nasztaszját?

DÉNES Hogyne… Filippovna…

LÁSZLÓ Na! Remek! Viharzik! Eldobja, visszaveszi… Bocsásson meg… (Lehajtja a fejét, megtörten ül az aszalnál.) Be kell vennem valamit…

DÉNES Igen… Mit?

LÁSZLÓ Laci! Gyerekek lettünk! (Sírósan.) Érti? (Keservesen.) Beveszek valamit. Adjon egy kis vizet. (Kihúzza a fiókot, csomagolt port vesz elő, Dénes a mosdóhoz megy, vizet tölt egy pohárba, nyújtja.) Én sem vagyok ló.

DÉNES Nem, nem, egyáltalán… (Nyugtatja.)

LÁSZLÓ Ha látná! Mint egy gyerek! Csupa gyerek! Én is! Felnőtt, tudós ember létemre, érti, kongresszuson úgy néznek rám… én meg reszketek, fölhív-e Belgrádban telefonon! Ide jutottam! Nem a mások idegösszeomlását figyelem… A magamét! Roncs lettem!

DÉNES Na… Nem szabad… (Az orvos beveszi a gyógyszert.) Így. Nyugodjon meg. (Leülteti a székre, ő az orvos helyére ül, fél fenékkel.)

LÁSZLÓ Nyugodjak meg? Hát egy perc nyugtom nincs! Bocsásson meg! Nem szokott előfordulni. De magával bizalmat… Üljön csak le. Mi a baj?

DÉNES (visszaül) Talán a gyerek…

LÁSZLÓ (gyötörten) Hány éves?

DÉNES Nem. Nem úgy értem. Ha gyerek lenne… De az ő pályáján…

LÁSZLÓ Mintha köd ülne az agyamon.

DÉNES Hkm… Talán a gyógyszer…

LÁSZLÓ Á, fenéket. Ez semmi. Az egész. Az ő életfelfogása! Szétrombolni mindent, nem nézni semmit. Égni, érti! A teste… Azt hiszi, szép? Most azt mondja meg, azt hiszi, valami gyönyörűség?

DÉNES Nem. Nem hiszem.

LÁSZLÓ De nem a test számít! Az csak forma. Na, nem csúnya. Elnyújtózik, ekkora mellek… (Mutatja, hogy közepes.) Még azt is mondhatnám, hibás. Valami hiba van… De az egész, barátom, az egész! Lángkatlan!

DÉNES Lángkatlan.

LÁSZLÓ Nemcsak egyszerűen a meztelen test. Az mindig ég. De ruhában is! Mint egy fantom. Agyrém, mit mondjak? Bocsásson meg… Nem tudom megmagyarázni, csak jólesik, ha megért. Zúg a teste.

DÉNES Zúg?

LÁSZLÓ Zenél. Nem hétköznapi. Művész. Nem tudom, milyen a színpadon, én ehhez nem értek. Mit mondjak? Mint egy… egy… madonna és szajha egyszerre…

DÉNES Szajha… (Anna – Dénes felesége – robban be lendülettel a szomszéd helyiségből.)

ANNA Még nem végeztél?

LÁSZLÓ Látja. Hallja? Nem bírom. Megöl. (Anna meglátja a férjét, egy pillanatra megriad, aztán rákapcsol.)

ANNA Dinikém! (Odaszalad, átöleli a fejét.) Csakhogy megvagy! Drága Dinikém! Mi bajod van?

DÉNES Hát… ez…

LÁSZLÓ (alél, rosszul van) Nem… Jaj… (Szívéhez kap.)

ANNA Nem szabad elhagyni magunkat. Én is alig bírom! (Az orvos lehanyatlik az asztalra.) Nézd, ez meg összeesik. (Az orvoshoz szalad.) Gyere… segíts… (Dénes nagy esetten föláll, markolják ketten az alélt orvost.) Ilyet még nem láttam! Hullafáradt vagyok, de helytállok! Mi lenne, ha én is elhagynám magam? (A heverőhöz támogatják az orvost, végigfektetik.) Gombold ki a mellét… (Dénes tétován végrehajtja az utasításokat.) Itt van valahol injekció… Tűrd fel az inget az ujján… (Fölszívja az injekciót.) Még szerencse, hogy megtanított injekciózni a szerencsétlen. Kivan, hiába… Rengeteg a munkája, túl van feszítve. Akárcsak én. Akárcsak te… De jó, hogy megvagy! (Beadja az injekciót.) Nem lehet így élni, ennyi szerep, ennyi feszültség… Már az arcodat is elfelejtettem… (Visszaviszi az injekciót.) Majd helyre jön, ne izgasd magad. Kiheveri. Mi lenne, ha én is hanyatt vetném magam? Csönd kell nekem is, ezt nem lehet megérteni? Ez olyan nagy kérés? Gyógyítás! (Legyint.) A gyerekkor… Az ő gyerekkora… az én gyerekkorom… Békét akarok már! Elmegyünk Bulgáriába, vagy valahova a tengerhez… nyugalomra van szükségünk! Csak feküdni a homokon, csöndben, szépen! Mint a csigák… (Dénes tétován felkel az orvos mellől.) Ne aggódj miatta. Meggyógyul. A fontos, hogy megvagy. Gyere! (Húzza maga után a férjét, kiszaladnak. Az orvos bódultan fölemelkedik, utánuk néz, aztán visszahanyatlik. Annáék szaladnak le a lépcsőn, szinte repülnek.)

RUHATÁROSNŐ (átnyújtja Dénesnek a felöltőt) Mondtam, hogy mázlija lesz! Nem kellett várni. Mazli – mondta a nagyapám…