Üdv a tolvajnak!

 

Üdv a tolvajnak!

 

Üdv a tolvajnak!

A költő – emlékezetem szerint – a huszadik században élt, az utolsó negyed kezdetén, valamikor 1978-ban.

A költő nehéz helyzetben volt. Búnak eresztette a fejét. Ti. egyedül volt – eltekintve 5 darab lányától, szeretetteljesen kiterjedt családjaitól, 29 kötetlen, tiszta szívű, és 83 reá szoruló barátjától (többnyire testi-lelki tönk szélén álló barátokat istápolt és szeretett, akiknek ő adott erőt a további élet-handabandához, az lévén egyik fő tulajdonsága, hogy – nem tudni, honnan, hisz maga is állandóan összerogyóban volt – életerőt adott további élet-handabandázáshoz, pedig talán jó lett volna, ha ő kap erőt más emberektől az élet-handabandázáshoz, de nem kapott, így őneki kellett adnia, hiszen, ha elkezdte sorolni kisded bajait, hamar leintették: „… ajaj, az semmi. Hogy te meghalsz, az természetes. Te bírod. Hogy te beledöglesz társadalmi eszméid kiteljesítésébe, na, ez azzal jár… de! Nekem fáj a szívem! A fogam! A mahagóni bútorom! Az autóm fáj! A kitüntetésem fáj! Hogy kicsi! A hovatovábbom fáj! A hazám! A betonom a házban! – Te fájj. Ez rendben van. Ne haragudj, de az én körmöm fáj! Jobban fáj, nekem jobban fáj…” – így aztán sose hallgatták meg őt, ám meg kellett volna hallgatniok), s eltekintve számtalan szemérmes és szemérmetlen szerelmétől – a költő nehéz helyzetben volt. Ti. egyedül volt. Ad egy.

Búnak eresztette a fejét. Áttekinthetetlen volt az élete. Hiába volt tele a feje megírandókkal – a kíméletlen kelet-ázsiai helyzettel, a megoldhatatlan közel-keleti helyzettel, a kiagyabugyált közép-keleti helyzettel vagy a dél-afrikai, közép-afrikai, dél-amerikai helyzetekkel és gyarló diktatúrákkal –, témája az információk és dezinformációk rengetegén áttekinthetetlen és megírhatatlan volt. Hiába volt tele a feje – lényegében nem volt témája. Ti. ennyit egyszerre nem lehet megírni – nem bírja a papírlap. Ad kettő.

Búnak eresztette a fejét. Idestova néhány száz forintja sem volt. Színművet, regényt, novellát, hangjátékot kellett volna írnia – pénzért vagy lelkesedésből, ihletből vagy témából –, de ez neki, a fentiekből következően, nem ment. Ki kellett fizetnie a tartozásokat, eltartani családjait, fönntartani sirámait – de ehhez pénze nem volt. Ennyit egyszerre nem lehet. Ad három.

Persze hogy búnak eresztette a fejét.

Lógatta.

Ült egy sárga terítő fölött, és lógatta a fejét.

Nincs mit tenni.

– Reggel föl kell kelni, nincs senkim, nincs témám, nincs pénzem. Meg kell dögleni.

Borzalmas.

Slusszkulcsát szomorúan lóbálta elnyűtt kezében. Lehanyatlott. Aztán kiballagott az autójához, hogy beindítsa. Látta – kirabolták. Ellopták tőle fekete bőrtáskáját, amiben a személyi igazolványa, forgalmija, jogosítványa, írószövetségi igazolványa, telefonnotesza (29+83=112 címmel), irodalmialap-munkakönyve, kisded bankcsekkje, 4 otthonának kulcsa, sportbisztró-igazolványa benne volt. Ajaj. Azonkívül fehér ballonját, barna bőrsapkáját, fekete bőrkesztyűjét is elrabolták. Ajaj!

Rettegve nézte a kocsi belsejét.

Letört.

Hogy fog így élni? Vezetni? (Nem népet – autót.) Hogy fogja igazolni magát, hogy ő… valakivel, valakikkel kontaktust akart? Hogy ő – az, aki?

A rendőrségen megnyugtatták, az új, ideiglenes személyihez mindössze húsz-harminc okmányt kell beszereznie (még ködbe fúlt házasságának válási iratait is), aztán igazolni a közrendészeten, hogy nem ő törte fel a kocsiját, hanem az ő kocsiját törték fel (szavahihető tanúkkal), kik ültek utoljára a kocsiban (egyenes ági leszármazottai – de azok nem lehetnek-e tolvajok?), visszamenően bemutatni húsz kötetre terjedő munkásságát, hogy ő írta-e, azonos-e a stílus? s hogy melyik maszeknál vásárolta fekete bőrkesztyűjét?

Megint letört – gondolta odújába visszahúzódva –, pusztuljon az egész.

De csöngettek.

S egy kedves házaspár meghozta a bőrtáskát. Egy mellékutcában eldobva találták (sürgönyileg értesítették is, hogy megnyugodjon, de a távirat sürgősséggel sem jött). Mindegy. MINDEN MEGVAN (Ottlik Géza novelláskötetének filozófiai indíttatású címéhez hasonlóan).

Hogy jellemezzem?

Költőnk boldog lett.

Végre – egy ember!

Végre – egy tolvaj!

A huszadik században!

A tökéletes magányban!

Már azt hitte – elidegenedett!

S most itt az üzenet, a jel: Veled vagyok! (Láthatatlan aláírás: tolvaj. – Lehet, hogy nagy T-vel írták.)

Mit mondjak?

Költőnk megéledt. Boldog volt!

– Van valakim! Egy ember – az embertelenségben! Túl az összes keleti akciókon rám figyelt! Kifosztott! De az igazolványokat visszadobta egy mellékutcába! Legalább nem megyünk el egymás (kocsija) mellett érzéketlenül! Ez társ! (Ad egy.) Ez téma! (Ad kettő.) Ez pénz! (Ad három.)

Költőnk megremegett a szeretettől. Hát lehet? Hát még most is, a huszadik század negyedik negyedének kezdetén, 1978-ban is van valaki, aki rám gondol? Eldob-visszaküld? Nem gyilkol meg, mint Aldo Morót a brigádisták? (Talán szeret is, mint hogy nem gyilkol meg!) Témázik velem? (Mert megírom, ha beledöglök is, megírom, hogy van egy társam, aki lelki emberem, ki személyesen viszonyul hozzám, lop tőlem!)

De hol van a ballonkabát, a bőrsapka, a bőrkesztyű?

Mindegy.

A fő, hogy szeretjük egymást! Hogy közünk van egymáshoz! Hogy megkímélt a társtalanságtól, a témátlanságtól, az ínségtől! Milyen nagyvonalú, milyen zseniális!

Milyen a lelkülete? Milyen az arca? Milyen a kesztyűje?

Végre valami kutakodó kontaktus!

Talán ebben az utcában lakik? Hajnalonta itt jár valami keserves munkába? Nincs senkije? Nem tud mit kezdeni magával? Nincs pénze? Nincs kesztyűje?

Amikor költőnk meglátta – a saját ballonjában, a bőrsapkájában… nem hitt a szemének. Ő az? Nem lehet! Ez a ballon… ez a sapka… De ez a kesztyű is!

Milyen elegánsan hordja! Az a bőrsapka!

A tolvaj mosolygott, biccentett; mint régi ismerős, barát. Ugye, van témád, pénzt kapsz érte, és van valakid!

Költőnk zavarba jött, megemelte új bőrsapkáját, s új kesztyűjével boldogan integetett:

– Üdv a tolvajnak! Tovább élhetek! És nem kerülök összeütközésbe sem az autókkal, sem az érzelmeimmel, sem az államhatalommal, sem a gázszámlásokkal! Lám, vannak még, akik gondolnak az emberre! Akikre lehet számítani! Üdv a tolvajnak!

Hamletizmus

Bizonyára ismerik azt az érzést: hol bőgni akar az ember, hol dühbe gurul, hol kineveti magát. Képzeljenek el egy rövidnadrágos Hamletet, akinek megjelenik a Szellem. Ez vagyok én. Na, nem a Szellem, hanem a rövidnadrágos. A Szellem fölszólítja a rövidnadrágost, hogy bosszulja meg. De mit? Hogy megszületett? Hogy bombák hullanak az égből? Hogy nincs igaz szerelem? Hogy drága a hús? Hogy sínylődik a nemzet?

Így lettem én Hamlet. A Szellem sugallatára. Hogy vegyek elégtételt, bosszuljam meg. Ezt az egész k… világot? Persze hogy zavarba jöttem. Az ember bőg, tiltakozik, dühbe gurul, toporzékol, fortyog, kineveti magát – és a világot.

Kérem, nekem nem jó semmi. A torta piskótája fullasztó, a krém túl krémes. A szerelem izgató, de túl rémes. Az igazság túl igazságtalan, a boldogság túl boldogtalan. És a társadalom túl társtalan.

Az ember bőg, letolja a rövidnadrágját, dühbe gurul, lecsinálja, kineveti magát stb….

Erre találtam ki magamnak a hamletizmust. Mi a hamletizmus? Megsúgom: új filozófiai irányzat. (Én találtam ki.) Nem találják meg a filozófiai kislexikonban, se a nagyban. Lényege: tétovázni. Persze hogy én is meg akartam ölni a zsarnokot, de hogyan? Persze hogy engem is izgat az igazságtalan húsok ára. Persze hogy ki akarom irtani a családomat, de hogyan? (Tőrrel?) Persze hogy igaz társadalmat akarok, de hogyan?

Ahogy Hamlet tette.

Nem direktben.

Csak nem árulom el a végső bosszúállásomat?

Ehhez viszont bolondnak kellett tettetnem magam. Ahogy Hamlet tette. Így folytatódik a hamletizmus. (Gy. T filozófiája szerint, található egy láthatatlan könyv 213-ik oldalán fölülről a hatodik sorban: „Tettesd magad bolondnak.”)

Így lettem bolond.

Udvari is, hiszen társadalomban élek. Finomabban kifejezve: udvari bohóc. Hamlet őrültnek tettette magát, nehogy leleplezzék. Nos, muszáj magamat komolytalanul kifejeznem, nehogy komolyan vegyenek. Ha komolyan vennének, elvinne a… valami elvinne.

A zsarnok nagyot nevet a bohóc viccein. Sőt! Tapsol neki! Miközben az arcába vágják az igazságot. A szerelmes jót nevet a pucérságán – miközben arcába vágják a szentimentalizmusát. A hentes nevet – megfizethetetlen a hús! –, miközben tényleg megfizethetetlen! Emlékeznek, hogy Hamlet „egérfogót” állított a zsarnoknak, melyen a király fönnakad. Remélem, néhányan fönnakadnak rajtam.

Így aztán elhatároztam, hogy vizet prédikálok. Tiszta, hűs forrásvizet, miközben este, fél nyolc után holtrészegre ihatom magamat. Gyakran úgy teszem föl a kérdést otthon: „Inni – vagy nem inni, ez itt a kérdés.”

Hogy bosszút álljak, ahogy a Szellem fölszólított, minden igazságtalanságon.

Miért? Jobb volna, ha úgy tenném föl a kérdést: „Írni, vagy nem írni?”

Ez az én hamletizmusom.

Morze

– Jó napot. Örülök, hogy látom. Maga itt lakik?

– Miért? Hol lakjam?

– Hát… másutt. Más helyen.

– Más országban?

– Na, nem. Csak kicsit arrébb. Azt mondják, magának…

– Hogy mit mondanak!

– Maga Pierre Bezuhov?

– Én? Á, csudákat.

– És ez a szemüveg?

– Nem mindig hordom.

– És ez a harctér?

– A vietnami háború.

– Ja.

 

– Maga teljesen meggyógyult?

– Én? Nem is voltam beteg.

– Hát… a mája… a szíve… mondták. A szervek. A fej is, ne haragudjon.

– Igen. Vannak szervek. De ez anatómia.

– És?

– Mit és?

– Akkor miért feküdt kórházban?

– Hát hol feküdjek?

 

– Ne haragudjon, van most szeretője magának?

– Nekem?

– Magának.

– Miért?

– Hogy ilyen jókedvű?

– Jókedvű vagyok?

– Az.

– Nahát!

– De van vagy nincs?

– Hát tudom én azt, mondja? Most mondja meg őszintén!

 

– Miért nem zsemlét eszik reggel?

– Feltöri a szájpadlásomat.

– A kenyér nem?

– Az nem. Vagy megszoktam.

– Az Úr teste.

– Volt.

 

– Ki ez a gyerek? A magáé?

– Miért? Miért kellene az enyémnek lenni?

– Szép. Hasonlít magára és…

– Sokan hasonlítanak egymásra. Egyébként nem az enyém. Velük élek.

– Magának is volt… van…

– Vannak. Másutt.

– Idegenben?

– Miért? Ki nem idegen? Ugyan, hagyjon már!

 

– Maga szeret itt lakni?

– Nem. Nem is akarok. Kicsi a szoba, szűk az ágy, a plafon közel van, utcára nyílik az ablak, kinn fekszem tulajdonképpen az utcán.

– Hogy dolgozik itt?

– Elmegyek. Idegenben dolgozom.

– Akkor miért jön vissza?

– Hát nem érti? Látott már ilyen helyet? Ez a meghitt rövid asztal, vaslábakon… A fal mintha védene… a függöny színe… közel az út, rálátok az emberek fejére… Hát maga nem ért semmit?

 

– Akar kocsit?

– Nem.

– Miért?

– Nem ihatok. Vezetni kell. Odafigyelni.

– Miért, maga semmire sem akar odafigyelni?

– De, az útra.

 

– Szokott kártyázni?

– Szoktam. De már nem tudok figyelni.

– Szétesik?

– Szét. Kinyílok, mint egy titok, és teljesen érthetetlenül ülök magamban. Elvétem a kártyát.

– Kösse oda magát.

– Nézem az üres levegőt, mintha ventillátor mozogna. A bútorok széle kinagyul, mint mikroszkóp alatt a körömszegély. Csupa részlet… a villanykörte üvege csillog… elvétem a kártyát…

– Akkor miért jár ide?

– Eljövök. Leülök. Együtt vagyunk.

– De mit csinál?

– Mondom. Tartom a kártyát. És várom, hogy hívjanak.

 

– Ez a maga barátja?

– Ez. Nem jó?

– De… csak olyan magas… Nem magához való.

– Az ember valakit megszeret.

– Öntelt. Fellegekben jár. Központ akar lenni. Nagyvonalú, és mégis… figyel. Adakozó, de kapni akar. Hogy szeressék. Hát nem látja, hogy azt akarja, hogy szeressék? Őt. Állandóan. Maga elnézi ezt?

– El. Ő is nekem. Elnézzük egymásnak.

 

– Siet?

– Sietek.

– Hova?

– Előre. Előbbre akarok jutni.

– Ebben a tömegben?

– Majd kikerülöm.

– S egyedül fog menni?

– Az igaz.

 

– Kényszerítették már magát valamire?

– Engem? Mire?

– Valamire? Hogy tagadja meg a vallását…

– Nincs is vallásom.

– Na, csak úgy. Ragaszkodjon egy helyzethez, a helyzetéhez.

– Helyzetem tényleg nincs.

– Szeressen valakit, hogy…

– Hát szeretek.

– Kit?

– Akit kell. Akiket nekem kell szeretni.

– Ki az? Milyen?

– Boldog. Egy boldog teremtés. Mindennap látom a buszon, hattól hétig.

– És boldog?

– Én nem. Hát mitől lennék?

 

– Maga ennyit eszik?

– Mennyit?

– Sok. A csontot is megrágja.

– Jó a csont. A pirosbarna velő. Maga is tudja.

– És ez a méregpaprika. Ne haragudjon.

– Van valami kifogása?

– Beteg lesz.

– Ideges vagyok. Úgy érzem magam, mint egy kohó néha, amit szétvetni készül a tűz.

– Azért táplálja? Akkor ne egyen ennyit.

– Hogy ne vessen szét?

 

– Azt mondják, maga szerette azt a nőt. Ott az oszlop mellett, rövid hajú, ideges.

– Melyik?

– Az az eszelős tekintetű. Kapkodja a fejét.

– A lila ruhás mellett?

– Nem. Jobbra. Egyszerű ruhában van. Melltelen.

– Az óriási konty mögött, ugye, amelyik alig látszik? Vad arca van. Az arccsontja kiáll. Jó állású a lába is, mint egy paripának…

– Á, nem az. Az a karikás szemű. Kettővel arrébb… Hogy három évig… Mesélték. Hogy öngyilkos is volt.

– Én?

– A lány.

– Ja, az? Igen.

 

– Elmegyek.

– Rendben.

– Jöjjek holnap?

– Ne. Dolgozom.

– Maga?

– Igen. Mért? Nekem nem lehet dolgoznom? Nekem nem lehet valami munkám? Valami elvégeznivalóm? Csak üljek egy szobában? Nézzem a falakat? Az üres asztalt? A hülye kancsót? Ne csináljak semmit?

– Ne.

– Jaj. Igaza van. Jöjjön holnap. Beszélgessünk. Legalább nem vagyok egyedül. Van kihez szólnom.

– Fáj a torkom…

– Nem baj. Akkor majd csak ül itt. Csöndesen.

 

– Itt áll a sarkon?

– Itt.

– Vár?

– Mit várnék?

– Valakit. Vagy valamit az élettől. Még. Kalandot, rajcsúrozást, havas szelet, egy kipirult női arcot, ami belerobban a mellébe, forrón… szagos fej, buksi…

– Ugyan.

– Gyerekkéz melegét… Ahogy szorongatja a miénket… Odabúvik.

– A gyerekek az anyjuknál vannak…

– Még egy út. Elindulni. Arra. Beállítani egy tornácra, ismeretlen, de örök arcok közé. A tűzhöz menni.

– Nincs tűz.

– Jaj, ne mondja ezt. Épp maga.

– Épp én. Már csak egy kalapot szeretnék. Széles karimával, mint egy seriff. Ez nem olyan nagy dolog. Jövőre megveszem.

Mindent a fiatalokért!

Szerzőnk a folyosón áll. Állhat. Huszonnyolc év körüli, kissé deres, kissé kopaszodó, jóravaló teremtés. Az ajtó mellé áll, a falnak támaszkodik, mert fáradt. Válltáskája földre lóg, hova lógjon.

No, jön is a szerkesztő. Rohan, a felöltője félig rajta, a kabát ujját célozva dugdossa a kezét a bélések között. Szerzőnk segít. Szerkesztő köszöni.

– Kérem… – szól a fiatal.

– Látja, rohanok. Vagy nem?

– De. Rohan. Rohanni tetszik.

– A nagyanyámmal van baj… Ki hitte volna? Nyolcvankét éves. Izgatom magam. Azt hiszem, érthető…

– És mi van a kedves…

– Agyér. Gondolhatja.

– Ja, agyér… – szerzőnk bólogat, szomorú. – Ilyenkor már…

– Akkor is! Miért? Haljon meg?

– Dehogyis! Hát hogy mondhat ilyet? Én nem mondtam, sőt… Inkább azt szeretném…

– Nézze… Én is azt szeretném… De ez nem rajtunk múlik.

– Nem. – Szerzőnk rázza a fejét. – Ez nem.

– Ki vagyunk szolgáltatva – mélázik a szerkesztő.

– Ki – bólogat a fiatalember.

– De tehetek én róla? Most mondja meg! Mindenről én tehetek?

– Dehogyis! Ki mondta?

– Mindenki azt mondja! Hát isten vagyok én?

– Nem. Hogy volna isten, éppen ön?

– Azt hiszi, a feleségem megérti?

– Nem… Hogy érthetné!

– Nahát. Mit akar tulajdonképpen?

– Kérem, egy verset adtam le… Azt tetszett ígérni…

– Mikor?

– Öt éve.

– Igen. Akkor is én voltam a szerkesztő.

– Akkor is.

– És mit mondtam?

– Hogy a jövő számban…

– Na, ezt nem hagyom annyiban! – szerkesztő belebújt kabátjából visszakiált. – Jöjjön vissza két hét múlva, akkor ígérhetem… utánajárok! Várom!

Szerzőnk két hét múlva a folyosón. A folyosót is fűtik, meleg van, kigombolja a vaskos orkánt. Kopog, Benyit.

– Kérem, ne kopogjon… Ezt az egyet kérhetem, nem?

– Elnézést – visszasompolyog a folyosóra. Vár két órát. Jön kifelé a szerkesztő.

– Jaj… Ne haragudjon… Most nem érek rá. Megyek Olaszországba… Reggel indul a gép… Nem akartam menni, de tapasztalatcsere az olasz illegálisokkal… Ez fontos… És a gyerekeknek sehol se tudok golyót szerezni, megígértem…

– Golyót?

– Golyót. Most nincs golyó. Mindent gyártunk már, de golyó nincs. Emlékszik még a mi golyóinkra? Lukba… csínre… araszra…

– Golyó.

– Az. Golyó. Agyag.

– Agyaggolyó nincs.

– Nincs agyaggolyó. De milyen golyó van?

– Én tudnék golyót.

– Na. Maga az én emberem. Milyen golyó?

– Vas.

– Vasgolyó. Az is valami. Mért, hol dolgozik maga?

– A termelésben.

– És ott van golyó?

– A csapágyból… Kiszerelem.

– Remek! Hát maga nem költő?

– Csak dolgozom is. Sajnos… De tudok golyót hozni… A gyerekeknek kell golyó.

– Igaza van. Maga az én emberem… Egy hónap múlva megjövök… Keressen.

– És van egy tárca…

– Tárca? Leadta?

– Le, le… Az üzemi életről…

– Mikor?

– Három éve…

– Utánajárok! Jöjjön! Sietek… Olaszba kell mennem… És ha van golyó…

Szerzőnk egy hónap múlva, a golyókkal a zsebében bekopog a szerkesztőségi ajtón.

– Ne kopogjon, csak azt kértem… Ja! Maga az? Hol a golyó?

– Itt – szerzőnk kiönti a golyókat az asztalra, szétgurulnak. Kapkodják, a földre hullnak, keresgélik, összeszedik, izzadnak, a szekrény alá bújnak.

– Remek! Maga remek ember. Köszönöm. De most sietek… Mije is van itt?

– Vers, novella, tárca…

– Mikor adta le a novellát?

– Két éve…

– Itt kell lennie… – a szerkesztő benyúl egy irathalomba. Kétszáz vers közt turkál. – Ha maga tudná, mennyi vers van itt! Hogy minek? Minek ennyi vers? Hát ennyi olvasónk sincs!

– Csak hogy esetleg megjelenjen…

– Inkább a tárca… – A szekrény mellett ötven irat. A szerkesztő dobálja őket. – Ebből is annyi van, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Ki olvas ma tárcát?

– Csak gondoltam, az könnyebb…

– Könnyebb, könnyebb… Könnyű azt mondani! Ha tudná! Most egy bosnyák számot állítunk össze… A jövő hónapban van Szomoring Elek kilencvenhetedik névnapja… Különszám… Azután a valóságot akarjuk föltárni, két számban… Meglesz, nyugodjon meg… De csak márciusra ígérhetem… Na, akkor a szabadságharc… Április… Bepaszírozom… Legföljebb április, de megkeresem. Jöjjön tavasszal!

Szerzőnk tavasszal, influenzásan, köhögve vár a folyosón. A szerkesztő bejön. Robog. Haját fújja a kinti szél.

– Tudom! – Feltartott kézzel jön szerzőnk felé. – Tárca. Ne haragudjon… Most még egyetemre kell mennem, én nem tudom, miért járok még mindig egyetemre? Ötvenéves leszek lassan, de továbbképződöm! Minek?

– Nem tudom…

– Nahát! Legyen türelemmel… Augusztusban levizsgázom. Remélem, sikerül. Szétmegy a fejem… Augusztusban megkeresem a maga kéziratát… – betódul az irodába. Ledobja a kabátját, köhög, prüszköl. – És ez a nátha! Igaza van… Maguk fiatalok, helytállnak a termelésben is… Sietni kell, hogy a friss tehetségeket bemutassuk… Mert annyi van! Maga fiatal, nem?

– Fiatal vagyok. Harminc leszek.

– Na. Ne csüggedjen! A mi feladatunk, hogy maguk el ne veszítsék a türelmüket… Látja, mennyit dolgozom…

– És volt egy regényem…

– Regény? Minek?

– Ki akartam fejezni…

– Az nagyon hosszú. De… utánanézek. Mikor?

– Másfél éve.

– Ezt nem tűröm! Ezek nem figyelnek semmire! – Az irodában a fotelekben fekvő munkatársakra néz. – Azt hiszi, ezek segítenek nekem?

– Nem, nem hiszem.

– Mindent egyedül! De a maga műveire odafigyelek! Előkerítem, a föld alól is! Jöjjön vissza augusztusban!

Szerzőnk a pincében várakozik. A nyár alig lopakodik le a pincébe, hűvös van.

– Na, itt vagyok. Megígértem! Jöjjön! – A pinceraktárban hatalmas szekrények, lakattal zárva. A szerkesztő elővesz vagy húsz kulcsot, nyitogatja a szekrényeket. Öt szekrényt átnéznek, vagy hétezer kéziratot. Izzadnak a sötét pincében.

– Biztos, hogy hozzánk adta a kéziratát?

– Szerkesztő úr… Biztos.

– Akkor itt kell lennie… – A hetedik szekrénynél megáll a tudományuk. A kulcsok nem válnak be.

– Ebben lesz.

– De be van zárva.

– A kulcsok…

– Ehhez nincs kulcs… Elfáradtam. Mi is volt?

– Dráma…

– Dráma… persze. Megkeresem… Ne haragudjon, azt se tudom, hol áll a fejem. Járművezetőire kell mennem, januárban vizsgázom… És ez a kresz! Ezt képtelen vagyok megtanulni!

– Nehéz…

– Nehéz. Úgy, ahogy mondja. Ki se ismerem magam a sok tábla közt. Behajtani tilos… parkírozni tilos… előzni tilos… Maga érti ezt?

– Nincs még autóm…

– Jobb is… Jöjjön vissza februárban… És akkor bemutatjuk az összes műveit… Gondolhatja, hogy nem felejtem el… És megfáztam itt a pincében… Maga nem?

Szerzőnk a folyosón vár. Szédeleg. Válltáskája a földig lóg, görnyedezik a kéziratoktól. Kinyitja a táskát, lapozza a kéziratokat. Mennyi betű, mennyi írás, mennyi érzés! Szédül. Lecsúszik a fal mellett. Mentők szirénáznak.

Az irodában a szerkesztő dühöng.

– Hogy pont itt! Csak nem hal meg? Hát annyit beszéltem vele, biztattam! Mindenesetre, diktálok egy cikket róla, Erzsi! Figyel, vagy a melltartót próbálja?

– Csak ez jugoszláv… A jugoszláv melltartók a legjobbak! Tetszik tudni! Itthon nem lehet ekkorát kapni!

– Akkor is! Írja! De mi volt a neve? Azt keresse ki nekem! Annyit csak meg tud állapítani! Hogy hívták? Harminckét éves volt… Mert öt év meg másfél meg másfél… Harminckét éves lett. Hol az a vers? Ja, az már biztos nem aktuális. A fene egye meg, hogy szalad az idő! Mindegy… akkor a regényt tesszük be. Vagy a drámát… Hogy most két számot a kanadai magyaroknak szentelünk? Akkor is! Igaza van… hosszú. És a tárca? Akkor a tárcát… Keresse meg, legalább a nevét kéne tudnunk! Nehogy meghaljon, mielőtt… Na, diktálom a cikket, majd kitalálunk valamit… De hogy egy nevet se tudnak itt megkeresni! Nem baj! Ráismernek… Különben is… nem annyira fontos a név. Elvégre közösségben élünk… mindenkire vonatkozik… Na… Befűzte, vagy még mindig a melltartóval vacakol?

– Befűztem…

– Diktálom: „Fiatalon kellett itthagynia minket… a fejlődésben levő fiatal írónknak… aki a termelésben is helytállt… és a társadalom óvó szeretete se tudta megmenteni… az a lángoló égés, ami írásaiból kicsap… megedzette” .…

– … megedzette…

– Megedzette?

– Azt tetszett mondani, megedzette.

– De mit edzett meg?

– Ezt kérdezem… Mit edzett meg?

– Megedzette… azokat a súlyos tömböket… azokat a golyókat…

– Milyen golyókat?

– Hát nem Golyónak hívták?

– Írjam?

– Persze, írja… Golyó Géza írásai… segítenek bennünket, hogy helytálljunk… újabb golyók létrehozására, hogy a golyókkal… újabb nemzedékek… golyózhassanak!

– Írjam így?

– Hát persze! Hát hülyének néz engem? Sietnem kell! Az OTP-m sincs elintézve! És a nagyanyámhoz is be kell ugranom a kórházba! Nem érti? Agyér!

Glóbusz – 1980

– Egy új háború esetén elég veszélyes lesz itt, Európa szélén…

– Mit izgatja magát? Egy új háború esetén mért ne mehetnénk mi Kínába?

– Az igaz.

 

*

 

– Ezek az angolok…

– Mi van velük?

– A királynő lóra ül…

– Miért? Hová üljön? Nem ülhet a házmester ölébe.

 

*

 

– Giscard d’Estaing kimegy a Szovjetunióba.

– Hát hová menjen? Afrikába?

 

*

 

– Ezek az olaszok is csak ölik egymást…

– Hülyék voltak mindig.

– Nem, nem ennyire…

– De.

 

*

 

– Maga kiismeri magát ebben a világpolitikai helyzetben?

– Nézze… Amerika pozíciói meggyengültek a Közel-Keleten. A Közel-Kelet forrongásban van. Tulajdonképpen a Közel-Keletnek nemcsak gazdasági, hanem faji kérdései is vannak. S a Közel-Kelet tetejében vallási góc. S nemcsak vallási góc, de a Közel-Kelet törzsi tagozódása évszázadosan fölszabdalja Közel-Kelet területét, Közel-Kelet kultúráját, egyáltalán a közel-keleti atmoszférát. Közel-Kelet földrajzi kérdései sem elhanyagolhatók. Nem beszélve arról, hogy Közel-Kelet éghajlata Közel-Kelet temperamentumát is befolyásolja. Ha Közel-Kelet országviszonyai rendeződnének, elképzelhető, hogy egy másik Közel-Kelet jönne létre, mely nem lenne olyan közel Kelethez. De így, úgy látszik, túlságosan közel van Kelethez. Bár Közel-Kelet nemcsak Közel-Kelet kérdése. Közel-Kelet…

– Szóval, kiismeri magát?

– Nézze… Tulajdonképpen nem is akarom.

 

*

 

– A spanyol király átöleli az olasz államelnököt.

– Miért? Nem ölelheti át az egész világot. Az csak a dalban van. A műdalban.

 

*

 

– A svédek elszexesedtek?

– El.

– Jó lehet nekik.

– Ne higgye. Láttam kinn néhány filmjüket… Hányinger.

– Azért jó lehet néha elrontani az ember gyomrát.

– Tudja, mire vezet a krónikus gyomorhurut?

– Mire?

– Ismerte azt a palit, itt a harmadik házban lakott, jókedvű tag volt, még a gyerekekkel is fogócskázott, azt hiszem, a Ganz-Mávagban dolgozott mint telepőr, egész nap szabadon, tudja, amelyiknek az a szűk mellű, de vastag szőrű kutyája volt, az a vörös fejű kutya, azt sétáltatta mindig, nevetett, amikor a kutya rángatta a pórázt, na, annak is gyomorhurutja volt eleinte…

– Ja, igen! Az az őszes hajú! Tegnap találkoztam vele!

– Azzal? Hát az két éve meghalt.

 

*

 

– Ezek a németek csak németek maradnak.

– Mért? Mik legyenek? Zsidók?

– Igaza van. Olyan mindegy.

 

*

 

– Nem kár azt a jó, friss, szőke hajat kalap alá nyomni, stüsszikalap alá, most azt mondja meg? Ezek az osztrákok, a kalapjukban… Még a karima is meglátszik a homlokukon.

– Na ja. A karizmát elvesztették.

 

*

 

– Ezek a finnek folyton háborúra készülnek…

– Ne beszéljen szamárságokat.

– De. Ha pontosan megfigyeli, titokban szerveződnek. Hogy hová meneküljenek, ha támadás éri őket. Fölhúzódni az erdőkbe… Vöröskereszt-szolgálat. Kutyák, segélykutyák. Bujkálás… Ellenállás…

– Hát olyan nagy ország!

– Aztán, végül is alig háborúznak.

– Hát olyan kis nép.

 

*

 

– A belgáknál most király van?

– Nem. Azt hiszem, csak felső.

 

*

 

– Ez az eurokommunizmus megerősödött…

– Meg.

– Ha megnézi…

– Meg.

 

*

 

– Azért nagy dolog, hiába, egy több évszázados begyepesedett rendszer megváltoztatása. Micsoda akarattal vívták ki ezek a portugálok a szabadságot…

– De kivívták!

– Ki, ki. Bár eleinte elég zűrzavaros volt a helyzet. Mintha nem ment volna egy csapásra az áhított demokrácia.

– Sehol sem megy egy csapásra.

– Dehogynem.

 

*

 

– Szegény jugók.

– Hogy meghalt Tito?

– Az is… Meg ez a sok köztársaság. Nyelv. Nemzetiség. Kultúra. Nívó. Éghajlat.

– Én nem féltem őket.

– Hát nincs is mitől. Amíg az övükben kés van… Igaza van. Inkább irigylem őket.

 

*

 

– Nem minden nép engedheti meg magának…

– Igaza van. Nem.

 

*

 

– Ezek a románok csudapofák. Visszavezetik egészen…

– Hát ne vezessék?

 

*

 

– Ezek az albánok vannak még?

– Vannak.

– Honnan veszi?

– Most olvastam, tiltakoztak, hogy egy orosz gép állítólag megsértette a légiterüket.

– S megsértette?

– Fenéket. Csak hogy nekik is van levegőjük.

 

*

 

– A csehekkel meg a bolgárokkal mi van?

– Most melyikkel?

– Ezekkel.

– Azt se tudja, melyikre kíváncsi?

 

*

 

– Törökök?

– Az nem Európa.

– Nem Európa. A világ egyik legnagyobb birodalma volt. Lényegében nyolcszáz éven át volt a föld legnagyobb katonai hatalma. Kitolta határait Csehországig, Olaszországig… Új gyarmatokat, tartományokat létesített és tartott fennhatósága alatt hosszú évszázadokon át kegyetlen, de lényegében tunya, bájos, fürdős elnyomottságban. Óriási potencia volt.

– Akkor sem Európa!

– Jó, jó, ne ordítson.

 

*

 

– Na és a németek?

– Mindig visszatér hozzájuk.

– Hát hogyne térnék vissza, amikor…

– Ne térjen.

 

*

 

– Luxemburg. Lichtenstein, Málta, na és ott van Dánia.

– Miért? Ne lenne ott?

 

*

 

– Látta a svájci gyerekeket?

– Mért, mi van velük?

– Mintha ferde volna a fejük. Vagy a szemük. Vagy az egész testük.

– Talán kicsit belterjesek, megengedem. A zárt völgyekben évszázadokon át egymás között házasodtak, érthető.

– De a nők is ilyenek!

– Nem szépek?

– Az enyhe kifejezés.

– Hát ők is voltak gyerekek. De tiszták, nem?

– Tiszták? A hegyi legelőkön elektromos házikókban elektromos pásztorok fejik az elektromos tehenekből az elektromos tejet.

– Semmi táj? Tájegység?

– Hová gondol? A réteket a legmodernebb zöld festékkel festik, mert gyakran eső is van. Persze a hó, az gondot okoz.

– Miért?

– Nem elég fehér. Azt mondják. Ha meg festik, elolvad.

– Azért az a sok birka! De nyaralni lehet a hűs hegyekben.

– Ne higgye! Olyan silót használnak, hogy a birkák parfümöt finganak. De az meg elillan.

– Szerencsétlenek. Ilyen emberek, azt mondja, meg ilyen tájak. Azért nekik is megvan a maguk gondja.

– Meg. Hát minden nem jöhet össze.

 

*

 

– És mi?

– Hogy nincs tengerünk, arra gondol?

– Arra is. Meg a muskátlira. Elfagyott a muskátli télen a manzárdon. Most vehetek új muskátlit.

 

*

 

– Az irániak végül is megoldották az iránitást.

– Meg. Csak még az irányítást nem.

 

*

 

– Ezek az amerikaiak! Színész lesz az elnökük…

– Dehogy lesz. Játszanak.

– És ha az lesz?

– Mit félti őket? Játszanak.

 

*

 

– Ki kéne adni még egyszer…

– Ne hülyéskedjen! Csak nem csalok! Az anyósomék a mosókonyhában laknak. A bátyám, két gyerekkel, a sátorban, a kert végében. Mi a dögmeleg manzárdban. Sógorom a gyerekekkel a garázsban alszik. Anyám gumimatracon az előszobában. A spájzban a Kossuth-díjas unokabátyám húzódik meg három gyerekkel, a csöpögő szalonnák alatt! A nővérem a tetőtérbe suvasztotta be magát az elvált férjével, akinek balatoni kilátást ígértünk. Fiam bolgár barátját a verandán fektetjük egy nyugatnémet kislánnyal. Mit akar még kiadni?

– A Kommunista Kiáltványt.

Költőtalálkozó

A szervezésre óriási feladat hárult. A külföld, a belföld, a finnek, az észtek, a jöttök, a mentek, vártok, esztek, összes, kellemes bonyodalma. A nagy hallon keresztül könnyedén futó emberek szervezték a vacsorajegy-kiosztást, tárgyaltak a buszok hanyag testtartású sofőreivel, igazgatták a templomban az orgonahangverseny résztvevőit. Kifáradtak.

 

A költők énekeltek.

Nem csak versben, s nem csak „azért”, amit Tornai Jóska ír, hanem szabályosan, ülve, hátradűlve a széken, a hattagú zöld egyenruhás cigányzenekar közelebb húzódott az asztalokhoz, és a külföldi költők széles mosollyal hallgatták a jó hangú énekeseket.

 

A legújabb technikával fordították az előadásokat. Az azonnali fordítás elmondhatatlanul nehéz. Egyetértettem azokkal, akik az előadók befejezetlen mondatait befejezték – vagy átugrották. Így kerekebb lett az egész. És a fülkében pokoli meleg volt.

 

A nők, a drága nők, a háború igazi ellenségei, legádázabb elszánt ellenségei is jelen voltak. Ki kékben, ki fehérben. Naivan, magabiztosan. Tolmácsnők, szervezőnők, hotellányok. Nem lehet nők nélkül élni. Az egésznek valami jótékony balzsamot adott, a vitáknak bájt, a humornak kellemes értetlenséget, az elszánt komolyságnak időállóbb, biológiai komolytalanságot. Nagyon kellettek.

 

Balra italok. Jó borok, olvatag sör, olajsűrű konyak. Vannak nemzetek, melyek nagyon szeretnek inni. Azt mondják – olvastam is cikkben, idegorvosi nyilatkozatban –, hogy az alkohol árt. Ártalmas a szívre, májra, idegrendszerre. Lehet, hogy rossz propagandának hat, mégis le kell írni: használ is. Vannak pillanatok, amikor inni kell egy embernek, egy nagyobb közösségnek (népnek, nemzetnek) – hogy legalább minimálisan föloldja feszültségeit. Nem tudom, ha az ember mondjuk az NSZK-ban vagy Amerikában élne, nem inna-e. Van, amikor inni kell, hiába.

 

Az új technika és régi előadások keveredtek. De hát ez mindenütt így van. Ami igazi volt, az a lelkesedés. Igazhitűek jöttek egybe, akik hisznek a háború elkerülhetőségében. És ez mindennél fontosabb. Az előadások? Eszmék. Egy kis olasz nő mutatta hathónapos kisdedét. Ölben, négykézláb, nevetve. Giuliannának hívják. A nő pergő nyelven magyarázta – nem eszik sóskát, sárgarépát a bambina. Pedig, ugye, muszáj ilyen korban sok vitamint ennie. Én mint szakértő bólintottam.

 

A tihanyi apátsági múzeumban megnézték a vendégek Martyn Ferenc festményeit és halhatatlan grafikáit. Látták, Európában élünk.

 

No meg a táj. A Balaton zöldben ragyogott, mint nagy olajlap, beitta és kicsit visszaverte a homályos napot. Az Annabella előtt nádsátrak fakószőke gúlái, a vörös föld mértani szőlőkarórendekkel vonalazva, az új házak nyers falai vakítottak. Többnyire későn, agyonbeszélve, vitatkozva feküdtünk, hajnali négykor, háromkor. Viszont hajszálpontosan ébredtünk hétkor a betonkeverő tankzörejére. (Kis háború.)

 

Német hang a liftből. „A szervezés a legfontosabb. Nem lehet a semmiből kiemelkedni. Írni és valakivé lenni. Előbb kell valaki lenni, aztán lehet tehetséges az ember.”

 

Az előadások szerteágazó indái közt sokakban felmerült a gyanú – lehet-e a költészetről beszélni, eszmélkedni, ennyien, ilyen pőre kitettségben, nyilvánosan? Mindenesetre az biztos, hogy elbújni, cellába fordulni is lehet – a szentek egy része is ezt tette, és sokszor nagyobb hatásuk volt korukra és évszázadokra, mint a megégetett eretnekeknek vagy a szónokoknak. Az azonban bizonyos, hogy akár nyilvánosan, akár begubózva, de csak az élet belső hitelével lehet költészetet csinálni – az életünk árán lehet hitelesíteni a költészetet. A gondolat, eszmélkedés – másodlagos. A hit, emberhit – minden. Mert az a magatartás alapja. Háborúban és békében és költészetben.

 

A bohémek szabad idejükben kártyáztak. Elszánt arccal, rezzenéstelen tekintettel néztek egymás szemébe, és blöfföltek. De néha igazuk volt.

 

Az új technika mozdulatokban is keveredett a régivel. Egyik magyarunk nagy rutinnal döntötte föl a Kékkuti ásványvizet egy angol hölgy asztalán a hallókészülék zsinórjával. Zavarában kedvesen magyarázkodott, hogy nálunk ez keresztelőt jelent. A lady kijelentette, nem ismer ilyen babonát a XX. században.

 

A szálló folyosóján dallamosan szállt a francia szöveg:

– Költészet? Jacques Piccard batiszkáfja hány száz méterre szállt le a tengerbe! És Francis Chichester szólóvitorlása? Ez a század költészete, tudomásul kell venni.

 

Itt, ott (egy-egy) kupacban ültek emberek. Tolmácsokkal, saját hangjukon magyaráztak egy-egy verset – s milyen is a költő –, legtöbbször a sajátjukat. Megható volt, mennyire nem kereskedőszellemű a legtöbb – az elszemélytelenedés korában –, de pszichológiailag mégiscsak alanyi költő, még a mozdulataik is ügyetlenek voltak, egy-egy mellényzsebből kicsúszott a vers csücske. Elfelejtették a közepén a saját versüket. Ki kit fordít? És viszont. Mint egy kedves börzén, ügyetlenkedtek a költők, külföldi magyarok közt, lengyelek, svédek közt – mert hát az ember az egész világnak is ír.

 

Izzó szemű, sűrű nagy hajú lány jött a terembe. Hátravetette zászlónagy fekete hajtömegét. Körülnézett, halkan behúzta maga mögött az ajtót. Leült egy távoli sarokba, adó-vevő készülékét felkattintotta, s hallgatta az olaszok előadását a romantika hanyatlásáról, elhelyezve a nagy gubancban fülhallgatóját. Elsikkadt a mondanivaló, megbolydult a terem. A szőkébb költők körülvették. Guillevic, az elnök – jótékonyan – 15 perces szünetet rendelt el.

 

A tihanyi templomban felhangzott Kodály Esti dala a Veszprémi Vegyeskar előadásában. Emberi hang – nagyvokál – töltötte be a Balaton fölötti térséget olyan mélységesen, hogy sírni lehetett. A vendégek hallották, Magyarországon vannak. „Isten lelke lebegett a vizek fölött.”

 

A szállodában nagyon hideg volt. Nem tudtak fűtőtestet adni. A tv riportere berekedt. A lányok fáztak. Kár.

 

De aztán a bárban minden megoldódott. Valójában a világos nappali terem a tudat erőfeszítéseinek a színtere volt. Nyílt tér előnyeivel, hátrányaival. De a bárban valami tudat alatti szabadult fel. A vörös, kék, sárga lámpák is izzadtak, a zenekar kitűnően játszott, s a költők táncoltak. Az űrhajó jelzéseit utánzó bip-bip zenére, a vijjogó szirénamikrofonra, a „Volt egyszer egy Kis-Madách, egy Nagy-Madách” ringására – táncoltak. Mint régen a tűz körül. A varázslók. Réveteg, rövid hajú lány forgott körbe egy fiatal arcú olasz előtt, nagy finn fiú rángatott mohó kedvességgel egy testes, szép szemű nőt, kopaszodó-nevető férfi rövid ujjú, világoskék garbóban megragadott egy nagy német asszonyt, és rázta a lábát, illedelmes arccal csúszkált egy intellektuális költő egy jó formájú orosz nővel, szemüveges mongol férfi nevetve verte az ütemet a térdén… táncoltak. Mintha a föld dobolná őket, az anyaföld az emberiséget.

 

Ide jöttek a költők, Magyarországra. Eszmecserére, emberi érintkezésre, hitre, fogadásra. A gesztusaikban, vallomásaikban a leglényegesebbet fejezték ki. Itt, nálunk. A szabadságot. Úgy látszik, lehet nálunk érezni. Úgy látszik, nálunk lehet érezni. Kissé.

Aztán kifutott a hajó a kikötőből a mi kis tengerünkön, megrakodva egy darab Európával, világgal. Háromnegyed tíz volt.

Színészcsata

– Maga vidéki?

– Nem, pesti vagyok.

– Miért jött vidékre?

– Pestre akarok kerülni.

– Hogyan lehet Pestre kerülni?

– Innen, vidékről.

 

– Szereti Budapestet?

– Nem, nem szeretem.

– Miért?

– Bűnös város, tudja.

– Itt marad vidéken?

– Nem, dehogy maradok. Fölmegyek. Bűnözni.

 

– Miért jött le vidékre?

– Nézze. Pest konzervatív.

– Az igaz. Pang ott minden. Meddig marad vidéken?

– Két év, három. Akkor fölmegyek.

– Mért?

– Konzervatív akarok lenni.

 

– Jól érzi magát Budapesten?

– Jól, köszönöm.

– Milyen szerepeket játszott?

– Nézze, az idén még nem kaptam szerepet. Esetleg jövőre.

– De jól érzi magát.

– Jól. Nem a szerep számít. A jelenlét.

 

– Mért jött le vidékre?

– Nézze, itt van a forradalom. Részt akarok benne venni.

– Részt vesz?

– Részt, részt.

– És milyen?

– Még nem tudom. Csak három éve vagyok itt.

 

– Mit tart a színház legnagyobb problémájának?

– Igen. Értem a kérdést. Pest vagy vidék?

– Nem, csak…

– Ne titkolja. Erre akar kilyukadni. Én úgy érzem, az őrségváltás minden szakmában nehéz. Mi lenne a vidéki professzorokkal, ha sosem kerülhetnének Pestre, csak Debrecenben operálhatnának, vagy Szegeden… Szegedi betegeket! A főváros tele van régi muksókkal… De nem is ez a probléma. A probléma az, hogy egyszeriben nem lehet fölcserélni vagy ötven embert ötven emberrel. Ötven ember az ötven ember. Vagy keveset mondtam? Pesten megállt a levegő. Érthető. Ha egy pesti bemutató van, rosszkedvében is csak elvánszorog az illusztris közönség, hogy megnézzen egy-egy bágyadt vagy ómódian frivol előadást. Nem a vezetőségről van szó. A vezetőség nem tehet róla. A vezetőség tudja, mi a korszerű, a társadalmilag új, a szocialista. De a vezetőség még nem a színház. A vezetőség tele van régi muksókkal. Akiknek nagy a tapasztalata. A vezetőség mindent megtesz. De kialakul – érti, nem? – idővel egy mechanéria. Fogalmazzunk pontosabban. Érti maga ezt. A vezetőség teljes erővel azon van…

– Min van?

– Min van? Hogyhogy min van? A vezetőség… Mi volt a kérdés?

 

– Itt, azt hiszem, érezhette, komoly harc folyik. Vidéken újítanak, Pesten maradoznak.

– Nézze, ez leegyszerűsítés. Vidéken is van jó, Pesten is van jó.

– De mi a különbség?

– Nem szeretem ezt. Ezek csoportok, klikkek. Én fölöttük állok. Kívül. Mondhatom így? Azt hiszem, ez elég tisztességes állapot. Mindenkit össze akarnak ugrasztani mindenkivel. Én ezen kívül állok. Van ilyen. Várok.

– Mire?

– Hogy hova hívnak.

 

– Mik a tervei, most, hogy fölkerült Budapestre?

– A terveim, a terveim? Fönn vagyok. Hogy érti ezt?

– Az újabb szemléletre gondolok.

– Egyelőre körülnézek. Hogy mi hogy van? Nyolc éve vártam erre a lehetőségre. Sok volt. Belefáradtam. Körül kell néznem.

– Na és mit lát?

– Nézze, korai. Egyelőre – fönn vagyok.

 

– Látom én a helyzetet. Nézzen meg nálunk vidéken egy előadást. Alig jönnek le. Nagyképűek. Az újságíró fáradt, haza akar menni. Pesten ez egy ugrás, nálunk kétszáz kilométer. Ez az egyik. A másik, hogy valami türelmetlenség vett erőt a színházainkon. Joggal? Joggal. Ómódi – mondjam más szóval? De a türelmetlenség csak árt! Igazán új dolgokat csak hosszú esztendők kemény munkájával lehet létrehozni. Nem kilométerekben kell mérni – években.

– Maga mióta van vidéken?

– Na ja. Huszonegy éve.

 

– Tudja, mi a probléma?

– Mi?

– A koncepció. Azelőtt mindig volt a színháznak koncepciója. De nemcsak a színháznak – a kocsmárosoknak, a boltosoknak…

– Most nincs?

– De van. Csak nagyobb.

 

– Azelőtt volt klubhűség. Ragaszkodni egy társulathoz, egy klubhoz…

– Na, ne nevettesse ki magát…

– Mért?

– Ahhoz klub is kell.

 

– Remélem, nem azt akarja mondani…

– Nem!

– Mit?

– Azt nem!

 

– Maga mit akar?

– Játszani.

– Jó, jó, de hol?

– Mindegy.

– Na, ne… Pesten vagy vidéken?

– Mindegy. Nem érti? Játszani akarok.

 

– Nem akar vidékre menni?

– Nem. Vidéki vagyok. Ismerem a vidéki életet. Menjen, aki még nem volt.

– Mi ez? Csatatér?

– Mit akar? Nem én tettem azzá! Én lenn éltem vidéken. Ott születtem. Azt kéne megváltoztatni, hogy ilyen különbség van. Már kezdetben különbség volt! Még gimnáziumba járni is más volt! Én tehetek róla? Ugyan! Ez csak kitalálás! Egyszerre más a vidéki élet, a vidéki légkör! Akkor nem volt más, amikor én ott húztam meg magam? Ki kell bírni!

– Kinek?

– Ne haragudjon, de nem nekem! Azt hiszem, megszereztem a jogot arra, hogy itt legyek. Maffia. Ahelyett, hogy a tehetség számítana. Nem a hely! Itt van az ország központja, Budapesten, itt lüktet az ország szíve… Aki ide tartozik…

– Mióta van Pesten?

– Mit akar? Van ideiglenes bejelentőm.

 

– Mi van e mögött?

– Mi mögött?

– Amiről beszélünk…

– Ugyan! Maga mindig valami hátteret keres. Van előtér is!

Vulgária presszó

Ahogy nagyon nagy írók szokták tenni műveik elején, mondom, hogy alakjaim nem valóságosak. Nem élő személyek. Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem holtak, bár azokról is lehet komolyan beszélni. Inkább élő holtak, ha van átmeneti forma. Hát az ember se lett mindjárt. Író se lesz mindjárt.

 

U. M.

Szembejön. Nem köszön három éve, mióta megmondtam, hogy Babitsot is szeretem, ha nem is annyira, mint kellene. Akkor fölállt a társaságban, és körülnézett.

– Babits? – ezt mondta. Kissé fölemelte a bal kezét, legyintett.

Elment. Azóta nem köszön. Viszont jó verseket ír, és ez mindennél többet ér.

 

K. N.

Nő. Állig húzza a szoknyáját, miközben Ortega y Gasset-t idézi. Tagja a görög kultúrának, harisnyája szép. Szeretem. Ő is, de sose mondjuk meg egymásnak, emlékezetem szerint. Köhög a cigarettától, és a rúzst nem tudja felkenni. Kár. Szereti a görög formát, bikiniben még nem járt.

 

P. D.

Fél tízkor kel, és lohol a Vulgária eszpresszóba, cipőjét mezítlábra veszi föl. Huszonöt éves lehet vagy harmincöt. Kis bajusz. Szabad verset szokott írni a szocializmusról. Jó alakja van, Esterházy-kockás zakójából kézirat lóg ki, s azt felolvassa az eszpresszó kiszolgálónőjének. Irigykedik az Élet és Irodalomban megjelenő költőkre, mert azok rosszak. Nem tudtam tisztázni, hogy rossz fiúk vagy rossz mérnökök? Nem gépeli le a verseit, mert annyi van.

 

K. S.

Nem olvas semmit. Olvasmányellenes. Ihletpárti. Van ilyen. Gyűlöli a betűt. Kakaót iszik ebédre, mert a fűtést nem tudja másképpen kifizetni. Azt mondja a múltkor: – Te, jó költő ez a Rónay? – Jó – mondom. – Szervusz – mondja. Elrohan. Két hét múlva hallom, mindenütt híreszteli, hogy azt mondtam, Rónay rossz költő.

 

E. B.

Magas homloka van. Ziláltan hordja a haját, és apró ügetésekkel törtet fel egy-egy szerkesztőségi lépcsőn. A szeme ég.

– Orangutánról írtam verset – mondja. Bólintok. – Mit szólsz? – látja, hogy nem szólok semmit. Vállat vonok.

– Elolvasod?

Rázom a fejem.

– Így vagy te. Nem érdekel, hogy mit írnak a pályatársak. – Rázom a fejem. – Hiszel te a szocializmusban egyáltalán? – kérdezi.

– Hiszek.

– Milyen lesz?

– Jó.

– Akkor miért nem olvasol engem?

– Nem tudom. – Kezet fog, jön a szerkesztő.

 

X. Y.

Ritkán közlik a verseit. Szidja az újságokat, hogy klikkrendszer van. Úttörőnyakkendőt hord, és az Esti Hírlapot olvassa, mert abban nincs vers. Szív alakú arcában két aranyfog van, fényes. Illyés szerinte nem költő, mert nincs meg az „irracionáléja”. Ezt kézzel mutatja, két ujját a homlokához közelíti, és csettint, mintha kicsit lőne, föl a levegőbe. Trakl és egy Szuhay nevű magyar fiú a kedvence. Azt hiszem, ez utóbbi cselgáncsban dolgozik.

 

R. O.

Gubancos haja van, majdnem irodalmi. – Rossz költő ez a Csoóri. Szétesnek a képei – mondja. – Kár érte, volt benne tehetség. – Nevetek.

Később.

– Nem szerencsés alkat ez a Juhász. A látomás váza nem elég szilárd, intellektuális. Tudod, az aranyszerkezet. – Nevetek.

– Mit szólsz ehhez a Nemes Nagyhoz? Ismered a verseit? – Nevetek. – Szóval, agyonszerkesztettek. Tele van vasráccsal, a gondolat börtöne. – Elnézést, nevetek. És ez így megy estig.

– Nézd meg a verseimet. Én arra törekszem, hogy szorítsak és lazítsak egyszerre. De ebbe bedilizik az ember. Nem igaz?

– De. – És nevetek.

 

V. R.

Többnyire az ablakban ül, és testtartásával igyekszik megalapozni halhatatlanságát. Hosszan és fáradtan néz az elhaladó nők szemébe. Az isten tudja, mért. Nem ír. Csak néz. Ennek több a hitele. Múltkor öt deka rúzst kért a pincértől, tányéron. Eltéveszti, ugye, eltéveszti. Anyja csirkét ad, mikor hazamegy falura. Vidéki dekadens. Azt mondják, a falujukban még nincs téesz. Anyját „Mamó”-nak hívja, ha rákerül a sor. Fogsora ép. Vadgesztenyét használ hasmenés ellen.

 

R. R.

Nyolc évig dolgozott vegyi gyárban. Azóta hírlapíró. Azt mondja, ja gyerekek, a melós az más ember. Annak nem kell a limonádé. Csak amit megért. Jevtusenko a kedvence, de prózát is ír. Legutóbb És megállt bennem az ütő című ciklusát olvastam. Egy német nyelvtankönyv feldolgozása volt a „der, die, das” alapján. „Csupa nő, csupa férfi és még valami” volt a mottó. Azt mondja, a gyárban minden olajos, még a könyv is, és az üb-titkár gyűlöli az irodalmat.

 

T. V.

A tudomány pártolója, képverseket is ír. Otthon virágokat présel le. Hallatlan energiája van. Nem hisz az evangéliumban, azt mondja, csalás. Féltékeny költőtársaira, joggal. Nem akarja, hogy más verseit kiadják. „Miért? Minek?” – kérdezi ilyenkor. Nem szereti a versenyszellemet, csak a gyár életében. Tükörből eszik, hogy eltalálja a száját.

 

T. O.

Elvi harcos. Azt mondja, Benjámin oldja a szocreált. Lírizál. Ő meg kemény sorokra vágyik, melyekkel dobni lehet. Weörest nem tartja igazi realistának, mert nem emberszerű, inkább játszik, zsonglőrködik, tündérkedik. „Minek az – azt mondja. – Vaskemény igazság kell.” Kevés embert gyűlöl. Inkább haragszik. Szakállt visel, és ingkabátot. Izlandi költőket fordít.

 

A. Cs.

Vaskereskedésben dolgozik, nem hagyja ott a szakmát, pedig tanári diplomája is van. Pepita Isten címmel gyűjtötte össze verseit, melyek a múlt rendszer hibáit ostorozzák. „Többet kéne olvasni” – ezt szokta mondani az induló költőknek. Quasimodót nullának tartja. Fekete tintát használ kínai papíron, s törökmézet visz haza szombaton Erzsinek, az unokahúgának, aki szabadon asszociál, és ő azt leírja.

 

(Ők. Ezek. Még jó, hogy nem ismerem őket.)

Választék

– Piros műszálat szeretnék… Egy pulóverhez.

– Piros? Van itt kék. Élénk szín.

– Arra gondoltam… már lánykorom óta szerettem volna egy piros pulóvert…

– Pirosat? Nézze ezt a kék színt… Derűs. Olyan, mint az ég színe.

– Megkötném…

– Kösse meg… Ebből dögivel tudok adni. Mennyi kell?

– Piros nincs?

– Itt van ez a kék. Tengerkék. Holnapra ez se lesz. Gyereknek kell, vagy felnőttnek?

– Felnőttnek…

– Nahát! Hogy akar felnőttnek pirost? Piros pulóver! Ez sokkal diszkrétebb.

– Gyerekkorom óta szeretnék… Megértheti. Olyan élénk… a piros.

– Élénk, élénk! A kék is derűs. Ne tartson föl. Ezt nagyon ajánlhatom. Sietünk. Ez rögtön van. Nem kell várnia. A kék a legszebb szín. Örülni fog a férje.

– Pirosat… De ha gondolja…

– Ez a kék van. Csapjon le arra, ami van. Nincs idő válogatni. Holnap talán kék se lesz. Ezt kösse meg. Vigye. Ajánlhatom.

– Kék?

– Majd meglátja, hogy fog ebben feszíteni a férje… Eszébe se jut, hogy piros pulóvere legyen. Sietnie kell. Elkapkodják. Nem lehet annyi időt fordítani erre… A fontos, hogy legyen pulóvere… Ki nézi a színt?

Mazli a rendelőben

(Nagy szakrendelő üvegfényes hallja. Esteledik. A terem modern és elhanyagolt. Kevesen járnak benne, kabátjukat fölhajtva, köhögve, betegen, magányosan, egy-egy arc. Az esti fényreklámok bevillódznak – BIZTONSÁG – A CSALÁD ALAPJA: BIZTOSÍTÁS –, a nagy neonbetűk beugrálnak az emberek arcára. A forgóajtón vékony, tétova, elnyűtt férfi jön be, vánszorog, de tartja magát. A ruhatárhoz megy.)

DÉNES (halkan) Jó estét. Nem tudom… Nem jöttem-e későn?

RUHATÁROSNŐ (testes, hánytorgatóan jó kedélyű) Jöjjön csak. Itt sosincs késő. Lehet, hogy otthon késő van, de itt soha.

DÉNES Levenném a kabátomat…

RUHATÁROSNŐ Piszok meleg van. Vegye le.

DÉNES (kibontakozik a felöltőből, siralmasan) Nem tudom… (Mintegy magának, fejét csóválva.) Sokan vannak? (Beveri a könyökét az állófogasba.) Au…

RUHATÁROSNŐ Szerencséje lesz. Mondhatnám, mázlija van. Nagyapám mindig azt mondta: mazli. Így, ahogy mondtam, mazli. Láz?

DÉNES Milyen láz?

RUHATÁROSNŐ Engem nem érdekel. Hova?

DÉNES Nem tudom… (Mintegy magának, saját gondolataira.) Nem értem, egyszerűen… Sokan vannak?

RUHATÁROSNŐ (beveszi a kabátot, nagy lendülettel, lesöpri a jelentkező cédulákat) Na, a fene egye meg… Mert annyit vacakol.

DÉNES Nem akartam… (Szedegetik a széthullt cédulákat.)

RUHATÁROSNŐ Nem akartam. Azt a legkönnyebb mondani. Most hogy tudjam meg, mi a sorrend? Hogy a fenében tudjam meg? Olyan fölfordulás lesz, leszúrnak engem… (Szipog.)

DÉNES Na, jól van, jól van… (Csitítja a nőt, a kezébe ad egy tízest, az szipogva zsebre gyűri.) Nem akartam…

RUHATÁROSNŐ A legkönnyebb azt mondani. Mikor gyereket csinálnak is azt mondják… Nem akartam. Utólag. Persze utólag. Hat éve egyedül élek, de tartom magam… Hagyjam el magam, most azt mondja meg? Látom, akik ide járnak; roncsok. Mármint az idegre. Így született a második gyerekem… (Sírósan.) Gazember.

DÉNES (vigasztalja) Ne, ne… Nem szabad elhagynia magát… Rendbe jön…

RUHATÁROSNŐ Essünk túl rajta. Piszkok. Kihasználni a nőt azt értik… Na, maga nem olyan. Hova megy, mondja már.

DÉNES Nem tudom… ha nagyon sokan vannak… Valakivel beszélni szeretnék… (Hirtelen.) De várni nem!

RUHATÁROSNŐ Beszélni? Lelki?

DÉNES (kényszeredetten mosolyog) Olyasmi.

RUHATÁROSNŐ Ideg. Tudtam. Mázlija van. Mazli, ahogy a nagyapám mondta. Egy órája nem adtam ki jegyet. Itt van. Jobb az ideg.

DÉNES Nem az idegre, gondoltam, valami lélek…

RUHATÁROSNŐ Lélek, lélek. Az nincs külön. Ideg, higgyen nekem. És senki sincs ott. (Dénes átveszi a cédulát, elbotorkál.) Első emelet 4. Mazli. (Dénes fölmegy, vánszorog a lépcsőn, megtalálja az ajtót: Idegszakrendelés. Nézi a szöveget. Bólogat magának: ide jutottam. Elvánszorog a padig, leül. Vár. Lehajtja a fejét. Türelmetlen, visszafojtott, szomorú. Néha fölveti a szemét, senki sincs a hosszú folyosón, a rendelés a vége felé jár. Fölkel, bátortalanul kopog. Semmi. Visszaül. Fejét csóválja. Arcát tenyerébe temeti. Fölveti a szemét. Elmegy az ajtóig. Nézi a kiírást. Kopog. Vár. Visszafordul. Kinyílik az ajtó, fehér köpenyes, egészséges, negyven körüli férfi lép ki.)

LÁSZLÓ Mi tetszik?

DÉNES Kérem, az ideg…

LÁSZLÓ Ideg, ideg. Van beutalója?

DÉNES Nem… Csak magam… Magamtól. (László végignézi a nyomorult embert.)

LÁSZLÓ Na. Jöjjön. (Lendületesen előremegy, Dénes csöndesen követi.) Tessék. Üljön le. Röviden.

DÉNES (leül, törődötten) Hol kezdjem? Hogy…?

LÁSZLÓ Ne sajnálja. Bele a lényegbe.

DÉNES Szóval, hogy mondjam? A… régről kellene kezdenem.

LÁSZLÓ Ne. Mostani helyzet.

DÉNES De, meg kell értetni magam… Gyerekkoromban én visszahúzó…

LÁSZLÓ Mi a baj? Azt mondja, ne haragudjon. Akkor kitárul előttem a kép.

DÉNES Nem tudom így, egyszerre… Mélyről…

LÁSZLÓ Értem. Értem a gyerekkori helyzetet. A mostanit szeretném.

DÉNES A feleségem… Nem jár haza. Éjjel. Hajnalban jön meg, hogy mondjam, zilált, szóval, ne értsen félre, én nem gyanakszom, megbízom benne, egyáltalán, mi szabadabban élünk… Intelligens, ha mondhatom ezt. Mély lélek, fogékony… Nincs vele…

LÁSZLÓ (jegyez) Fogékony. Értem. Mióta?

DÉNES Mindig az volt!

LÁSZLÓ Nem úgy… Mióta nem jár haza, mióta érzi, hogy elhidegült?

DÉNES Nem hidegült el! Csak… A mi mélyebb kapcsolatunk… Ő forró. Égető, tele van fantáziával… Csak, most…

LÁSZLÓ Nem bírom! Értse meg, nem bírom! (Kivetkőzve.) Ne haragudjon, ötvennégyen voltak ma nálam. Ötvennégy. Itt a karton. A nővért is hazaküldtem, nem bírta. Nem bírom. Ne haragudjon. Maga jó ember. Megért engem. Kivagyok. Egyszerűen aus! Belebonyolódtam… Belebonyolódtam egy ügybe… ért engem?

DÉNES Kérem, persze…

LÁSZLÓ Lacinak szólít. Sose szólítottak Lacinak, csak régen, kölyökkoromban. Nem bírom! Laci. Én, Laci! Rám tört, negyvennégy éves vagyok, de rám tört, érti? Polgárember vagyok, körülvéve pénzzel, kongresszusokra járok, családom van, de rám tört… Elementárisan (fejét lehajtva, mint a vad részegek, sziszegve), elementárisan! Fölnyitott, mint egy cseresznyét! Mit mondjak?

DÉNES Cseresznyét… (Kábultan ismétli.)

LÁSZLÓ Ért engem. Nem bírom! Ne haragudjon, de nekem is el kell mondanom valakinek! Megvolt az életmenetem…

DÉNES (beletörődve) Életmenete…

LÁSZLÓ Én dolgozom! Angol, német szakcikkeket írok! Most voltam Belgrádban, kiküldetésben… Dolgozó ember vagyok, nem szerelmes! Két gyereket nevelek! Egon most érettségizik, ezt nem lehet bírni! Bocsásson meg… Ennyire rossz az idegállapotom… (Visszagyűri magát.) És mi volt gyerekkorában?

DÉNES Gondolhatja, visszahúzó…

LÁSZLÓ (közbevág) Azt értem! Fertőző betegség, Tonsillitis, elhúzódó appendicitis, polineuritis, carditis… Esetleg agyhártya…

DÉNES Agy?

LÁSZLÓ Nem bírom. Érti? Elmegyünk egy vendéglőbe, olyan, mint egy angyal. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Jönnek. Ő fölényes, érti, mindig fölényes! Mert valaki, azt érzi, hogy valami sikerei vannak, na, nem igazi sikerek, de érti… És elementáris! Mintha új levegőt kapnék! Kiforgatott. Lázban élek. Ezek a zughelyek! Meghitten, mint diákkoromban! Úgy érzem magam; mint egy diák! Ismerte Filippovna Nasztaszját?

DÉNES Hogyne… Filippovna…

LÁSZLÓ Na! Remek! Viharzik! Eldobja, visszaveszi… Bocsásson meg… (Lehajtja a fejét, megtörten ül az aszalnál.) Be kell vennem valamit…

DÉNES Igen… Mit?

LÁSZLÓ Laci! Gyerekek lettünk! (Sírósan.) Érti? (Keservesen.) Beveszek valamit. Adjon egy kis vizet. (Kihúzza a fiókot, csomagolt port vesz elő, Dénes a mosdóhoz megy, vizet tölt egy pohárba, nyújtja.) Én sem vagyok ló.

DÉNES Nem, nem, egyáltalán… (Nyugtatja.)

LÁSZLÓ Ha látná! Mint egy gyerek! Csupa gyerek! Én is! Felnőtt, tudós ember létemre, érti, kongresszuson úgy néznek rám… én meg reszketek, fölhív-e Belgrádban telefonon! Ide jutottam! Nem a mások idegösszeomlását figyelem… A magamét! Roncs lettem!

DÉNES Na… Nem szabad… (Az orvos beveszi a gyógyszert.) Így. Nyugodjon meg. (Leülteti a székre, ő az orvos helyére ül, fél fenékkel.)

LÁSZLÓ Nyugodjak meg? Hát egy perc nyugtom nincs! Bocsásson meg! Nem szokott előfordulni. De magával bizalmat… Üljön csak le. Mi a baj?

DÉNES (visszaül) Talán a gyerek…

LÁSZLÓ (gyötörten) Hány éves?

DÉNES Nem. Nem úgy értem. Ha gyerek lenne… De az ő pályáján…

LÁSZLÓ Mintha köd ülne az agyamon.

DÉNES Hkm… Talán a gyógyszer…

LÁSZLÓ Á, fenéket. Ez semmi. Az egész. Az ő életfelfogása! Szétrombolni mindent, nem nézni semmit. Égni, érti! A teste… Azt hiszi, szép? Most azt mondja meg, azt hiszi, valami gyönyörűség?

DÉNES Nem. Nem hiszem.

LÁSZLÓ De nem a test számít! Az csak forma. Na, nem csúnya. Elnyújtózik, ekkora mellek… (Mutatja, hogy közepes.) Még azt is mondhatnám, hibás. Valami hiba van… De az egész, barátom, az egész! Lángkatlan!

DÉNES Lángkatlan.

LÁSZLÓ Nemcsak egyszerűen a meztelen test. Az mindig ég. De ruhában is! Mint egy fantom. Agyrém, mit mondjak? Bocsásson meg… Nem tudom megmagyarázni, csak jólesik, ha megért. Zúg a teste.

DÉNES Zúg?

LÁSZLÓ Zenél. Nem hétköznapi. Művész. Nem tudom, milyen a színpadon, én ehhez nem értek. Mit mondjak? Mint egy… egy… madonna és szajha egyszerre…

DÉNES Szajha… (Anna – Dénes felesége – robban be lendülettel a szomszéd helyiségből.)

ANNA Még nem végeztél?

LÁSZLÓ Látja. Hallja? Nem bírom. Megöl. (Anna meglátja a férjét, egy pillanatra megriad, aztán rákapcsol.)

ANNA Dinikém! (Odaszalad, átöleli a fejét.) Csakhogy megvagy! Drága Dinikém! Mi bajod van?

DÉNES Hát… ez…

LÁSZLÓ (alél, rosszul van) Nem… Jaj… (Szívéhez kap.)

ANNA Nem szabad elhagyni magunkat. Én is alig bírom! (Az orvos lehanyatlik az asztalra.) Nézd, ez meg összeesik. (Az orvoshoz szalad.) Gyere… segíts… (Dénes nagy esetten föláll, markolják ketten az alélt orvost.) Ilyet még nem láttam! Hullafáradt vagyok, de helytállok! Mi lenne, ha én is elhagynám magam? (A heverőhöz támogatják az orvost, végigfektetik.) Gombold ki a mellét… (Dénes tétován végrehajtja az utasításokat.) Itt van valahol injekció… Tűrd fel az inget az ujján… (Fölszívja az injekciót.) Még szerencse, hogy megtanított injekciózni a szerencsétlen. Kivan, hiába… Rengeteg a munkája, túl van feszítve. Akárcsak én. Akárcsak te… De jó, hogy megvagy! (Beadja az injekciót.) Nem lehet így élni, ennyi szerep, ennyi feszültség… Már az arcodat is elfelejtettem… (Visszaviszi az injekciót.) Majd helyre jön, ne izgasd magad. Kiheveri. Mi lenne, ha én is hanyatt vetném magam? Csönd kell nekem is, ezt nem lehet megérteni? Ez olyan nagy kérés? Gyógyítás! (Legyint.) A gyerekkor… Az ő gyerekkora… az én gyerekkorom… Békét akarok már! Elmegyünk Bulgáriába, vagy valahova a tengerhez… nyugalomra van szükségünk! Csak feküdni a homokon, csöndben, szépen! Mint a csigák… (Dénes tétován felkel az orvos mellől.) Ne aggódj miatta. Meggyógyul. A fontos, hogy megvagy. Gyere! (Húzza maga után a férjét, kiszaladnak. Az orvos bódultan fölemelkedik, utánuk néz, aztán visszahanyatlik. Annáék szaladnak le a lépcsőn, szinte repülnek.)

RUHATÁROSNŐ (átnyújtja Dénesnek a felöltőt) Mondtam, hogy mázlija lesz! Nem kellett várni. Mazli – mondta a nagyapám…

Antibébi

 

Jelszavak

– Hajrá, magyarok!

– Mire?

 

– Föltámadunk!

– Jó. Várok.

 

– Hipp, hipp, hurrá!

– Minek örülnek itt, mondja?

 

– Csöndet kérek!

– Tessék.

 

– Isten megbocsát.

– De kinek?

 

– Előre a békéért!

– Meddig harcoljunk?

 

– Testvéreim, ne sírjatok!

– Nem.

 

– Meg kell tisztítani sorainkat!

– A soroktól.

 

– Légy fegyelmezett!

– A tornaórán.

 

– Hajrá, egyedül!

– Azt elhiszem.

 

– Üsd, vágd, nem apád!

– De.

 

– Ember, küzdj és bízva bízzál!

– Hát azt csinálom.

 

– Legyen neked könnyű a föld!

– De nem az.

 

– Barátaim, össze kell fogni!

– Mit?

 

– Ne add föl álmaid!

– Nincsenek.

 

– Imádkozzál és dolgozzál!

– Egyszerre?

 

– Veled vagyok a világ végezetéig!

– Legalább holnap gyere fel!

 

– Meg kell állni a talpunkon!

– Talpasok vagyunk!

 

– Veled vagyunk!

– Kikérem magamnak.

Egyenjogúság

A technika nagyon előrehaladott a földön. A szexuáltechnika is, az embertechnika.

Magam is mindig azon lettem volna, hogy egyenjogúság legyen a földön. Annyi elnyomatás volt, annyi évezredes. A kimerevített egyiptomi szűzmadonnáktól, a reális római Vesta-szüzektől az elfátyolozott trubadúrmenyecskéken és megszorított középkori jobbágyasszonyokon és bugyitlan törzshordalékos hölgyeken át a polgári adom-ám-fogadd sűrű szempillájú asszonyocskákon és hunyt szemmel eladott feudális félmenyasszonyokon és kecskékért leszegett fővel árult mohamedán lányokon és kínai tizenkét éves hártyalányokon át a kiskapitalista kereskedőlányokig, a mesztic arcú texas-lányokig, vagy maszek-babykig… Mindennapi elnyomás. Nőelnyomás, mondanom se kell. El kellett, el lehetett nyomni a nőket. Borzalmas. Most már nem lehet.

Azt gondolta volna az ember, hogy a nemiség, az egyenrangú nemiség jogaiba száll. Lesz egy dráma. Vagyis – dráma lesz: egyenrangú partnerek megütközése. Nem cselúton (színházi drámákban, kisvárosi szerelmekben, áhítatos költővágyakozásban), hanem nyílt, egyenes szerelmi csatákban, ahol ember emberrel ütközik meg, nő férfival, férfi nővel, egyenrangú, új, tisztességes, szép szerelmi harcban. Ahogy a termelési viszonyok rendeződnek, szociáldemokratizálódnak, szocializálódnak, úgy a szocializált kapcsolatokban is bevág a nagyigazi egyenjogúság, ahogy komputerek és társadalmi jóslatok jelezték.

Nos – oda az illúziónk.

Az egyenrangúság lehet, hogy megvalósul, de az egyenjogúság nem.

Az a hatalmi harc (amelyről dicső drámaíróink olyan sok szép darabot faragnak), nem is annyira a nyíltszíni politikában, hanem személyi régiókban lelt otthont. (Ki tudja, nem így volt-e réges-régen is? Hisz olvashattunk olyat, hogy X királynő Y királyt elágyazta, elszexualizálta, elagytalanította stb.)

Hosszasan, szívósan, okosan, szenvedőleg – de győznek a nők. Ők a világ urai. Ha nem is látszik.

Ti. mindig az látszik, hogy dönt egy miniszter, beruház egy vezérigazgató, alkot egy mester – és fényes nyakkendőjű férfiarcok, püffedt fejű remek vezérigazgatók, aszkétadomború művészek lépnek előtérbe a képernyőn. Kitüntetettek közt mosolyognak, magabiztosan nyilatkoznak – de olykor hátrasandítanak a televízióban, újságban, lakógyűlésen. Szerencsétlen marhák. Álarc-mögöttük a nagyon elnyomott nők viháncolnak könnyed nevetésükkel vagy aggklimax púdereikkel. Még csak azt sem mondanám, hogy győznek, csak irányítanak.

Egyenjogúság? Minden a kezükben van. Néhány ismerős:

X. Y. – agronómus. Jóképű, a szakmában nagyon tehetséges. „Megette a kenyere javát” – avagy – „benőtt a feje lágya”. Önfeledt, jól dolgozó férfi volt. Két állami gazdaságot rántott gatyába, két termelőszövetkezet külföldön is respektált menedzsere volt. Még jóképű is. Nem kövér. Igaz, hogy kétszer elvált – balszerencséjére. Volt gyermekei után tisztességesen fizetett. Remek mezőgazdasági mutatójú munkát végzett. De aztán az új nő – végzett vele. Tehenészlány volt egy szövetkezetben – a remek gazdász rástartolt. Mért ne startolt volna rá? Szerelembe elegyedtek. Ebből házasság. Ház. Kocsi. Nyaraló. Az asszony – bebiztosítandó – ripsz-ropsz szült a tétova férfinak három lánygyereket. A férfi örömmel vállalta. Gügyögött gyermekeinek. „Családot”, „otthont” érzett maga körül. Kertjük most is szép. Agronómusunk – ne higgyék, hogy boldogtalan – boldog! Neveli gyermekeit. Nem néz idegen nőre. Nem akadékoskodik. Kussol. Nevel. Háztájizik. S szexuális félöregkori bandériájával nem hadakozik új nőkért. Megpihen, fölveszi fizetését. S bár hajtogatja, hogy első az agrokémia, otthon a Füles meztelennő-rejtvényeit fejtegeti – hálóingben. S azt mondja, meg van alapozva a jövője.

Z. U. – kitörni kész színművész. Nem hivatásos – de forró volt körülötte a lég. Csoportokat szervezett, hogy jobb híján megváltsa a világszínpadot. Olyan üzemi társulatot szervezett, mely a francia amatőrfesztiválon is jócskán megállta a helyét. Persze – nős volt. Beleszeretett egy pantomimlányba. Kilenc évre. Tele energiával, színházi ötlettel és férfiassággal. Forró volt a légköre, a kisbalettja. Fényképek, érmek születtek. De! A felesége – elnézte. Tűrt. Azt mondta: – Már a szüleim is megmondták, hogy a férjnek szabadság kell. Hat évig az alagsorban aludt – hosszútűrőn. S bevált! Bevált a módszer! A férj elunta a szexuális pantomimet – hazatért! Otthon jósütésű konyha fogadta, a fanyar feleség felköltözött az alagsorból – melléje. Hősünk belátta – a hűség több, mint a bakkhanália meg a pantomim. Újra „megházasult”. Azóta minden rendben. Most ő jár bevásárolni a Lehel úti piacra, válogat az idei retkek közt, hogy mi olcsóbb. Ő a drágábbat veszi. S hirdeti, jobb a fehér retek, mint a piros. Művészmutatványai elmaradtak – néha látni retekkoronával a homlokán, régi Shakespeare-verseket szaval a hajnalban beszekerező magyar háztájisoknak. A pénzt nem kalapba – hordóba gyűjtik. Nagyon nagy tapsot kap, nagy a közönsége.

P Q. – Mélylelkű szociográfus volt. Ti. föl akarta tárni a mélyet. Föl is tárta. Reccsent a páncél körülötte, a politikai, a mondén is. Mit mondjak? Vagabund volt. Pazar éjszakái bevilágították a konvencionális éjszakákat. Mondjam azt, hogy az élet szabadúszója volt? Ott talált témát, ahol élt? Akadt egy lányra. Ő, aki sosem akarta lekötni magát. A nő nem volt Monica Vitti, enyhén kifejezve. De azt mondta: Vagy én, vagy a szabadkereskedelem! Erényesen, tisztán mondta. Hősünk megrettent. Elkezdett – nem inni! Nem lemerülni. Nem handabandázni. Családra vágyott. Melegre. Nem az általános szociológiai melegre, hanem – otthonira. Dorbézolásai valóságteremtő gőztüzében rádöbbent: a mikrotársadalomban kell keresnie a makrotársadalom ellentmondásait. Hazament. Azóta otthon van. Írja az otthoni társadalmat. Lehajtott fejjel, konokul. Legutóbbi nyolcvanoldalas tanulmánya a „Nőnek lenni nehéz” nehéz címet viseli. Absztinens. Három kutyát tart, felesége receptjei szerint áll sorba a nyúlapróléknál az ebek számára. Meghízott, de teniszezik. Föl van terjesztve az „érdemes szociográfus” ‘83-as címre.

A. J. – matematikus. Három gyermeke van, maga neveli. Spontán származott, jó előmenetellel. Hitt. Lényegében a szocializmusban. Mindent megtett – azért. Meghasonlott, egyetértett, kibékült, beletörődött, lázadt, kommunikált, különállt, helytelenített, megmenekült, ette a savanyú szőlőt. Volt még egy kísérlete: a régi számrendszert európaivá akarta változtatni. A háromgyerekes felesége azt mondta: – Nem jó neked a régi számrendszer? – Ez rengeteget rótt rá, ez a mondás. Azóta keveri a számrendszereket, itt modernet használ, ott régit. De „komplex” matematikai módszeréért háromszor díjban részesült. „A családomért mindent el kell viselnem” – mondja, s aggódva néz felesége jóváhagyó mosolyára. Maga nyolcvankét éves, hatvanéves fiai szeretetházi elhelyezésének matematikai kombinációját keresi.

No és itt van a közelben T. Gy., a költő. Civilben kalóz volt. Busa basa – Velencében így szólították. Moszkvában cárevicsnek. Állítólag annyira szerette, ám terrorizálta a nőnemű lényeket. Fárosznak született – bevilágítani a tengereket. Kalandozásait világnagy költeményeiben örökítette meg. Aztán vagy húsz éve megismert egy törékeny fiatalasszonyt.

Sokáig nyúzta. Sokáig húzta. Kitörni próbált: új és új nőasszonyokat, kalandokat fölhajtani a nagy vizeken. Ha – ha – ha. Törékeny partnere kibírta. A kalóz tizennyolc alkalommal el akart szakadni tőle – sikertelenül. Ui. Nem bírt csalódni a törékenyben. Az asszony nem is rokkant bele – ő rokkant bele az asszonyba.

Most egy szigeten ül. Egy kertben. Egy rögön. Nem hajózik, ellenben 100 kiló. A törékennyel együtt 200. Híznak – rendületlenül. A boldogságtól. Igaz, a kalóz már csak gukkerral nézegeti a messze elúszó ködhajókat, melyek feltehetőleg gyönyörű rablányokat szállítanak. Aztán nehézkesen fölkel, konyhába döcög, hogy felvágja az aznapi két és fél kiló sertéskarajt. Néha még költ, legutóbb a Tök és rántott velő című poémáját ajánlotta élete párjának – emlékül. Átszellemült vigyorgással mumifikálódott arcán.

Ezek enyhe példák, sorolhatnám reggelig.

Félreértés ne essék: nyomorult férfiaink boldogok. Minek ide technika, huszadik század, egyenjogúság? Nőtársaik – átesve a modern civilizáció egyenjogúsítási parlament-gyermekbetegségein – uralkodnak. Halkan, gyerekestől, szexuálisan vagy intellektuálisan, önfeláldozóan vagy magyarosan, kivirulva vagy klimaxosan, anyagiasan vagy platonikusan, csúnyán vagy szépen uralkodnak örökkön-örökké. Na, nem mondom, hogy ámen.

Antibébi

– Szép, fehér, kerek, élettelen… Mi az?

– Tabletta. Azt szedem az élet ellen.

– Jó felelet. Nyert kettőszázötven forintot. Választhat: A Playboy 3 szolidabb száma, vagy a Sík-Schütz imakönyv antikvár példányának fotomásolt részlete: „Ima a kis dolgok művészetéért…”

 

Két lány beszélget.

– Szeded?

– Naná!

– Használ?

– Ne is mondd! Dehogy. Háromszor voltam a nőgyógyászaton!

– Svájci kell, te mafla!

– Nincs valutám!

– Nem tabletta kell. Ember.

– Az pláne nincs.

– Akkor csak szedd ezt a magyart.

 

Pszichológiai jelentés:

„Az antibébi-tabletták kísérletezés alatt állnak. Jó kilátásaink vannak. A laboratóriumban szinte százszázalékos eredmények… születtek. A fehér egerek statisztikája csökkenő tendenciát mutat. Alig van mivel kísérleteznünk…”

 

A budai Te meg én presszóban halk hangú fiatalasszonyok énekelnek visszafogott zongorazenére, néhány Hubertus mellett:

„Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…”

 

Lakáshivatal.

HIVATALVEZETŐNŐ Most ne ezen vitatkozzunk. Én nem tudom az UNESCO egészségügyi irányelveit megtárgyalni. Nem élünk Indiában! Két szoba, vagy három szoba? Erre tessék nyilatkozni!

FÉRJ Kérem… Rajtam nem múlik…

FELESÉG Rajtam sem. De nem tudjuk kiszámítani. Mi már az ötödik ötéves tervben elszántuk magunkat! De semmi eredmény! A tabletta leállított engem! Fölkavarta a hormonháztartásomat!

HIVATALVEZETŐNŐ Rendben van. Egyezzünk meg. Előirányzom: szoba-konyha, alagsor. Megfelel?

 

Orvosnál.

ASSZONY Kérem… Szétment az egész testem… Tessék megnézni…

ORVOS Dehogy nézem! Mi volna, ha minden betegemet megvizsgálnám?

ASSZONY De! Tessék csak megnézni! Leveszem a bugyimat is. Ilyen voltam én? Karcsú derék – manökennek készültem –, kiugró mellek, a pulóveremet is kiszúrták… tessék megnézni.

ORVOS Ezek?

ASSZONY Visszafejlődtek! Tetszik tudni, nekem milyen melleim voltak?

ORVOS Na, ne vicceljen!

ASSZONY Uram! Ezek az én melleim? Hormonháztartás! Mire megyek ezekkel?

ORVOS Öltözzön fel!

ASSZONY Horpasz a hasam! A vállaim duzzadtak! A lábszáram megvastagodott! Kinek kellek így?

ORVOS (asszisztensnőnek) Leírni. Értesítse a Biztosító Társaságot. Keressék meg a Gyógyszerkémiai Vállalatot! Szemérem utca 10. Azok fizetnek.

 

Halk este. Finom zene. Férfi átkarol. Nő – gyöngéd. Ajakcsók. Bizonyos légzésritmus. Fölfokozódó.

Fogak közt szűrt morajos férfihang: – Bevetted?

Lágy válasz: – Még nem…

Férfi – megütközve körülnéz, látja a széttárt paplant, a hunyorító kakukkórát – energikusan fölveszi az alsónadrágját. Távozik.

 

– Na… Engedd…

– Édes vagy. Mindjárt… – Tapogatózik az éjjeliszekrényen.

– Mit keresel?

– Téged! – Alélt hang. – Mindjárt… Megvan! Csak hozzál egy korty vizet…

 

A szerelemnek száz kapuja van. A szem, a szem villogása… egymásba mélyedése… pillanata… Az illat megkülönböztető árja. A kéz combmatatása… a száj csókdadogása…

– Wander… Chinoin… Gyere… Tökéletes!

 

Ifjú lány naplójából:

„A középkorban trubadúrok énekeltek… Lent pengetett a lovag, fönt sóhajtott a lány… Villant a fejükben a fény…

Most csak allergiám van. Meg kell beszélnem doktor Samayval, ne térjek-e át egy másik antibébire? Csupa pattanás az arcom. A metrón is furcsán néznek. Teletömtem magam antibébivel.

Kértem az NDK-ból Florena arcvizet. Az elmulasztja a pörsenéseket. Ez a szerelem? Inkább ne tegyenek magukévá… ha ilyen borzalmas! – Bár, jó lenne”…

 

Névtelen levél.

„Két éve szedem az antibébi-tablettákat. Kicsit megváltoztam. Negyvenhét kilogramm voltam, nem szép, de karcsú lány. Most hatvanhét vagyok. Rendszeresen szedem a tablettákat. A Magyar Nemzetben is hirdettem. Nem cigarettáztam, talán az is baj. De szedem, szedem az előirányzott tablettát. Öröklakásom van, két szoba összkomfort. Várjak még”?

 

Elszánt feleség:

– Annyira örültem, amikor a tablettákhoz jutottam. Használt! A férjem rendesen dolgozik, időben hazajár, nem iszik. Felépítettük a mi kis otthonunkat. Bojler is van a fürdőszobában, rendszeres, kielégítő házaséletet élünk. (Heti másfél.) De a második tartásdíj kicsit megzavart. Alig jövünk ki a jövedelmünkből. A másik hölgy – nem szedhetné? Olyan jó tabletták vannak.

Úszó lányok

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent megtud az ember, a szabad úszó.

– Terhesnek kell lenni… És kész.

– Ma? Amikor nekünk kell védekezni?

– Ne játszd meg magad! Én is így mentem férjhez. Huszonegy se vagyok. Megmondod, terhes vagy. Védekezés ide, védekezés oda, attól betojnak. Vagy meghatódnak. Na gyere, ússzunk még egy fordulót.

De nem kell ezért a tanácsért az uszodába menni. Közeli ismerőseim családjából csak a közelmúltban négyen verekedték be terhesen magukat a házasság – ha nem is révébe – uszodapartjára.

A fiatalkori, szerelmeskori terhességtől a legtöbb férfiú megriad.

– Terhes vagyok – mondja a lány félévi intenzív és elcsukló hangú együtt hálás után, szerényen a dívány szélén ülve, két fényes térdét szemérmesen összezárva, míg a fiatalember lelkesen rohanna az esti műszakba vagy az esti műszaki egyetemre, izzadt ingét magára kapkodva, de megáll a kapkodásban.

– Terhes?

– Az. Mondom.

– Kitől?

– Szemét alak vagy. – Legtöbbször ez a válasz. Mire a férfi abbahagyja a nedves ing fölkapkodását, és odaadóan visszafekszik reszketeg társa mellé, hogy ismét teljesítse férfiúi kötelességét, és bebizonyítsa hiszékenységét, de a lány durcás ajakkal ellöki. – Ugyan… hagyj. Most komoly dolgokról van szó. Most akarsz?…

A férfiú felkönyököl.

– Ne viccelj. Mióta?

– Két hó.

– Miért nem szóltál?

– Most bizonyosodtam be. Szólok.

– Aránylag időben vagyunk. – A férfiú megint öltözik. Aránylag csönd. Aránylag a lány nem mozdul, fényes térdeit összezárja.

– Aránylag szeretsz – mondja.

– Ne hülyéskedj!

– Nem hülyéskedek. Bennem nő, nem?

– Mi?

– Mi? Szemét alak vagy. – A fiú leveti már száraz ingét, és visszafekszik, hogy kiengesztelje az elvétett szót. A lány durcás ajakkal ellöki.

– Ugyan, hagyj… Most akarsz?

A fiú felkönyököl. Az ingért nyúl.

– Ne haragudj… Még lehetne tenni valamit…

A lány már nem törődik összezárt térdeivel, szétveti, kiabál.

– Tudtam! Ez jellemző rád! Nem elég, hogy terhes vagyok, hogy bennem nő, most egyszerre vessem alá magam… Miért? Nem akartunk együtt élni? Nem akartunk közös gyereket? – Tiráda. A fiú bűnbánó, lehorgasztott fejjel ül. – A szerelem csak közösülés? Akkor lefekhettem volna Janival is. Nem volt rossz srác, méghozzá szőke is volt. Mi, azt hittem, egy életre… – Némi könny. A fiú leveti csontszáraz ingét. Lefekszik, átkarolja tomboló párját.

– Megbeszéljük – súgja szerelmesen, de a lány duzzogó ajakkal eltaszítja.

– Ugyan… Most akarsz? Mikor… mikor az életünk végpontra jutott?

A fiú felkönyököl. Hangja Szokratész és Seneca bölcs keveréke. Inge félúton.

– Tudod, hogy csak kétezeregyet fizetnek… Tanulni szeretnék… És katonának visznek… – Duruzsol.

– Hát éppen ez az! Nekem se öröm… épp most? Én vagyok a hibás? Egyedül csináltam?

– Ne ess kétségbe… Igazad van. Ketten vagyunk. Elvégre ezt is akartuk… Mért? Nem tudok továbbtanulni, ha házasok leszünk? Még szervezettebben! Azt hiszed, elhagylak? Ez a miénk! A mi szerelmünk… – leveti a sivatagszáraz inget, vigasztalóan lefekszik a könnyező lányka mellé. – Ha Isten is úgy akarta… – átöleli a félszeg, remegő testet. Az durcás ajakkal melléfekszik.

– Ne… most csak feküdjünk.

– Ne bolondozz. Most már mindegy…

A lány fölpattan. Összezárja fényes térdeit.

– Mindegy?

– Nem arra értettem.

– Szóval ennyit jelentek? Ó, Istenem! Hogy hova tettem az én… (van, aki megmondja magyarul) eszemet? Hát, ha tudom, hogy ilyen vagy, Janinak kétezernégyszáza volt, csak nem akart gyereket…

A fiú felkönyököl, alig bírja a könyöklést.

– Ne ordíts. Tudod, hogy szeretlek. Azt mondtam, mindegy, hogy mikor jön a gyerek. Azaz, nem mindegy, hanem lényeges, hogy épp most… kettőnk… mi… – lemarja magáról a papírszáraz inget – igen… te… Azt akarom, hogy gyerekünk legyen! Elveszlek… Hát ezt akartam! És Isten is ezt akarta…

A lány durcás ajkait szétvonja.

– Na… ne… Várj… Hát már megvan… Én nem akarlak kényszeríteni… Te… Isten vagy… Isten!

Snitt. Sztárfotó a Bartók Béla úti OFOTÉRT-ban. Egy rövidre vágott hajú katona-civil isten s egy durcás mosolyú menyasszony. El van véve. A Villányi úti templomból orgona, a Parkszínpadról olcsó beat hallatszik.

 

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük fölött fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz – szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó.

– Lakás nélkül ne add oda magad… Lakás. És egy kocsi.

– Nem várnak. Azonnal meg akarják kapni. (Általános tárgy, ők tudják, miről van szó.)

– Na. Azt odaadhatod. Csak lassan. Én is úgy adtam oda. (Mintha egy dalt idézne.) Hat évig jártunk együtt. Kéthetente egyszer. Lakást szereztek a szülei. Elcserélték a sajátjukat két kisebbre. De én a kocsihoz is ragaszkodtam. Igaz, csak Trabant, de az is autó.

– Ne mondd! – mondja a tapasztalatlanabb (kettővel alatta járt a gimiben, most újra tanul, mert a biológiát egy apácából lett lelki tanárnő tanította).

– De! Minek sietni? Ezt ki kell osztani, mint a felvágottat. És meg is kell ízlelni. Próba ez. Nem hallottál… még a negyvenes években a svéd próbaházasságokról?

– Együtt élnek? – suttogja nedves ajakkal a fiatalabb.

– Miért? Ezt is folytatjuk. Csak anyagi biztonság mellett. Az öregek a jó fejek. Tudták, hogy férjhez kell mennem? Hogy menjek férjhez? Egyszerűen szerelemből? – Nagyot nyel a vízből, rosszul vette a levegőt. Hukk. – Szeretem én. Nincs vele semmi bajom. És ki kellett járnia az egyetemet. Én tudtam várni, ha ő tudott. Jó a kégli, kétszobás, a Pasarét dűlőjén. Megszoktuk egymást, nem érhetett meglepetés. Mért? Aztán maradtam volna frigid? Olvastál a frigid nőkről. Életük végéig se sikonganak. Biztosra akartam menni. De nem a füvön. Lakásban. Legfeljebb autóban. Most mind a kettő megvan. És ha elválunk, vagyonon belül vagyok.

– Min belül? – kérdezi fuldokló kíváncsisággal a fiatalabb.

– Vagyonon. Bármikor újra kezdhetem…

– És gyerek?

– Hülye vagy. Első a parti. Gyereket attól akarok, akit szeretek. Ráérek, nem?

És elúszott.

 

Két siklótestű lány úszik a Fedettben, fejük körül fényglória lebeg, vonalaik körül ikraként bugyborog a víz. Szépek. Beszélgetnek. Az uszoda előnye, hogy visszhangos. Mindent meghall az ember, a szabad úszó.

– Huszonöt évesen férjhez menni? Marha vagy. Szerelem, szerelem… És addig? Parlagon?… Tudni akarom, mit tudok. Mit érek. Negyvennyolc az illető… Az illetőm. Igazgatóhelyettes egy belker vállalatnál. Nem kötjük le magunkat. Mindenem megvan. Ezem is, azom is…

– Úgy érted?… – kapkodta a vizet a nála két évvel fiatalabb, huszonhárom.

– Úgy.

Tempóztak.

– És… elvesz?

– Ha elválik… Nekem így is jó. Mi hiányzik? Szabadok a vasárnapjaim. Mit kezdenék két gyerekkel? Elsején Görögbe utazunk, kiszállás. Diaképek…

– Lefényképezett?

– Le. Harminc képet csinált rólam tavaly az Adriánál. Nincs rajtam semmi.

– És megmutatja? – Fuldokolt a fiatal. – Hogy mutatja meg… a feleségének?

– Ne légy naiv! Azt mondja, Pulában vásárolta a diákat egy utcanőről. Ott meztelenek a manökenek, te buta! – És éles karral belevágott a víztükörbe.

 

Egy siklótestű lány úszik a Fedettben, feje körül fényes glória lebeg, nyúlánk alakja körül ikraként bugyborog a víz – szép. Tempózik, hasítja a vizet. Mellette jó testű srácok, férfiak úsznak, ráfröcskölnek, ő úszik tovább. Az uszodában reggel nagy a csönd. A víz sistergése hallatszik. Telik az idő. A nyár, a lassú ősz. A lány karjaival szeli a vizet, a súrlódás mintha azt susogná, soha, soha. Mintha sás között úszna. Kimászik a partra, combjáról csorog a víz. Egyedül van. Törülközik.

Férfiak – nőkről

– Mit szeret rajta?

– Ne hülyéskedjen. Ki mondta, hogy szeretem? Vele élek. És ha szeretem? Olyan nincs?

 

*

 

– Csókolóznak?

– Jaj! A fiatalok nem is tudják, miben élnek. Ott föl sem merül az érzés. A fog – fog, a pihe – pihe, a száj barackvirág. Maga is tudja. Hiába hülyék a fiatalok, de ezt érzékelik. A csók természet, elvegyül benne az ember, elvész benne az ember, mint az illatárban. Vagy nem?

– Én már nem emlékszem.

– Akkor meg mit kérdezi?

– Csak információképpen.

 

*

 

– Hogy kezdődött?

– Mindig ugyanúgy.

– Éspedig?

– Szerettem valakit, együtt éltünk, betelt; elváltam. Újra nősültem.

– Aztán?

– Szerettem, együtt éltünk, betelt, elváltam. Újra nősültem.

– Jó ez így?

– Jó, jó. Honnan tudjam? S különben is. Lehet, hogy fordítva volt. Szerettek, együtt éltek, betelt, elváltak. Nem mindegy?

 

*

 

– Mondja, mi volt a legnagyobb kalandja?

– Fölszálltam a 39-es buszra. Akkoriban az lejárt a városba. Sárga, hatalmas aktatáskát cipeltem, benne rengeteg könyvet, akkoriban olvastam. Meg könyvtárba jártam dolgozni, este fél tízig. Ahogy tudtam, letéptem a munkahelyemről, megvallom, ott is nők közt dolgoztam, bár ideges és beteg nők közt, de a munkatársaim nem voltak betegek… gondolhatja. No, ott volt egy alacsonyabb orvosnő, egyébként érdekes jelenség, erőszakos, de szép lába volt, mohó szája, imbolygó nézése, na, azzal időnként lefeküdtem, tudja, én nem vagyok kalandor, éreztem is valamit, tulajdonképpen irigylem is azokat a férfiakat, akik úgy ukmukfukk hanyatt vágják a nőt, hogy gyere kisanyám, a nő, ez a kis orvosnő valahonnan a Felvidékről származott, kis bajusza is volt, de ez mellékes, otthon mindig tartott savanyú gombát, azt hiszem, nem is ő, hanem az anyja tette el télire, én azt nem tudom magának elmondani, micsoda pazar gomba volt, vékony ecetes hagymával, borssal, babérlevéllel elegyítve… szóval, látja, azt szerettem, azt a gombát, de mondhatom, volt ott egy másik orvosnő, olyan cigányos, kimondottan gyönyörű, nem titok, gyönyörű volt, persze az arca elsősorban, sokan mondták is, nem értik, hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű az arca, mint egy madonnának, én sem értettem, szemei félig leeresztve, mintha éppen nem nézne, vagy elájulna, de csak egy pillanatig, aztán tovább villant, mint a fecske, miket beszélek, marha vagyok, dehogy fecske, egyszerűen tovasiklott, és ez a leeresztett szemhéj megtévesztő volt, mert olyan ártatlanná és megadóvá tette, pedig ez nem egészen felel meg az igazságnak, de nem is ezt akarom mondani, hanem hogy amikor megszöktünk vele, és a vonaton robogtunk már, akkor kidobta az ablakon a piros kalapját, az meg csak szállt a szélben utánunk, mert ilyen volt ez a nő, azt a kalapkát nagyon szerettem, de volt ott egy gyógypedagógus, meggörnyedt, lelkét egészen a csontgerincéig befele gyűrő kis vörös hajú lány, a haja szinte tövig le volt vágva, ahogy ült a fotelben előttem, olyannak tűnt, mint a Szerelmem, Hirosima című filmben, biztos látta. Emanuelle Riva ott lenn a salétromos pincében, ahogy ijedten tapogatja a falakat, na, ilyen volt az a lány, persze hogy szerettem, arra pontosan emlékszem, hogy még a medencecsontja is kiállt, a hasa egészen behorpadt, olyan sovány volt, de egyszer a „Godot-ra várva” Beckett-darabot néztük meg, őrjöngtem az élvezettől, annyira szerettem a Godot-t, de nem ezt akartam mesélni, mert ez csak a munkahelyemen volt, és onnan igyekeztem lelépni, hogy dolgozni tudjak a könyvtárban, azért álltam a buszon, és egy fiatal szőke nő nézett rám – éles szép szeme volt, izgalmas szája, vagy én néztem rá, egyébként ma már tökéletesen mindegy, na, érti, szóval néztünk, beszédbe elegyedtünk, elutaztunk vidékre, lefeküdtünk, fölkeltünk. Találkoztunk, elvesztettük egymást, visszatértünk, ittunk, szerettük egymást… szóval… aztán beértem a könyvtárban, egyedül voltam… a könyvekkel… az felejthetetlen volt.

– Maga átdob engem. Ennyi nő után… A könyvek?

– Nem. A várakozás.

 

*

 

– Hé, hé…! Álljunk meg! Maga csak itt faggat engem! Mindent kiszed belőlem, s maga egy szót se szól?

– Mit szóljak?

– Ne tettesse magát! Szerette a nőket, nem?

– Szerettem, hogyne szerettem volna.

– Maga jó külsejű ember, ne affektáljon. Nem ment bele?

– Belementem, hogyne mentem volna bele.

– És?

– Mit és? Volt egy nagyon szelíd, csinos barna lány, Kecskeméten. Egy érdekes, vonzó, alacsony asszony, fekete hajjal, intelligens volt, itt Budapesten. Egy tüzes szemű, vékony szájú, kissé egzaltált asszony, ez is Budapesten. És egy leheletvékony fiatalasszony, különleges természettel, ez is már itt Budapesten…

– És hogy volt? Meséljen már!

– Mit meséljek? Mind a négyet elvettem feleségül…

 

*

 

– Maga mit szeretett legjobban a nőkben?

– Nem is tudom. Talán, hogy szeretnek.

 

*

 

– Mondja, megbánta valamelyik ügyét?

– Ügyemet?

– Hát kapcsolatát…

– Most is vannak kapcsolataim. Sok barátom van.

– Viszonyát, ha jobban tetszik.

– Viszonyom csak az államosításhoz volt. Államosították a vendéglőnket.

– Ne marháskodjon. Nődolgát?

– Megbántam? – Négy feleségem volt.

– Akkor rosszul kérdezek. Szerelmét.

– Ja. Volt egy gyönyörű asszony. Színésznő. Csodás tehetség. Áradt belőle a delej. Tudja, amit delejnek mondanak. Játszott a darabomban. Talán ő is kedvelt, sétáltunk, vártunk. Valami készült, az biztos. Föl voltam dobva, mondhatom. Elkábított a közelsége.

– Beleszeretett?

– Nem mertem.

 

*

 

– Mit tart a legveszélyesebbnek nő és férfi közt?

– Nézze… Kettőt. Az egyik, ha tudják egymásról, hány szeplőjük van.

– És a másik?

– Ha nem tudják.

 

*

 

– Mondja, maga szerint mi a leglényegesebb férfi és nő között?

– Tudja isten. Talán az első látás.

– És az intellektus?

– Na ja. Az intellektus.

– És az ágy? Az semmi?

– Dehogyis! Az ágy. Nagyon fontos.

– És a huzamos kapcsolat?

– Az nagyon lényeges. Perdöntő. Az idő próbája.

– Akkor mi, az isten áldja meg!

– Nem tudom. Ez csak a negyedik házasságom.

 

*

 

– Maga nyitott házasságban él?

– Nem. Zártban.

– Ne mondja. És az milyen?

– Nem tudom. Ma már nem tudom. El vagyunk zárva – egymástól.

 

*

 

– Ha visszanéz…

– Nem nézek vissza.

– Miért?

– Félek.

 

*

 

– Nem váltogatta túl gyakran a partnereit?

– Én? Dehogy váltogattam! Mit képzel rólam?

– Hát olyan sok nőről mesélt. Arról az alacsony orvosnőről, aztán a madonnaarcúról, aztán a piroshajúról, meg a buszon a szőke nőről…

– De nem egymás után!

– Hanem?

– Egyszerre.

 

*

 

– Szeretne találkozni a régi szerelmeivel?

– Dehogy szeretnék.

– Már nem szeretné őket?

– Dehogynem. Csak már magamat nem szeretem.

 

*

 

– Mondja, kit szeretett maga igazán?

– Kit szerettem, kit szerettem… A szerelem nem egyszerűen személynek szól…

– Személytelen?

– Ki mondja, hogy személytelen? Éppen nagyon is személyes… Csak akkor jön létre – a többi kis erotika. A szerelemhez nyitott személy kell, szabad személy. Olyan ez, mint az atomrobbanás, valami irtózatos szabad energia szabadul föl, ahogy két személy találkozik.

– Melyik volt az?

– Honnan tudjam? Hát fölrobbantam?

 

*

 

– Ha elölről kezdené…?

– Nem lehet elölről kezdeni. Egy egyéniség velünk jön a halálig, beivódik a fantáziánkba, a gesztusainkba. Egy ölelés a csontjainkig hatol, aztán már úgy tartjuk a gerincünket. Egy nyári délután előttünk jár egy íves láb hófehér, magas sarkú szandálban, és végigjön az őszön is. Egy szem a szemünkben marad, rárakódik a szemlencsénkre, a szemlátásunkra…

– Akkor mit csinál?

– Szemüveget hordok.

 

*

 

– Maga csak gyalázza itt magát. Aki ennyire ismeri a hibáit, annak tudnia kell változtatni. Bölcsen rájött, hogy keres valakit, aki nincs. Részleteket talált a nőkben, de azok nem állnak össze egésszé. Látja, hogy elroncsolja a kapcsolatait, és maga is elroncsolódik. Mintha valami rettenetes bújócskát folytatna egyik bokorból a másikba, egyik erdőségből a másikba, valami irgalmatlan rohanásban. Noha tudja, hogy az a vad, amit hajszol, talán nem is a nőkben van, hanem magában. Hát mit csinál?

– Folytatom.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?

 

*

 

– Na, maga se panaszkodhat a négy házasságával. Nem mondhatja, hogy tökéletesre sikerültek. Levonhatná a konzekvenciákat.

– Le is vontam.

– És?

– Folytatom. Én csak egy ember oldalán tudok élni.

– Meddig?

– Ameddig fölbukom. Mindenki fölbukik, nem?

Elárusítónők

(Két tizenhét éves KÖZÉRT-eladólány, a tejespultnak dőlve elmerülten beszélget. Egy öregúr közelít hozzájuk, lassan, kenyeret kérne. Erzsi beszél Ágihoz, figyelembe se veszik az öreget. Ági gondolatai úsznak a levegőben, az öreg előttük tátog kenyérért. A kép kegyetlen és kedves. A lányok fehér miniben, hol a lábukat nézik, hol egymáshoz fordulnak, igazítanak valamit a ruhájukon, hajukon.)

 

ÁGI (gondolat) Hű, de fülledt meleg van. A lábam belepüffedt ebbe a vacak magas szárú cipőbe. Mi vagyok én? Ápolónő? Nem tudom, Pista mit fog szólni a lábamhoz… Még jó, hogy Erzsi beszél itt nekem…

ERZSI … És képzeld… Azt hiszed, el akart vinni? Dehogy. Lesötétíti az ablakot… Hát nem is látok… közben! Azt se tudom, ki az. Én táncolni akarok… Ő meg… Tudod. A harisnyát se akarja levenni. De közben egész rendes cuccot hozott Olaszból. Fenékbugyit, ismered… Amelyik…

ÁGI (gondolat) Jön. Idejön. Cammog. (Az öregúr kinagyul, mint egy torz plakát, ráncosan.) Az arcomba néz. Kenyér. Hogy van-e kenyér? Érdekel engem? Ilyen korban már meg lehetne halni. Mire vár? Kenyérre? Meg se tudja rágni… (Az öregúr szája látszik, ahogy némán motyog.) Apám ilyenkor már rég meghalt… rendesen. Ideáll. Tátog. Biztos, hogy van-e kenyér. Jó, hogy bele nem zuhan az üvegek közé. Rakosgathatnám. Még jó, hogy Erzsi…

ERZSI Nem akarok… így… Képzeld… Hát, mi vagyok én? Azért, mert a közértben dolgozom? Egy senki? Vacak külföldi cigaretták… Fojt… Unom, na. A harisnyát se akarja levenni…

ÁGI (gondolat) Kenyér… Kenyér. Itt van az arca előttem, tátogat, a nagyapám lehetne. Egy nagy szalámival kéne betömni a száját… Akkor elhallgatna. Nem bírok már állni. Pista szorongatja a lábfejemet, megint azt fogja mondani, milyen püffedt. Nem tehetek róla. Mit akar, 3,60-ért? Kalácsot? Bevág a cipő. Az orrából lélegzik. Pista nem szereti, ha az orromon át lélegzek.

ERZSI Tudod, hogy szeretem… De mindennek van határa. Ennyire sietni. Nem. Csinálja nélkülem. Rám tapad, mint a kullancs. Elmúlik az egész fiatalságom…

ÁGI (gondolat) Elém lép. Kedves akar lenni. Ne legyen kedves. Öreg trotty. A presszóban szürcsöli a feketét, mert délután lezuhan a vérnyomása… Nem csoda, ha az öregeket régen kivégezték… A haja ritkás… Agyon kéne csapni. Kenyérért kunyerál, ötkor, szombaton. Ötödször mondja.

(Hangosan.)

Nincs kenyér. Jó, hogy nem éjjel jön kenyérért. Elfelejtettem, az a legkönnyebb… Mi lenne, ha én is elfelejteném, például? Magának tartsunk nyitva? Nem hoznak már. És megyünk haza. Mit gondol? Magáért álldogálunk itt estig? Maga idejében fel tud tápászkodni! (Kiabál.) Semmi dolga! Jöjjön idejében! Hiába nézem, ha nincs… Vegyen, ahol tud. Ne engem maceráljon. Megvan a magam gondja. Legföljebb kalács. Tegnapi. Én nem tehetek róla, ha beletörik a foga. Nincs kenyér. Nem is lesz már… Kikérem magamnak… Nem magának vagyunk itt. Nincs kenyér!

Szerelmi tangó

– Érdekes. Én mindig azt képzeltem, hogy kettesben alszol… Meghitten…

– Nem.

 

– Maradjak itt a másik ágyban?

– Baj?

– Nem. Csak szólj.

– Majd hülye leszek.

 

– Mire gondolsz?

– A plafont nézem. Eszembe jutott a piros bőrpapucsom. Abban futottam a strandon.

– Nem is láttam.

– Ja. Nem most. Négyéves koromban.

 

– Szeretted a feleségedet?

– Persze.

– Miért hagytad el?

– Nagy szavak.

– Engem is el fogsz hagyni?

– Persze.

 

– Azt képzeltem, sok barátod van, azokkal beszélgetsz, összejösztök… Hogy komoly dolgokról beszéltek.

– És?

– Hát azokról beszéltek?

– Nem. Iszunk. Kezünk az asztalon.

– És?

– Jó így együtt.

– Közösen vállalva… az egészet. Amiért éltek?

– Á. Nem nézünk egymás szemébe.

 

– Azt hittem, rengeteget dolgozol.

– Nem lehet állandóan dolgozni.

– Hát… mikor?

– Amikor kell.

– És mivel foglalod el magad?

– Veled. A száddal, a fogaiddal, egyszerűen a testeddel, nevetéseddel…

– És?

– Arra gondolok, hogy elviselhető vagyok, emberszerű, nem egy szörny. Ez olyan nagy munka volt. És mindig félek, hogy visszaesem.

 

– Meg kéne növeszteni a hajadat.

– Minek?

– Hogy olyan légy, amilyen voltál.

– Az jobb?

– Á.

 

– Nem könnyű velem. Szomorú vagyok.

– Á.

– De, de. Érzem. Húzlak, mint a súly.

– Van még abból a szalámiból?

– Adok. Nesze. Valahogy… Értesz engem?

– Értelek.

 

– Én nem néztem magamat soha a tükörben.

– Nem?

– Nem. Arra gondoltam, majd néz valaki.

– Sikerült.

 

– Mindent odaadok.

– Mindent?

– Nem sok. Tudom.

– Sőt.

– Van valakid rajtam kívül?

– Van, van.

– És ezt csak így mondod?

– Hazudjak?

– Vele is lefekszel?

– Le.

– Akkor mért kellek, azt mondd meg!

– Hát… rossz egyedül.

 

– Szereted a virágokat

– A virágokat?

– Igen.

– Hol? A réten, a szobában, a kapu mellett?

– Gondoltam, hogy nem szereted.

 

– Be vagy jelentve abba a lakásba?

– Melyikbe?

– Ahova írok. Ahol laksz.

– Nem, nem vagyok.

– Hogy lehet? Nem szólnak?

– Nem. Csak ott vagyok. Elnézik.

 

– Melyik párt tagja vagy?

– Én? Semelyiké.

– Mért?

– Nem tudom.

 

– Mik azok a karikák a szemed alatt?

– Szeretlek.

– Így? Otthon? Egyedül?

– Így. Otthon. Egyedül. Vagy mással.

 

– Gondoltál rám?

– Még álmomban is.

– Hogyan?

– Te… ott álltál a parton, nekidőltél a korlátnak, alig sütött a nap… A hegy mögül zuhant ki… folyt, mint az olaj. A víz bőrös volt, szép, dermedt, mint egy hunyt szem. Kocsi ment arra. Sárga kocsi, zörgő kólásüvegekkel, csilingeltek…

– És én?

– Te… te…? Azt elfelejtettem.

 

– Voltál szerelmes?

– Voltam. Csak kellett lennem.

– Kellett?

– Hát, biztos voltam.

 

– Rögtön fölismertél?

– Rögtön.

– Hogyan?

– Hát… Jöttél a reggelihez… Köszöntünk… Hajad kétoldalt előreugrott. Lányos térd.

– És?

– Jöttem én is. Leültem.

– Nem is reggeliztünk együtt soha.

– Tényleg? Kár.

 

– Írjak neked?

– Ne. Kösz. Mit írnál?

– Hogy… szép volt. A buktatók, a torkomban a gombóc, a szép part… még az a nyavalyás kilincs is.

– Nem… Minek?

– Jelt adni… Hogy vagyok… Lehetek…

– Jel? Inkább szeress.

– Távolról?

– Mindegy. Csak szeress.

 

– Hiszel a filozófiában?

– Nem, nem hiszek.

– Semmiben?

– Hát… a filozófiában nem.

– Hogy értelme van… rendje… oka…

– Inkább következménye.

 

– Figyelted, hogy nézett ránk az az öregasszony? Az a nagy testű, a szűk kék ruhában…

– Nem figyeltem.

– Látszik rajtunk.

– Látszik.

– Baj?

– Á. Ez a legkevesebb.

 

– Nem hoztam magammal semmit.

 

– Jól alszol éjszaka?

– Az ablakot nem tárom ki. Félek, hogy berepül valami lepke. Az arcomra száll… A fejemre húzom a párnát…

– A falnak fordulsz?

– A falnak. Jobban mondva, a falvédőnek.

A látogató

(Idős asszony gyászra hangolt szobában. Fátyol az asztalra vetve, a fogason fekete kabát és kalap. Az asszony nehézkesen lépked, talpig feketében, kis idétlen csipkegallérral à la Rembrandt. Nem szomorú, csak meggyötört. Bokája fölött megvizsgálja fekete harisnyáját – lefutott-e. Legyint. Az asztal alacsony kétoldalt – szemben velünk – mély fotelek. Az egyikhez vándorol, kezében egy selyemkendőt gyűröget. Aztán maga elé néz félrebillentett fejjel. Somfai – nagymagas, idős ember, bekecsben, téli kucsmában, olyan, mint egy fogoly – bejön. Az asszonyra néz, hogy szól-e. Leül a másik fotelbe. Gyanakodva s hirtelen fordítja a fejét, aztán előre. Háromszor, mint egy némafilmben. Hosszan tart ez a játék. Karjában vastag hegedűre emlékeztető csomag, durva papírba burkolva.)

 

ASSZONY Tegye le.

SOMFAI Ide hoztam?

ASSZONY Biztos. (Bizonyára.)

SOMFAI Leteszem. (Tartja a csomagot. Csönd. Megint megnézi magának az asszonyt, aztán vissza. Szólna. Csönd. Az asszony is megnézi, nem szól, előrefordul. Csönd.)

ASSZONY Hentes?

SOMFAI Nem. Nem vagyok az. (Gyorsan válaszol.)

ASSZONY Hol dolgozik?

SOMFAI Kikészítőgyár.

ASSZONY Óbuda?

SOMFAI Az.

ASSZONY Selyem?

SOMFAI Az.

ASSZONY Munkás?

SOMFAI Az.

ASSZONY Milyen?

SOMFAI Betanított.

(Csönd. A férfi az asszonyra néz, figyeli. Aztán előrefordítja a fejét. Hirtelen fejmozdulatok ezek.)

ASSZONY (ránéz) Mi akart lenni?

SOMFAI Hentes.

ASSZONY (előrefordítja a fejét) Mért?

SOMFAI Nem tudom… (Egyetlenegyszer tűnődő a hangja.) Talán a hús… (Izeg-mozog a csomaggal. Csönd.) Leteszem.

ASSZONY Tegye le. (Somfai nem teszi, szorítja a csomagot. Szünet.) Jár moziba?

SOMFAI Én? Soha.

ASSZONY Látta Charles Boyer-t játszani?

SOMFAI Nem, nem láttam.

ASSZONY Leslie Howardot?

SOMFAI Nem. (Rázza a fejét.)

ASSZONY Ingrid Bergmant?

SOMFAI Nem is ismerem.

ASSZONY Akkor mit látott maga?

SOMFAI Semmit. Nem láttam semmit. (Hosszú csönd. A férfi az asszonyra néz, aztán maga elé. Csönd. Sokára szól.) Utoljára húsz éve voltam moziban.

ASSZONY Mit látott?

SOMFAI Támadás hat huszonötkor.

ASSZONY Szép volt az a film.

SOMFAI Szép.

ASSZONY Szép volt benne az a lány.

SOMFAI Az. (Bólogat.) Nagyon szép.

ASSZONY Tetszett magának?

SOMFAI Tetszett. Nagyon tetszett. Nem is láttam szebb lányt életemben. (Kis szünet)

ASSZONY Adjak valamit?

SOMFAI Mit?

ASSZONY Inni.

SOMFAI Á. Rögtön berúgok.

ASSZONY Sokat iszik?

SOMFAI Mindig.

ASSZONY Mért nem hagyja abba?

SOMFAI Nem bírom.

ASSZONY Kár magáért.

SOMFAI Kár. (Kis szünet.) Itt a csomag. (Átnyújtja, az asszony – messze ülnek – nehézkesen átveszi, most ő tartja.)

ASSZONY Hús?

SOMFAI Az. Hús.

ASSZONY Marha.

SOMFAI Disznó.

ASSZONY Sonka! (Élénken, mint aki örül.)

SOMFAI Az, sonka. (Hátratolja a fején a kucsmát, aztán vissza, kis szünet, arcot nem vág.)

ASSZONY (ránéz, aztán maga elé) Fáj a feje?

SOMFAI Rettenetesen. (Színtelenül.)

ASSZONY Adjak gyógyszert?

SOMFAI Adjon.

ASSZONY (kis szünet után, futólag körülnéz a szobában) Nincs gyógyszerem.

SOMFAI Akkor ne adjon.

ASSZONY Mit adjak?

SOMFAI Semmit. (Csönd. Maguk elé néznek.)

ASSZONY Meg tudja csinálni a kályhát? (Tétován mutat a kályha felé.)

SOMFAI (futólag odapillant) Meg.

ASSZONY Akkor csinálja.

SOMFAI Sokat dolgoztam. (Kis szünet, a férfi fölkapja a fejét.) Hol vagyok?

ASSZONY Második emelet kettő.

SOMFAI De melyik kerület?

ASSZONY Tizedik.

SOMFAI Ajaj. (Nincs kétségbe esve.) A tizenegybe kell mennem. Adja vissza. (Visszaveszi a sonkát.)

ASSZONY Nem csinálja meg a kályhát?

SOMFAI Nem. (Föláll, kifelé megy.)

ASSZONY Jöjjön majd… (Elbillen a feje, alvásnak indul.) Beszélgetünk…

SOMFAI Jó… Jövök… (Kimegy, nem fordul meg, csak a kezét fölemeli, mintha intene.)

Vizet prédikálunk

 

Morze

– Látott már ilyen nőt?

– Nem. Nem is akarok.

– Nem szép?

– De. Csak egy kicsit magasan van a szemöldöke.

– A haja?

– Igen. A haja is. Lehetne világosabb.

– Jó kosztüm, mi?

– Bőr.

– Az a szép.

– Belemelegszik. Átsül.

– Forró.

– Ne hülyéskedjen itt. Át… át…

– …vizesedik.

– Na. Szép. Mondhatom.

– És?

– Hát… Lehet, hogy igaza van.

 

– Van valami terve?

– Nekem? Mire?

– Hát, az életre… az egészre…

– Maga packázik velem.

– Nem. A legtöbb embernek van terve, elgondolása…

– És az beválik?

– Nem.

– Na látja. Ez legalább beválik.

 

– Tiszta ez a nő, mondja? Úgy értem, lelkileg… befelé…

– Tudom én?

– De hát odavan érte. Szereti.

– Nézze… Az ember megy az erdőben… Azt érzi, hogy ez erdő. Nagy hó borítja az egész tájat… Szemközti partról egy harang szól… Megy ugye az ember. A hó mindent elborít. Térdig, derékig, vállig érő hóban megy. Mit magyarázzak? Ide se figyel!

– De mondja csak.

– Mit akartam mondani?

 

– Hajót vár?

– Látja.

– Soká jön.

– Soká.

– Maga is átmegy?

– Nem tudom. Attól függ.

– Nem mer?

– Nem tudom. Attól függ.

– Harangoznak.

– Na és?

– Nekem mindegy.

 

– Szorong?

– Szorongok.

– Nem kéne.

– Muszáj.

– Mért?

– Így lettem emberré.

 

– Keres valakit?

– Nem. Csak járok. Nézek.

– Nincsenek itthon. Dolgoznak. Nem jönnek haza.

– Csak a házakat nézem.

– Ahogy gondolja.

 

– Mi ez? Belépő, kis konyha, étkező, szép ez a függöny, ez a virágos terítő… Elbűvölő. Ezek a színes tányérok, ez a kis padka, szép a kövezet is, mi ez? Előtér?

– Előszoba.

– Igen? Nem is gondoltam. Hova lehet innen belépni?

– A halálba.

 

– Írógépbe ír.

– Gyakran.

– Nem zavarja?

– Mi? A betű?

– Ez a kézmozgás.

– Nem. Csak a gondolatok. Gondolkodás nélkül szeretnék írni.

– Azt kézzel is lehet.

– Igen. De a gépemben van egy húr, érintkezhet, mert néha, egy-egy betűnél peng. A húr.

– És?

– Néha hallom ezt a hangot. Ezért írok. Gépiesen.

 

– Maga hiú?

– Naná.

– Nem is látszik magán!

– Annyira.

Nyaralás

Mi ez a büntetés?

Nyaralni kell.

Mindent abba kell hagyni. Nem lélegezni, nem élni, nem ott kelni fel, ahol a nap felkel, nem ott menni le, ahol a nap lemegy. Mármint nem keleten oltani el a lámpát és nem nyugaton gyújtani fel. (Nem balra az ágy fölött, hanem a szekrény mellett jobbra, az ágy alatt. Ez az ideológia.)

Rohanni kell. Előbbre hozni a szabad szombatokat, hogy csoportosítsuk szabad hétfőkké. Ezáltal nyerünk két napot. Így le tudunk lépni a forradalomból. Az üzemi demokráciából. S egyúttal az egyszemélyi felelősségtől.

Nyitottnak kéne lenni. Mint egy házasságnak. De inkább zártak vagyunk – a kocsiba vagyunk zárva. Hogy bírom ki a feleségemmel a másfél órás autóutat? Mindegy. Majd nem figyelek. De az útra figyelni kell, mindig fölbukkan egy biciklis. Aki az útszéli lámpára hasonlít. Nem ütöm el. Arra figyelek. Majd koncentrálok.

De lenn a Balatonon! Ott el fogok pusztulni.

A bátyámék mindennap jelezték, hogy együtt kell. Egyszerre. Fürdeni, kártyázni, vécézni, újságot olvasni. Hogy egyszerre tudjuk meg, mi van Mozambikban?

Csak ne vegyek föl autóstoppost! Pedig szeretem őket. De megölik az embert. A napokban ölték meg X-et. Z-t pedig meztelenül, fejét a kukoricásba dobták. (Jó kis század!) S egy papot is meggyilkoltak, mert a sekrestyében ellenállt. Igaz, nem vagyok pap. Csak ne gyilkoljanak meg – már az is valami. Üdülés.

Még jó, hogy nem ehetek fagylaltot! Azt mondják, szalmonellafertőzés járja, különösen fagylaltban. Azelőtt szerettem a fagylaltot. De ki egye ezeket a megmerevedett vaníliakristályokat? Mintha jeges mézet ennék.

Majd olvasok. Fenéket! Dehogy fogok olvasni! Azt mondják, Sinkó Ervin könyve jó, de hatvan évig kellett rá várni. Majd fogok ilyen elavult könyveket olvasni!

Kifekszem a napra. De addig még el kell intéznem pár dolgot. Annyi emberrel nem tudtam Pesten találkozni, lenn majd nem találkozom – ez is valami.

Mi ez a büntetés?

A csengő mellé bedugva egy névjegy: „Jövünk!” Olyasmi, mintha fenyegetés lenne – csak nem terroristák? Agyonlőnek? Kirabolnak? Nem. Gyerekkori barátom is itt nyaral – jön. Lenyaral engem. Igaz, régen találkoztunk, jó lenne látni. De mit akar?

Az üzemben egyszerű dolgom van. Az a nyolcszázmilliós beruházás, a másfél milliárd értékű termelés potom egyszerűségnek tetszik, ahhoz képest, hogy:

1. Pistáékkal mindenképpen találkoznom kell. Én szereztem nekik a telket, most romlakásban laknak, nálunk mindig lehet beszélgetni. És francia barátaik jönnek – fogadjuk be őket.

2. A bátyámékkal találkozni akarok. Itt vannak, öt kilométerre, majd együtt fürdünk, este kaláberezünk, hajnali háromkor már úgyis hazamennek. Hogy szeretek alsózni!

3. Postaládát kell szerezni. Nincs sehol hosszúkás postaláda. A kerekbe meg nem férnek be az iratok, a dossziék, a jelentések.

4. Feleségem szüleit lehozom, hogy két napra lássák a Balatont. Indokolt.

5. Három hónapja kértem a baráti villanyszerelőt, csinálja meg a fürdőben a villanyt, mert nyitva hagyott ajtónál kell a sötétben erőlködni. Nem volt ideje. (A lakáskulcsot vissza kell kérni tőle. Nem tör be, de nála van, s így mások nem tudnak lejönni. Például a gyerekeim.)

6. Lejönnek. Itt lesz öt gyerek. Jöjjenek, szeretem őket. Az enyéim.

7. Cs-ékhoz át kell ugranom, itt nyaralnak. És nem is látták a lakást.

8. B. B. nem is látta a lakást. Szégyen. Át kell hoznom őket.

9. K. D.-éket nagyon várom.

10. H. a közelben nyaral, megbeszéltük, hogy együtt fürdünk. H-t szeretem, együtt kell fürdenünk.

11. A gyerekek majd a gumimatracon alszanak. Hozunk húst, sőt kuktát is, egytálétel – gulyás. (A gumimatrac lyukas. Vulkanizálni kell, hogy aludhassunk. Hat lyuk van.)

12. Cementezni kell az alapot, megrepedt. Majd átugrom Várpalotára, megbeszéltem.

13. A feleségem kolléganője Révfülöpön nyaral. Mindig reggel tízig várjuk – hogy együtt strandoljunk. Ők ideológiailag képzettek, elbeszélgetünk. Bár gyanakodnak az olasz szocialistákra.

14. Sz-ék egy napra jönnek. Gyerekekkel. Csak ne legyünk a strandon, elkerüljük egymást!

15. Futólag kell egy cipőt vennem. Bőrtalpút. Akármibe kerül. (Veszprémi Áruház.)

16. Csak szépségverseny ne lenne! Miss Univerzum, Miss Európa, Miss Balaton, Miss Füred, Miss Arács, Miss Csopak. Miss – Mísz.

17. Az orromon nőtt egy gumó. Kiégették. Újra nő. „Ne gondoljon rosszra mondta az orvos. – Majd újra kiégetjük.” Jóra gondoljak?

18. Az autón beesik az eső. De megy. Piros leukoplaszttal betapasztotta a feleségem. Tart.

19. Nagyobb gondom nincs. Elég jól vagyok. Csak beázik a háztető is, a cseretárs megígérte, hogy kicseréli a cserecserepeket, ha ki kell cserélni, de csereállásban van főidényben, így nincs ideje csereberélni, örül, ha az állásait csereberéli. Igaza van.

20. Szeretni kéne valakit. Kit is? Majd az üzemben.

21. Jó lenne a koncerthajóra jegyet szerezni. Vivaldit, Mozartot játszanak a Balatonon. (Mozart – hajón – borzalmas.)

22. A Kun Béla-könyvet vissza kell adni – gyorsan elolvasom. És szerettem kamaszkoromban Szabó Lőrinc verseit.

23. Gyenge Árpádot is szerettem. El akartam menni a temetésére. Milyen fiatal volt. Milyen öreg.

24. Pihenni kell.

Mindjárt.

Csak meg kell tudnom a lányom pontszámait, hátha fölvennék valahová, biológiából 18-19 pontszám, tehetséges, hátha… valahová… valamikor… De ha rossz papír jön?

Ja! A jövő terv vázlata! Holnapra. Meglesz. Nem probléma. Küldöm.

Mit is akartam? Nyaralni kell. Igen.

Itt sosem volt ennyi muslica! Az egész terítőre rászállnak. Honnan? Minden ablak csukva volt! Száz és száz muslica! Pedig nem hagytunk itt semmit, ami romlandó! Nyugalom kell. Nyaralok, ez nem büntetés. Még jó, hogy a feleségem lehozta a rovarirtót. Hol van? Chemotox. Várjunk csak…

Megoldom.

Gyorssegély

– És mit szedett a férje?

– Corontint. Panangint. Amit maga fölírt.

– Használt?

– Nem tudom. Fáj a szegycsontja.

– Mije?

– A szegycsontja. És kisugárzik. Markolja a gyomorszáját.

– De gyomorbaja nincs?

– Nincs. Jó a gyomra.

– Akkor ez szív. EKG?

– Maga csinálta. Nem emlékszik? Rendben volt.

– Rendben? Akkor is szív. A szegycsont nem fájhat. Magától a szegycsont nem fáj. A szegycsont olyan csont, ami a szívtől fáj, noha magában a szív nem fáj, de a szegycsont fájhat. Érti, nem? A kisugárzás. De önmaga a szegycsont a szegy csontja. Az nem fáj, csak ha a szív…

– A szegycsontja fáj.

– De az EKG negatív.

– Az EKG negatív, csak a szegycsontja fáj.

– A szegycsont. Igen. Az embernek nem kell idő előtt meghalnia. A szegycsont fájdalma – jel. Szívjel.

– Meg fog halni?

– Mindnyájan meghalunk, asszonyom…. A szegycsont magában…

– Szegycsont.

– Igen. Szegycsont. Az is valami. Szedjen… várjon… fölírom… Sensit-et… Ez a legjobb. A szegycsont… igen. Ezt szedje.

– Nem vizsgálja meg?

– Mért vizsgálnám meg? Maga mondja, hogy a szegycsontja fáj.

– És a többi?

– És a többi? Mije fáj még? Nem azt mondta, hogy a szegycsontja fáj?

– Persze… A szegycsontja…

– Nahát! Mit akar még? A szegycsontja fájhat. A szegycsont éles fájása…

– Nem jönne el, amikor itthon van?

– Na de maga mondja, hogy a szegycsontja fáj! Mit csináljak a szegycsontjával? Ez szív. Attól van. Szedje ezt. Ideges.

– Én?

– Jaj, asszonyom. Nem a maga szegycsontja fáj. Fölírtam ezt a gyógyszert, vagy nem írtam föl? Ez szívszer.

– Nem is akarja megvizsgálni?

– Mit vizsgáljak rajta? Ha a szegycsontja fáj… Ezt a gyógyszert kell szednie… Ez jó a szívnek.

– Ha meghallgatná…

– Sietek. Mit hallgassak rajta? Szedje ezt a gyógyszert. Kék színű. Használ. Ha a szegycsontja fáj.

– Nem fog meghalni?

– Persze hogy meghal. Ki nem hal meg? De addig is, szedje ezt a gyógyszert.

Irodalmi életünk

Befordul a sarkon. A virágbolt felé megy, balra. Elég meleg van, nyög. Mai magyar író. Fiatal mai magyar író. Élő, fiatal, mai magyar. Ötven felé jár. Nyög. Meleg az idő, meleg a zakója. Valamiféle blézer. Rendes ezüstgombokkal, ezüstliliomok az ezüstgombokon. A haja is ezüst. Verejtékezik, a foltos homlokon megjelennek a verejtékcseppek. A barátjával találkozik a félúton.

– Jaj, szervusz – mondja.

– Szervusz. De jó, hogy találkozunk. Hallom, egy regényen dolgozol a középkorról… Tudod, én sokat foglalkoztam ezzel a korral, talán tudok segíteni – belekarol az ezüstfejűbe, hurcolja az utcán. – Gyere, mesélj…

– Mit meséljek? Megvallom neked, nem érdekel. Csak írom.

– Akkor mesélj a Pistáékról, mi van velük, hallom, beteg a gyerekük…

– Jaj. Szörnyű ez a meleg – zsebkendővel törülgeti a nyakát hátul a gallérja fölött. – Egy víz vagyok. Nem tudom, mi van Pistáék gyerekével. És lehet, hogy azt a regényt meg se írom… Kit érdekel a középkor? Benn voltam a szerkesztőségben, Z azt mondta X-nek, hogy B-t sem érdekli ez a téma. X azt mondta Z-nek, hogy B-t semmi sem érdekli. Bejött N, azt mondta Z-nek, hogy most ő sem ír. X azt mondta N-nek, hogy B-t van, ami érdekli, csak nem ír. Z azt mondta N-nek, írnia kellene… X azt mondta, hogy B… N azt mondta, hogy X… Z azt mondta, X azt mondta, N azt mondta… Te érted ezt? És ez a szörnyű meleg… És még virágot is kell vennem…

 

Négyen ülnek a szobában. Barátiak. Fogékonyak, lelkesek. Lényeges dolgokról beszélnek, szenvedélyesen, egy darabig. Hogy mért mondott le Nixon, Olaszország terrorcselekményekkel rémisztgeti a népet, hogy Cipruson új tűzfészek van…

Eleinte. Aztán fontosabb dolgokra térnek át, B. mesél. Benn volt a filmklubban. Azt adja elő.

– És képzeld, konyakot adott. Mért ad nekem konyakot? Mit akar tőlem? Azelőtt sose adott konyakot… És képzeld! Keresztbe vetette a lábát. Hátradőlt. Mosolygott. Még egy konyakkal kínált. Sose szokott konyakkal kínálni. És mosolygott. Tud valamit. De mit? Mire célzott a konyakkal? Hogy írjak realisztikusabban? Vagy hogy ne privatizáljak? Szélesebb társadalmi miliőn mozogjanak a figuráim? Mennyivel szélesebben? Hátradőlt. Mosolygott. Valamit sejtetni akart a konyakkal… De mit?

 

P az eszpresszó sarkába húzza M-et. Körülnéz, lehalkítja a hangját. Még a kávét is fojtott hangon rendeli meg. M értetlenkedik, de P jelentőségteljesen a karjára teszi a kezét.

– Hallottad?

– Mit?

– Nem is hallottad?

– De mit?

– Bent.

– A kiadónál?

– Hallottad?

– Mit kellett hallanom?

– Hogy hogyishívják…

– Micsoda?

– Nem hallottad?

– De mire gondolsz?

– Én nem tudom. Nekem sose mondanak el semmit. Én tudom meg legutoljára.

– Mit?

– Fogalmam sincs.

 

Nők. Női írók. Rendes köznapi dolgokról beszélnek, az új harisnyanadrágról, hogy nem a talpán fog végigfutni a szál, mert töri a talpat. Hogy most még talán lehet karalábét főzni, később már ehetetlen. Kapni francia rúzst. Aztán az egyikük rázendít.

– Bejött ma a főnök. Komor volt. Azelőtt sose volt komor. Inkább jókedvű, még azt is megjegyezte, mintha nagyobb lenne a csípőm. Képzeld, ezt figyelte. Beszélt velem, sőt nézett. Ma rám se hederített. Magába mélyedt. Ráncok jelentek meg az arcán, a délelőtti tojást sem ette meg… Azt mondják, hallott valamit… Tudjátok, ő mennyi helyen megfordul. Nem is tudom, odaadjam-e neki az új novelláimat. El szokta olvasni. De most komor volt. Egész nap az íróasztala mögött ült, és gondolkozott. Ilyen azelőtt sose fordult elő… Kijön hozzánk dumálni, még a butikokról is beszélgettünk vele… De most csak ült. Azt mondják, hallott valamit.

 

Régi társaság, mai magyar remekírók. Bőrben. Vörös bort isznak, csöndesen.

K: – Benn voltam a szakszervezetben. Bejött Á, és azt mondta, C nem engedi V-nek, hogy D-ről azt írja, amivel F írását cáfolná. V szólt D-nek, D erre megsértődött, hogy nem engedi meg V-nek, hogy F-et cáfolja. De azt mondta, „elvégre az én bőrömre megy a játék”… C legyintett, hogy „a te bőröd… Neked nincs külön bőröd, csak közös bőr van. Mért kell F-et mindig cáfolni? F jóhiszemű író, és a szerkesztőség végeredményben egyetért F írásával. Ezen nem érdemes fönnakadni.” D ezt kikérte magának, állítólag visszavette az írásait C-től, pedig már be voltak tördelve. C nem akarta visszaadni, inkább azt kérte, D maga írjon F írásairól, de D azt mondta, majd hülye lesz a saját védelmében írni, különösen, mikor itt van V írása, elvégre ő is a saját bőrére dolgozik. C csak azt hajtogatta, hülye vagy, neki nincs külön bőre, csak közös bőr van. Mire értette?

O: – Hogy benne vagyunk a szakszervezetben, mindnyájan.

P: – Igen. Nagyon meglehet.

L: – Minek különcködni! C azt csinál, amit akar! Csak nem fogja hagyni magát D-től terrorizálni?

O: – És D visszavette az írásait?

K: – Persze. Most egy másik folyóiratban fognak megjelenni. Hát megsértődött!

P: – Arra minden joga megvan.

 

Tévés írók. Szimatolnak. Miféle téma, miféle sztori kellene. Hogy jól megfizessék. És hamar. És ismételjék, ismételhető legyen. És külföldre is forgalmazhassák.

– Általános téma kell. Amit Európában is értenek.

– Csak azt érthetik igazán Európában, ami magyar is. Nézd meg Bartókot vagy József Attilát.

– Te melyik vagy?

– Nem azért mondom. De helyi jellegű kell.

– Azt mondták?

– Ki mondta?

– Te mondtad.

– Hát azzal lehet kint is hatni. Azt lehet forgalmazni.

– Hogy ne legyen orvos vagy tanár vagy festő a főhős, azt mondod?

– Mindig ezzel jössz. Legalábbis az építőmunka… a termelés gondjai… A mai hétköznapok.

– Kinek a hétköznapjai?

– Jaj… Hát az országé. A mi országunké.

– Azt mondják?

– Ki mondja?

– Te mondod.

– Csak hallom. Én nem mondom. Én humorban utazom. A futballistákról. Abban benne van az egész…

 

Két költő beszélget. Magas, puha arcú és alacsonyabb, göndör.

– Nem értem, minek írod ezeket? – mondja a göndör. – Te is tudod, mi a nép…

– Miért? Mi baj van?

– Abrakadabra, amit írsz.

– Hát ma már nem lehet csak úgy írni, már ne is haragudj, hogy a szél… meg a kukoricás… meg anyám bánatai… Már ne is haragudj. Itt kimaradt egy fejlődési etap. Nálunk igazán sose volt avantgarde. Ezt pótolni kell.

– És a nép?

– A nép, a nép… Az megint más. Külön van a nép élete, és megint külön a népért való költészet. Nem írhatsz egyszerűen a népnek, a nép általános színvonalán… Nálunk kimaradt egy fázis. Jóformán sose volt avantgarde-unk. Ezt pótolni kell.

– Ötven év után?

– Mindegy. Nekem mindegy. Én eladom a verseimet, te meg nyavalyogsz, már ne is haragudj. Ezt most megeszik. A vers nemcsak érzés, technika is. Ma ez a technikája. Ezzel tudsz hatni. Ha tudni akarod, a népre. A népért. Azt hiszed, a hosszú hajú srácok a szélfútta dallamokat akarják hallani tőled?

– És ez a nép?

– Hát ki a nép? Akkor azt mondd meg, ki a nép? Amelyik nem olvas egy sor verset sem? Ez a hosszú hajú társaság legalább olvas. Kíváncsi.

– Igen. Ez az olvasó nép.

– Na. Te is beláthatod. Most keresztrejtvény alakban írtam egy verset az idősíkok szerint. Higgy nekem. Ma már nem elég vízszintesen írni, apa.

 

Gyerek írók. Idősebbek, fiatalabbak, mindenesetre lelkesek.

– Nem kell a csoda. A misztikum. Kit érdekel a misztikum? Kitaláció. A mai iskola légköre, a mai fiatalok élete – ez kell. A gyerekek nem akarnak félni.

– Ki mondta?

– Mondják ezt mindenütt. Azt hiszem, ez érthető. Nem eleget féltünk? Valami üdítő, tiszta világ kell. Nálam még a nyakkendő is hiteles.

– És a mese?

– Mese! Eleget meséltünk már, évszázadokon át. S eleget féltünk, nem?

– De.

– Nahát. Elég volt!

 

Színházi írók az előcsarnokban egy társuk bemutatóján.

– Nem szeretem a mai témát – mondja egy köpcös úr. – Abba mindig bele lehet akaszkodni. Jó, jó, de leragad a színpadon. Mindent bele lehet magyarázni, akármit írsz.

– De legalább él, nem? A színház lassan mutatvány lesz, akrobatika, tömegillúzió, olyan általános, amibe már nem is fér bele a mai élet.

– Ahogy gondolod. Én már csak parabolákat írok. Annak legalább nincs testszaga, ne haragudj. Játszódhat az a középkorban vagy Amerikában, a huszadik században vagy Új-Zélandon, és abba mindent bele lehet magyarázni.

 

Szerkesztőségi folyosó, a mosdó előtt. Jövő-menő írók.

– Mit mondanak fönt?

– Hol?

– Fönt, hogy mi van lent?

– Azt beszélik, várni kell.

– Meddig?

– Kettőig. Akkor nyit a pénztár.

 

Befordul a sarkon. Jobbra megy, a hentesbolt felé. Meleg van, dől a hőség, a mai magyar író siet. Fölveti a fejét a kereszteződésnél, nehogy elgázolják. A kocsik az orra előtt rohannak el. A fiatal élő mai magyar író izzad. Törölgeti a halántékát, kapkodja a fejét, olyan nagy a forgalom, olyan sok a jelzés, a lámpák villognak. Tanácstalanul áll öreg zakójában, ezüstgombokkal.

Jön a barátja, érdeklődik a munkája felől, lelkesen, de ő leinti. Hozzáhajol.

– Hallottad?

– Mit?

– Valamit.

– Hol?

– Bárhol.

– Nem.

– Még én sem. Ilyen utakat! Hogy hogy fogunk itt átjutni?

Ifjú gárda

– Mesélik, hogy a hatvanas évek elején volt irodalmi élet.

– Ugyan…

– De! Hiteles forrásból tudom, olyantól, aki maga is benne volt.

– Miben?

– Na. Az irodalmi létben. A pezsgő, szellemi légkörben, a vitákban.

– Miről vitatkoztak?

– Sok mindenről. Többek közt alapvető kérdésekről. Nyíltan, föltárt kebellel.

– Mivel?

– Mindegy. Például, hogy ki a példaképünk, József Attila vagy Petőfi Sándor?

– És mostanság mért nincs ilyesmi? A vita eleven vérkeringést visz a szellemi tespedtségbe. Állásfoglalásra késztet, példát nyújt az ifjabb nemzedékeknek. Mért nem folytatódnak a viták, mért maradtak abba?

– Eldöntötték.

– És kire szavaztak?

– Arra már nem emlékszem.

 

– Azt mondják, régebben voltak szellemi csoportok, egymástól különböző szellemi körök.

– Na, ne…

– De! Komolyan! Megvolt a maguk eszméje, profilja, módszere…

– Dogma.

– Nem! Lazábban, szabadon. De mégis összekötötte őket a közösség szellemi ereje.

– Persze egymást nyírták, ahol érték.

– Ne hülyéskedj. Nyílt megütközés, vita, eszmecsere… Persze, ha kellett, kérlelhetetlen harc.

– Ja. Ez most is megvan.

– Hol?

– A fű alatt.

 

– Azt mesélik, azelőtt voltak olyan folyóiratok, amelyek különböztek egymástól.

– Na, ne… Miben? Papírban?

– Nem! Egy-egy folyóiratnak megvoltak a maguk írói, munkatársai, s ez óhatatlanul valami szellemi nyomot hagyott az egyes írásokon s az egész folyóirat jellegén. A különböző folyóiratok mint különböző dugattyúk hajtották a szellemi élet motorját.

– És? Mi lett vele?

– Mivel?

– Azzal a bizonyos szellemi élettel.

– Te is tudod, nem? Vagy tetteted magad? Leállt.

– Nahát! Akkor mire valók ide a dugattyúk?

 

– Azt mondják, azelőtt voltak nemzedékek.

– Mik azok?

– Na, ne… Hogy más korban születtek, más töltést kaptak, más-más lendülettel, életszemlélettel, más módon küzdöttek az életfeltételekért…

– Ja. Küzdöttek.

– Mért, az nem jó?

– Küzdeni. A történelemben elég volt a küzdelemből. Manapság mindenkinek megvan a maga helye, helyzete, pozíciója. Kiegyensúlyozódtunk.

– Az egészséges és becsületes küzdelem viszi előbbre a világot. Az ilyen harc morálisan megerősíti az embert. Megedzi. Tartást, erőt ad. Küzdelem kis és nagy dolgokért, akár egy szellemi igazságért, akár az élet meghosszabbításáért, akár egy darab sajtért…

– Ja. Az most is megvan.

– Hol?

– A szeretetotthonban.

 

– Mesélik, hogy a hatvanas években az írók keresték egymással a kapcsolatot.

– Na, ne…

– De! Az erősebbek fölkarolták a gyöngébbeket. Ha valaki anyagi zűrben volt, a másik a segítségére sietett.

– Most közös alap van. Abból, azt hiszem, mindenkinek jut.

– Nem úgy! Érdekelte az egyik embert a másik sorsa.

– Mást se hallok, hogy ki kitől vált el, ki kivel kezdett ki…

– Nem akarsz megérteni. Nem pletykaszinten. Mindenkinek van jobb és rosszabb periódusa. Vannak válságok, melyek az ember legmélyét érintik, a lelkivilágát, az ösztöneit…

– Adnak ösztöndíjat, mit akarsz?

– A baráti, igazi gesztusokra gondolok. Amikor támogatják egymást.

– Na, ez most is van. Tegnap is láttam a Fészekben, két jóvágású, nyakkendős, piros arcú író támogatott egy sápadtat. Támogatás! Még a nyakukba is vették!

 

– Mesélik, hogy egy új magyar folyóiratot akartak létrehozni…

– Na, ne…

– De! Még hetvenben hallottam. Más profil, más hangnem…

– És mi lett vele?

– Egy Kanadában élő félíró mesélte, mennyi anyagi áldozatba kerül, egyeztetni az érdekeket, alig tudják biztosítani a nyomdai kapacitást… jóformán elháríthatatlan akadályok gördülnek az útjába…

– És sikerült?

– Itt nem. Kanadában.

 

– Mesélik, hogy össze akarják hívni az írók kongresszusát.

– Na, ne…

– De, komolyan. Szerveztek egy albizottságot, mely előterjeszti a javaslatát egy előkészítő bizottságra, mely javasolná az előkészítő tervét az előterjesztéshez.

– Mikor?

– Tavaly hallottam.

– S mikorra tervezik?

– Jövőre.

Vulgária presszó

Bár ezeréves politikánk és a tavalyi cipőkereskedelem azt tanúsítja, hogy költői nemzet vagyunk, prózaírókkal is találkoztam. Az az általános vélemény, hogy aki prózát ír, az prózaíró. Ők később kezdik el a beszédet (2-2 és fél éves korban), és a Vulgária presszóban folytatják. Onnan jutnak el a szerkesztőségekhez.

 

G. I.

Fejét kezébe hajtva ül. Mintha sakkozna. Nincs előtte tábla, fejből játszik. Azt mondja; unja már a franciákat. Kötöttek, irodalmiak. Több vér kellene – akár véres hurka is – így ő. Joghurtot visz haza holnapra. Semmi nem elég neki. Michel Butor egyetlen oldalát nézi két éve. – Hogy mi ebben a jó? Vagy csak szép? – Siet, higiéniai életet élni egy régi ismerősével.

 

D. L.

– Annyi minden – körülnéz, hallgat. Leeresztett szemhéja alól lustán kinéz. Szuszog. Van. Kardos G. Györgyöt régimódinak tartja, hogy hosszú. Meg sztorizik. – Nem így kell – mondja. – Nem így, Pista. – Mondom, hogy György. – Az olyan mindegy. – Egyébként a Dönlop nevű vállalatnál üzemorvos. Esténként zenél. Négy hangszeren játszik, sajátot. Két novellát írt, 48 éves, az egyiket Traianusról, másikat Lollobrigidáról. Hogy az férfias alkat.

 

Cs. P.

– Megérkeztem – nevet, könnyen, mosolyog.

A társaság nézi, cigarettáznak.

– Viszem gépelni a regényemet – haját idegesen simítja maga mögé. Cigarettáznak, nézik.

– Mit isztok?

– Gin.

– Vodka.

– Konyak.

– Sör.

– Főúr! Kérek az uraknak! – Fizet, néz.

– Megyek, gépeltetem a regényemet.

– Menj.

Megy.

– Ki ez? – kérdezik.

Vállat vonok.

 

H. D.

Szakosztálytag. Lázad. Nincs megelégedve. Ötfajta segélyben részesül. Legyint. Éhen hal. Jól van. Nem iszik. Mosolyog. Ül. Kíváncsi. Felülemelkedik. Kilincsel. Humorizál. Fogja a nők térdét. Délután sír a vécében. Meghasonlik.

 

V. M.

Nagyon lassan emeli az ajkához a cigarettát. Misztikusan néz, alig van itt, nem beszél. Azt hiszem, nem dolgozik sehol. Bemegy a Rádióhoz, Televízióhoz – többnyire nyilatkozik. Nem izgatottan, lázasan, inkább csöndesen.

– Soha nem szerettem a nagy felhajtást. Költőnek születtem, prózaíró vagyok. Van így. Németh Lászlóra gondolok most. Ha ő költő marad, jobb. Így csak költői sorai vannak és agyondolgozott prózája. Ért engem? Ha fogorvos marad – a gyakorlat segített volna. A gyakorlat minden. Saint-Exupéry, ugye, repülő volt. Nem véletlen. Goethe államtanácsos. Fontos a gyakorlat. Nálunk csak írnak, írnak az emberek, azt hiszik, az is munka. Nem szabad. Dolgozni kell. Fogorvosnak lenni, épületanyag-szakértőnek – csak nem írónak…

Igaz.

 

Á. E.

Mozgékony asszony.

Ugyan már – köp, természetes. – Meg kéne a lapokat… Ez terméketlen. Unalom, blabla. Ha egyszer istenigazából…

Azt mondja, az öregek elavultak. Jövünk mi itt a szürke-nagy írásokkal. Déry, Lengyel, porosak. A történetiséget kellene eldobni. Nem a valóságot, hé! De így olyan méla. Meg kéne az egészet – ez a kedvenc szavajárása, lázong.

– Ezt már nem lehet tovább bírni. Már el se olvasom a magyarokat. Csupa öreg ember. Ha egyszer istenigazából…

 

V. N.

Bejön.

Kimegy.

Hunyorított szemmel figyel, melyik asztalhoz hívják.

Egyikhez se.

Kimegy.

Visszajön egy lánnyal. Átfogja a vállát. Mohón magyaráz. Ketten vannak és Magyarország. Senki nem közöl tőle semmit. Kimennek. Hetente egyszer.

 

H. I.

– Hallottad, támadják a Hernádit?

– Ühüm.

– Nem érdekel?

– De.

– Hogy ellenséges, nem művészi.

– Ühüm.

– Nem érdekel?

– De.

– Hogy az új könyve is az lesz.

– Ühüm.

– Nem figyelsz?

– De. Mondd csak.

– Filmeket ír, Jancsónak. Csak a világhírért nézik el…

– Mit néznek el?

– Hát szóval, érted…

– Nem.

– Ne tettesd magad.

– Nem tettetem.

 

B. P – P B.

Két flegma:

– Apa, ezt az Örkényt azért Amerikában nem lehetne eladni.

– Nem is adják.

– Mért, nem szereted?

– De.

– Akkor mit akarsz? Hét éve még nem is tudtuk, hogy van. Akkor nyilatkozott, azt hiszem az ÉS, hogy a legjobb író.

– És nem az?

– Apa, hát a legjobb?

– Fiú, hát a legrosszabb?

 

K. L.

– Ki az a Konrád? Vagy Sükösd? – kérdezi egy fiatal fiú a másiktól, nagy selyemsál begyűrve a gallér alá. Keze piszkos.

– Most melyik?

– Hát, ez a kettő.

– A szakfelügyelőre gondolsz, vagy a balett-táncosra? – szakállas, úri fiú.

– Mindegy.

– Ja, ha nem tudod.

 

K. O.

Vörös szeme van, állandóan olvas. Regényt, karcolatot, műfordítást. – Nem akarok író lenni. Csak tudni szeretnék. Tudni.

Azt elhiszem.

 

M. M.

– Mi a modern?

– Te.

– Na. Rajtam kívül.

 

S. L.

Átölel. Nyakkendőjét megigazítja. Mosolyog, révült. Szerkeszt, gondol, ír. Fölmegy az egyik nővel a harmadik emeletre. Lejön. Összeveri a tenyerét. Átölel egy másik nőt. Fölmegy a második emeletre.

Visszajön. Odaszól: – Írhatnál nekünk valamit.

Üzenetek

Mióta filmeseink újra kitalálták az üzenet szót, kicsit zavarban vagyunk. Nem egyszerűen az Értelmező Szótár-béli szerepében tündöklik („közvetítő személlyel vagy más úton, pl. telefonon, rádión stb. továbbított hír, esemény, felhívás, parancs”), hanem annyit is jelent: égi jel, misztikus továbbcsengés, rejtjeles „nem mondhatom meg pontosan”. Lélekközvetítő. Hogy lelket közvetít-e, azt akárhonnan vizsgált, de szomorú látogatottsági statisztikák jelzik: sajnos a kutya se (nagyon kevés kutya) figyel rájuk. Meg kell jegyeznem, hogy ez nem minősíti sem a fölkavaróan kitűnő valóságfilmjeinket, sem az üzenet-habarékos lila ködöket.

De van reálisabb üzenet is: szerkesztői üzenetek, vagy még inkább orvosi üzenetek. Ezeket valóban közvetítésnek szánják az újságok. Ismeretlen emberek között. Egy-két kivételtől eltekintve ezek is elcsüggesztők.

Nehéz műfaj. Talán a legnehezebb. Hiszen valami párbajt közvetít: a kérdezgető sokszor súlyos gonddal – testi-lelki-művészeti-politikai – gonddal viaskodik, amire a felelgető a saját modorában lecsap. Le kell hogy csapjon – ez a foglalkozása –, a sötétben el kell találnia az ellenfelet, partnert, lepkét.

Megvallom, azért izgatott föl ez a kérdés, mert jószerével egy újságból ezt olvassák a legtöbben. Lehet abban a nívós vagy silány lapban megrendítőbbnél megrendítőbb novella, vers, cikk vagy híranyag, lányacskáink vagy fiacskáink előszeretettel csapnak le az üzenetekre.

Elemezzük? Elég egyszerű a dolog. Az „üzenetekben” személytelenül részt vehetnek személyes drámákban – főleg orvosi, jogi sztorikban –, vagyis kívül állva belül lehetnek. Durva érzékleti példával: nézegethetik a lelki „Playboy”-t, anélkül hogy csodálatos figuráit gyakorolniok is kellene. Csak a hasonlat rejtett erejéig. Se a gyónásban, se a pártbizottságon nem kell beszámolni róluk.

Ily módon elég fontos műfajjá növi ki magát. Már ami a popularitást illeti. Ezért elég nagy felelősség hárul az üzengetőkre.

Az az érzésem, nem találtuk ki a magunk életformája szerinti üzeneteket. (Van még teendőnk.)

A szocialista realista irányüzenetek nem válnak be. Olvasóink átlapozzák. „A közösség erejével szálljon szembe házassága válságával”, „Az internacionalizmus eszméje bizonnyal győz az ön személyi-munkahelyi-faji kérdésein”, „kommunisták is küzdenek allergiás bőrtünetekkel”, „szedje össze magát” demagógiája fanyar ajakbiggyesztést vált ki a Neoton Família oldalági leszármazottai csinosan vonagló körében. Még jó, ha rágógumijukat rá nem pökik a lapra.

Mi marad? Az olvasót nyilván meg akarjuk nyerni, nyilván azért írunk „üzenetet”, hogy olvassák. Ilyenkor, ha más nincs, marad a vicc. Viccesen kell válaszolni, akkor elolvassák. Elterjengett ez a műforma. Jogászaink, orvosaink, bennfenteseink viccelődnek a betegségeken, helyzeteken, válásokon, sokszor utolsó tétjüket kérdéseikre föltevő szerencsétlen félembereinken. Ez talán még elszomorítóbb. A vicc – veszélyes. Degradál, ha nem elementárisan fölszabadító. Sokszor olyan humorra apellál, mely a kétségbeesett szerelmesből, szerencsétlenből, rejtve föltárulkozóból, maflából, bizonytalanból – hiányzik. Az üzenő, jószerével egyenlőtlen esélyek közepette, kiélheti magát – brillírozhat az ismeretlen vak párbajhőssel szemben. Ez, enyhén szólva, etikátlan. Nemcsak a személyes kérdezővel szemben, hanem a gyanútlan sorstárs olvasóval is. Pedig ennek a nagyon is populáris műfajnak meg kellene az etikáját teremteni. Ha már elődeink nem teremtették meg. Mert nemigen. Ahogy az ember ezeket a „jópofa” orvosi tanácsokat, vagy jogi-költői eligazításokat olvassa, az az érzése, itt nem változott semmi. Az „üzenetek” ugyanúgy viccelődnek homályban levő társaikkal, mint akár a múlt századi feudalizmusban vagy a félkövér polgári években. Ósdi újságok és polgári lapok körömfényesítő kozmetikájával viccelődnek bárgyú ügyfeleikkel.

Lassan majd minden újság kihasít magának egy nemzeti vagy magánviccmellékletet. Földúsítjuk lapjainkat. A pezsgő is azért jó – mert földúsított bor. Bár azt mondják, az igazi pezsgőnek is érni kell. Hogy elmondja, ami borban az igazság. Hovatovább oda jutunk, hogy csak pezsgőt iszunk – bor nem is kell. Az újság lassan – saját maga melléklete. Saját – Ludas Matyija. Képtelenül, páratlanul, visszhangosan, viccesen és idézőjelben üzenget – reflektál.

Lehet, hogy túl komolyan gondolom az emberkérdést. A kérdezők s az olvasók mögött mégis milliókat érzek. Ahogy a templombenyílókban elkeserítenek a „szeresd a barna fajt is – Jézus őket is megváltotta”, vagy „szórakozz – vallásosan” tusrajzai, úgy elég érzékenyen érint a viccre fogott demagógia, mely saját pozíciójából huncut szellemeskedéssel fricskázza le magáról az otthon mélyében suttogott kérdéseket.

Elharapózott ez a modor. A vicc. Ósdi. Ugyanilyeneket találhatunk jó polgári kisasszonyaink számára már a kiegyezés vagy a századvég korában. Viccelődünk. Tragikus betegségekkel, cuclihiánnyal, lelki nyavalyákkal, sportdemagógiával, házasságbomlással, nyelvi magyarsággal, pincértálalással, monokapitalista mohósággal, örök emberi arcpattanásokkal.

Nekünk nincs saját üzenetünk?

Távbeszéd

Gyula és János nézik a tévét. Elvetve magát János, testes, izzadó ember ingujjban, állandóan törülközve. Gyula vékony, huhogó hangú öreg, előredűlve ül.

 

– Nem kapok napszemüveget.

– Milyen kellene?

– Amelyiken átlátok. (Magyaráz.) A legtöbb napszemüvegen nem lehet átlátni. Világítanak. Csillognak.

– Vegyen tompát.

– Az ötödik üzletben voltam. Borzongató. Egy lány hússzor próbálkozott velem. Nem megy. Csak csillog, csak villog… én nem tudom… Mintha foszforeszkálna…

– Az óra foszforeszkál.

– Ez is. Én nem tehetek róla. Elgázolnak.

– Mikor? (Csak odaveti, figyeli a tévét.)

– Tegnap is. A szemembe süt a nap. Nem látom az utat… Nem látom az összefüggést. Egyszerűen nem látok.

– Ne figyeljen oda. Az a legjobb. (Gyula föláll, elmegy a karosszékből.) Mi az, nem nézi?

 

– Emlékszik a Slosszerra? Ilyen lábai voltak. (Mutatja: karika.) Harminc méterről…

– Nem emlékszem.

– Zsengellér! Az utolsó meccsen olyan búcsúgólt rúgott…

– Nem láttam.

– Háda kivédte a tizenegyest az osztrákok ellen… Nem emlékszik?

– Nem emlékszem.

– A Kocsis ollózva rúgott gólt a MATEOSZ ellen.

– Akkor halt meg a feleségem. Emlékszik? A vasutaszenekar játszott.

– Kár. Arra már nem emlékszem. Szép lehetett.

– Szép volt.

 

– Gyula úr, kapott káposztát?

– Fölfúj.

– De kapott?

– Ronggyá kell főzni.

– Szerzett?

– Nem egészséges.

– Megcsinálta?

– A legjobb enyves csontocskákkal, hússal. Ha összefől…

– Másnapos?

– Ez az! Másnaposan.

– Adjon egy kicsit. Beveszek egy Lukullint.

– Nincs káposzta. Nem szeretem a káposztát.

– Mi van?

– Felvágott.

– Megint?

 

– A mi időnkben több volt a sejtelem.

– Micsoda? Most is eszünk fehérjét.

– Á! (Legyint.) A titok! Borzongás.

– Ja! Arra gondol?

– Arra. (Bólogat.) A láb alig látszott ki a szoknyából… Azt hiszi, az rossz volt?

– Nem, nem volt rossz.

– A fenék be volt burkolva.

– Mibe volt burkolva?

– Mindegy. Nem emlékszik? Alig látott az ember valamit…

– De jó volt!

– Most minden szabadon. Kivetve. Levetve. Ugyan. (Dohog) Nincs mit nézni.

– Nincs.

– Alszik?

– Nem. Megyek is. Még egy temetésre kell mennem…

 

– Ez a Kaló?

– Nem.

– Ki lehet ez a magas színész?

– Talán a Bessenyei.

– Ne vicceljen. Ennek vékony hangja van.

– Akkor a Kállai.

– Nem. Idősebb.

– Idős. (Bólogat) Idősebb, mint mi vagyunk. Mit akar ez?

– Játszani. Élni. Mért? Maga nem akar?

 

– Minek ez a csíkos pizsama?

– Fázom.

– De csíkos.

– Kaptam. Üljek trikóban?

– Csíkos pizsama!

– Mért? Nem szép?

– Szép. De csíkos! Ilyet!

– Magának semmi se jó. Nem börtön ez.

 

– Adás van?

– Az.

– Nem látom.

– Igyon egy feketét.

– Megdöglök.

– Dehogy döglik. Fölélénkül.

– Hozzon egyet.

 

– Maga alszik?

– Nem… Nem… Itt vagyok.

– Maga elalszik a fényben.

– Oltsa le a lámpát.

– Aludni akar?

– Nem, nem. Figyelek.

– Mire?

– Amit mond. Mibe került az a szőnyegpadló?

 

– Nézze! Ezek mi vagyunk!

– Hol?

– Hol-hol. A képernyőn.

– Na és?

– Lefotografáltak!

– Akkor le vagyunk. Maga nem is hasonlít. Maga ilyen kövér? Azt hittem, maga nem ilyen kövér.

– Torzít a kép.

– Ja. Ne legyen ilyen kövér. Meghal. Sört ne igyon.

– Hát akkor mit igyak?

– Pepszit. Azt mondják, a pepszi a rezet is elrágja a gyomorban… Ha bevenne egy rézpénzt… Kétforintost…

– Dehogy veszek.

– Elrágja. Le tudna fogyni. Ki kell várni.

– Mit?

– A végét.

 

– Föltenném a lábamat.

– Tegye.

– Mire?

– Ott van egy szék.

– Csak nem teszem föl a lábamat!

– Az amerikaiak is fölteszik.

– És Vietnamot bombázzák.

– Ha nem akarja…

 

– Évforduló van?

– Melyik?

– Mindegy.

– Dózsa?

– Lehet, hogy Petőfi.

– Maga nem ismeri meg Petőfit?

– De… Csak mért ilyen vidámak?

– Meghaltak.

– Ja.

 

– Adjon egy tantuszt.

– Minek?

– Telefonálok.

– Hová?

– Hát… Hazatelefonálok.

– Ráér.

– Akkor majd holnap. Ne felejtse el.

 

– Mozog ez a szék.

– Üljön át oda.

– Az is rossz.

– Akkor maradjon. Figyeljen.

– Mire?

– Na, jó. Üljön már nyugodtan.

 

– Ez magának fekete?

– Neszkaffé.

– Ne adjon nekem neszkaffét. Csupa sav. Legyen már tekintettel…

– A Bangla-Dezs!

– Hol?

– Megint árvíz! Elsöpör mindent! Nézze! Úsznak a falvak…

– Cukor sincs? Hát kimarja a gyomromat!

 

– Fizet a gyerekekért?

– Fizetek.

– Sokat?

– Hát… eleget. Csak mindig újak bukkannak fel.

– Honnan?

– A múltból.

 

– Ezt csak nézze maga.

– Ne vacakoljon. Örüljön, hogy lát. Mi lenne, ha…

– Mi lenne, mi lenne… Hát nem vagyok vak! Ülnénk ketten, beszélgetnénk.

– De miről?

– Az igaz. Figyeljünk.

Egyetemi felvételi

Egészen biztos vagyok abban, hogy az egyetemi felvételt nem lehet igazságosan megoldani. Sokan vagyunk. Rengetegen. Okkal, oktalanul, felszínesen, elszántan, hebehurgyán, arabusul, magyarusul, hottentottául és egyszerűen szám szerint. Ennyi jelentkezőt nem lehet felvenni. Hacsak! Hacsak nem vennénk fel ötször ennyit, mely tömegből az első évben kirostálhatnánk a nem odavaló akár négyötödét is. Nincs hacsak.

Marad a gátfutás. Pontlihegés, komputeragyalás.

Egyre inkább elborzadunk azon, hogy a komputerek ideges elvét, az igen-nem, fekete-fehér törvényt eluralkodni látjuk a hamleti aggyal szemben a robotagy javára. Robotember, robotagy, ezzel ugyan mire megy – mondhatná Huxley. „Szép, új világba.”

A pontszerző feladatokban mégis azt látni, a komputeragyakat, a sakkagyakat részesítjük – kénytelen-kelletlen – ebben a gátversenyben előnyben. X-elni (ikszelni) kell a feladatokat – jószerével, mint a fantáziátlan, ám tudás-totót – eredményesen „működjünk”.

De hát az ismeretek igen bonyolult és nagy halmazát másképp hogyan ellenőrizhetnénk izzadó gyermekeink agyában? Bele kell törődnünk az ikszelésbe.

De az ikszelést túl sok – hottentotta, magyar, félkész, munkás-paraszt vagy értelmiségi – jelentkező elvégzi (így megint túl sok jelentkező marad a kollégiumi helyekre, az iskolapadokra, ágyrajárásra), ki kellett találnunk tehát valamiféle ellenikszelést, már-már valami logikai bravúrt ágyazván a feladatokba az arisztotelészi vagy Aquinói Tamás-i ízlés szerint – hogy még többen kiessenek a rostán.

Nem elég jól ikszelni. Ellenikszelni is kell, egy-egy megbújtatott nyelvtani gyötrés vagy biológiai csel mentén. Amikor az elgondolás helyes, de az indoklás nem. Vagy amikor az indoklás igaz, de az elgondolás helytelen. Vagy amikor mindkettő, vagy amikor egyik sem.

Mit izgulunk? Hiszen a KRESZ-vizsgán sem egyszerűen az autóvezetés személyiség rátermettségének megállapítása a cél, hanem hogy valamilyen balesetbe hajszoljuk a vizsgázónkat. Csak menjen neki.

Nekimegy.

Félreértés ne essék, még egyszer hangsúlyozom – valahogy, egyre sűrűbb szűrőn szűrni kell, nehogy elözönöljenek bennünket a felvételre alkalmas, jó személyiségű jelentkezők. Bukjanak csak el – jöhetnek az ikszelők, az ellenikszelők, a komputeresek, a sakkagyúak. Tudják, hol van elrejtve a fekete király. Biológiailag, politikailag, nyelvtanilag, jogilag, totóilag.

A mentalitáson gondolkozom csak el. Nem „irányban” gondolkodtatunk, dolgoztatunk, hanem „ellenirányban”. Szinte „eleve” a hibát kell keresnünk a feladványban, nem a megoldást. A leheletnyi kudarcot, nem a megtalálás szabadító örömét. „Vigyázz!” „Gyanakodj!” „Cselezz!”

Szépek, szépek a sakk törvényei, kombinációs vagy lépéstörvényei – de a sakk azért mégsem ezért van. Szépek, szépek a futball szabályai, de a futball sem a lesért, a partdobásért, szabadrúgásért, tizenegyesért vagy kapufáért van. Hanem az „egész” fölszabadító munkájáért, öröméért – egyszóval nem negatív érzéseinkért van.

Mintha egy meccset csak a kapufáért játszanának. Bizonyára nehezebb eltalálni a kapufát, mint a kaput, gólnak mégis a kapun besurranó labdát nevezzük: „Micsoda kapufa!” – mondjuk, miközben a csapat elveszti a meccset. A „les” a leheletnyi „les” bizonyára a bíró érzékszervét rendkívüli módon ingerli, de a játéknak ez nem lehet akadályozója, inkább csak szabályozója.

A pontosított felvételiken mintha csupa kapufával és lessel találkozhatnánk. Nem az talál, aki gólt rúg – hanem aki kapufát. Nem az szerez pontot, aki szellemében-személyiségében támad, elevenkedik, hanem aki a leheletvékony lesre játszik.

A vizsgák mentalitása az igen-nem tesztfeladatokban lesre dolgozik. Negatív, hibafigyelő aktivitást honorál.

Még talán jó, hogy a művészi feladatoknál ez egyértelműbb. Hiszen mi lenne, ha a balettosoknál-táncosoknál folyton a „mellélépést” honorálnánk? Vagy! Mi lenne, ha a tánc gyönyörűsége folyton a mellélépések elkerülését jelentené? Vagy a színészi játék önfeledtségét és tehetségét pusztán a hibás gesztusok kiküszöbölése minősítené. Azt mondhatnánk (lassan a jégtáncban, tornában meg is valósul): csodálatosan táncol, játszik, gesztikulál, elevenít – nem követett el hibát!

Ó, milyen szerencsétlenség! (Sokszor egy öntudatlan vagy automatikus kontraszelekció előszobája.) Szaval – hibátlanul ejt, magyarkodik, sterilen artikulál – bele lehet halni az unalomba. Nagyszerűen elemez – minden esztétikai szabályt betart, vegytisztán patyolatozik, nincs benne folt – csak darabokra megy a ruha. Micsoda táncos – folyton az árnyék mellé lép, nincs benne árnyék – és fantázia se. Milyen kitűnő biológiázó – kikerülte az eldugott indokcselt –, csak éppen nem érti, mi az élet. Micsoda éles eszű jogász – fölfedezte a kriminális buktatót – csak éppen benne hagyja ügyfelét a pácban. Nyelvész – leelemezte csontig a szót – csak éppen nem tud beszélni. Briliáns orvos – elkerülte a hamis diagnózist – kár, hogy a páciens meghalt. Micsoda műfordító – minden szó, alliteráció, enjambement, hangösszetétel az eredetit idézi – fűrészpor alakjában. Kiváló agronóm – kiirtotta az összes vadhajtásokat, agyontrágyázta a kertet – kár, hogy nincs kert a kertben. Pazar statikus – a legkisebb téveszthető tényezőt is felismerte – pech, hogy megdöglenek az emberek a házban. Mekkora ideológ – nem tűrte a hibákat a gyárban, a fejekben, a magánéletben – gyalázat, hogy annyian disszidálnak a választókerületéből. Micsoda közgazdászagy – a sertésállománytól a keményacélig minden fertőzési és melléktermék-problémát elkerült – kár, hogy az emberek a marhahúst szeretik és faszéket. Micsoda költő (épp ez a méh-verse is!) – az aszklepiadeszi sor mássalhangzó-torlódásait zseniálisan kikerülte – elszomorító, hogy a méhek szexuális életét milyen kevés ember vonatkoztatja a technokratív impulzusok által korlátozott haditechnikai fejlődés lakáshiányt teremtő negatív emóciók öngyilkossági tendenciáinak kiküszöbölésére. Ragyogó vegyész – kár, hogy a nemzet affinitásgörbéi hibáinak elkerülése révén a magánlakások és közintézmények folyosóin árvíztendenciák mértékében emelkedik a vörös bor szintje. Alapos történész – aki elkerülte a múlt túlértelmezésének budahalálos össznemzeti fajtakomplexuma fehérló-variánsait – kár, hogy a Moszkva téri gyerekek rágógumit köpnek a földrajz rajzolta, két léccel határolt iskolai falitérképre. (Elég szemtelenek, egyébként.)

Kár, kár, kár – mondja a varjú. A varjú hízik. Meghíztak a varjak, a sasok lefogytak. Csurka írja egyik cikkében. No de egy cikkben mindent kitalál az ember. Hogy érdekesebb legyen.

Pályaválasztás

– Mi akarsz lenni?

– Én még nem döntöttem el…

– Érettségizel, nem?

– Érettségizem…

– Nahát akkor! Mikor akarsz választani? Ha nyolcvanéves leszel? Siessünk. Esztergályos vagy repülő?

– Még nem döntöttem el…

– Mikor akarod eldönteni? Eltelik az egész élet. Földön vagy levegőben?

– Tériszonyom van.

– Nahát! Akkor légy esztergályos. Ott úgyis hiány van. Legalább a földön maradsz.

– Repülni szeretnék.

– De ha tériszonyod van. Neked a földön kell maradnod. Nem tudok olyan repülőt, ahol nincs tériszony. Neked a földön kell dolgoznod. Nem szereted a gépeket?

– De szeretem.

– Na. Szeresd a gépeket. A földön. Ugyanaz a technika… Mozognak a szerkezetek. Csak ne röpülj. Kiskunfélegyházán van technikum. Ott vannak gépek. Ugyanaz. Tulajdonképpen ugyanaz, mintha repülnél. Egyhelyben állva. És mindenkinek jobban jön. A népgazdaságnak, apádnak, anyádnak…

– Ne repüljek?

– Ne. Maradj a földön. Itt is elérhetsz… valamit. Sikereket. Légy esztergályos.

Továbbtanulás

Robogok a hazám felé.

Hol van a hazám?

Na, ne vicceljünk, akármennyire körvonalazták is a vesztes háborúk kisded békéi – még mindig van igazi tér, ahol hazatalálok, ha nem egyszerűen területileg, de lélekben hazatalálok. Lesznek tájak, kékben úszó hegyek, kanyargós Duna-part, zöldellő rétségek, habkönnyű, nyiladozó nyírfák. Megkönnyebbülök. Oda tartok. Haza – a hazába.

Így robogok a hazám felé.

Ott – megnyugszom.

Itt – nem nyugszom meg, nem nyugodhatok. Itt a Budapest van, a flaszter, a sunyi-fölényes benzinkutas, a viruló piros retket áruló gúny-maszek a piacon, a mosolygó velúrgyapjút áruló, váró zsebű eladó, a világot megvető utcaseprő, a leütött embert átlépő vállalati kistisztviselő, a halálon túli hozzátartozót életben tartó ágyhiányos orvos, a zseb-orvos, a zseb-árus, a zseb-tisztviselő, a zseb-szocialista, a zseb-pincér, a zsebesek.

A zseb-tévé is elűz engem innen, mely hírül adja a kivégzéseket, a bevégzéseket, a lakáscsalásokat, a nemzetközi álpaktumokat, a követfogadásokat, a besszireket, a masszírokat, a nádzsalukat, a népi halálvetélkedőket, az űrproblémákat, a szennyeződést, a hosszan kialakuló kis villámháborúkat, a kurdheimeket, a waldereket, a sokpártrendszert, a mértpártrendszert, a csomagtartókban talált pártelnököket, az idő előtt kiengedett biztos kéjgyilkosokat és az idő után fejsimogatással megbocsátott szatírokat.

Sok a gond. A fővárosban.

No, innen el.

Majd hazarobogok, hazaérkezem – vidéki pihenőfészekbe.

Benyitok. A társalgóba.

Özönlik a szó.

– Nem vették föl…

– Nem tudtam benyomni…

– Belebetegedtünk…

Első asszony (kövér, javakorabeli, rúzzsal):

– Nem vették föl az óvodába. Nem tudok dolgozni. Szeretem a gyereket, de közösségben akarom nevelni. Hogy tudja meg, mi a magyar közösség. Szűk a keret. Voltam az unokaöcsémnél, aki az óvodai párttitkárral járt együtt az ötvenes években, hogy nyomják be a kicsit. Azt mondta, menjek el a Minisztertanácshoz, ahol egy régi ismerőse van titkári szinten, aki a régi selyemgubó-tenyészetben partnere volt, azon múlik a fejlesztés… Külföldön volt, de a helyettese megígérte, hogy 87-re előirányozza a kicsi beóvodázását… Elfogadtam, noha a kicsi akkorra már nyolcéves lesz, így nem biztos, hogy fölveszik az óvodába. Elfogadtam, már csak a remény kedvéért is…

Második asszony (vékony, szeplős, aggódó, színtelen):

– Zeneibe akartam a fiút. Abszolút hallása van. Furulyázik és dzsesszgitározik. Tehetséges, hiszen a monte-carlói báb-popfesztiválon ő kísérte Marcel Zsebendit, aki Kodály-módszert tanult Kecskeméten, és jó emlékekkel van Magyarországról, noha nem tud magyarul – de a zene nemzetközi. Nem vették föl, csak rajzra, de balkezes. Még írni sem tud, csak bal kézzel. Talán belenő. Nem vagyok elkeseredve – ez is művészet.

Harmadik asszony (kreol, vagy kvarcolt):

– Ugyan! Ezzel jöttök! A lányom üvegablakos. Úgy értem, üvegfestészetet akar tanulni. Beszéltem Tanayval, régi festő kollégám, aki azt mondta, biztos. Bár a folyosón jelezte, tűnjek el, nehogy együtt lássanak bennünket, de ő majd alulról benyúl. – Hova? – kérdeztem. – Ahova kell – felelte, de szégyelltem magam, és szégyelltem két darab Adyt adni neki, persze hogy föllebbezek. Egy képviselővel beszéltem, aki szól egy másik képviselőnek, akinek van egy képviselő barátja, hogy szóljon a képviseletében. Azt mondják, késő. Mért nem előbb szóltam, utólag nehéz, le vannak pecsételve az iratok. Szerencsénkre találkoztam egy színésszel, aki gyerekkorában Golda Meir unokájának az osztálytársával járt együtt egy kanadai iskolában, és aki félig magyar anyanyelvű lévén hazatelepedett, és közvetve ismeri a minisztériumban annak a tisztviselőnek a nyugdíjas elődjét, aki három évvel ezelőtt még tisztán látott ebben a kérdésben. Igaz, most műtét előtt áll, de a kórházból esetleg még oda tud szólni, ahova kell – ha még nem küldték el a föllebbezési kérelmeket az Unesco által patronált „Mindent a gyerekekért” 79-es mozgalom felügyeleti szervéhez, ahonnan már nincsen visszaút. Persze hogy kétségbe vagyok esve – mert állítólag ez a szerv megszűnt, legalábbis ideiglenesen, hiszen ez nemzetközi szerv, s csak Jamaica József kultúrmegbízott hazatérésével létesül újra, és azt is hallottam, hogy Jamaicának repatriálásával kapcsolatban még tisztáznia kell valami autós devizaproblémát. Bár a minisztériumban azt mondták, egyszerű Trabant-kiutalásról van szó.

Negyedik asszony (napsütötte, de dühös):

– Nem olyan egyszerű! Két lányom van, aki főiskolára jelentkezett – most próbálom benyomni az egyiket. Már amelyik az atomreaktor létesítésénél dolgozik – segédmunkás státusban –, csak az a remény, hogy komputer-ellenőr, mert más nem ért hozzá. Bujtatott állás, havi háromezerért, nehogy kiderüljön, hogy hazai erőkkel dolgozunk. Nem ment el – pedig hívták – Angliába, mondván, ennyi funkciót nem tudna egy kézben tartani – ott túlságosan specializálódtak. De a főiskolára nem tudják felvenni, mert zavarná az órát, előbbre lévén a gyakorlatban az elméletnél. A lány nincs elkeseredve, beleszeretett egy téeszelnökbe, akinek gyors agyú közgazdasági szakemberre van szüksége, aki gatyába rázná a szövetkezetet, miután a tagság lázong, hogy másfél millió hiánnyal zárták a tavalyi évet. Lányom szereti az elnököt, ötvenöt éves, három gyereke van, ő ezt is vállalná, de a nagyobbik fiú folyton üldözi a szerelmével – egyébként háromszor volt büntetve erőszakos nemi közösülés kísérletéért; bár jó szándékú a fiú, a lányom mégis kissé idegenkedik tőle. A fiú ugyanis minden este beleveri a kést az asztal lapjába a lányom ujjai közé, és izzó szemmel ismételgeti: – Vagy én, vagy az apám! – A lányom még nem döntött. Féltem.

Kavarogtak bennem ezek a szövegek. Kicsit megrettentem, bár robbanékony vörös bort töltöttek a poharamba, problémáink közepette. Itt akarok megnyugodni? Hazaérkezni? S hol vannak még a nemzetközi problémáim! Ezeket kikkel tárgyaljam meg? Milyen összeköttetéseket szerezzek? Mit tudok én itt tenni? Hiszen zsebemben lapult fiam egyetemi felvételének véghatározata, két pecséttel, olvashatatlan aláírással:

– Nem tudjuk fölvenni. Tehetséges.

Sörfilozófia

– Válnak. Ezek is válnak. Két éve, hogy a házmesteri lakást a liftkezelésért adták, nem a szeméthordásért. Hogy a férjnek volt egy garzonja, azt dobta be a házmesteri lakásért… Hogy a telekbe a férfi túlóráit is beszámították, meg az asszony takarítási díját… Hogy az asszony népfrontbizottsági tag, a férfi az üzemben szakszervezeti bizalmi… Miska a tanácsnál liftet javít, Kati kitakarítja a művelődési házat szombatonként… A nőt tavaly Karl-Marx-Stadtba küldték, a férfit Auschwitzba, megnézni… Édes istenem… Miska a járdát, Kati a gangot… Kati az óvodát, Miska az iskolát… Miska a gimnázium csapjait, Kati az iroda ablakait… Kati a közértben, Miska a Javszerben… Miskát kitüntették, hogy tíz éve, Katit, hogy tegnap jubilált… a társadalomban, az iskolában, az óvodában, a szakszervezetben, az akcióbizottságban, a szeméttelepen, a gangon, a sarkon, a liftnél, a KIK-nél, a mezőgazdaságban, a tetőjavításnál, a Füszértnél, a Tizértnél, a Főbuhánál, a kisipari szövetkezetben, az ágyban találták, a rekamién, szódásüveggel, borosüveggel, a gyereket kitagadta, a gyereket kirakta, idegen volt a lakásban, a garázsban, a padláson, a stelázson, a manzárdon…

– Egyenlőség.

 

– Szereti a tejet?

– Megiszom. Hideg.

– A pálinkát jobban szereti, nem?

– De. Azt jobban.

– Meg a bort. A vörös bort.

– Akkor mért iszik tejet?

– Másnapos vagyok.

 

– Világgazdasági válság van, hallotta?

– Mi van?

– Válság. A világban.

– Bennem is.

– De ebbe belepusztulunk, azt mondják.

– Ebbe is.

 

– Sztrájkolnak Németországban, hallotta?

– Na, ja.

– A francia posta leállt. Nincsenek levelek.

– Nincsenek.

– Mit csinálnak a szerelmesek? Hogy közvetítik?

– Sehogy.

– És itt?

– Itt nincs sztrájk.

 

– Fáradt vagyok.

– Mit dolgozott?

– Semmit.

– Attól.

 

– Szeretem ezt a népet.

– Melyiket?

– Amelyik itt él…Magyar, kun, zsidó, sváb…

– Most melyiket?

– Ezeket.

 

– Maga hisz Istenben?

– Hiszek.

– Melyikben?

– Mindegy.

– Akkor maga ateista.

– Az lehet.

 

– A kongresszus új irányelveket tűzött ki…

– Melyik?

– Hát… a kongresszus.

– Megváltoztatta?

– Mit?

– Ja, ha azt se tudja!

 

– Maga hisz a tömegkommunikációban?

– Hogy fölvilágosítanak?

– Föl. Hisz?

– Információk tömege…

– Hogy mindent tudunk… Einsteint már mindenki ismeri…

– Egy tanyán szeretnék élni. Lovat tartani.

 

– Szívinfarktusban halt meg…

– Szegény.

– Maga miben akar meghalni?

– Szívinfarktusban.

 

– Eltelik egy év, kettő… Volt már Rómában?

– Voltam.

– Na, és milyen?

– Nézze… Az ókori romok… A reneszánszban Michelangelo olyan kupolát épített…

– Szép?

– Azt el sem tudom mondani.

– S Krakkó?

– Kifejezhetetlen. A harangtoronyban trombiták szólnak.

– S a leningrádi parkok?

– Nincs fogalma. Hatvannégy híd vezet át a kis csatornákon… Szebb, mint Velence.

– S mit szól az oslói kápolnához?

– Ott még nem voltam. Bár oszlóban vagyok.

Vizet prédikálunk

– Írnod kellene erről. Ez országos kérdés. Világkérdés. Az emberek tönkreisszák magukat. Te értesz ehhez – valami fölrázó cikket! Az alkohol megváltoztatja az emberek személyiségét, jellemét, munkabírását… – kiáltott a szerkesztő az előtte ülő testes íróra. A testes író maga elé meredt, bólogatott, hazament. A ház melletti bisztrónál tántorgó, lila fejű emberekbe ütközött, a bejáróban idült arcú részegek tartották imbolygó kezükben a söröskorsókat. Megborzadt.

Éjszakákon át forgolódott, a hajnalok szűk résén révült fejjel szedte össze gondolatait, emlékeit. Napokon át az Orvosi Könyvtárban meg a Szociológiai Intézetben olvasta a szakcikkeket. Közben egy hosszabb regényen dolgozott és forgatókönyvet írt. A tévének egy jelenetet, az Európának két novellafordítást készített. A heti mellékletbe két recenziót kanyarított, egy riporthoz anyagot gyűjtött, egy kisregénypályázat témáját skiccelte. Na és ez a cikk.

Aznap világos fejjel ébredt. Kiszellőztetett, a bútorok tiszta fénye tiszta gondolatokra inspirálta.

„Az alkoholizmus a szokásból fejlődött ki…” – Nem, ez nem jó. Van, aki végigissza az életét, és nem lesz alkoholista.

„Az alkoholhoz affinitás kell…” – Ezzel nem kezdhetem, hiszen van, aki lelki bánatában undorodva nyúl a pohárhoz, és ahogy nem múlik a lelki bánat, undorodva de tovább iszik.

„Az alkohol önromboló hatású…” – Ez így nem jó. Sok olyan embert látott, aki gyógyszernek használta.

„Az alkohol társas szenvedély…” – Na, ez jó lesz… Aztán ezt is elvetette, hiszen oly sok embert ismert, aki egyedül ivott, és alkoholista lett, s olyat, aki társaságban ivott, és nem lett alkoholista.

Hogy fogjon hozzá? Türelmetlen lett – lazítani kell. Leugrott az utcára, körbebolyongta a piacot, a fényes délelőtt beragyogta a pult mellett állók nagyfröccseit és borostáit. A Ferde Lámpába tért be. Szomjas volt. Nagy korsót ivott. A jégtől harmatos korsóban opálosan ragyogott a sárga folyadék, a csípős ital a gégéjét marta. Még egy korsó. A hab leszállt, a fehér sorminta alatt mintha a tüdejébe ömlött volna az áhított lé. Na jó.

Hazament. Igazságos cikket akart írni, mert az igazság mindennél előbbre való. Leírta az alkohol társadalmi veszélyességét, a bűnözés alkoholistastatisztikáját. Elbódult. Kávét főzött, rumot öntött hozzá, hogy felélénküljön. A rumos fekete aromája betöltötte az agyát. Pergő sorokat írt arról, hogy az emberek pótszerként használják – lelki egyéniségük helyébe italt töltenek… programjuk, szórakozásuk, elfoglaltságuk lesz az ital… Szomjas lett. Könnyű vörösbort nyitott, a jeges szódával könnyű fröccsöket készített. Szétáradt benne a szomjúság, nyelte a kellemesen vizezett bort…

A különböző társadalmi rétegek közt elsősorban a nehéz fizikai munkások isznak. Nem csoda. A bányászok fizikai túlterheltsége és idegfeszültsége a felszínen mohón nyeli el a szabadító szeszt – könnyű kis boldogságba sodorja őket. Az építőmunkások munka közben is isznak – munkatempójukat felcsigázza, s a végén hozzászoknak egy alkoholszinthez… Na és a színészek? Van, aki be se tud lépni a színpadra egy kis lazítás nélkül – feloldja görcsét. Na jó, nemcsak a nehéz fizikai dolgozók meg a könnyű fizikaiak, elvégre a színészet is olyan idegfeszültséggel jár…

Összezavarodott. Töltött magának, kellemesen szürcsölte a laza italt. Lazításként beleolvasott Hemingway-be, de félrelökte, mert a posztumusz munkában annyiféle italt kevertek kedvük és munkájuk és az időjárás szerint festők, halászok, dokkmunkások, írók, postások, vigécek, bokszolók, négerek, fehérek, meszticek, hogy az riasztó volt. Megitta a maga vörösét, és visszaült dolgozni.

„A meg nem tervezett szabad szombatok előtt már péntek este szabadon kezd inni a szabad szombatos társadalom… Közben állnak. Ahogy Zelk Zoltán mesélte, azért isznak, mert állnak. Kénytelenek állva állandóan inni… Azelőtt leültek egy kisfröccsre… Vissza az ülőgarnitúrát!” – Nem, ezt törölni kell, manapság a talponálló az előremutató fejlődés. S ki tudna ennyi embert leültetni? Nincs is annyi bútor. Az egész KGST-hitelünk rámenne ülőhelyekre. Ajaj. Testes barátunknak melege lett, ivott. Sűrűbb vörös bort ivott, soproni kékfrankost, rágni lehetett, olyan markáns volt. Jólesett. Fejéhez kapott.

– Tájékozódni kell!

Benyitott egy régi ismerőséhez a nőtanácsnál, kedvesen fogadta. Statisztikát mutatott, kérdőíves fölméréseket, vidéki jelentések , rétegfeldolgozásokat.

– Csak Martinim van… – mondta a hölgy, és töltött. Íróbarátunk felélénkült, a protokollfrizsiderből jég került elő, hörpintettek. A fanyar íz megmozgatta az agyukat, megpezsdültek.

– Az idősebbek hagyján… – koccintottak, szép poharuk volt a nőtanácsban. – De a fiatalok!

Írónk izzadva loholt át az Ifjúsági Bizottsághoz. Statisztikák kerültek elő, részeges galerik leleplezéséről szóló iratok, ittas garázdaságokról szóló jelentések, önkéntes rendőrök területfelmérő munkái a korai alkoholizmusról.

– Csak albán konyakunk van… Kérsz? – kérdezte fiatalkori barátja.

– Csak egy kupicával – mondta testesen a barátunk, két kezét lelógatva. – Igen… Még egyet. Csak keveset.

– Emlékszel? Az egyetemen a lányok összedobták a pénzt már óra alatt, mi meg kilógtunk a Trombitásba… meg özvegy Balla Károlynéhoz… emlékszel? Kis asztalok… És az a kisüsti! Gyönyörű volt, mi?

– Gyönyörű – gondolta az író, vállára vetette a könnyű zakót, kigombolta az ingét. Ezek szerint az ifjúság ihat… bírja.

A klinikán régi osztálytársával beszélt. Az orvos elkomolyodott arra a szóra, hogy alkohol. Rongálja a szervezetet, sok függ a máj állóképességétől, a szívre milyen hatással van…

– Courvoisier-m van… Ne hidd, hogy mindig. Csak ez a vizespohár van, majd csak félig töltöm… Van, amikor ócska magyar brandyvel szúrják ki a szemünket… Ne vedd flancolásnak, de az ihatatlan… Csak még egy kicsit… jó, mi? Csak jót! Sima, mint az olaj. És nézd a fényét!

Írónk nézte a fényt, amit a Courvoisier tükrözött.

Kiszédelgett… Szóval, csak elsőrangú italt… szabad… inni.

A nyugdíjasok klubjának a vezetője a kerületben apja régi barátja volt. Hetvennégy. Eleven, gyors eszű.

– Nézd – szólt elmélyedt hangon, miközben a vidéki szilvapálinkát forgatta a kezében, nézte a kemény ital állhatatosan fehér színét. – Mit mondjak? Öregek, kiiktatódtak a sűrű tevékenységből, az ital visszavarázsolja egy kicsit az ifjúságukat… Persze van, aki lezüllik, de a java… Erzsi! – kiáltott a takarítónő után. – Ritkán van hazaink… Régi barátom fia… író, úgy nézzen rá! Ez egy kicsit földobja… Nem könnyű a takarítás! – Az asszony illedelmesen szájához emelte a hatvanszázalékost, két fogával nevetett.

– Megmondom, én jobban szeretem a barackot, de ezt is meg lehet inni… Majd a fogaimat is meg kell csináltatnom… – integetett, ahogy kiment. – De a fáradtság ellen jó…

Írónk hazatámolygott. Összegezte tapasztalatait, a társadalmi felelősséget, az egyéni ráhatást, a veszélyesség felismerésének jelentőségét, az orvosi körültekintést, a megelőzés fontosságát. Kifejtette a határeseteket.

Eltikkadt. Kibotorkált a frizsiderhez. – Valami könnyű kellene… – Ott volt felesége születésnapi pezsgője (a szovjet olcsóbb lett, kettőt vettek belőle), felbontotta. Vörös bort töltött hozzá, itta. A rózsaszínű ital elárasztotta a fejét, mint a könnyű vér. Lebegett. Szebbnek látta a világot. A tárgyak kiszínesedtek, érzelmei előtérbe nyomultak. Töltött, keveset. Eltalálta az arányt. Szívta a foga közt az érett italt, ízlett neki. Morfondírozott a végső igazságon. – Van, aki ihat, van, aki nem… – Mosolygott. Az üveg kiürült, ő végigfeküdt a díványon.

A kulcszörgésre révült föl. Kiszólt a feleségének.

– Te… Anci… Megírtam azt a cikket… az alokkol… alkímiáról… az aklomegáliáról… akklimatizáló… tudod… A részegség. Gépeld le… reggel le kell adnom… Megígértem…

Aztán súlyos álomba süllyedt.

Nemzetközi magány

(Szépen berendezett szoba, modern bútorok, két fekhely. Rádió, szép őszirózsák, üveges szekrény. A férj – Bálint – újságot olvas, az asszony – Edit – nagy mintás kendőt horgol.)

 

BÁLINT Szerettem… (Csönd.) Tulajdonképpen az egyetlen volt, akit igazán szerettem. (Az újságból, hajtja a lapokat.)

EDIT Ki nem volt az egyetlen, akit te igazán szerettél?

BÁLINT De nem! Szerettem! Igazán szerettem!

EDIT A te szereteted!

BÁLINT Igen, az én szeretetem! Van ilyen! (Indulatos, aztán mélázva vált.) Biztos ő is megváltozott…

EDIT Mért, azt hiszed, mindenki megváltozik tíz év alatt? Azért mert te megváltoztál? Vannak emberek, akik olyanok maradtak, amilyenek voltak…

BÁLINT Most ne ezzel gyere. Legalább ma este. Ki tudja, min ment át? Nem akarom, hogy nekiessünk. Érzékeny volt mindig…

EDIT Ő lehet érzékeny. Tudom. Mindenki lehet érzékeny. Csak nekem kell tűrnöm és tűrnöm a végtelenségig…

BÁLINT Kértelek… Ne ma… Mindent elintézünk, legalább addig húzd ki, amíg itt van…

EDIT Jellemző… Falból élni. Ezt nagyon érted. Velem is ezt csinálod.

BÁLINT Dehogy csinálom!

EDIT Ez igaz! Ezt se csinálod! Istenem! Egy vadidegen férfi is jobb lenne! Egy albérlő…

BÁLINT Albérlőt akarsz? Hát alig férünk el! (Fölkel indulatosan, átmegy a rádióhoz, alsónadrágban, trikóban.)

EDIT Ahhoz legalább semmi közöm se lenne… Takard el magad…

BÁLINT (lenéz magára) Mit takarjak el? Nem vagyok idegen!

EDIT Hát épp ez az! Vége az életünknek, és te itt meztelenül mászkálsz?

BÁLINT Vége, vége… (Nehézkesen fölveszi a köntösét.) Majd megoldjuk. (Kinéz az ablakon.) Több mint tíz éve, hogy nem láttam. Ki tudja, hogy boldogult? Az édesanyja is meghalt… Azt hiszed, olyan egyszerű?

EDIT Ugyan! Kinek nem hal meg az édesanyja?

BÁLINT De ő nem is látta!

EDIT Az édesanyját?

BÁLINT Igen… Amikor meghalt, nem is látta! El se búcsúzott!

EDIT El se búcsúzott az édesanyjától! Most ezen sírjak? És ne a saját életemen? De nekem elég volt! (Felugrik, levágja a horgolást, készülődik.) Van a frizsiderben étel, ne félj… Traktáld, ahogy akarod… Nekem nincs erőm megjátszani…

BÁLINT (utánakap) Ne most kezdd el megint…. Jó… Tudom, hogy nem megy… Legyünk türelemmel, egy este legalább… egyetlen este…

EDIT Fogadd csak egyedül. Minek van rám szükség? Ki vagyok én?

BÁLINT Ne bolondozz! Majd holnap megbeszélünk mindent… (Civakodnak, az asszony menne, Bálint visszatartja. Edit kabátot kanyarít magára.)

EDIT Elég. Légy boldog vele. És mindenkivel.

BÁLINT Értsd meg… Idegenben, több mint tíz éve… (Huzakodnak.) Neki se volt könnyű. Azt hiszi, egy boldog családba jön…

EDIT Boldog család!

BÁLINT Boldog… hely. (Csöngetnek.) Na. Edit, várj egy kicsit… (Kapkod, kiszaladna, az asszonyt is vigyázná, aztán indul.) Légy kedves… (Az előszobából harsány hangok.)

EMIL Jaj… Alig találtam ide… Drága Balkó! Lefogytál… Én, öregem, szétmentem… Éva itthon van? (Bejönnek. Emil nagy testű, torzonborz hajjal, teveszőr nagykabátban.)

BÁLINT Ez a mi kis otthonunk… Szerény, de….

EMIL Mit szerény? Tökéletes! Ó, kezét csókolom! (Angolosan húzza a szavakat.) Maga megint milyen szép! (Kezet csókol.)

BÁLINT Emilkém… Őt még nem is láttad!

EDIT Jó estét. Nálunk nem szokás kezet csókolni.

BÁLINT (kedélyeskedik) Hát, ilyen, nézd el neki… Néha tüskés…

EMIL Gyönyörű lakás! Örülök, hogy így laktok! Éva, maga azért érti, mi kell egy férfinak…

BÁLINT (zavartan) Kérlek, már elfelejtetted, írtam pedig neked… Edit. Ez Edit. Editnek hívják…

EMIL Edit! Akinek az apja a vasútnál van! Igaz?

BÁLINT Az… Emilkém, az egy másik asszony… Ennek nincs senkije…

EDIT Hallja. Nincs senkim.

BÁLINT (kényszeredetten) Civakodik… (Nevet.)

EMIL Az jó! Az nagyon jó! Az a szerelem jele! Jól éltek, az a fontos… Nem úgy, mint én…

BÁLINT Gyere… Tedd le a kabátodat… (Lesegíti a kabátot, Emilen nagy kockás zakó, rikító nyakkendő.)

EDIT Tegye le a kabátját. Érezze magát otthon Bálint lakásában.

BÁLINT Az én lakásomban? Mért az én lakásom? Ez a te lakásod…

EMIL Azt se tudjátok, kié a lakás? Azt tisztázni kell! Beperelik magukat!

EDIT Majd tisztázzuk…

BÁLINT Gyere, ülj le… (Közben Editnek jelez könyörgően, hogy legyen kedves.) Elfáradtál… (Emil leül, körülnéz, elégedetten bólogat.)

EMIL Ez szép… Nagyon szép… (Váltás.) Sokat szenvedtem.

BÁLINT Gondolom, hogy nem volt könnyű.

EMIL Könnyű? Rosszul mondod. Végtelen nehéz. Nem bírom Nújorkot. Nem akarok ott élni. Hazavágyom… Mióta költöztetek ide?

EDIT Ez nem az a lakás…

BÁLINT Igen… Szóval, ez másik lakás. Edittel három éve lakunk itt… Biztos nem emlékszel…

EMIL Már hogy ne emlékeznék? Azt hiszed, én hülye vagyok? Mi van a gyerekkel?

EDIT (mint egy hülye gyereknek) Az nem az én gyerekem.

EMIL (nagyot nevet) Persze! Persze hogy nem a magáé! Hogy is lenne a magáé! Balkó, ne haragudj, csak kérdeztem…

BÁLINT Az anyjánál van…

EMIL Te idegenbe adod a gyerekedet?

BÁLINT Nem idegen. Az édesanyja.

EMIL Maga nem szereti a gyereket?

EDIT Szeretem, de a saját anyja mégis a saját anyja…

EMIL Hát mért nem szül ennek egyet? Hallom, most kapni érte pénzt… nem kell dolgozni… Lehet kapni érte lakást… Ha én kapnék gyerekért lakást! De ott csak pénzért lehet kapni…

BÁLINT Még nem… szóval… Nem lett még gyerek.

EMIL Mióta?

BÁLINT Három év.

EMIL Meg kell próbálni! Nálunk van aki tíz éve próbálkozik! Orvossal is.

EDIT Most akarsz gyereket? (Durván rászól Bálintra.)

BÁLINT Én nem… (Mentegetőzve.) Csak ő…

EMIL De mért? Hallom, lehet szerződésre is… Kössetek szerződést, gyerekre, kaptok sok pénzt! Csináljatok!

BÁLINT Majd… megoldjuk. Editkém, hozzál valamit inni Emilnek. Biztos nem felejtettél el inni?

EMIL (felugrik) Nem! Meg se mozduljon! Itt… jól megvagyok. Hazaérkeztem… Megengedi? (Lesegíti Editről a kabátot, az ellenkezik.)

EDIT De én el akarok menni… Mi…

EMIL Sehova! Miattam ne menjen sehova! (Leülteti Editet.) Én jól megvagyok. (Váltással.) Nehéz, nagyon nehéz… (A két férfi is leül, hosszú csönd.)

BÁLINT És?

EMIL Mit és?

BÁLINT Mi van? Mesélj… Tíz év…

EMIL Tíz év. Mit meséljek? (Energikusan bejelenti, mintha a pincérnél rendelne.) Nekem kisebbségi érzéseim vannak. (Bálinték zavartak.)

BÁLINT Igen…

EMIL (indignálódva) Azt hiszed, könnyű volt?

BÁLINT Nem… Dehogy…

EMIL Amíg ti boldogan éltek!

EDIT (enyhíteni akar) Sok mindent megélt, amíg ide jutott.

EMIL (hárít) Ne beszéljünk róla. Borzalmas. Nújorkban lelőnek.

EDIT Lelövik?

EMIL Azt hiszi, ki merek menni az útra? Az utcatestre?

EDIT Nem, nem tudom…

EMIL Nahát! Revolverrel jár az ember az úttesten.

EDIT Revolverrel?

EMIL Jaj. Ne beszéljünk róla. Négerek lőnek, fehérek lőnek… Borzalmas. Hazavágyom. Itt béke van. Nem zaklatnak. Tüntetések! Erőszakoskodás! Ilyen… (mutatja) hatalmas emberek jönnek… A múltkor hideg ebédet vettem… az olcsóbb… Kimentem a parkba, sietni kell, hamm, bekapni… Egy óra az ebédidő. Kikapták a szendvicset a kezemből… ilyen torzonborz alakok… Megették!

BÁLINT Rendőr?

EMIL Rendőr? Az maga is megeszi! Volt, akit keresztre feszítettek…

EDIT Jézus Krisztus…

EMIL Nem önként! Nújork mellett, egy fára! Erőszakkal! Azt se tudom, melyik pártra szavazzak! A csecsemőt elrabolják!

EDIT Van gyereke?

EMIL A szomszéd városból! Mit tudjátok! Itt béke van. Tudja, mi a béke? Nagy béke, nyugalom, este lefeküdni az ágyba? Hiába van nekem sütőcsirke, mosogatórendszer… Beteszem az edényt, megspricceli – kész. De ez nem elég! Éva…

BÁLINT Edit… Az a másik asszony volt, Emilkém…

EMIL Nahát. Azért mondom. Persze hogy Edit. Nem kell mosogatnom. De félek. Jaj. (Magába mélyed, hallgatnak.) Nem olyan egyszerű az. Akartam hozni nektek ajándékot, volt ott egy gyorsforraló, gusztusos… Nem tudtam megvenni… Hatvan dollárt kért a boltos. (Széttárja a karját.) Nincs erre hatvan dollárom! Nincs pénzem!

BÁLINT Nem az Electricnél dolgozol?

EMIL Electric? Ne nevettesd ki magad. Ezerhatszáz dollárért maradjak az Electricnél? Hülyének nézel te engem? Persze ti ezt nem értitek. Fogfájás – vége.

EDIT Adok valamit. Dolor van itthon…

EMIL Nem most. Egyáltalán. Nem merem, hogy fájjon! Ott kinn az orvos megöl. Nem bírom… (Magába roskad.)

BÁLINT Na… Majd itthon rendbe hozatjuk a fogaidat… (Átöleli.)

EMIL Hát… nem lehet fog nélkül élni! Magyarország! (Mintha könnyezne.) Még egyszer a Himnuszt! Akár elhiszed, akár nem, mikor az olimpián hallottam, hogy győztek, mármint, hogy győztünk, a győzelem az megvan… sírtam! Mit jelent nektek a Himnusz? (Rájuk förmed.)

BÁLINT Sokat… Az ország… dala.

EMIL Nekem mindent! Ma is… „Itt élned s meg kell halnod…!” Szép ez? (Felugrik.) Gyönyörű! (Visszaül, a szemét törülgeti, aztán dünnyögni kezdi: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország… gyönyörűbb, mint a nagyvilág…”) Énekeljetek velem!

(Edit – Bálint kényszeredetten éneklik vele, Emil hangja megbicsaklik.)

BÁLINT Na! Ne! (Vigasztalóan.) Nem szabad! Editkém, hozz már be valami harapnivalót… te úgy el tudod készíteni…

EMIL (felüti a fejét, reális hang) Igen! Éhes vagyok. Szeretem a magyar ételt!

EDIT Csak hideg van…

EMIL Hideg vagy meleg, nekem mindegy. De magyar! Kínai menzán étkezem, képzelje a kínai kosztot!

EDIT Az jó lehet!

EMIL Az. Fasírt hús nélkül. Alig bírom legyűrni…

EDIT Hozok szalámit…

EMIL Hozzon… Meg kolbászt! (Edit kimegy.) Te… Boldogok vagytok… Látom én.

BÁLINT Nem akartam elrontani a kedvedet… Két ember kapcsolata mindig kockázat… Mi nagyon nehéz éveket éltünk, és a belsőnkben…

EMIL Boldogok vagytok! Nem tudod, min mentem keresztül… Amíg egy nővel megértetem magam…

BÁLINT A nyelv…

EMIL Dehogyis… Mások a szokások, a kultúra! Még a mellüket is másképp kell megfogni… Van, aki hagyja, van, akinek más kell…

BÁLINT Itt is…

EMIL De a hit nem veszett el…! (Ráfordul.) Kianalizáltattam magam.

BÁLINT Mi… mi van?

EMIL Drága pénz… Pszichiáterek… Le kell feküdni… mondani a múltat. Disznóságokat… drága pénzért!

BÁLINT Itt most nincs ilyesmi…

EMIL Na, mondom. Ott van. Tudod, már az iskolában is félénk voltam… Hogy én nem vagyok senki. Anyám meghalt…

BÁLINT (szomorúan) Tudom…

EMIL Tudod, tudod… Tudod te, mi az, hazajönni, és anya nincs? (Sír.) Nincs anyám.

BÁLINT Ne… (Átöleli a vállát.) Majd elfelejted…

EMIL (elkeseredve) Ti itt úgy éltek, mint Marci… Hol is?

BÁLINT Hevesen…

EMIL Na! Hevesen! De én! Csak a hit… Egyensúlyt kellett teremtenem. Nem hoztam elég pénzt…

BÁLINT Ne legyen erre gondod… Összeszedünk valamit.

EMIL Mennyit? Van egy szeretőm, egy szíriai asszony… Te! Meztelenül jár a szobában… De csak negyedévenként, mikor a férje átugrik Damaszkuszba, valami kém… Meztelenül jár… öregem! Annak akartam vinni legalább egy sokác takarót… Tudod, úgy… rádobni… A Váci utcában láttam… de ezernyolcszáz forint…

BÁLINT (a fiókból számolja a pénzt) Majd megküldöd valahogy… Be akarod borítani?

EMIL (elmarja a pénzt) Meghálálom, ne félj! Ha Rómába kiugrasz, te is találkozhatsz vele szeptemberben… (Begyűri a zsebébe a pénzt.) Szégyellem… Akartam nektek is valamit, de annyira drága… Alig merek beülni egy taxiba…

BÁLINT (még egy százast ad, Emil elveszi) Segítünk, ne félj… (Edit bejön, hozza az ételeket, kolbászt, szalámit, sonkát, sajtot, savanyúságot, sört.) Na, itt van az ennivaló…

EDIT Csak ezek vannak, de érezze magát itthon…

EMIL Nem tudja maga ezt! (A százast leteszi az asztalra, aztán gyorsan elteszi.) Nem tudjátok, mi az, amit kiálltam! (Nekilát az evésnek, mohón eszik, Bálint tölt neki.) Köszönöm. Úgy érzem, hazaérkeztem. Borzalmas.

EDIT A kolbászt a szomszédból kellett kérnem… nem tudom, milyen.

EMIL Milyen lenne? (Emeli a poharát, gyorsan iszik, Bálinték illedelmesen kortyintanak.) Magyar! Ne izgassa magát! Ti, ti legalább szeretitek egymást! Mit nem adnék egy ilyen asszonyért!

BÁLINT (beleköhög az ivásba) Sajnos, meg kell mondanom… Most úgy döntöttünk…

EMIL És ez a lakás! Százharminc dollárt fizetek egy kis lyukért!

BÁLINT Mi nyolcvanezret fizettünk be, és az OTP…

EMIL Nektek gyönyörű lakásotok van! Miből?

EDIT Az én fizetésem a törlesztésre megy két éve…

EMIL Be vagytok rendezkedve! Borzalmas! Nem tudok mit kezdeni kinn, értse meg, kislány! Egy nő! Gondolhatja, ott csak olyanokhoz jutok, akik… gondolja meg! Rettegek mindig… utána. Harmóniát! (Sajtot tör, kézzel, jóízűen eszi, sört iszik rá.) A hitemet akarom megmenteni. Hit nélkül nem lehet élni! (Vádlón néz kettejükre, azok visszahúzódnak a vádak súlya alatt.) „Nem tudhatom, hogy másnak e környék mit jelent…”

EDIT Tájék.

EMIL „Tájék?” Mi az? Terület, mi?

EDIT A hazára érti…

EMIL Haza! Igen. Ebből a kolbászból csak ez az egy van?

EDIT Egye meg!

EMIL Látja, elfelejtettem a legkedvesebb verseimet… Nincs semmim… A metrón alig merek utazni… Nincs fogorvosom… Azt hiszi, jön egy bejárónő? Derogál nekik. Idegen vagyok. Veszek még ebből a kolbászból.

EDIT Azért hoztam.

EMIL Nincs kolbász! Nyolc éve nem ettem magyar kolbászt.

BÁLINT Egyél. Hazajöttél.

EMIL Boldogok vagytok. Ez a legborzalmasabb. Ne értsetek félre… de látni, hogy egymással vagytok összenőve…

EDIT Ne gondolja… Nem olyan egyszerű ez… Mi is…

EMIL Nem? (Felugrik, kezében a kolbásszal magyaráz.) Asszonyom, maga nem tudja, mi a magány! A nemzetközi magány! Én idegen vagyok!

BÁLINT Az a fontos, hogy itthon vagy… Nyugodj meg.

EMIL Nyugodjak meg? Egy kis sajtot… becsomagolnék.

EDIT Persze, itt van… Beteszem egy nylonba. (Csomagolja neki.)

EMIL Nem találom a helyemet, értsétek meg… Fáj, hogy itt van egy ország… nélkülem… itt vagytok ti, boldogan, fáj, na, mit tagadjam? Azt a kis kolbászt is… Köszönöm. Jó a hazai. Szegény anyám! (Sírással küszködik.)

BÁLINT Ne gondolj rá… Edit anyja is meghalt!

EMIL (suttogva, ihletetten) Meg akartam teremteni valamit… Szabadságot… hogy úgy éljek, ahogy akarok! Pénzem legyen, Balkó! Emlékszel, az iskolában nem voltam jófejű gyerek! De szorgalmas! Küszködtem! Pakold be azt a szalámit. Köszönöm. Magyar szalámi! Azt hiszed, van kinn szalámi? Még kétszersült sincs, az a kétszersült, amin az a magyar baba mosolyog! (Extatikus.)

BÁLINT Nyugodj meg… Veszünk neked kétszersültet…

EDIT Babapiskótát.

BÁLINT Itt maradsz egy darabig…

EMIL Igen! Itt akarok maradni! Ugye, megért engem? (Edithez.) Nincs szállásom.

EDIT Nem baj…

EMIL Nem baj? Hát hol alszom?

EDIT Szálloda?

EMIL Szálloda? Hát tudja, mennyit kérnek, ha megtudják, hogy nem vagyok magyar, vagyis hogy idegen vagyok?

BÁLINT Lepihensz, megnyugszol… itt.

EMIL Itt akarok maradni!

BÁLINT Megoldjuk valahogy.

EDIT Nincs szállása?

EMIL Baj? Miért? Alig találtam ide. Nem alhattok együtt? Ti nem szoktatok együtt aludni? Úgyis együtt alusztok, csak nem akarjátok azt mondani, hogy külön alusztok?

BÁLINT Nézd, Emil, az a helyzet…

EDIT Most mit magyarázkodsz? Elválunk, annyi az egész…

EMIL (meg se hallja, megsimítja az egyik heverőt) Itt! Egy magyar ágy! Jaj, de elfáradtam! (Átöleli Bálintot.) Öregem! Köszönöm! Megpihenek!

BÁLINT (nyugtatólag) Persze…

EDIT De igazolni kell majd a féléves különélést!

BÁLINT Most ne ezzel gyere, mikor Emil hazajött!

EMIL Csak nem most akartok elválni? Végre együtt! Ide feküsztök ti… (egyik heverőre mutat) itt meg én! Fáradt vagyok. (Vetkőzni kezd.)

BÁLINT Nyugodj meg…

EMIL Nyugodjak meg… (Dobja le magáról a ruhákat.) Könnyű azt mondani! Nem bírtok együtt aludni? A kedvemért?

BÁLINT Dehogynem…

EDIT Nem szoktunk…

EMIL Nagy áldozat? (Visszaveszi a zakót.)

BÁLINT Dehogy! Ami neked jó! Az a fontos, hogy itthon érezd magad!

EMIL El is mehetek! (A nyakkendőjét köti, Bálint elveszi tőle.)

BÁLINT (visszaerőlteti) Dehogy mész!

EMIL A hazai légkör! A meleg! Feküdjetek le… Jó ez a szalámi… (Bekap egyet.) Na, vetkőzzetek! (Edit és Bálint kényszeredetten vetkőzni kezd, kislámpát gyújtanak.) Végre itthon! Hazataláltam! Nem szólnak a revolverek! A magány! Ezt a szalámit is bepakolom. Higgyetek egymásban! Az a legfontosabb! (Edit és Bálint tétován, félöltözetben.) Nem kell szégyellni magatokat előttem! (Leoltják a kislámpát is.) Végre egy család! Ott nincs család! (Ágyba készül.) „Én istenem… jó istenem.” A gyermekkorom… Hogy van az a vers? „Messzeringó gyermekkorom világa…” (Nagyot ásít.) Emlékszel, Weber ebből adott szekundát… Megtanultam…

BÁLINT (az ágyból) Feküdj le…

EMIL (alsónadrágban az ágyukhoz közelít) Megtalálták egymást. Jó… (Visszabotorkál, lefekszik.) Ti nem tudjátok, mi a magány… Nemzetközi magány… Négerek, tüntetések… Kevés a pénzem, Balkó… Egy bankban dolgozom… (Ásít.) Jó itt.

EDIT Bankban dolgozik?

EMIL Ne kérdezze, drága… ne kérdezze. Nincs biztosítás. Fáj a fogam.

EDIT Adok fájdalomcsillapítót.

EMIL (elhalóan) Köszönöm.

EDIT (kikel az ágyból, viszi neki a gyógyszert, vizet, közben a kislámpát fölkattintja) Ettől elmúlik.

EMIL (bekortyolja) Magyar gyógyszer! Au… fáj. Feküdjön le. (Megfogja Edit karját.)

EDIT Azt akarok.

EMIL Maga megért engem! Egyedül vagyok! Nemzetközileg!

EDIT Persze… Elalszik…

EMIL Ott nincs senkim… (Edit kicsúszik a kezéből, lefekszik Bálint mellé.) Ti boldogok vagytok… (Hosszú csönd, Bálint és Edit elhelyezkednek, mozgolódnak.) Fönn vagytok? (Kimászik az ágyból, hozzájuk botorkál, megrázza Edit vállát, aki Bálintot öleli át.) Edit, Edit! Hétkor keltsen fel… Indul a repülőm!

Makaróni

 

Morze

– Megint kezdi?

– Mit kezdenék?

– Látom. Ideges, nem szól, zakatol belül.

– Ideges vagyok, zakatolok, nem szólok.

– Meséljen valamit.

– Meséljek? Volt egyszer egy ember…

 

– Sokat veszít így.

– Hogyan?

– Egy lapra tesz föl mindent.

– Ne tegyek?

– Csinálhatná óvatosabban. Nem vesztene annyit. Nem kockáztatna.

– És?

– Nem pókert kellene játszania. Csapd-le-csacsit!

 

– Maga mindenkit föláldoz?

– Föl.

– Nem sajnálja őket?

– De.

– Akkor mért nem vigyáz rájuk? Ők is emberek. Ott maradnak maga nélkül, agyonégve, egyedül…

– És ha velem maradnak?

 

– Föl kéne szabadulnia.

– Hova?

– Na, ne. Maga alól. Terrorban tartja magát, fél magától, úgy él együtt magával, mint egy idegennel.

– Mért, úgy éljek, mint egy rokonnal?

– Hát… Inkább.

– Üljek le vele egy padon, jó zakóban, simítsam meg a hajamat, nézzem a kezét: ez az én kezem, ez a mi kezünk… ezzel a kézzel… ezzel a kézzel lehet simogatni, ezzel lehet, női combot, zebrahátat, öreg fejet, ezzel lehet ölelni…

– Szeretni…

– És gyilkolni.

 

– Látja, kibontják a hajukat a fiatalok.

– Látom.

– Maga nem?

– Nem.

– Mikor fiatalabb volt, kibontotta.

– Nem bontottam.

– Nem tudta?

– Álltam a vasútállomáson, jöttek a vonatok, zárt a sorompó, csillogtak a lámpák, a pénztárablaknál egy idős hajú asszony ült mintás selyemruhában, lábasból zöldbabfőzeléket evett, a padon részegek ültek előre esett fejjel, a cigaretta az asztal szélén égett, a falon légyszaros disznó-hirdetések voltak, a barna ajtóról lepergett a festék – nem bontottam ki.

– Esett az eső, a szél befújt, mi?

– Igen.

 

– Maga nem vállalja magát?

– Nem.

– Nem meri?

– Nem akarom.

– Olyan?

– Olyanok vagyunk.

 

– Maga ugyanaz, aki volt?

– Ugyanaz.

– Nem fejlődik?

– Nem.

– Hát nem látja, hogy röpködnek a hajók a csillagok között az égre? A számítógépek pillanatok alatt löknek ki holtbiztos adatokat, a fehérje előállítható egyhamar…

– Mit akar ezzel mondani?

– Fejlődjön. A társadalom aktív erői roppant terheket hordoznak…

– Klukk, klukk.

– Mit csinál?

– Hívom a barátomat. Ma este itt kell találkoznunk. A nagyanyjánál volt benn a kórházban, nyolcvanéves, pénteken mindig visz neki csokoládét meg narancsot, hoztam neki egy ötvenest, sosincs pénze…

– Szegény.

– Dehogy szegény. Rengeteget keres. Csak lóversenyezik.

 

– Ennyit cigarettázik?

– Ennyit.

– Azt mondják, minden cigaretta tizennégy másodpercet vesz el az életéből. Nem baj?

– De.

– Akkor?

– Fekszem a sötétben, rossz az ágy, besüt a lámpa az utcáról, meleg a párna. Rágyújtok. Nem vagyok egyedül, föllobban egy kis tűz, velem van a világ végezetéig.

– Meddig?

– Szorozza be. 14 szer x. Én nem tudok jól számolni.

 

– Maga hű?

– Kihez?

– Nő. Barát. Rokon.

– Az vagyok.

– Akkor mi a baj?

– Magamhoz nem vagyok hű.

– Eltávolodik?

– El. És akkor ott állok magam nélkül.

– És mért teszi?

– Kényszer.

– Akkor magának nincs szabad akarata?

– Nincs.

 

– Mit tud fölhozni a maga mentségére?

– Semmit. Vannak hibás állatok, hasadt növények.

– Kárára másnak.

– Lehet. De vannak, akik ezeknek a társaságában kiragyognak, mint nagy csillagállatok, valódiak lesznek, és sugározni kezdenek.

– Szeretni kezdenek.

– Azt.

– Annyira értékesek…

– Dehogy. Csak szeretni annyi, mint halhatatlannak lenni.

– Aztán?

– Aztán meghalnak. Mindenki meghal, nem?

 

– Mit tudnak csinálni este hattól reggel háromig? Azon kívül?

– Ne hülyéskedjen.

– De. Beszélnek, hallgatnak, nézik egymást?

– Á. Ülünk egy vendéglői kerítés mögött, és a ritka perceket számoljuk. Némelyik egész alacsonyan száll. A fák leveleit borzolja a szél. Eszembe jut, hogy sose éltem. Nagy, állati rettegésben és gyönyörűségben telt el az életem. Sejtjeim kifulladtak, mintha tele lennének töltve ólomkristályokkal. Belefulladtam önmagamba. Hosszúnak tűnik ez a fuldoklás. Ez a fulladás. Szeretnék megnyugodni. Békésen, szerelmes csöndességben, mint egy túlpihent, kinyújtóztatott test. Kapok a pohár után, hosszúnak tűnik ez a fuldoklás…

– Abbahagyja?

– Á. Fuldoklom tovább.

 

– Mért találkozik ezzel a nővel? Azt mondják, őrült. Mint maga.

– Őrült. Ilyesmi.

– Azért választotta?

– Dehogy választottam. Megyek, vakon. Állok a sarkon. Figyelem, hogy jön. Vagy ő áll a sarkon. Figyeli, hogy jövök.

– És?

– Kirebben a taxiból, kilebeg a kabátjából, látom, ideges, kapkod, ver a szíve, mint a rossz nyúlnak, döglődik… azt mondja, soha többé nem jön…

– Mikor?

– Mindig ezt mondja.

 

– Magát minden este várják?

– Minden este várnak.

– Minden este hazamegy?

– Nem. Nem minden este.

– De minden este várják.

– Igen. Haza kellene mennem?

– Nem. Maradhat még.

 

– Maga gyerek?

– Gyerek vagyok. Élnek a szüleim.

– De maga szülő is?

– Az vagyok. Vannak gyerekeim.

– Hova tartozik?

– Én? Sehova. Mért?

– Na, nem. Csak kérdeztem.

 

– Mit néz? A repülőt?

– Azt.

– Vár valakit?

– Nem.

– Akkor mit néz?

– A repülőt.

 

– Reszket?

– Reszketek.

– Érdemes, így őrülni? Így szeretni?

– Nem tudom.

– Akkor mért csinálja?

– Hát mit csináljak? Feküdjek a díványon, nézzem az üres órát, mint az áttetsző üveget, szívjam a negyvennyolcadik cigarettát, száraz ingben és mumifikálódjak? Hát nem emlékszik, két éve? Nézzem, ahogy csöndesen ver a szív az ing páncélja alatt?

– Ne, ne is mondja. És most jobb?

– Nézze. Fekszem a díványon, nézem az órát, mint a vaküveget, szívom a negyvennyolcadik cigarettát, átvizesedett ingben. A szívem kiveri a nyakamon az eret, mint egy őrült madár.

– Ne, ne is mondja.

– Na látja. Nemigen válogathatok.

 

– Hol a csudában mászkál? A Bizományiban? Mit keres?

– Nem keresek semmit. Bemegyek.

– Válogat? Asztalt, ágyat?

– Ugyan. Van asztalom, ágyam.

– Szekrényt? Egy jó fotelt?

– Nem kell. Csak nézem a foteleket. Mintha emberek ülnének bennük. Félrehajtott fejjel, csöndesen, figyelnek, ülnek.

– Mit akar tőlük?

– Mit akarhatnék? Hát nincsenek!

 

– A társaság szereti.

– Szeret.

– Maga is őket?

– Hát… már fáradt vagyok hozzájuk. Elmondják napi híreiket, a külpolitikát, régi nők jó fenekét az autó bőrülésén…

– Mindig ugyanaz?

– Szóról szóra.

– És mit akar?

– Egy hírt, egy igazi hírt… mondhatna valaki.

– Például?

– Hogy van Isten.

 

– Nem tud dolgozni?

– Nem.

– Gondoljon valami másra.

– Anyámra gondolok. Ott ül fenn a negyedik emeleten, július 21. Télikabátot terít magára, fázik. Lába meg van dagadva, arca piros, eres. Vár, vagy nem is vár. Nézi néha lenn a gyerekeket, azt gondolja, egyik az enyémre hasonlít. Ahogy a haját kisodorja a szeméből, az. „Olyan, mint a te kis Mónikád.” Kimegy lassan, főz valamit az Öregnek. Magyaráznak, kiabálnak, apám újságot olvas, vagy lerohan tojásért. Lassan esteledik. Anyám azt gondolja, mennyi zűr van velem. Igaza van. Zűr zűr hátán. Nők, a munkám… Visszaül a kis barna fotelba. Nyár van.

– Ez a munkája?

– Nem. Ez az életem.

 

– Hogy képzeli?

– Mit? Az életet? Hát… tudja…

– Nem. A halált.

– Megborotválkozom. Mindennap meg szoktam borotválkozni, elég jó pengéim vannak, sok habot csinálok, a bőröm még jó, elkalandoznak a gondolataim… meg összeugranak egy pontba… gyorsan csinálom, jól.

– És?

– Aznap is.

Bagó Lajos élete

Bagó Lajos, hivatásos író megvetette a lábát a havas területen és az irodalomban. Csúszkált, csúszkált egy darabig, aztán megvetette a lábát, egyenesen állt. Igaz, nem mert ellépni a helyéről, félt, hogy elvágódik, de csak megvetette. (Lelkiállapotából nem derült ki, hogy magát is megvetette, vagy csak a lábát, de javában állt, két lábon.)

A Törökvészi úton állt. Köztudott, hogy a Törökvészi út lejt. Hóban, december végén különösen lejt. De nem tehetett mást, fölkaptatott egy Törökvészi úti szerelőhöz, mert elromlott a kocsija. Ahogy lábát megvetve állt a Törökvészen, sóhajtva gondolt az országra és a kocsijára. Mért pont itt áll a Törökvészen, állhatna nyugalmasabb helyen is. De – gondolt aztán vigasztalóan a sorsára – ide állította őt a történelem, hát itt kell állnia. Fájdalmasan gondolt Franciaországra, ahol nincsen Törökvész, nem is volt. Fájdalmasan gondolt a csodaszép tizenkettedik századbeli francia kastélyokra, várakra, templomokra, erődítményekre, melyek eredeti falaikkal merednek egy-egy hegycsúcson vagy folyó mellett. Nem kellett harcolniuk az oszmán nagyhatalommal, hogy megvédjék az akkori aggkori Európát. Jó lehet Franciaországnak – váraikat épségben hagyták; mi meg testünkkel és omlatag várainkkal védelmeztük azt a bizonyos Nyugatot. Bagó sóhajtott, ahogy a Törökvészen állt francia kiscsizmájában – októberben járt Franciaországban, onnan hozta ezt a remek kiscsizmát. Eleinte szerette, feszes volt, elegáns. Amíg száraz volt a talaj. A hóban elkezdett csúszkálni – műanyag talpa volt. Bagó alig tudta megvetni a lábát a történelmi talajon. Zúgott, szánkózott lefelé a Törökvészen, előrehajolt, hátraegyensúlyozott, csúszott, röpült – átkozta a francia kiscsizmát. Most nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy hasra vágódjon.

Elszokott a lábon járástól. Mióta megvetette a lábát az irodalomban – autót vásárolt. Szép sárga Skodát, azzal röptette magát a szerkesztőségekbe, a kihalt magyar vendéglőkbe, a török pusztította magyar országrészeken. Hozzászokott az üléshez, a motorizáltsághoz, most aztán alig tudott megállni a lábán.

Mennyit csúszkált az irodalomban! Talán többet, mint a történelmi magyar talajon, a hóban. Odahagyta eredeti foglalkozását, a tanári pályát – és író lett. Ahogy a decemberi szürkületben fölnézett a kemény csillagokkal teleszórt égre, fájdalmasan gondolt arra, mért is lett író? Szó, ami szó, a főnöke miatt. Az igazgató miatt. Az igazgatója kibírhatatlan volt, rémálom, mint egy távoli ősapa, aki vörösre duzzadt fejjel mered fölötte, és harsogja az égi szózatot:

– Lajos. Magának írónak kéne lennie. Ne tanítson. Maga elkésik. Maga nem készíti el idejében a faliújságot. Maga szabadságra vágyik. A tantestületben nincs szabadság, belátom. Itt rend van. Ezeréves rend. Menjen az irodalomba… Ne törje magát itt bagóért.

Lajos elment az irodalomba. Kritikákat írt, miniesszéket, hangjátékokat, népszínműveket, gyermekmeséket – mennyit csúszkált, mennyit bukdácsolt! Nem beszélve arról, hogy úgy tetszett neki, félrevezette az igazgatója: az irodalomban is be kellett tartani a rendtartást, a határidőket, itt is volt tanmenet és faliújság. Lajos borzongott a hóban, ahogy ezekre gondolt, de csak megvetette a lábát, autóban pihentetett lábát a Törökvészen és az irodalomban.

De most, szerencsétlenségére, kocsija sem volt. Minden összejön, ahogy szokták mondani. A kocsi kipufogója leszakadt, a ventillátor gumija beakadt, a ventillátor két vasfoga kitört, és az ablaktörlő pálca levált. Ezért vitte a szerelőhöz a kocsit – már nem látott ki az ablakon. Épp most, amikor a szerkesztőségbe kell rohannia, hogy megbeszélje a szilveszteri számba írt novelláját. Két óra késéssel állított be, csatakosan elcsigázva, francia csizmában.

– Már nem vártalak. Majdnem kiadtam a munkát másnak. Ezt egy tantestületben nem tehetnéd meg. Én is rohanok haza, be sem vásároltam, tojást meg szardíniát is kell vennem, tudod, milyen tömeg van ilyenkor.

– Ne haragudj… A Skoda ablaktörlője…

– Tudom. Az ablaktörlő, a ventillátor, a hűtőfolyadék. Amíg nem volt autód, rendesebben dolgoztál.

– Sajnos van. És ez a gyártmány…

– A te kezedben minden tönkremegy. Nem érdekel az autó. Jobban érdekel, hogy holnapra be tudod-e hozni a szilveszteri számba azt a novellát?

– Milyen novellát?

– Na ne tettesd magad! Már beszéltünk róla! Nekem holnap le kell adnom a szilveszteri számot. Gondolhatod. Valami vidámat. Jó humorosat. Nem tehetek be gyászhimnuszokat a szilveszteri számba! Amin nevetni lehet, ami üde, biztató!

A szerkesztő élesen Bagó szemébe nézett, kérlelhetetlenül.

– Vidámat? – kérdezte az író keservesen.

– Persze. Mért? Nem is arra gondoltam, hogy valami halálesetről tudósíts.

Vidámat? – gondolta Bagó. – Az elég nehéz lesz. Ahogy görnyedve ült a szerkesztőségi fotelban, sajgott a dereka, annyit egyensúlyozott a Törökvészi úton és az irodalomban. – Világos, kiújult a lumbágóm, holnap föl se tudok kelni. Pedig anyámhoz kell rohannom a kórházba, Hidegkútra, és most kocsim sincs, madártejet és rántott pulykamellet ígértem szegénykémnek. Végem van, nem bírom. Vagy nem lumbágó ez, vese? Vese lesz. Na, akkor fél évig kampec. Egy fillért se fogok keresni. Pedig most nem lehet leállni. A lányom férjhez megy januárban, az albérletért ki kell fizetnem egy összegben húszezer forintot egy évre. Vagy be se fogadják. Mi szaggat ennyire? Mellhártya? Az följebb van. De följebb is fáj. Összeszorítja a mellkasomat, mint a vasmarok. Infarktus készül. Akkor egy darabig nem írok. EKG-t kellene csináltatnom, de nincs időm. Se kocsim. Lépni alig tudok. Még hozzá ez a rohadt francia csizma. A törökdúlást megúszták, de egy tisztességes csizmát nem tudnak csinálni! Kellett nekem francia csizma! Műanyag talp! Hát ilyet itthon is kaphatok! Nem beszélve arról, hogy kétezerötszázat meg se adtam a barátomnak, aki kölcsönadott a francia útra. Pénz kell, novella kell, madártej kell, esküvői vacsora kell, ablaktörlő kell, hát ki se látok a kocsiból! Mi nyilall így? Máj? Talán túl sokat iszom? De ha nem iszom, gondolkodnom kell, és azt már nem bírok. Máj lesz. Na, az aztán bead. – A szerkesztőre meredt, aki előtte gesztikulált.

– Vidámat! Tudod te azt. Valami kedves marhaságot. Valami bukfencet. Ami vidáman indul, elcsavarodik, aztán harsány nevetségbe fullad. Írhatsz bármiről, csak vidám legyen! – És közelebb hajolt az összegörnyedt emberhez. – Annyit elárulhatok, megfizetjük. Holnap le kell adnom. Nem leszünk szűkmarkúak. Nem bagóért… – suttogta.

Lajos összeszorított foggal poroszkált a Törökvészi úton. Nyilallt a dereka, a tüdeje, a veséje. – Vidámat! – kiáltotta dühösen, ahogy csúszkált a francia csizmában, fejében a lerombolt magyar várakkal, a tanmenetet tartó faliújság-irodalommal. Tarasconra gondolt, ahol még mindig épségben áll az erődítmény, legalábbis októberben így látta, pulykamellek jártak a fejében, esküvői torták és fényképek, olajkályhák, bojlerek, albérleti díjak, kölcsönpénz, ventillátorok, kipufogók…

Elvágódott. A francia kiscsizma nem tartotta tovább, hasra vágódott a jeges hóban. Elfeküdt, mint a rongy. A hóban markolászott a keze, a csizma sarkával próbálta újra megvetni a lábát, nagy nehezen föltápászkodott. – Ha eltört, akkor már hazáig se tudok elvánszorogni. Valami vidámat. A francia történelemben ilyen csizmát csinálni!

A kis villanykályha melegénél körmölte a szilveszteri novelláját. Sehogy sem tudta elkezdeni. Az első mondat, legalább az első mondat eszébe jutna, vagy ugrana. Akkor majd írna. De – ezeket írja meg? Szilveszterre? Hogy anyja súlyos beteg, Magyarországot a török dúlta, a veséje leszakadt, a lánya esküvőjére már nincs egy fillérje sem, még a francia szabadságért is tartozik kétezer-ötszázzal, nem lát ki a kocsiablakon… Hol rontottam el?

Aztán beugrott az első kép. Régi igazgatója duzzadt, főtt feje, ahogy tudatlanságában a rendtartásról, az élet értelméről ordítozott. Ahogy vasalt ruhájában előtte ágált, nehogy azt higgye, a rendet csak úgy föl lehet rúgni. Hogy el lehet késni! A magyar seregek elkéstek Mohácsnál, tönkreverték a magyar hadsereget. A késés a legnagyobb bűn! Mi minden lehetett volna, ha nem lépünk be az első világháborúba? Tiltakoztunk, tiltakoztunk, de csak beléptünk, a javába! Elkéstünk a tiltakozással! – A Főnök duzzadt fejjel ordított. – Hányszor ki akartunk ugrani a második világháborúból! Kiugrottunk? Fenéket! Olyanok miatt, mint maga! Akik vacakolnak, nyűglődnek, nem érnek oda idejében, ahova kell! Nem tartják be a szabályokat! Nemcsak a szabadság számít, fiacskám, a rend! A tanmenet, a tanári gyűlés, a faliújság!

A főnökök! Főnökökkel lett tele a kis szoba, a villanykályha kis fényénél főnökök ugráltak a homályban, törzsfők, bibliai kisistenek, ősapák, világon túli kiskirályok – tele lett az élet főnökökkel. Közértvezetőkkel, grófokkal, autószerelő-istenekkel, tanár-bárókkal, taxiellenőrökkel, vízvezetékszerelő hatalmasságokkal, áruházi Mikulásokkal, fehér köpenyes orvos-királyokkal, főbérlő-kancellárokkal, maszek kőművesmesterekkel, kucsmás zöldségárus-bojárokkal, benzinkutas úrnagyokkal, pszichoanalitikus-főapákkal, vezetőképzős főmuftikkal, békenyilatkozó hájas blöffölőkkel, munkafelügyelő-császárokkal, szoknyapecér családfőkkel, és ujjal mutattak a hóban bukdácsoló Bagóra: – Te vagy a hibás. – A hatalmas hatalmasok fönn trónoltak Bagó tudata tetején, és bukdácsolásra kárhoztatták.

Lajosnak tetszett az írás, beevickélt nyilalló lábával a szerkesztőségbe, és várta a hatást. Két óra múlva megkapta. A szerkesztő lélekszakadva rohant be:

– Ez neked vidám írás? És én még el se olvastam, csak mondtam, hogy kitűnő! Ez borzalom! Engem ki fognak rúgni! Becsaptál! Mindenki magára ismert! Az összes főnök tajtékzott! Még jó, ha egy nagy fegyelmivel megúszom! Látni sem akarlak! Nekem nehogy még egyszer ide betedd a lábad! Betelefonáltak a szövetségbe, hogy onnan is kirúgjanak téged! Ki is fognak! Most aztán megnézheted, miből fogsz élni! Ilyen marhaságot! És én még bíztam benned! Hát nem élünk a középkorban! Vagy a török világban! Főnökök! Rendszabályok! Tanmenetek! Régen, Bagó Lajos, régen, de nem most! Téged ki fognak zárni még a gyermekszakkörből is! Nem te voltál a külföldi írók gyerekei számára alapított cuclibizottság titkára? Na, onnan is ki fognak rúgni!

Bagó Lajos, hivatásos író, vánszorgott fölfelé a Törökvészi úton a nagy hóban, január másodikán. Csúszkált, bukdácsolt, arra gondolt, majd az autóját is el kell adnia, ha egyáltalán megjavítják. Abból elél egy darabig. Aztán majd írhat megint igaz, fájdalmas, történeteket – bagóért.

Öninterjú

No, a csuda vigye el!

Előszót kell írnom egy darabhoz, fontoskodni, átfilozofálni, összeráncolt szemöldökkel gondolni gyermekemre, akit a szerelem és düh aktusában – magyarán – létrehoztam. Olyan ez, mintha rám kiáltanának a rendőrségen: – Minek hozta létre ezt a gyereket? Tudhatta, mennyi baj lesz vele, elcsavarog, „kihág”?

Az Apa dadog: – Én nem gondoltam…

Rám ordítanak: – Maga ne gondoljon semmit! Megcsinálta!

Apa: – Szép szeme lett. Éles nézésű. Hasonlít rám. Föl akarom nevelni… Felelősséget érzek…

Ordítás: – Felelősséget? Gondolt akkor arra, hogy ezt be kell illeszteni a társadalomba?

A: – Milyen társadalomba?

Üvöltve: – Gondolt arra, hogy ennek levegő kell, lakás, otthon, pénz…?

A: – Szeretem…

R: – Szeretem, szeretem… Hogy sínre kell tenni?

A: – Isten őrizz! Nem akartam meggyilkolni! A vérem!

R: – Ne hülyéskedjen! Úgy értem, egyenesbe hozni!

A: – Nyomorék?

R: – Maga idióta. Ennek természetes funkciókra van szüksége… hogy legyen belőle valami!

A: – Lesz is. Gondolom.

R: – Ne ugráljon. Ez menhely. Itt föl kell nevelni az elhagyott gyerekeket!

A: – Dehogy elhagyott! Én vagyok az apja! Fizetem a tartásdíjat!

R: – Közröhej. Azt hiszi, a maga tartásdíjából el tudunk tartani egy menhelyet?

A: – Rendőr úr… én a jövedelmem felét… kétharmadát… egészét… Én adófizető vagyok!

R: – Ne röhögtesse ki magát… És a nézetei?

A: – Az enyém, vagy a gyerekemé?

R: – Úgy! Magának külön nézetei vannak!

A: – Dehogyis! Csak ki tudja, hova kapatja el magát ez a kölyök!

R: – Álljunk meg egy szóra! Maga skizofréniás?

A: – Dehogy vagyok! Csak az apa ki tudja mondani azt, amit nem tud a fia nélkül kimondani.

R: – Becsap minket.

A: – Én? Én korrekt – és hozzá kell tennem – magyar állampolgár vagyok. Hogy csapnám be önöket?

R: – Kettős tudat?

A: – Mit tetszett mondani?

R: – Maga át akar verni minket! Maga a gyerekével akarja elmondatni, amit maga nem mer.

A: – Ne tessék engem gyanúsítani. Nekem személyi igazolványom van. Működési engedélyem!

R: – Maga átver minket, Gyé-Té!

A: – Jaj, őrmester úr, eszem ágában sincs… Megmondanám! Én nem vagyok képlet-író! Nem írtam soha parabolát! Undorodom a történelmi vitézkedéstől! Semmi áthallás! Egy az egyben! Ki se tudnék találni semmit, nekem nincs erre fantáziám! Szégyellem, de én azt írom, amit gondolok.

R: – Meg akar bolondítani! Ne vacakoljunk! Nekem is ezer dolgom van, ellenőrizni, összefogni… és este hétkor vár a feleségem, le kell adni a szomszédba a gyereket. Tudnom kell, hol áll a menhely… Illetve a színház. Félhomályban – mert az elektromosok kikapcsoltak – meg kell néznem egy honi előadást, ami francia hatásokkal jugoszláv környezetben és népi spanyol ruhákban akar bemutatni egy amerikai rockzenével dúsított pirandellós komédiát, ahol szenvtelen angol színészek idézik Dürrenmatt svájci krimijét a hetvenkedő tökmeztelenség jegyében, a svéd neoszexualizmus dán bordélyváltozatát a nyugatnémet újfasiszta ellenállás vatikáni visszafogottságával, amibe beszüremlik az afrikai folklór néger mesemondása és a No-színház bábmerev órákhosszani fallosz-imitációja, míg a nyers ausztráliai fegyencmechanizmus átcsap az önfeledt kenguru-filozófia iráni terrorhitébe és a mexikói indiánok tamtam-révületébe, ahol szembe szúrt reflektorok mellett Ljubimov ostora csattog, míg Aldo Morót a csomagtartóban megtalálják!

A: – Bocsánat! Ezt szeretném elkerülni! Én kifizettem a villanyszámlát! Megadtam az árát.

Öltözzenek a költők!

Mindenféle ruhája van. Fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Tud elegáns is lenni, de nem kell. Kimondottan ruhafajtája nincs. Váltogatja, nem törődik vele. Nem fontos neki. Csak épp felöltözik, ez a szokás, ruha van az emberen. Valószínűleg ruhában nem volt boldog. Talán meztelenül se. Ki tudja? A ruha mellékes, fölveszi, leteszi, a teste háttérben marad. Röntgennel se lehet átvilágítani.

 

Haja nyakban, nyaka hajban, hajlottan, lezseren és nyűtten áll – válogatott zakói kötetében. Elüt. A ruhájával a környezetétől – hangsúlyozottan puha, költői. Akárhol jelenik meg – látnivalóan költő ruhája az, amiben áll. Színei visszafogottak, anyaga puha, szellemből van, illatszere kellemes. Ilyen egy költő – mondja az ősz hajú ruhatárosnő a szerzői estjén. Ilyen.

 

Egyszerű, tárgyias. A diákszakkör felolvasó-délutánjának közepére szabott öltönye van rajta mindig. Nyáron is abban jár, cipőjét a lábtörlőbe törli: por, por, por… Steril legyen, gondolkodó. Nem tudni, jogász-e vagy tárgyaló fél; sietős, egyenes váll. Állítólag a Balatonban is öltönyben fürdik.

 

Ó, ó! Micsoda kellem, vidékies választékosság, vadászöltöny zöld szegélye a parolin. Snájdig, de puhább, mint egy huszár. Bársonyszegély, mondom, bársonyszegély. Zsebe a testhez simul, ki nem dudorodik, a kéziratot mindig posta küldi el, nehogy kinyomja a ruhabélést. Bal válláról és jobb válláról könnyű kézzel pöccinti le a port, mi a kocsiúton rászállt.

 

Nyűtt. Összegyűrt. Csőnadrág vagy bőnadrág, bukdácsol a ruhában. Mint egy bohóc, de mint egy zsonglőr is, el nem esik, bár lábai összekuszálódnak a járásban. Nyakkendője pertli. Élvezi az egyedüllétet. Az egyedülvalóságot. Ez az igazi állapota, de kedvesen ődöng a végeláthatatlan márványtermekben, ahol mindenkinek visszaköszön, akár ismeri, akár nem. Ülésben más. Visszahúzódik, mint egy egér, akit meg nem fognak, aki meg nem fog senkit, szellemi sajtot rágcsál, s nevet a halhatatlanságon. A ruha alatt még rengeteg hely van, elférne benne még két másik ember is.

 

– Angol. Szabott. Derű-tiszta. Civil. Banktisztviselő is lehetne, de nem az. Menedzsere – a gondolkodás – járatja így. Táncolni nem szokott, ebben a ruhában nem is lehet, csak gondolkodni. Persze, ez csak páncél. Véletlenül megérintettem – nem őt, csak a ruhát –, az anyag sértőn kemény, a páncél fölsérti az ember kíváncsi kezét. S a csigahéj alatt végtelen puha ember él.

 

Matróz – akármit vesz fel is. Dülledt mellkas – tengeri illat. Eleganciája súlyemelőtestre vall, így vesz fel földet, sziklát, koronát a kezébe. Ereje a begombolkozott nyaktilós mezek alatt összpontosul – feszül. Nem ideges. A ruhája sem. Mellkas, tenger, félrebillent fejű tűnődés, háborog a trikó alatt, mintha a fegyelem minden pillanatban szét akarna robbanni. Bár nincs is tengerünk, tengeri ember.

 

Elsőrangú öltönyök. Dózsa – vascivilben. Komplett. Elegáns ing, elegáns kézelő. Elegáns gombok. Egytörzsű, mint a gomba, kalap nélkül. Cím, rang, kór – nem számít.

 

Vénkisasszony – démonban. Lánc, gyöngy, tű. Régi holmik modern verettel. Vas ékszerek, vaslánc, vaskarika. Fából. Fekete és rózsaszín blúzok, mintha platinaestélyre menne, pedig csak a kiadóba. A nő valahol vasba verve kibontakoztatlan türkizben. Vagy vasban.

 

Senki se mondaná, hogy költő.

 

Vászontáska, mai tweed, lötyögő nadrág. Át a századon, vándortáska, mohó cigaretta, fül kissé eláll. A fül is a ruha tartozéka, alatta minden kicsit hitelesebb, hanyagabb, hányavetibb, gondtalanabb. A lélek elegáns póza nem üt át a ruhán, csak a felöltő reverjén csillan fel néha egy csipetnyi halhatatlanság.

 

Gondtalan költő, rendes polgári ruha, de az mégis csak úgy van ráaggatva. Nyakkendő vastag, nadrág szűk. Zakó is szűk. Az egész ruha szűk. A cipő is. Az ország is.

 

Széles karimájú kalap, ferdén a fejbe döntve. Egy arisztokrata s egy garzon könnyed keveréke. Bő, testet takaró zakó, leér a térdig. Ballon nagy, a földet söpri. Századvégi. Századelő. Libegve megy a romos Budapesten, egy kávéházba tart, amit lebombáztak, így aztán egy szűk kis presszóba tér be. A felhúzott nadrág alól kivillan a kamásni.

 

Ketten vannak. Az egyik kijön a szerkesztőségből, a másik bemegy. Az egyik szőke, a másik barna. Amíg az egyik a kádban ül, a másik fogadáson. Az egyik hazamegy a szülőfalujába, a másik lepedőbe csavarva ül a kihűlt olajkályha mellett. Az egyik olyan, mint egy brabanti, a másik, mint egy briganti. Az egyik jobbra megy, a másik balra. Egyszerre kettejükkel nem lehet találkozni. Azt hiszem, egy ruhájuk van.

 

Kicsi. Áll az utcasarkon, általában. Tanácstalan. Felöltője beborítja, mint egy katonát. Gyűrött kéziratokat hord a válltáskájában, fiatalos nagy haj, széles sál, földig ér. Heves és fáradt. Ruhái egyre nagyobbak. Mintha az utóbbi időben még kisebb lenne, mint eredetileg.

 

Kék öltöny, húsz éve ugyanaz. Régi szabás, régi anyag. Ebben olvasta föl az önképzőkörben is a verseit, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján. Azóta is ebbe jár fogadásra, író-olvasó találkozóra, alkotóházba, kortársai temetésére.

 

Színes ing, csaknem kékfestő. Öltönyben soha. Ízlés, gusztus. Nyakkendő soha. Bársonyos lázadás – színes, ötletes. Esernyő soha. Még temetésen sem, esőben. Inkább fölhajtott ballon, olasz maffiózók filmképeként. Otthon narancs-fekete-zöld frottírköpeny. Abban ír. Szívesen és színesen.

Tévé-börtön

– Lefogyott.

– Le.

– Tönkrement, vagy valami?

– Nem mentem tönkre.

– Görögországban államcsínyt akartak elkövetni. Hallotta? Megint. Mit szól?

– Kibírom. Én nem akarok államcsínyt elkövetni. Örülök, ha élek.

 

– Nézze a statisztikát… Az ember itt él hárommilliárd ember közt…

– Ja, hogy feketék is vannak?

– Nem… De kétmilliárd…

– Az ázsiai kultúra rokon.

– Nem azt akartam mondani… Európában nyolcszázmillió ember él…

– Egyedül.

 

– Homérosz hogy maradt fönn?

– Vak volt, és…

– Ja.

 

– Sorozás. Nézze, milyen göthösek.

– Hova viszik őket? Háborúba?

– Most nincs háború.

– Göthösek. Várni kell.

 

– Volt Dubrovnikban?

– Nem. Ott még nem voltam.

– Nézze! Marseilles! A kikötő! A kiskocsmák!

– Szeretem a vörös bort.

– Ausztráliában cölöpökre építik ezt a várost.

– Érdekes.

– Hát hol volt maga?

– Sajószentpéteren. Van ott egy folyó, a nagynéném fia a tanácselnök-helyettes. De föl akar jönni. Azt mondja – a Vasértnál van egy ismerőse –, hogy itt jobban fog keresni. Naiv. Majd nem jut ideje olvasni meg zenét hallgatni.

 

– Magát érdekli ez a műsor?

– Nem.

– Akkor miért nézi?

– Mert nincs más.

 

– Bombáznak, persze.

– Mi van?

– Bombáznak Jemenben.

– Ja. Fáradt vagyok. Szóljon, ha ideér.

– Jó. Aludjon.

 

– A pápa fogadta Gromikót.

– Kiegyeznek?

– Nem. Csak fogadta.

– Szóljon, ha kiegyeztek.

 

– Kiket szoktak lelőni?

– A Kennedyeket.

– Fél?

– Persze.

– Maga nem Kennedy.

– Attól még félhetek.

 

– Isten nem ószeres… beláthatja.

– Nem.

– Nem vásárol ócska, szedett-vedett holmit, amit aztán a századok piacán újra értékesít… Összeszedi, kiárusítja – kapaszkodás a halálba, új és új erény, lemondás…

– Hogy ószeres lenne?

– Maga mondja.

 

– Arab csúcs…

– Összefogtak?

– Nem… De most az arab csúcs elhatározta…

– Összefogtak?

– Nem… De tisztán látják, hogy a kétmillió éves ember őshazája itt volt… A meleg égövben… létrejött… az ember koponyájának optimális fejlődése… Ezek az őstani feltételek hozzájárultak, hogy a pithecantropusból kifejlődjék… hatalmas harcok árán… a két lábra egyenesedő…

– És ott megálltak?

– Meg.

 

– Látta az afrikai bordélyházakat?

– Láttam.

– Hogy deszkákon át… mint egy kalodában, belekapaszkodva az ismeretlen némber vállába… Itt akar maga új Egyesült Afrikai Államokat?

– Dehogy akarok.

 

– Figyel?

– Bevettem az altatót. De figyelek.

– Átadja megbízólevelét…

– Gyilkosok?

– Megegyezés jött létre a két állam kulturális intézményei között…

– Ne haragudjon, elszunnyadtam. Szóljon, ha a gyilkosok jönnek.

Sport a halálig!

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdul.

– Doktor úr…

– Mi van? Mi van? – riadt föl Meggyvágó, s ködös szemmel néz körül. – Győztünk?

– Nem… Nem hiszem… Egy beteget hoztak.

– Pont most…? – az orvos elnyűtt, bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeesem. Tudja, hogy félórát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

– Nem küldhetem el őket. A Lélekipari Vállalattól vannak. A munkatársai hozták be a beteget.

– Rosszul van?

– Ajaj. Azt hiszem, nem is él.

Ekkor már betódultak a civilek, két izzadó, elegáns ember hozott egy harmadikat, a karjuk között szorították, feje előrelógott.

– Doktor úr, segítsen!

Meggyvágó megrázta magát, hogy fölébredjen.

– Pont én? És mért ide hozták?

– Ideg és Elme, nem? – mosolygott az egyik izzadó úr, s egy székre löttyentette az elalélt kollégát.

– Mondják gyorsan… Amíg ébren vagyok. Mi a baj? Dühöngött? Tört-zúzott?

– Á. Egyáltalán. Épp ellenkezőleg. Alszik.

– S az baj?

– Mindenütt alszik. A folyosón fekve alszik. A főnök szobájában a szekrényben aludt. Egy kísérleti kamrában horkolt, miközben az alany állóképességét kellett vizsgálnia…

– Nem tud dolgozni?

– Az nem is volna baj. A jövőtani osztályon dolgozik, nem nagyon lényeges.

– Mit csinál ott?

– Mit lehet ott csinálni? Ül, ábrándozik, számolgat, éhségi szinteket mér, elhalálozási statisztikát csinál, gerontológiai gimnasztikákat koreografál… szóval nem csinál ő különösebben semmit… De most nem lehet életet verni belé. Azelőtt legalább ült, vagy néha elment munkaidőben a Rudasba. Már annak is örültünk. De most lefekszik a liftben. Alszik.

Meggyvágó megrázta magát, hogy ő is életre keljen.

– Agyonlógta magát. Somnolentia inaertialis. Tehetetlenségi alvás. Semmittevési alvás.

– Nem, uram! Közben motyog! Részidőket, századmásodperceket suttog maga elé, műszavakat, kettős csavar, dupla szaltó, óriáskerék, bal horog, kettős tus, rohamvitorlás, üldözőverseny…

– Üldöztetési téves eszmék.

– És magyarosított. Vagyis… Volt rendes neve. Pépre magyarosított.

– Pépre. Nem baj, ha magyar neve van az embernek.

– De, Pép? Pép Lajos lett a rendes Pecherből – nézték a munkatársak a szegény, előrehanyatló Pépet.

– Na, jó – mondta Meggyvágó, kinyújtotta a kezét, mintha kezet fogna velük, ők mosolyogva belecsúsztattak egy ötszázast.

– Megpróbálom. – A másik is nyújtott egy Adyt. – Jó, hogy behozták. Elmehetnek. Majd kezelésbe vesszük.

– Köszönjük. Ha van valami, értesítsen bennünket, doktor úr. Lélekipari Vállalat. Benne vagyunk a jövő évi telefonkönyvben. Hogy mi lesz vele? Ráér, mert a jövőtani osztályon dolgozik, csak legalább ne járjon be.

– Megtesszük, amit lehet. – Elbocsátotta a dolgozókat, akik az intézet büféjébe siettek, és vettek két olimpiai aranyérmet étcsokoládéból szép sztaniolban.

Meggyvágó a páciens vállát rázogatta.

– Pép úr… Halló! Pép Lajos! Ébredjen!

Pép megrázta vékony nyakát, kilógó ingét kezdte ösztönösen gyűrögetni a nadrágjába, szandáljából kivette a lábát, egyiken nem volt zokni.

– Doktor úr… Tönkrementem. Büntetőszázadba osztottak. Ez a baj. A jövőtani osztályon dolgozom, de mit csinálhatok, nincs mivel foglalkoznom. Nincs jövő. Hazamentem. Gondoltam, bekapcsolom a tévét, a semmittevésben halálosan elfáradtam. És nézem az olimpiát. Agymosok legalább. Kimosom az agyamat. Érti? Doktor úr, maga alszik?

– Nem, nem, csak egy pillanatra elszunnyadtam. Beszéljen.

– Rájöttem, ez szándékos. Rám kapcsolták a gépet. A jövőgépet. Rosszul vagyok. Hányingerem van.

– Hányjon. Ott a mosdó – mondta félálomban az orvos.

– Nem most. A jövőtől. Gyötörnek a képek. Már csak ezeket a képeket látni. Rám kapcsolták a gépet. A stadionok betonszerkezete mintha a fejemre nőtt volna. Minden tökéletes. Feszített víztükör van a medencében. Kifeszítik a vizet, hogy egy-két tizedmásodpercet nyerjenek. Az üldözőverseny lámpái villognak a fejemben. Percenként kapkodják a képeket. Nem győzöm. Vibrálnak a teljesítményszámok. Robotemberek részidőket ordítanak, világcsúcsokat javítgatnak futószalagon, mint egy varrodában a munkásnők.

– Gépek. Na jó, a gépek.

– Nemcsak a gépek. Az rendben van, azt én is tudom, a jövőtani osztályon dolgozom. Emberek. Férficombú nők röplabdáznak, reng alattuk a terem. Üvöltve futnak be öttusázók, magukból kivetkezve, eszméletlenül, és félórákig lélegeztetik őket, hogy életre keljenek. Harminckilós gyerekek csonttalanított testtel tornásznak, mint a vitustáncot járók, nem tudni, hol a fejük, hol a fenekük. Kopasz varázslók vetik vízbe magukat, és fuldokolva csapkodják a feszített víztükröt. Sehol egy ember! Fantomok. Visszafejlesztett mellű nőakrobaták, még a bimbó se látszik a trikón. Hormonátrendezésű törpék a korlátokon. Kitenyésztett férfiarcú és férfitestű nők domborodnak a medencék fölé, és röhögve úsznak világrekordokat. Izomkolosszusok vashengereket emelnek a fejük fölé, közben övvel szorítják össze a hasukat, nehogy kipukkadjanak az erőlködéstől, mint a túlfőtt töltöttkáposzta. Nem bírom!

– Ne nézze. Nem kell néznie!

– Rám kapcsolták a gépet, nem tehetem. Már én is részese lettem a versenynek. Kiszúrhatták, hogy a jövőtanin dolgozom. Összekeverik a képeket. Van úgy, hogy az uszodából közvetítenek bokszmeccset, de a bemondó nem azt közvetíti, amit látunk, hanem egy harmadik versenyt. Nézem, hogy az egyiket leütötték, miközben a kommentátor azt mondja, milyen jól állják a sarat, milyen jól! S a technikán túl az emberek! Duplán látok már! A régi, szerény riporterek kettesével ülnek a versenyeken, és egy-egy sportoló élettörténetét mesélik a lélegzetelállító gyakorlatok alatt, hogy melyik klub tagja? Hány kiló? Mikor született? Mikor vették ki a vakbelét? Él-e az édesanyja? Adatok! Angol sportolók, akik Amerikában élő skótok. Indonéz hollandok, Puerto Rico-i spanyolok, néger kubaiak! Nemzetek! Részidők! Dekák! Véredények! Kommentátorok! Az egyik kéri a másikat, mesélje el, mit mondott a harmadik! Levitézlett díjkiosztók bukdácsolnak régi sportmunkájuk múmiájaként, törpék és ősz hajú óriások! Hol az ember? Az összetett, a görög, a harmonikusan fejlett, ahogy mi a surdopedagógiában tanultuk. Szeretnék már egy részarányost látni. Nem bírom! Egy emberi hibát legalább! Életre kelek, ha valaki elmarad a világcsúcstól! Ha valaki nem bír kinyomni egy féltonnást! Ujjongok! Vitorlások, sose látott hajók, pakisztáni gyephokizók, robotbiciklisek, gőg-mackók, mirigy-lányok, csiga-nők, ököl-fejűek, csíra-hangúak, pulyka-arcúak… Nem bírom! Megbolondulok! Doktor úr! Mindent megadok, ha meggyógyít. Ki vagyok merülve, ha látom a jövőt. A családom elköltözött, a feleségem válik. Vagy rettegek, vagy alszom… Adjon valamit doktor úr! Pép vagyok, Pép lettem… Nevet változtattam… Maga alszik? Hé! Doktor úr! Ide figyeljen!

Az orvos felütötte a fejét.

– Tizenegy perc. Ötven egész harminckilenc másodperc. Világcsúcs-beállítás. Plusz ötszáz. Persze hogy alszom. Hát én is nézem. Védőgátlás. És maga ma a kétszáznegyvenhatodik – ezzel a panasszal. Plusz ezer forint, a nővérnek kettőszáztíz. Diktálom, nővér… Pép Lajos, tévénéző, jövőlátó. Diagnózis: akut olimpia. Gyógyjavallat a természet szerint, védőgátlás. Fektesse le, nővér.

– Doktor úr, rendben van… És maga? Maga kinek drukkol? Mi a kedvenc sportága?

– Alvás. Hosszú távon.

Telefonbeszélgetés

– Halló! Te vagy az?

– Én. Kit keresel?

– Jaj, ne bolondozz! Láttam a tegnapi rendezésedet, a bemutatót. Ne haragudj…

– Ja, persze. Ott voltál.

– Ott. Nézd… régóta ismerjük egymást. Meg kell mondanom…

– Tudtam.

– Mit?

– Hogy észreveszed.

– Hogyne vettem volna észre! Régóta szóvá akarom tenni…

– Tedd.

– Barátok vagyunk…

– Épp azért. Ez kizárja a mellébeszélést.

– Nehezen szántam el magam. Nem szeretném…

– A tempóra gondolsz?

– Honnan tudod?

– Apa! Ha a te darabjaidat is rendeztem… Nemegyszer.

– Éppen ez az.

– Pörög?

– Mi pörög?

– Nem vetted észre?

– Ezt akarom elmondani. Őszintén.

– Tudtam, hogy észreveszed.

– Mit?

– Ne szerénykedj. Éles szemű vagy.

– Meg kell mondanom…

– Kiterjedt az egészre. Unalom?

– Örülök, hogy te is érzed.

– Nem hagytam ki egy pillanatot, gondolhatod. Hát, persze, gyötörtem a színészeket.

– Ezt érzem.

– Hát azt hiszed, maguktól képesek erre? Tévé, szinkron, rádió után…

– Mintha nem is értenék a darabot.

– Jaj, de kedves vagy! Ismered őket. Ezekből szikrát csiholni! Hogy menjen… az egész masinéria! Észrevetted?

– Észre.

– Tudtam, hogy figyelsz. Érzékeny ember vagy. Te – halló, ott vagy? Ezek állatok.

– Ennyire idomítani! Ne haragudj…

– Örülök, hogy észrevetted. Mintha nem is dögfáradt állatok volnának…

– Egyszerűen végrehajtották…

– Na, ja. Alám gyűrtem őket. A legutolsó vércseppjükig kisajtoltam…

– Ez érződik…

– Apa! Azt hiszed, egyszerű volt?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy az egyéniségük…

– Gondold el, ezekből kihozni!

– Nem passzolt…

– Mibe került ez nekem!

– Az a személyes fény…

– Kicsiholtam! Örülök, hogy észrevetted! Tudtam, hogy értesz. Mindent beledobtam.

– Ezt akarom mondani. Szabad játék. Kicsit lefékezni a…

– Handabandázni akartak. Lefékeztem őket, mi?

– Le. Ezáltal… Az egész… olyan…

– Kijött. Észrevetted?

– Nézd… az erőszak…

– Azt hiszed, lenne ilyen eredmény? Persze ezt meg se látják. Te észreveszed. De a kritikusok! Azt hiszik, jó színészek…

– Az egész darab más lett.

– Észrevetted?

– Nem akarok köntörfalazni…

– Tudom! Nekem ne mondd! Apa! Nem szeretem, ha szembedicsérsz. Hulla vagyok.

– Belefáradtál.

– Na, ja! De újra kezdem! Ilyen eredményt! Tudtam, hogy te észreveszed. Tudod, hol lenne ez a darab nélkülem?

– Az egekben. Épp…

– Igazad van. Elszállt volna, mint a füst! Mindig azt írják, hogy nincs tempóérzékem. Hogy nem pörög a darab. Hogy nem tudom összefogni az egészet. Hogy terrorizálom a színészeket. Mintha telefonkönyvet olvasnának. Lassú, mechanikus. A játékosok elvesztik az egyéniségüket. Nem hagyok teret a játékra. Meghamisítom a darabot. Ismétlem magam, fáradt vagyok. Unalmas. Leültetem a darabokat.

– Itt a bizonyíték. Magunk közt…

– Apa. Örülök, hogy észrevetted. A mű bizonyíték! Nem török le, ne hidd! Ezt is megfúrják. Bukik, tudom. De te – hitet adtál! Néha arra gondolok, abba kellene hagynom. Annyiszor támadtak. Letörtek. De örülök, hogy ezeket a rejtett erőket észrevetted. Velem vagy. Tudod, mit jelent, hogy fölhívtál? Új erőt!

– Épp azt akarom mondani… Magunkba kell szállni… Alázat… apa. Ez az előadás is mutatja…

– Ne mondd! Szégyellem magam… Ne dicsérj! Köszönöm. Hogy bízol bennem! Várom az új darabodat! Megrendezem!

Apasors

Az ember a korábbi gyerekeknek sokkal kevesebbet ad, mint a későbbieknek. – Mintha ők tehetnének róla!

 

Egy gyerek – nem gyerek.

Kettő – szép.

Három – szerencse.

Négy – Hm…

Öt – demográfiai robbanás.

 

Egy gyereket könnyebb szeretni, mint ötöt.

 

Mindig családra vágytam.

Megkaptam.

Most kettő is van.

Nem unatkozom, annyit mondhatok.

 

A gyerek a házasság gyümölcse.

De amíg beérik!

 

Mondá az Úr: „Szaporodjatok és töltsétek be a földet!”

Milyen igaz!

De ha nincs föld?

 

Az egyik tanárnak ment, a másik kirakatrendezőnek, a harmadik ápolónak, a negyedik orangutánnak…

De van még egy gyermekem…

 

Szabadságot szerettem volna megvalósítani – legalább a családomban.

A rabságnak is van kifinomult foka.

 

Szerettem a gyermekeimet. Arra törekedtem, hogy úgy éljenek, ahogy akarnak. Azt játsszanak, amihez kedvük van. Azt a pályát válasszák, amihez hajlamuk van. Úgy szeressenek, ahogy tudnak. Maguk filozófiája szerint gondolkozzanak. Legyen önálló világképük, gyerekkoruk, pelenkájuk.

Sikerült. Elmondhatom. Reggelente földig hajló, bűbáj mosolyú lényeket látok magam körül:

– Üdvözlet, Bokassza császár!

 

Meg akartam értetni magam a gyerekeimmel. Föltárni lényemet. Most a félemeleten állok – ki van írva egy réztáblán:  Gyurkovics  –, ez biztos én vagyok. Fölvidámulok. Becsöngetek, hiszen nincs kulcsom. Bentről vékony, kedves, elegáns, üdítő hang szól:

– Ki az?

 

Istennel elég sok gondom volt.

Így hát gyermekeimnek szabadgondolkodást akartam biztosítani – azt hiszem, ez érthető.

Háború után kifényesült az ég – szerettem volna átadni a gyermekeimnek a fényes ég hitét.

Szenvedéseim arra tanítottak, hogy a szorongás megérleli az embert – van aktív stressz is.

No meg hogy a szerelemben atomfényű találkozás van.

Kopogok az ajtón.

Nem nyitnak ajtót

Cérnahang kiüvölt: – Elég volt a gyötrelemből!

 

Már-már föladja az ember…

A lány meg megrázza a válladat:

– Halló! Csak nem ért el az agyérelmeszesedés?

 

– Valaminek lennie kell az embernek!

Így az apa.

– Te mi lettél?

Így a gyerek.

 

Próbálom oktatni a gyermekeimet:

– Az ember azzal feküdjön le, akit szeret…

Üvöltözöm egy magányos teremben.

 

– Én megmondom, mi az élet lényege – az apa előrehajol. – Hogy az ember el tudjon aludni. – Apa fejét az előtte lévő asztalba veri, bóbiskolva.

– Jó, jó – mondják a gyerekei. – Csak kelj föl.

 

– Egyet értsetek meg – mondja az apa a gyerekeinek. – Az ember, amíg él, egyetlen dolgot szeretne megmagyarázni. Mit csináltok helyesen, hogyan lesztek boldogok, mit kell kiállni…

– Jó, jó – mondják a gyerekek. – Mikor halsz meg?

 

– A rózsák a kert legszebb virágai. – Így az apa gyermekeihez. – Májusban kinyílnak, tombolnak novemberig…

– Apa… – csácsognak. – Január huszonkettedike van.

 

– Egyet kell hogy megértsetek. A forradalmat értelmiségiek csinálják. De ez magában elhal. Ha nincs tömegbázis. Tömegbázist csak a munkásság ad. De a hátország a parasztság! Ez a jóléti állam titka.

– Ezért lettél jóléti államtitkár – felelik a gyerekek.

 

– A világ forrong – mondja apa. – Most már nagyon nagy fegyverek vannak a kezünkben. Beláthatatlan a nemzedékek sorsa. Remélem, ti megússzátok. A gyerekeitek is. Az unokáitok. Csak az első láncszemre ügyeljetek. A gócra. A bajra. Azt kell kiiktatni…

– Te az első láncszem vagy, apa?

 

– Arra ügyeljetek, hogy mindig legyen valaki, akit megszólíthattok. Nem lényeges, mit mond, fontosabb a kontaktus. Ne filozófiákon törjétek a fejeteket. Valakihez tartozzatok. Ez olyan, mint az áram. Feltölt. Legyen az szerelem, amibe belehaltok. Legyen ország, ami elveszendő. Seb, ami vérzik. Akkor megnyugodhattok. Legyen a kezetek ügyében egy titkos telefonszám. Haló porotokban is számíthattok rá, olyan. Akkor még mindig van remény. Az élet helyrebillen. A kontaktus, a háttérben…

– Apa, mi a számod?

– Most csinálják a vonalat. Még nincs telefonom. A jövő századra ígérik…

Az író az utcán hever

Eleinte nem vette észre. Gyanútlanul járt-kelt az országban. Csak lassan derengett valami. Gyanakodni kezdett.

Azt hitte, ez ország. Jó földek vannak rajta – művelik; rendes üzemei vannak – azok üzemelnek; csinos boltjai vannak – kereskednek bennük; düledező kórházai vannak – de legalább gyógyítanak bennük; kisiparosok vannak – akik kisiparkodnak; tévedett.

Hamsai Miksa a suszternál kezdett gyanakodni. A suszter kedves volt, előzékeny. Ő szerényen spitzvasat kért a cipőjére. Két nap múlva meglett. Miksa hazavitte a cipőt, fölvette, hordta. Második nap fájást érzett nagyujjában. Hordta tovább a spitzvasas cipőt. Még jobban fájt a lába. Nézte az ujjait: sebesek lettek. Kicsit tovább hordta a cipőt. A sebek nagyobbak lettek. Visszavitte a cipőt.

– Ja – mondta a suszter –, igen. A spitzvasak. Kicsit kiállnak a szögek. Nem tehetek róla – mondta rezignáltan.

– Na de maga cipész… ez a szakmája…

– Ne izgassa magát. Megpróbálom. – Ütötte-verte a cipőt. Visszaadta. – Most jó lesz. De el kell árulnom magának valamit. Én nem vagyok suszter.

Miksa visszahőkölt, döbbenten nézett. Nem suszter? Talán régi gróf vagy lecsúszott értelmiségi.

– Azaz suszter vagyok, a szakmám szerint… De ez nem számít. Magának megmondhatom, maga ért hozzá.

Hátrament, felborította a csirizes neszkafés dobozt, lesodorta a kalapácsokat, a kis suszterasztal titokfiókjait rángatta. – Ez az! Ezért élek! – Egy spárgával összekötött nagy kéziratköteget lobogtatott Miksa orra előtt. – Írok! Leírtam!

– Mit? – nyögte ki Miksa félszegen.

– Az egészet! Az életemet! Fiatal koromban is erre vágytam, de fogságba kerültem. Abbahagytam. Suszter lettem – látszatra. De írok! Ezt olvassa el, megtudja, ki vagyok. Hogy miért nem lehet suszternek lenni Magyarországon!

Miksa riadtan átvette a vaskos kéziratköteget, és belebújt újonnan megvasalt cipőjébe. A cipő szúrt, a szögek fölsebezték a lábát, a kéziratba belenézve látta, hol tart Magyarország. Összefüggéstelen elemista zagyvalék volt – ő viszont sántított, a szögsebekre Dermaphort hintett, bepólyálta lábujjait, és elbicegett a Kertészeti Egyetemre. Régi jó barátja dolgozott ott, gombakísérleteket végzett régóta, külföldi intézetekkel is kapcsolatban állt.

– Ezt tudom neked ajánlani. Tudom, hogy ínyenc vagy; erősödnöd kell, lábsebeid vannak. Ilyen kontár legyen egy cipész! Ezt adom neked – mindenki azt hiszi, mérgező gomba. Kikísérleteztem! Ebben P-vitamin van, teljesen regenerál, nekem hihetsz!

Miksa kedvesen hajlongott, rázta régi kezét a barátnak, köszönetből, itt azért vannak régi barátságok, itt azért van egy ország… de a barát nem engedte el.

– Várj! Valójában én csak mellékesen foglalkozom a gombákkal… Ezt olvasd! Szerettem valakit… nagyon… neked nem kell magyaráznom a lírai hevületeket. A főnököm volt, a női egyenjogúságról írtam… – Hártyavékony papírra rótt szonetteket nyújtott át a régi agronómus.

– Ezekben benne van… azt hiszem… a lényeg. Ha gondolod… Talán ki lehetne adni…

Miksa gombapörköltet főzött, fetrengett a gombától, gyomormosás után tovább bicegett lábsebeivel, és ütemtelen agronómus-szonetteket idézett lázas álmában, megnyugodni, regenerálódni vágyott. Sajgott a lába. Így tévedt be egy ortopédszaküzletbe, ahol gyógyharisnyát vásárolt.

– Gyógyharisnya? Na és ragtapasz? Tyúkszemirtó?

– Azt… talán azt… – hebegte Miksa, mert reszketett a fájdalomtól.

– Meggyógyul! Egy érszorító, egy rézgyűrű a bokára, saját találmány, svéd licence alapján. Ezeket hordja!

Miksa hordta. Lábsebei elvörösödtek, erei begyulladtak.

– Na ja. Mindenért nem felelhetek – mondta az ortopéd. – Nem vagyok ortopéd szakember, beláthatja. Csak mellékesen foglalkozom vele. De várjon egy percre… – én is szeretnék mutatni valamit… A maga sebei ezekhez képest semmik. – A lúdtalpbetétek és érfáslik közül a polc titkos rekeszéből egy kéziratcsomót rántott elő. – Csak magára bízhatom. Látom, maga tudja, mi a szenvedés, és maga költő. Én is az vagyok – vagyis… írok. Hatvannyolcezer sort írtam le – szabad, félszabad verselésben (elvégre Magyarországon élünk), unokahúgom leendő házasságáról egy benzinkutas fiúval… Benne van a társadalmi háttér, a pénzhajsza. Tudja, írok. Valójában… ezt tartom a leglényegesebbnek…

Miksa bólintott, s ordító szenvedését ajka közé préselve, felbicegett a manzárdjába, s a kéziratpapírt – melyet silány szenvelgések tarkítottak – jeges vízbe mártva, borogatta lábsebeit. Már alig tudta mozgatni az ujjait. Így vánszorgott a Patyolatba a harisnyáiért.

– Harisnyák? – vonta föl szemöldökét egy vén, szakállas hippi, fintorogva. – Az is ügy, harisnyák. Maga sántít? Na, mindegy. – Huszonnyolc éves haját rendezte a tükörben, mely vállára lógó, piszkos frizuráját villogtatta. – Nem ezek? – fölmutatott négy pár nyűtt zoknit.

– Nem – mondta sziszegő határozottsággal Miksa fájdalmasan.

– Pedig erős vegyszerbe tettük, új eljárás. Hosszabban lehet hordani. Ezek azok! – kiáltott diadalmasan, haját – Rákóczi-módra, csak piszkosan – hátravetette. S fölmutatta Miksa mészfehérre aszalt zoknijait. – Mellesleg, gondolhatja, én csak állásban vagyok itt, különben gitározok. A saját verseimet gitározom. Melyik dobozt akarja? – S kilenc zöld borítású dobozt nyitott fel, melyekben mintegy négyezerhétszáz gitárra írt verset raktározott. – A „D” betűt adom oda. Demagógia, demokrácia, dekadencia, divat, denevér, dőzsölés, dámvad, diktatúra, dúvad, dalai láma, dráma, didaktika… Ilyenek. Maga meg tudja ítélni. Sose jelentek meg, de azt hiszem Blake óta nem írtak ilyet… Kíváncsi vagyok a véleményére.

Miksa átvette a dobozt, hóna alá csapta, és otthon belebújt az ásványosított harisnyákba. Csaknem megbénult. Ette a lábát a lúg. Alig vánszorgott. Éhesen. A giccses számok az agyát bénították. A sarki henteshez ment. Az üdvrivalgva fogadta.

– Velős csont? Én… tulajdonképpen nem vagyok hentes… Technikumot végeztem… írok. Maga értékelni fogja ezt. A hivatalos nem értékeli. Két regényt ifjúkoromból – mondta a hentes; és zsíros ceruzáját a halántéka mentén lelógó göndörös hajába dugta –, el kell olvasnia… Vigye… itt van egy velős csont, jól főzze ki, háromnapos, meg a kézirat… Én csak mellékesen foglalkozom hentesmunkával… Vannak műfordításaim is: izlandi hentesektől kaptam tizennyolcadik századi halásztörténeteket. Átültettem… Izlandul meg eszkimóul olvasok – nyersben.

Miksa kifőzte a velős csontot – támolygott a rosszulléttől, pedig kis parázskályháját a két ordítóan ordenáré ifjúsági regény kéziratával fűtötte, de a velős csont megfeküdte a gyomrát. Alig tudott mozdulni.

– Otthon vagy? – kérdezte régi újságíró barátnőjét telefonon. – Rosszul vagyok. Ne haragudj, hogy rád török…

– Gyere csak – csicsergett a fényes női hang. – Egyedül vagyok. Úgyis meg akartam már neked mutatni…

Miksába új erő költözött, rossz gyomorral, bicegő lábbal vánszorgott el a szép hajú fiatalasszonyhoz. Ott, a második emeleten lakott a magányos asszonyka. A díványra dőlt. Fölvidulni mindenképpen, gondolta, túljutni a bajokon, az életveszélyen… – nézte a kedves nőt, ahogy az lassan levette a melléről lepattanó szvetterét. Micsoda rugalom! Kicsit boldog volt. Az asszonyka melltartója triumphosan virított a ruganyos testanyag fölött. – Élni, élni fogok, csak azért is, szeretni, újjáéledni! – A nyúlánk test a fürdőbe szaladt, Miksa a tükörből látta, hogy keni-festi magát a finom test, sprék, kölnik kerültek elő, ő már ájuldozott a kívánságtól.

– Gyere – nyögte szabadító nyögéssel az ifjú, de régi vágyú asszonya felé. Ölelésre tárta karját, ahogy felült, megmerevítette magát, lábujjait feledve repesett.

– Miksa – szólt komolyan a barátné. – Szeress! Te úgy tudsz szeretni, te megváltod az embert. – Miksa repesett.

– Te vagy az egyetlen, akinek megmutatom… – Miksa föltérdelt a díványon.

– Ilyen – mondta szemérmesen a fiatalasszony, és melltartóját szétpattintva egy nagy noteszt mutatott föl. – Itt dugom, hogy senki se férhessen hozzá. Te értékelni tudod! Valójában csak a fele… Töredék. Írok! Nem, nem ahogy gondolod, nem mint újságíró. Valódi író! Gyűlölöm az újságírást! Az újságíró újságot akar írni, az üzemek, a téeszek, riportok… Nézd! – Miksa nézte az asszony érett mellét. – Belső monológ! Te el tudod intézni, hogy egy színésznő eljátssza! Neked adom! Én csak mellékesen… – és odazuhant Miksa mellé a díványra, aki bénultan hanyatlott alá, kezében az ismeretlen tárggyal. – Nem szeretsz? – kérdezte fuldokló sóhajjal az asszony, beborítva arcát haja selymével.

– De – mondta Miksa. – Elolvasom. Visszajövök – súgta az alélt teremtésnek, és Patyolat-égető zokniját fölhúzva kiosont a második emeleti büdös konyhán át a lépcsőházba.

A taxis nem engedte fizetni.

– Uram! Ön író! Ennyit megengedhet nekem, hogy ingyen vigyem. – S kattintotta a kesztyűtartót, s az ablaktörlő szarvasbőr és Soroksár térképe mellől gyűrött gépelt papírlapokat vett elő. – Engedje meg. Csak átfutja. Én nem vagyok sofőr. Írok… – alig találták el a fát, akkor már Miksa kezében volt a taxis kézirata, négy gépelt oldalon, töpörtyűnyomokkal, s csak a bal lába zúzódott össze.

– Hol vagyok? – kérdezte morfiummámorban Miksa, az író. A meglett sebészorvos gyöngéden hajolt fölé.

– Magyarországon.

– Írország – mondta bódultan Miksa.

– Jól mondja – nevetett az orvos. – Íróország. Ne izgassa fel magát. Meg kell gyógyulnia. Tudom, hogy most nem tud odafigyelni, de el kell mondanom magának valamit… Maga értékelni fogja… Én nem vagyok orvos… – Miksa visszahanyatlott, de az orvos oxigénezte.

– Szép… – gondolta Miksa. – Nem orvos, és én itt vagyok a keze között, agyam szétpattan, lábujjaim vérmérgezésesek, hormonjaim gombásak, szívem kifulladt… és ő nem orvos. Azt súgták a mentőben, a legjobb sebész, legjobb a technikája, s már egyetemi tanár lehetne, ha egy kicsit jobban feküdne.

– Nyugodjon meg – fogta vissza Miksa kapkodó fejét az orvos. – Orvos vagyok, de ez mellékes. – Fehér köpenye zsebébe nyúlt, s egy kétrét hajtott finom iratot húzott elő. – Olvassa el ezt… kérem. Könyörgök. Maga nincs a legjobb állapotban, ki tudja, reggelre… a reggelt… szóval, érti. Legalább valaki olvasta!

Miksa majdnem elsírta magát.

– Ne legyen gyönge. Hátha felépül. S akkor bemutat.

Miksa szipogott.

– Kinek?

– Ez itt három novella.

– Meghalok! – ordította Miksa.

– Még ne! – rémüldözött az orvos. – Olvassa el előbb!

– Jaj! – kiáltott fel Miksa, ledobta magáról a takarót, és hálóingben kirohant a folyosóra. A ruhatárból kiragadott egy kabátot, és vacogva kifutott a szabad levegőre. – El innen!

A tavasz párafátyolba burkolózott. Sietett hazafelé, kimerülten, szíve sajgott, önmagáért és a hazáért. Lábujjai égő parazsak voltak, de boldogan látta, hogy a sárgakeresztes utcaseprő lassú ütemben sodorja a tavalyi avart a járda mentén.

– Dolgozik? – rontott rá ijedt és reménykedő kérdésével Miksa.

– Mit tehetnék. Söpröm az avart. – Aztán cinkos mosollyal rávillantott. – De ez csak mellékes… Bő zubbonya alá nyúlt, és hosszúkás, kétrét hajtott ívpapírt húzott elő. – Írok. Tudja, hogy van. Itt senkit sem elégít ki a foglalkozása. Legtöbbje nem is ért ahhoz, amit csinál. Mi legyen? Hát ír. Írunk – nézett mélyen Miksa szemébe, aki vacogva futott tovább, kezében az utcaseprő finom gépelésű kéziratával. Kapkodva csomagolt össze, behányta két bőröndbe a holmiját, és Hegyeshalomra utazott.

– Hova? – kérdezte a vámőr.

– El. El innen. Elmegyek.

– Író?

– Az a foglalkozásom.

– Jó magának. Várjon. – A farzsebébe nyúlt, és egy négyrét összehajtott, több éves kéziratlemezt vett elő. – Maga értékelni fogja. Én nem akartam vámőr lenni. Ha ki tudja csempészni… ebben igaz dolgok vannak… megszenvedtem érte. Csak kényszerből vagyok vámőr, egyetemem van, voltam cipész, erdészeti szakember, hentes, patyolatos, újságíró, dolgoztam kórházban, iskolában, kékfestő üzemben, nyomozó, fodrász, autókísérő, téesztag, sírkőfaragó, borügynök, segédszínész, kutyapecér, igazi segédmunkás is voltam, dolgoztam a Tattersallban, voltam kórustag, személyzetis, állatgondozó, nyomdai tördelő, villanyszerelő, dolgoztam a Halbiológiában, voltam gázellenőr, kiállításrendező, sekrestyés, benzinkutas, jól kerestem, metrótévénéző, vízügyi előadó… – írni kell. Nem elégít ki. Csak az írás. Írni kell. Mindenki ír, Magyarországon mindenki ír…. Anélkül nem megy. Kicsempészi?

– Késő van – mondta Miksa törötten, hajnali három volt, aludni vágyott.

– Jó, majd reggel. De ne csapjon be! Itt a faluban van egy IBUSZ-szoba, reggelig adnak ott szállást. Olvassa el, mit írok. Megírtam!

Miksa az IBUSZ-szobában aludt. Hétkor egy termetes asszony megrázta a vállát.

– Hé, magának nem kell menni? – Ránézett erős, barna szemével.

– De… Megyek… A kéziratok… – oldalt pillantott, ahol a bőröndjei mellett két Lewis-szatyorban halmozódtak a maradék kéziratok. Az asszony kiment, az ablakon át látta, hogy megfejte a tehenet, a tyúkoknak kukoricát szórt, a kötőgépen kötött egy keveset, aztán egy kereskedővel beszélgetett, mielőtt visszajött.

– Maga… nem ír?

– Én? Dolgozom. Van elég. A fiam technikus, reggel indítom. A férjem a téeszbe jár. A lányom lánya, az unokám átjön, vigyázni kell rá. Én meg délután a húsüzembe megyek.

– Nézze – mondta Miksa, kapkodta magára a szvettert, hogy átérjen a határon reggel. – Ennyi kézirat. Most nézze meg! Olvasson bele!

Az asszony szégyenlősen lehajtotta a fejét.

– Ne haragudjon. Analfabéta vagyok.

És aláírta a bejelentőt, két X-et téve a szállásadó helyére.

– Végre – mondta Miksa.

Összecsomagolt. Beszorította a bőröndjeit, aztán széttárta a karját a hamvas reggeli levegőbe, átölelte az asszonyt.

– Mondja le a szekeret. Maradok.

Beszélgetés

Sz. K. magas termetű drámaíróval abból az alkalomból, hogy a legtöbb szavazatot kapta az írószövetség közgyűlésén, megelőzve országnagyokat, országkicsiket…

Nem mindenki hősalkat. Attól még lehet hős. Ha hagyja magát hősnek lenni.

 

– Mi a véleménye a mai magyar színházról?

– Hát… játszik.

– De… Jó?

– Jó, jó… Azt az idők távolában kell lemérni.

– Egyetért ezekkel a kísérletekkel?

– Mért? Vannak kísérletek?

– Hogy rendezői színház… Írói színház… Színészszínház…

– Most… melyik?

– Én is azt kérdezem!

– Nézze… nem tudom. Megy az idő. Játszik. Engem például, játszik.

 

– Mi a véleménye a kisvendéglőkről?

– Vannak?

– Ne legyenek?

– De vannak?

– Hangulatos, meghitt törzsközönség. Maga ismeri. Édesapja vendéglős volt, nem?

– De.

– Ahol leülnek. Meghitten. Olyan, mint egy miniatűr otthon. A tulaj ismeri a belső kívánságokat is, megszólítja a vendégeit.

Sarokasztal. Összeülnek. Legyen az csak egy tormás virsli, egy szokásos kis korsó sör. Összetartoznak az emberek. Egy festő, egy házmester, egy lelkész. Gondolkodnak, tűnődnek, beszélnek, hümmögnek. Politizálnak. Kicsiben. De a kicsi – nagy. Hol a Trianonról, hol csak a csülkös bablevesről. Az emberek – helyileg – fontosnak érzik magukat. Hangulatilag. Hisz nem itt dől el a világ sorsa. De – azért eldől. Bennük. Finoman. Lelkileg. Nem szervezkedésről van szó. Minek szervezkedni? Két fröccs között kialakul valami vegetatív, finom vendéglői ideológia. Egy kis adag hazaszeretet. Nem mellékes! Pörkölt, savanyúság. Bizalom. Nem mindig a világmegváltó összeesküvésekben dől el a népek sorsa. A költő az asztal végében ül. Verset ír, mint Ady Endre. Nincs két fillérje, de jó verset ír. Itt van. Eszik. Egy sült bordát, futólag. Meg van becsülve. Mondhatom így? Belülről. Ez az ő kis országa. Van itt egy ún. munkásosztály. Meg néhány entellektüel. Katolikusok, néhány kommunista. Isszák a jó parasztbort. Vidékről, Kecskemét mellől hozza föl a bort a vendéglős. Nekik. Mert becsüli a vendégeit mint állampolgárokat, mint magyarokat. Beárad a lelkükbe a fény. Be bizony. Mondjuk egy Veres Péter-szabású ember, egy Sinka-tehetségű költő vagy Móricz-nagyságú író is megfordul itt, iszik egy karcosan kemény pohár bort, a fejét csóválja, megy tovább. Ez szolid üzlet. Mondhatnánk, demokrácia. Nem nagy a haszon – de tisztességes. Van, amikor keresztelő után összegyűlnek a rokonok. Nem duhajkodnak. De a tulaj fönn van reggelig, fél négyig. Ahol, elvileg, még egy Bajcsy-Zsilinszky is megfordulhat. Mai értelemben. Az alapétel babgulyás és zónapörkölt. Érti. Mit szól ehhez? Az ilyen demokrata kisvendéglőkhöz?

– Mért kérdezi a véleményemet? Ha nincsenek.

 

– Mi a véleménye a válásról?

– Nem ilyen egyszerű. A házasság kapocs. Nem lehet vakon belemenni. Sok fiatal azt hiszi – megszeretni-elvenni egy pillanat műve. Persze – a szerelem mindent szentesít. Ez a legfontosabb. Akibe beleszeret az ember – az fogja, mint a mágnes. A fiatalkori bűvölet. Azt nem pótolja semmi. A testi láng összeforrasztja a lelkeket. No, meg a testeket. Összehegeszti – hogy modern kifejezéssel éljek – az emberi repedéseket. Ez az első pillanat hegesztőtüze. Ez fizikai – elismerem – de mélyen lelki. Pszichés, mondanák ma. Mikor két ismeretlen test egymásra talál. Miről is kérdezett?

– A válásról.

– Ja igen. Szóval a találkozás – misztérium. Ez ismételhetetlen. Ezzel nem szabad felelőtlenül bánni. Mint az ősközösségek férfivá avatási misztériuma. Mozdulatok – táncok – ősi ritmusok… A közös nemi felszabadulás. Mint valami eltörhetetlen aranygyűrű. Hogy is mondja a vallás is? „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!”

– Tehát a válás ellen van?

– Ne hülyéskedjen. Ez a negyedik házasságom!

 

– Mi a véleménye a vagyonról?

– Milyen vagyonról?

– Hát… hogy mije van az embernek?

– Mije volna? A puszta… léte.

– Na ja. Ezt értem. Én is úgy gondolom, hogy az anyagi lét bizonyos mértékig befolyásolja az embert.

– Befolyásolja? Ez enyhe kifejezés. Az ember csak úgy tud szembenézni a problémáival, ha nem nyűgözi a tulajdon. Akár hiszi, akár nem, még egy autóajtókilincs is. Ahogy becsapja az ember. Más ember lesz. Nem bizseregnek úgy a fejében a gondolatok.

– Éppen ezt kérdezem. Ez azért megtévesztő. A nyomor pedig kiszolgáltatja az embert. Eleinte – nem? Amíg küszködik. De ha megvagyonosodik – rátelepszik. Először csak azt veszi észre, hogy meleg víz folyik a csapból. Lehiggad. Nem pezseg. Nem forr. Aztán egy kis lakás. A vagyon bevon. Aztán egy ház. Egy tisztességes nyaraló. Balaton-part. Kétszintes. Nem gyömöszöli le a szellemet?

– De. Legyömöszöli

– Ezt mondom. Aki nem idegenedik el, hős! Magának van egy háza, egy lakása, Trabantja, nagy pázsitja, bojlerek a fürdőszobákban…

– Mit akar ezzel mondani?

– Hogy az ember így nehezebben fordul szembe a társadalmi igazságtalanságokkal…

– Na ja. De akinek semmije sincs? Az csupa igazságtalanságot lát maga körül! Dörömböl, ahol nem kell, ott is. Kisebbségi érzete van. Lenyomva érzi magát! Ha nincs háttere! Csak bizonyos háttérből lehet lázadni! Mim van? Tulajdonképpen semmim. Kétszintes kis ócska viskóm Szentendrén, egy nyomorúságos kétszáz négyzetméteres lakásom a belvárosban – csak nem járhatok be tizenhat kilométerről Pestre, ahol az élet pezsgő központja van, egy kis autóm, és nyáron Balatonra megyünk nyaralni…

– Hogy tud így lázadni?

– Ne nevettesse ki magát! Miért lázadnék, ha ez se volna? Valamitől csak el kell idegenednem!

 

– Mi a véleménye a sikerről?

– Tönkretesz. Leáll az ember agya.

– Nem tart ettől?

– Én? Miért tartanék?

– Világsikeres. Alig van ilyen. Ha megjelenik egy novellája, abból hangjáték lesz. A hangjátékból film. A filmből dráma. A drámából tévéfilm. A tévéfilmet visszafordítják katonanovellára. A katonanovellát kisfilmre. A kisfilmet aforizmára. Az aforizmát olaszra. Az olaszt németre. A németet oroszra. Az oroszt görögre. Nem bénítja?

– De. Bénít. Elkeserít, mondjam azt? Alig tudom fölülmúlni magamat.

 

– Mi a véleménye a politikáról?

– Van. Van ilyen.

– Politizál?

– Mit ért ezen?

– Azt mondják kezdetben, hogy a maga írásai a hatvanas évek munkásábrázolásai – mélyen, alul. Végre nem sematikusan. Az „Adáshibá”-ja a megrekedt közép-keleteurópai kispolgári lét Adáshibája. Politikusan. A darabjai remekbe szabott kispolitikai lehetőségek. Elvont novellái etikai politikumot hordoznak – cirkuszosan – a Céllövölde emberi telitalálataiban. Átmegy egy öregasszony az utcán – azt mondják –: nemesen politikai. Tévéjátékai handabandáiban politizál, az égető társadalmi-etikai kérdésekre keres választ. A legrejtettebb lélektani kisrezdüléseiben is több valódi emberi politika szól, jobban, mint a harsogó ütközetű művekben…

– Azt mondják?

 

– Mi a véleménye a boldogságról?

– Álom. Illúzió.

– Nincs?

– Ki mondja? Dehogy nincs! Addig tart, amíg várunk. A feszültség pillanatai, a lehetetlen várakozás órái, napjai. Készülünk, várunk, ahogy a Céllövölde című elbeszélésemben megírtam. Hogy találkozunk egy lánnyal este hatkor és „földíszítjük a szívünket”, ahogy Saint-Exupéry írja a Kis hercegben. Egy hangulattal, egy baráttal. A többi a befejezettség, a harmónia… azért nagyon sokat kell szenvedni.

– Maga boldogtalan akkor?

– Á. Rosszul gondolja. Én már sajnos boldog vagyok.

 

– Mi a véleménye a gyerekről?

– Haj, a gyerek! A gyerek szent. Meg a család.

– Ugye?

– Persze. Szent.

– Magának is van…

– Ajaj! Van egy lányom az első házasságomból. Egy másik lányom a második házasságomból, azt csak adoptáltam. De fölneveltem. A harmadik házasságomból nincs gyermekem. A negyedik házasságomból van egy nevelt lányom. Fölneveltem. A negyedik házasságomból van két saját fiam is. Mit mondjak még? Azokat most nevelem.

– És sikerül?

– Nézze… Kit nem neveltem én föl? Még magamat is. Egyébként az az igazság, hogy sokkal könnyebb fölnevelni azokat a gyerekeket, akikkel nem élünk együtt, mint akikkel együtt élünk. Majdnem úgy van ez, mint a házassággal. Különben a Gyermekvédő Liga elnökének választott. Hogy értek hozzá…

 

– Mi a véleménye a katonáskodásról?

– Hát… 1949-ben önkéntes szolgálatra jelentkeztem. Lehúztam a két évet. Gyötörtek, futtattak, rendrakattak, fölmosattak, kibabráltak, bebabráltak… Ad egy. Hogy így nézem. Ad kettő, írásaimnak hatvan százalékához ebből merítettem élményt az emberről, a közösségről.

– Mi a véleménye?

– Nézze. Mindent idejében. Hol élni kell, hol írni kell. Egyik rosszabb, mint a másik.

 

– Mi a véleménye… az írói pályafutásról… a népszerűségről… a bajokból való kilábalásáról… Magyarországról… a családról… a vagyonról… a kisvendéglőkről… a konfliktusairól… az emberekbe vetett hitéről… a színházról…?

– Nézze… Azt élem, amit bírok. Azt hiszem, amit írok. Adva van. Nem tehetek róla. Tehetséges vagyok.

Kritikusok az őrhelyen

Az ötvenes években gyermekverskritikát írt.

A hatvanasban műfordítás-kritikát.

A hetvenesben a tehénszállásokkal foglalkozott.

Nyolcvanra tervezi Kik disszidáltak Magyarországról az írók közül? című kötetét – de nincs hozzá anyaga.

 

Kritikus. Háztájija van, abból él.

– Hát miből éljek?

– Na, nem… csak írsz monográfiát, maiakról, tegnapiakról…

– Apa, te ezt komolyan veszed? Saláta, uborka, cékla… Az igen. De Kosztolányi! Meg se értem, olyan, azzal a patikával, lábhintőporral… A feleségem a piacra viszi ma a tojást. Egy forint nyolcvan fillér. Az is pénz. Én meg a Rádióba megyek. Van ott egy földim.

 

Nagyon nagy haja van. Lobog. Felhőkig ér. Húsz éve fiatal, mindenkiről ír, aki problematikus. Hivatalos álláspontja van, hivatal nélkül. Mindig arra gondol, azért már jó lenne egyet… mást. De nem akad nő, aki közelébe menne. Állítólag elijeszti őket azzal, hogy rögtön megfogja a lábfejüket. És fölolvas Kiss Józsefből. Nem tudom.

 

Egyenjogú. Nem híve a szépségnek. – Minek az? Hát a föld szép? Olyan, mint egy duzzadt kenyér. Hát a kenyér szép? Olyan, mint a föld. – Igen – válaszolja halkan egy szűzmária a kávéházban.

 

Beesett arc, mongolos, tájszólással. Kultúrpolitikus, szereti a fiatal vidékieket. Hogy azok frissek. Bátorak. Gyökerük van, leér egészen a föld anyaméhéig. Buszon nyilatkozik, hangosan beszél a kalauzzal. Hogy Hortobágyon állig felöltözött gulyások szavalják Kassák Ez nem mehet így tovább című, Picassóról szóló versét. A kalauz azt mondja:

– Adja már ide a bérletét vagy a jegyét, ne kassákozzon. 42-ben is ez volt a baj. Elég Kassákból.

 

Mindent megért. Mindent megírt. Megfejt. Elemez. Szétbont. Kialakít. Bekerít. Kikerekít. Magyaráz. Fölfog. Föl fogják… olvasni a rádióban.

 

Átlagos értelmű. Van ilyen.

Hiába olvas. Nem halad. Fő-al-be-ki-seg-mellék-szerkesztő mindig. Állása van. Otthon megírja a gyerek magyar-dogáját, de mindig visszaadják.

– Ja, ha a hivatalos kritika van uralmon… – azt mondja.

 

Elvi. Hol dicsőít, hol szidalmaz. Amiről ír, azt nem olvassa el. – Hogy ne befolyásoljon… – mondja. Elnéz a fejem felett. Teheti – nagyobb nálam.

 

Azt mondja, Heltaiban még volt líra. Szépben. Molnárban. Babayban. Régen. Ma csupa emigránsról ír. Most tanár. Nyelvhelyességgel foglalkozik. Pipatóriuma van, szandálban alszik.

– Hidast ismered?

– Milyen Hidast?

– Hidas Antalt. Költő.

– Mondják, hogy megjelent egy könyve.

– Hát, meg.

– Még nem volt a kezemben, ezeket az újakat nem ismerem eléggé. De nem felejtem el.

Megkínál, mákos tésztával.

– Te nem szereted?

– Nem.

– Ejnye. Na, a jövő héten káposztás lesz, gyere.

– Szeretnék már egyszer húst enni.

 

Megkapaszkodik. Egy eszmében, mint egy rúdban, amíg az oda nem ragad a tenyeréhez. Azon hintázik.

Végső érve a nép. A nép igaza, ízlése, életformája. Néha fölolvas a tévében, de háttal ül, hogy legalább ne lássa az embereket. Haja kilóg a képernyőből, így félfejűnek látszik. Elalszik beszéd közben. Hisz a forradalomban – az majd rendbe teszi a világot.

 

Megvéd. Kivon. Kard. Hadakozik. Lázít. Eredménytelen. Jól él. Kötetei vannak Gozsdu Elekről és Medveczky Ilonáról. Beléjük szeretett.

 

Apró asszony. Telefonon diktálja be a véleményét. A legutóbbi esőzés miatt beázott. Kérdezem, mért írt ilyen röviden. Mondja. – És ha végigírom? Attól nem lesz jobb a mű. Nekem kifizették az egész telefonszámlámat.

 

Kis fogai vannak, mint a kengurunak. Rühelli a vidéket. Hogy „provinciál”. Németh, Tamási, Kodolányi is. Ő a kozmosszal foglalkozik. Az egésszel. Bőr van az arcán, szemei áthatóak, azokkal néz a kozmopolitikába.

 

Nála minden fordulatos. És azután fokozatos. Titokzatos. Alázatos. Fondorlatos, gyalázatos. Költő, csak rejti.

 

Olyan, mint egy meztelen tojás. Szemhéja nincs, ringatózva megy, csücsörítve beszél. Elsőre nem tudni, táncmester vagy nőies tengerész. Állandó szellemi izgalomban él. Mért, hol éljen? – kérdezhetik joggal.

Önmagáról ír, legtöbbször, beefsteaket eszik, a tükörtojást nem tudja villával a szájáig emelni, mindig lecsorog. Szereti a tükörtojást. Mért, mit szeressen? – kérdezhetik joggal.

Aprókat bólint, mintha egyetértene. De külön-ért. Aljosa a kedvence a világirodalomban, mert az nem élt aljosan.

 

Nőként ír. Öregszik. Eleinte szebb volt, mostanság keserűbb. Nem tetszik önmagának. Másnak se.

 

A „mai” szó fordul elő legtöbbet a szótárában. Gúnyosan, lelkesedve, dicsérően, követelőzve. Kedvence egy századeleji musical, amit egy pesterzsébeti kabaréban hallott Olcsaytól, akit később elfelejtettek. Azt mondja, Dürrenmatt tőle tanult. Vonzódik a fiatalok világához, mosolyt és nyakláncot hord. Néha azt mondja; ja, a mi időnkben! – és néz. Fogadásokon kánkánt táncol az asztalon. Az argentin követnek tetszett.

 

Kielégületlen.

Nyaka hajban, haja nyakban.

Kígyózik, leng, ha lép. Fölnevet.

Este fáj a szíve, annyira fölizgatja magát a magyar regény sorsán. Hogy nincs. Hogy lehetne. De miből? Át akar térni a szépirodalomra.

Musicalt ír az Elevenek és holtak-ból.

Felsőfokon

(Egyetemi előadóterem. B. jelzés. A nagy b. magyar irodalom című szeminárium.)

 

TANÁR Tisztelt hallgatóim! Szeretném Önöknek érzékeltetni a magyar irodalom vörös fonalát. Remélem, értenek engem. Egyszerűen azt akarom kifejezni, hogy a magyar irodalomban végighúzódik egy vörös fonál…

HALLGATÓ Elnézést, tanár úr… Milyen fonál?

TANÁR Vörös. Miért?

HALLGATÓ Ja.

TANÁR Mért? Mi a baj?

HALLGATÓ Na, nem… Csak… Vörös?

TANÁR Igen. Vörös.

HALLGATÓ Értem. Elnézést.

TANÁR Igen. Szeretném Önöknek érzékeltetni… Nem mint főelőadó, egyetemi ember, magam is alkotó lény… khm… khm… hogy a magyar irodalom nem egységes. Ehhez a kérdéshez keresném a kulcsot. Szóval, nem egyszerűen arról van szó, hogy amit magyarul megírtak, az mind remekmű. Nem. Állíthatom, hogy nem. Mi persze, magyarok, minden honi nyelvű művet dédelgetünk magunkban, mondhatnám úgy is, hogy az egységes – feltételezetten egységes – magyar irodalom teljes értékű gyártmányának – talán rossz ez a szó, de azt hiszem, értik, miről van szó –, komplett értékű alkotásának tekintünk. Nos – bármennyire szentségtörésnek, vagy mai szóval, innen-onnan támadott deheroizálásnak tetszik –, nem minden magyar mű (magyar anyanyelvű vagy magyar honosságú mű): merekmű… vagyis, bocsánat, remekmű. Nem. Ezt kell mondanom. Nem és nem. Vannak halálunalmas, diákos, naiv, jó szándékú köztes – bizonyára értik ezt a szót, kedves hallgatóim –, köztes alkotmányok, melyek avítt nyersanyagukkal, vagy igen kezdetleges, vagy ami még rosszabb, kulturált középszerűségükkel beékelődnek az igazi magyar vörös fonál medrébe…

HALLGATÓ Beékelődnek?

TANÁR Be. Úgy értem, benne vannak. Érti. Mintha teljes értékűek lennének – azok is folyamatában –, de csak vivőanyagokat hordoznak.

HALLGATÓ Vivőanyagokat?

TANÁR Jó, hogy rákérdez. Vivőanyagokat.

HALLGATÓ Selejtet?

TANÁR No, az talán erős. Szart érnek.

HALLGATÓ Aha. Mire tetszik gondolni?

TANÁR Én nem gondolok semmire. Egyszerűen azt akarom kifejezni, hogy a folyamatos magyar irodalom nincsen teli hogy úgy mondjam – Petőfivel, Adyval. Nincsen teli. Ért maga engem.

HALLGATÓ Hát mivel van teli?

TANÁR Most mint becsületes magyar férfinak, hősi honpolgárnak – ez csak vicc, értik, ugye – azt kellene tanítanom maguknak, hogy mindenki aranyat ér. Vagy ír. Vagy írt. Legalábbis. Ezt kívánná tőlem a becsület, a haza, azt kívánnák tőlem a galambszájú egyetemista leányok, a szép bokájúak. Igazuk van. Hogy lelkendezzünk, menjünk végig a magyar irodalmon… De nem tudunk végigmenni a magyar irodalmon! Ezt értsék meg!

HALLGATÓ Nem?

TANÁR Nem! Naivitás! Hazudjunk?

HALLGATÓ Dehogy!

TANÁR Nahát! Ez államapparátus lenne! Ez éppen olyan lenne, mintha azt mondanánk, hogy ezer usque ezerszáz évre visszavezetnénk történelmünket, a kereszténység által jóváhagyott és levágott Szent Jobbot a Mária Terézia által kiezüstözött üvegkalickában körülhordoznánk, és onnan származtatnánk a mi friss csontjainkat. Ez lehetetlen! Ez összefüggéstelen! Lehetetlen, hogy első vagy szentnek is mondott Istvánunk erőteljes történelmi vonalát végigvezetnénk rettenetes bukásainkon és vereségeinken! Nonsens, ha szabad ezt a szót használnunk! Volt jó király meg rossz király. Ügyetlen, kapkodó, bárgyú. Ettől még a magyar történelem fönnáll.

HALLGATÓ Igen?

TANÁR Nem jól fejeztem ki magam? Igen! Istvánunktól még nem lettek jók a folyamatos királyok! Csak, mert magyar királyok voltak! Így értem én… A birodalomban is… Ne etessük egymást! Meg akarok értetni valamit magukkal! Petőfitől még nem lesz jobb – előre-hátra – a magyar irodalom! Vagy Balassitól! Van egy vörös fonál… A jóké. Egybemossuk a határokat?

HALLGATÓ Ne!

TANÁR Nahát! Ez a vörös fonál végig húzódik a magyar irodalmon is! Balassi óriás volt. Csokonai. Berzsenyi. Petőfi. Vörösmarty. Ady. József Attila… Most ezeknek az ürügyén eladjuk az egész magyar irodalmat?

HALLGATÓ Dehogy!

TANÁR Ugye! Érti maga ezt! Ezt akarom érzékeltetni! A tehetség kiragyog! No, nem magában! Annak megvan a maga történelmi talaja… amiből táplálkozik. A kor. A kor igénye. A mindnyájunk által lebecsült, bocsánat, megbecsült tömeg. A kis rések! Az alagutak. A szépség lenti lélegzése! Enélkül rozsda eszi az egészet! Értenek engem. Nagyon egyszerű dologra szeretnék rávilágítani… Ehhez keresem a kulcsot. Az az igazi költő, akit földob a kor! Akit tehetségesen menedzsel – hogy ezzel a csúnya szóval fejezzem ki magam. Aki kibírja – és! – kiváltja az idő viszontagságait! Olyan ez… olyan ez… mondjak példát?

HALLGATÓ Mondjon, Mester!

TANÁR Azt akarok… Maguk már mai fiatalemberek… Mit mondjak? Veszek egy autót! Mit, veszek? Kiutalják. Berohanok. Átveszem. Csapkodom az ajtókat, kipróbálom. Nézem az egész szerkezetet. A hűtőfolyadékot. Az olajszintet. Milyen jó az olajszint! A régi kocsim tropa! – Most a költészetről beszélek! – a régi kocsit el kell adnom, hogy újat vegyek! Értik, nem? Nincs pénzem új kocsira, egyben! Előbb a régit el kell adnom! A köztest! Emlékeznek erre a szóra? Én nem akarok Pálóczi Horváth Ádám kocsiján utazni! Értik? Nem akarok! De Tinódién se, az új Balassi-Ford helyett! Czuczor Gergely Trabantján se Vajda Musztángja helyett! Szilágyi Géza pöfögő kocsija helyett Ady Rolls-Royce-án akarok suhanni… De, nem is ez a lényeg. A masszivitás! Az, ami mindent kibír! Ami a korból táplálkozik! Ehhez biztosíték kell, fedezet! Aminek időtálló fedezete van! Az alapok! Az alváz! Az alvázvédelem! Értik. A nagyszabású futóműveknek komoly alváza van! Ami kibírja az időt! Hogy az összes zegzugot, kacskaringót, értékállóságot megvédjük! Betömni a réseket! Kátrányt bele! Ilyen az időtálló költészet. Azt hiszem, értik… Ami alulról… Meg kell védeni az idő viszontagságaitól… rögtön szervizbe vinni. Esik az eső… jönnek a korok… Korrózió!

HALLGATÓ Csak a Bojtár utcában csinálják tisztességesen.

TANÁR Igen? Énnekem van egy maszek magyar címem…

HALLGATÓ Jobb az állami. Drága, de szétszedik az autót…

TANÁR Szétszedik?

HALLGATÓ Darabokra. Mindent lefújnak. Kinti spréjük van.

TANÁR Ez az… Külföldi spréjük van?

HALLGATÓ A sógorom kocsiját is így csinálták. Hároméves. Minden résbe befújnak. Lobacon.

TANÁR Ne mondja! Értik… – Mit mond? Lobacon?

HALLGATÓ Vagy a szövetkezet. A Vörös Fonál Ktsz-ben, Hidegkúton. Kibírja a telet, a nyarat. Alvázvédelem.

TANÁR Hát ezt magyarázom! Nem megy tönkre a kocsi! Mi a cím?

HALLGATÓ Konzerváló Ipar – Vörös Fonál Ktsz, Hidegkút, Nedves utca 3.

TANÁR Hát ezt mondom! Elmegy hat évig is! Nyolcig! Köszönöm! – No, ez csak példa… Azt akarom Önöknek elmagyarázni… hogy nem mindegyik kocsi tart évekig. Ez legyen az első dolguk. Az alvázvédelem. Bizonyára értenek engem… hogy minden üregbe… így hatol be… Ezt nem lehet, csak tisztességesen elvégezni… Mit is akartam mondani? Na. Szóval, van egy – vörös fonál. Akik a kor, a nép lelkét fejezik ki… csak azok az igazi költők. Nemcsak a magány vakvilágába… Az az igazi kocsi. Az alvázvédelem… A vörös fonál…

HALLGATÓ Tanár úr… Pillanat… Ezek a kulcsok…

TANÁR Van egy vörös fonál… Ezt jegyezzék meg! Nem minden autó tökéletes. Azonnal szervizre kell vinni. Ahogy kihozzák. Le kell védeni. Olyan alvázvédelemmel… És csak az állami jó, hallották! Balassi – Csokonai – Berzsenyi – Vörösmarty…

HALLGATÓ Tanár úr! A kulcsok!

TANÁR Milyen kulcsok? Ja… ezek. Nézze meg. Most nézze meg! Most vettem egy új kocsit. Látja ezeket a kulcsokat? A régi autóm kulcsai! Hol van az új autóm? A vőm elvitte a kulcsokat! Hát nem tudok elindulni! A vőm… Hol vannak a kulcsok? Az új autóm kulcsai? Petőfi… Ady… És József Attila… Megérthetik… Azonnal meg akartam csinálni az alvázvédelmet… Hol vannak a kulcsok? Meg kell zavarodni! Hol a kulcs? – Mit is akartam mondani?

Magyar Picasso

– Mi a panasza?

– Az egész. Biztos oka van. Én nem azt mondom. Nehezeket eszem. Fejhús, ami úgy remeg a hentesnél. Friss kenyérrel. Csülökpörkölt. Néha. Borjúláb rántva, sűrű tartár. Fáj a májam.

– Igen. És?

– Sokat cigarettázom. De csak ha iszom.

– Gyakran iszik?

– Mindig. Azelőtt másnaponként ittam. Kihevertem, 15 napos ivó voltam egy hónapban. Az nem olyan veszélyes. De most már mindig iszom.

– Nincs kocsija?

– De van. Azóta többet iszom.

– Miért?

– Egész nap várok. Hogy leteszem a kocsit. Aztán bosszúból többet iszom.

– Sokat?

– Nem. Nem mondhatnám. Megiszom négy-öt üveg sört. Egy üveg vörös bort. De csak könnyűt! Nem szeretem a nehéz borokat. Csak az ócskát. Doktor úr szereti a nehéz borokat?

– Csak egy pohárkával.

– Egy pohárkával? Nem. Kocsisborokat, sillert, kadarkát. Hagyja el, doktor úr, az a legjobb. Ne igyon nehezet. Csak olyat, amit a franciák vin rosénak mondanak. Rózsabort.

– Mást nem iszik?

– Ha elfáradok, egy csöpp feketét kell innom, rummal. De azt csak közben. Tulajdonképpen ennyi az egész.

– De ül, nem?

– Ülök. Hát mit csináljak? A kocsiban görnyedek egész nap, meg a gipszasztalnál.

– Picasso állva dolgozott.

– Nem lehet gipszállványt kapni. Meg meszes a csigolyám. Összeroppanok.

– Úszik?

– Majd hülye leszek. Próbáltam. Háromszor is. Az egyik barátommal. De előtte bereggeliztünk, mert reggel mentünk, hogy ne menjen el az egész nap. Aztán gyorsan úsztunk egyet. De annyira megszomjaztunk, hogy utána ledobtunk két-három korsó sört. Hülye leszek úszni! Három kilót híztam.

– Nyugodtabban.

– Ideges vagyok.

– De mitől?

– Nem tudom. Hogy gipszelni kell. Hogy élni kell. Hogy meghalok.

– Fél?

– Nem félek, csak ideges vagyok. Nyakamon az egész. Az életem. Hogy mit csináltam, mit kellett volna csinálnom, mit fogok csinálni…

– A körülményei?

– Tűrhetőek.

– Eszme?

– Milyen eszme?

– Hogy hitt valamiben. Hogy hisz valamiben.

– Hinni hiszek, hogyne hinnék. Hittem én sok mindenben. Abszolút. Negyvenötben kinyílt az ég. A szabadság levegője beáradt. Egész a tüdőnkbe. Beszippantottam. Azóta kezelnek.

– Hogy érti ezt?

– Úgy, ahogy mondom. Talán kitágult a tüdőm. Azt hiszem, tüdőtágulásom van. Hozzászoktam a levegőhöz. Sok levegő kell nekem.

– Ez nem olyan nagy baj.

– De elvonták! Éppen, amikor szippantgattam – elvonták a levegőt. Gondolja el, doktor úr, mintha elvennék az oxigénpalackot a fulladozó elől.

– Mire érti ezt?

– Ötvenre. Akkor elvonták a kezdeti fényes levegőmet. Egész kis helyre zsugorítottak, és befalazták az ablakot. A földre simultam, a betonra. A betonból nehéz levegőt szívni!

– Szilikózisa van?

– Nincs. De fölfáztam. Azóta érzékeny vagyok. Hogy ne higgyek a celláknak.

– Maga mindent kifogásol.

– Kifogásolok? Csak – már öngyilkos akartam lenni. Ötvenhatban.

– Sikerült?

– Dehogy. Itt vagyok! Élek. Nekimentem fejjel a falnak, de összevarrtak. A fal keményebb volt.

– Utálja a falat. Értem.

– Dehogy utálom! Tudtomra adta, hogy vannak határok. Az ember megismeri önmagát. Borzasztó annak, aki nem ismeri a határait. Tudomásul vettem, ki vagyok, hol vagyok.

– És? Hol lett?

– Napra vágyó féreg voltam. Meztelenül. Üthettek. Most – fölébredek –, rosszul alszom, éjszaka háromkor fölriadok, tapogatom a nyakamat – és bárányprém van a nyakamban. Undorodom a bárányprémtől! Gazdag vagyok! Járok-kelek az utcákon, mint egy régi gyáros!

– Vesse le!

– Ledobtam a prémet. De be kellett ülnöm egy autóba, furikázni, csapkodni az autóajtókat, kisiparos lettem.

– Maga nem művész?

– Nem. Megrendelésre gyártok egész pici gipszfigurákat! Japánba, Nyugat-Németországba is viszik. A Zalán futását mintáztam meg – lila gipszben.

– S veszik?

– Mint a cukrot.

– Akkor mit akar? Magának van pénze!

– Pénzem van. Becsületem nincs. Eladtam a szabadságomat. Én Zalánt három színből akartam kikeverni!

– S nem tudja?

– Próbáltam. Szétesik. És csak egyszínűre akarják.

– Magánélete?

– Megvagyok. Elváltam, három gyerektől. A lányom férjhez ment, nincs lakása. Folyik a vécé. Két szeretőm disszidált. A mostani feleségem rettenetesen fáradt.

– Mitől?

– Belefáradt valahogy. Azt hiszem, belém. Így nem lehet gipszelni.

– Ne gipszeljen.

– Ne gipszeljek? Abba beledilizek. Megszoktam. Mint a morfiumot. Ha nem gipszelek, ordítok. Kímélnem kell a környezetemet. Hát már ők se bírják. De mit ajánl, doktor úr?

– Nézze… Maga elég sokat eszik. És jókat. Rosszakat egyen. Ne cigarettázzon. Ne igyon. Ennyit nem lehet inni. Mozogjon. Járjon. Sétáljon. Biciklizzen. Ne üljön autóba. Ne gondoljon a múltra. Ne gondoljon a jelenre. Ne gipszeljen. Pihentesse magát, lazítson. Kapcsolódjon ki. A környezetéből. Az életből…

– Dögöljek meg?

– Mit akar? Hát én mit csináljak? Én iszom ennyit? Nekem van három családom? Én töröm magam a múlt miatt? Én csinálok kis gipszeket?

– Szóval, dögöljek meg?

– Én nem tehetek róla! Hagyjon engem a fenébe!

Nincs időnk

– Nincs időnk meghalni se…

– Dehogy nincs – gondolta Tibur –, hiszen már alig élünk.

Dühöngő, holtfáradt emberekkel találkozott Tibur jártában-keltében. A nagy körutakon és sugárutakon egymásnak dőlt járókelők vánszorognak a kezdődő tavaszelőben. Vagy még télutó volt? Mindegy. Arcuk sápadt volt, szemük karikás, kiégett, tagjaik ólomból. Nekitámaszkodtak a kirakatoknak, félő volt, hogy piszkos mancsaikkal betörik a csillogó üvegeket, melyek mögött méregdrága órák, bundák, szőnyegek, sálak, holmik lapultak.

De nemcsak az utakon.

Olykor színházi estékre is betévedt Tibur – nem is annyira a színműveket; hanem a látogatókat nézendő. Hiába csapott magasra egy-egy előadás cirkuszi lángja, hiába álltak fejtetőre a színészek (mert az utóbbi időben azt is észrevette Tibur, hogy a művészek gyakran fejre álltak, talán hogy fejükbe szaladjon a vér és frissebbek legyenek) – a közönség kipúposodott ruhájában ásítozott az előcsarnok szünetében. Nem a handabanda fülszaggató színházától volt fáradt a közönség – önmagától.

A boltokban a pultokra borulva aludtak az eladók. Némelyek a fogasokra akasztott ruhák közé húzódtak be és ott nyöszörögtek.

– Lehet valahol a méretemre ruhát vásárolni? – kérdezte aggodalmasan Tibur az egyik fiatal, ásítozó kereskedőmunkástól a Rákóczi úton. Az könnyedén végigmérte, a fejét ingatta.

– Nem tudom, uram. Nem hiszem. Megmondom őszintén, én reggeltől este hétig ebbe a redves boltba vagyok bezárva, utána rohanok haza két kisgyermekemhez. Undorodom a kirakatoktól – jelentette ki büszkén, foglalkozását megvetve, és lehanyatlott a számlablokkra.

Társaságban is duzzadoztak a fáradtságtól az emberek. Szíves baráti kör tagjai meredtek maguk elé, és bambán néztek a semmibe, noha a nemzet sorskérdései forogtak volna tálcán előttük. Néha kihajoltak pocakjuk fölé, és lecsurgattak valami vizezett vörös bort a gigájukon, nehogy nyíltan horkoljanak.

Önmaguktól voltak fáradtak az emberek. Belsejükből, mint valami sötét delej, áradt a kialvatlanság, agyonszorítottság. Utcán, villamoson, színházban, társaságban.

S akkor egyik motyogó szomszédja megfejtette a kérdést.

– Erőnkön felül élünk – mondá. – Pénzt akarunk, autót, ruhát, megszoktuk a magasabb életnívót. Kifáradtunk a pénzkeresésben. Egyszerű munkával nem tudunk eleget keresni, boldog munkával. Boldogtalan munkával is, de meg akarjuk keresni a magunkét. Ötszörösét akarjuk belezsúfolni a munkavégzésbe – s ez nem megy. Viszont csak így tudjuk pénzügyileg fönntartani magunkat. Az orvos, a lakatos, a szabómester. Mire maradjon időnk? Energiánk? Sietni kell, hogy utólérjük magunkat. Információkat habzsolunk, átfutjuk az újságokat, könyvre már nem jut. Zenére? Életre? Na, ne vicceljünk! Az elemi szükségletek nívós kielégítése nálunk nagyon sokba kerül. A lelkünkbe – mondta a szomszéd, és előredőlve szunnyadozott a hintaszékén. – Ezt a hintaszéket is azért vettem, hogy ebben majd olvasgatok. Kezemben a könyv, itt szoktam vele hintázva aludni.

Ez nem mehet így tovább – gondolta Tibur egy szombaton. Rohant, száguldott, rángatta holtfáradt feleségét, bőröndöket vágott az autóba, takarókat, élelmet. Csapkodta az autóajtókat, berregtette, siettette a motort.

– Gyere, siessünk… Pihenni kell! Amíg tart a hétvége.

És rohantak víkendezni.

– Nem nézed a tájat? Olyan gyönyörű – mondta a felesége.

– Nem – válaszolta Tibur. – Ki kell használni az időt. Lerohanunk a Balatonra, hogy fölrohanjunk. Fogd egy kicsit a kormányt.

És a beeső tavaszi napfény ragyogásában szunnyadozott a volánnál. Egyenletesen nyomta a gázt.

Makaróni

A gyerek elengedte a kezünket.

Ment-mendegélt, mint a jól megírt mesében – tűrhető kirándulásokat tett, remek réteket, szárnyaló állatkerteket, zúgó földalattikat, ágaskodó toronyvárosokat, kéknyíl-autóutakat látott –, jött-jöndögélt velünk, fanyarul csodálkozott, s aztán – elengedte a kezünket.

– Nem kell.

Enyhe hányingere lett tőlünk.

S most bolyong. Egyedül. Egy nagyvárosban, egy tanyán, erdőszélen, de többnyire egy világforgalmas egyedüllétben.

S nem lehet hozzáférkőzni. Komoly undorral fordítja el tőlünk a fejét, ha édesgetve elébe szaladunk a tömeges pályaudvaron „Ki jön az én házamba?” mesénkkel. – Én nem – szögezi le felnőtt beletörődéssel. Szeretgethetjük, autót kínálhatunk, tojásrántottát, versenyt, halmajonézt – fütyöl a halmajonézre.

Mi meg hagyjuk, hogy bolyongjon egyedül a tűrhetetlen és türelmes pályaudvarokon vagy réteken, mert tudjuk – semmi köze hozzánk. Otthon aztán bánkódunk, mondván: „Anya, a gyerekünk elveszett…” – fejünket a boroskancsóba lógatva; mire szülőtársunk azt feleli: „Na ja… Majd visszajön. Idd meg a hét decidet, akkorra visszajön.” Mert ilyen flegma a mi feleségünk. De az ember megissza a hét decit, a hetven decit, vagy hétszáz decit, és a gyerek nem jön vissza, s az ember ott roskad az asztalnál, ahol nem ég sem ikon, sem gyertyás feszület – s hiába várja haza a gyermekét. – Önállósult – mondjuk, pedig csak elveszett. A tékozló!

Minden állat gondozza magzatát. Védi, tanítja. Aztán szárnyra kelnek – de amíg szárnyra nem kelnek, a szülő minden hivatását abban éli, hogy szárnyra keljenek. Az embergyerek nehezen kel szárnyra, nyolcéves koráig abszolút gondozásra szorul, itatva-etetve, takarva-kegyelve, s aztán is soká védett akar lenni.

De mi már foganásukkor elhagyjuk gyermekeinket. Miféle állatfaj az, amelyiknél az anyának sokszor ádáz perekkel kell a szülői melegbe és felelősségbe visszaperelni porontyát? Egyetlen ilyen állatfaj van: az ember.

S ha a foganás sokszor extatikus pillanatában nem hagyjuk el is őket – majd később. Miféle állatfaj az, amelyik a jogi élet határán is perel bábáival és orvosaival: hogy lehetne megszabadulni kis gumóembriónktól – csak hogy ne legyenek? Nőgyógyászati folyosókon láthatunk ilyen fajt, ahogy fehér köpenyes, elegáns és illatos nőorvosaikkal tárgyalnak tizennégy éves fogantak és negyvennégy éves megejtettek: „Doktor úr, minden áron szabadítson meg tőle!” Így tárgyalnak a nők, hiszen a férfiak nem tárgyalnak – a háttérben állnak, a folyosózugban, vagy sunyító katonazubbonyban várják utódaik kiirtását. Ilyenkor a gumó nagyságú gyereknek el kell pusztulnia – szerelem, lakás, gyerekinger hiányában.

No, el tudjuk mi hagyni a megszületetteket is. Hiába nyivákol, meredez beidegzetlen karjaival, sipít artikulálatlan hangjaival –, nem kell minket félteni –, el tudjuk mi hagyni akkor is őket! Házasságban, árokban, szerelemben is. Nekünk nagyon nagy képességünk van elhagyni a gyermekeinket – kevés faj képes erre.

De el tudjuk hagyni bármikor. Lehet kicsi gyerek, dadogó, rászoruló, béna vagy nincstelen – nem kell minket félteni –, el tudjuk hagyni őket. Pénzért, szerelemért, politikáért, szórakozásért.

Aztán, ha nem hagyjuk el őket, ha velük vagyunk, gondozzuk őket, „nevelgetjük”, pénzt adunk nekik – mi vagyunk a legjobban megdöbbenve, ha ők hagynak el minket. Felnőttes komolysággal, enyhe undorral vagy cinkos felnőttlázadással.

Mert elhagynak.

Nem kérnek belőlünk.

És akkor elindul egy – mondjuk nyolc- vagy tizennyolc éves gyerek, egyedül, S azt mondja: „Nincs senkim.” Nem a József Attila-i „Nincsen apám, se anyám” hithűen dacos és lázadó ember, de az eleve csalódott és megcsalatott kisfelnőtt tömeges irtózatával és egyedüllétével.

Csalódott bennünk. Csalódott a családban. Körülnéz – és látja: nincs család. Nincs geometria, nincs határolás: apa másé is, anya másé is, apa mindenkié, anya mindenkié. A múltkor bejött egy ötéves gyerek egy nagyszerű szobába, ahol szülei és testvérei ültek az asztalnál, kedvesen körülnézett a megterített asztalon, hallgatta az éppen zengedező Beethoven-muzsikát, s aztán kijelentette még nem is tökéletes hangképzésével: „Itt nincs család.” A többiek kacagtak, hahotáztak, a könnyük is kicsordult, kis bozontos fejét simogatták, mondván: „Jó humora van ennek a srácnak.” De talán ő még nem akart viccelni.

Csalódott bennünk. Csalódott a pénzben. Mindig értésére adták, hogy milyen fontos eszköz a pénz – aztán riadozva hallgatta, hogy a pénzen nem lehet semmit megvásárolni, napról napra kevesebbet ér. Amikor apja egy ötforintost nyomott a kezébe, mikor jelest hozott környezettanból, a sarokba vágta, s nem dühösen, inkább kedvesen mondta: „Egyétek meg.”

Ó, az ő „kis” csalódásai! Amikor anyját látta csókolózni a félsötét konyhában a doktor bácsival, akkor már világosan tudta: le kell feküdni az első jöttmenttel, hiszen annál könnyebb a konyhában később csókolózni. Amikor apja elvtelenül lépett egy pártba, amikor átjavított egy számlát százról ezerre, amikor külön csirkét hozott a baromfiudvarról, akkor már világosan látta: itt verseny folyik – vagy nyerni, vagy veszteni kell, s ő nem akart a vesztesek oldalán állni. Amikor az agyonéhezett ázsiai gyerekeket látta a képernyőn, de akár a jól idomított kíntornászokat a stadionokban, a kopasz, gázra szánt dokumentumokat Auschwitzban, világos lett előtte: nincs igazság.

Ezek megrendítő képek. De kicsiben is látta azt, hiszen a tanító igazságtalanul mosolygott egy jobb fekvésű gyerekre, aki tökhülye mondataival is jelest harcolt ki magának. Elvégre, nincs igazság.

Egy világban, ahol nincs igazság, gyerekként nem lehet élni. Csak felnőttként. Úgy elviselhető. Ha durvább a bőrünk, az idegrendszerünk. Mit van mit tenni? Felnőtté kell válni, akár nyolcévesen, akár tizennyolc évesen.

Itt kettéválik gyermekeink hada:

1) vagy beáll a versenybe,

2) vagy kívül áll.

Az első megoldás a könnyebb. Apa is azt mondja. Anya is. „Legyél valami.” Ez annyit jelent: küzdj, harcolj, tanulj, tiporj, feszíts, törtess, lényegében, versenyezz. Mit versenyezz? Elöl légy! Nyújtózkodj! Jelentkezz! Előbb csapj be, mint a másik! És akkor versenyezni kezd. Pontszámokért, mint éhező a kenyérért. Helyzetekért, mint cseléd a munkaközvetítőben. Mosolyokért, mint diplomata a habfürdőben. És mosolyog és jelentkezik és tettre kész és makaróni. A makaróninak sosincs vége. Csak enni kell. Tömni magunkba.

A másik csoport kívül áll. Mindent elítél. Az ejt a világra, az már „tudja”, hogy itt hamis a játékszabály. Bódítja magát – élvezetekkel, kábítószerrel, csalással, terrorakciókkal. Hamis rulettasztalnál hamisan kell játszani: csalni, elvenni a másikét, ügyesen hatalmaskodni, hatalmasan ügyeskedni. Olyan ez, mint a makaróni. Csak tömni kell magunkba.

S makaróni nélkül nem lehet élni?

Nem.

Valamilyen makarónit meg kell enni. Csalást, versenyt, hitegetést, álmunkát, élvezetet, álaszkézist, de a makarónit meg kell enni.

Néha rendezünk nekik makaróniversenyt. A gyerek már jó előre fölkészül rá. Versenyez: járdára rajzol, biciklitúrázik, jelentkezik, kajakozik, feszít. És eszi a makarónit. Hogy atomtudós legyen, írószövetségi tag, autószerelő, háztulajdonos, zoknikötő, és gebines párttitkár, rezervátumi vadász, népi ellenőr, Patyolat-igazgató, színházigazgató, műemlékvédő, főpincér, főorvos, főmérnök, főganéjtúró, főkutató, főosztályvezető, főhadnagy, főmufti, főbelvizes, főinstruktor, főberuházó, főember, fősportoló, főszakács, főmadám –

vagy:

különleges makarónit eszik, hogy atomtudatlan legyen, írószövetségtelen, autótolvaj, csőlakó, hippifüzéres járda-gentleman, okvetlenkedő, orvvadász, anyagbeszerző, börtöntöltelék, avantgarde, kocsmatöltelék, alzsebes, alorvos, almérnök, alganéjtúró, alkutató, alosztályvezető, alhadnagy, allektor, alpárttag, altalajvizes, alázatos szolgája, albecsüs, alember, alfutó, alkonyhős, altag – de a makarónit meg kell ennie.

Néha csodálkozom: ezek a mi gyerekeink?

Néha csodálkozom: kik gyártják ezt a makarónit?

Mi gyártjuk.

A gyermekévet is úgy kell tekintenem, mint egy világra kiterjedő reklámot. Nagyon szépen be van csomagolva a makaróni. A reklám cégjelzése a mi világméretű lelkiismeretünk. Persze hogy izgatjuk magunkat miatta. A gyerekeink nem akarnak makarónit enni. Rendes, tisztességes világot akarnak. Rendes, tisztességes ételt akarnak enni – hinni akarnak. Hinni, hogy van hús, eszme, rágható étel, tápláló élet. Anyag. Megmérhető igazság. Nem ilyet kellene gyártani nekik?

A gyerek elengedte a kezünket.

Bolyong – hiszen egyedül van. Várótermekben alszik, „tékozló fiúként”, elhúzza tőlünk a száját. Hazajönne. Sietne haza. Lerongyolódva, tépetten, hitre, hazára, családra, igazságra várva. Csak azt ne hallja tőlünk, ha beront – éhezve nemzetre, ruhára, szerelemre, költészetre – életünk konyhájába:

– Anya, mi van vacsorára?

– Már vártalak, fiacskám. Makaróni.