Író-boksz

Egyik nagy erejű, nehézsúlyú íróbokszolónk szinte knockautolva támolygott ki a Kiadó folyosójára és karjaimba hullott:

– Öregem, végem van…

– Mi az? Rosszul vagy? A szív? A máj?

– Hagyjad. Az epe. Meg az agy. De főleg az epe.

– Hiszen olyan jó színed van…

– Köszönöm. Most dobtak ki… Gyere… – Elvonszolt egy távoli zugba, ahová a büféből hordozhattuk a jótékony italocskákat. Öreg bokszoló barátomból, aki mellesleg igen jó író, dőlt a szó:

– Mit csinálunk? Éhen halunk?

– Mi ketten?

– Nem, általában az írók?

– Keserves lesz, az biztos – legyintettem és lehajtottam megrendült barátom szomorúságára egy vodkát. – Keserves.

– Idefigyelj – ragadta meg mohón bal karomat az alélt íróatléta –, Nézz rám. Hogy nézek ki?

– Mit mondjak, remekül… Kissé sápadt… sárga, karikás, de remek, azért remek…

– Ne hazudozzál. Ramatyul. Végem van. Hatvan éves elmúltam. Megbeszéltem a Kiadóval, hogy hatvanadik születésnapomra megjelenteti a novelláskötetemet.

– Nem is adtál belőle!

– Nem adtam? Hát nekem sincs! Öregem – megint megragadta karomat és intette az újabb vodkát –, tudod hol van a kötet? A főszerkesztő szekrényében! Gépiratban! Hatvankettő leszek!

– Majd kiadják…

– Kiadják? Mikor? Posztumusz? Tudod mit jelent pontosan posztumusz? Gyermek, aki az apja halála után született! Ez lesz az én könyvem?

– Dehogy is! Mindjárt… egy kis év, két kis év…

– Két kis év? Tudod, mit mondott az igazgató? Nincs több könyv! Nem tudják dotálni a könyvemet! Semmit! Megvonták a könyvkiadás dotációjának a kétharmadát! Érted te ezt? Jó, tönkrementünk, jó, csőd a helyzet. De a könyv! A szent könyv! Hát a kultúra mégsem áru! A közművelődés, a nép nevelése… Akármilyen döcögős volt a könyvkiadás, de azt nem mondhatod, hogy nem voltak szépek a könyvek? És olcsók! És végre olyasvalami, amihez nem fér kétség, hogy ez aztán szocialista… Nem egyszerűen tartalmában – mert az sok kívánnivalót hagyott maga után –, de hogy kézbeveheti a nép egyszerű vagy bonyolult fia, hozzájut, szép, olvashat, kulturálódhat, mit akarsz? Ez volt a szocializmus egyik legnagyobb vívmánya. Te sem tagadhatod. Hol volt ilyen verskiadás, mint itt. Sokezres példányszám, még az alacsonyabbja is. Nézd meg Franciaországot, a versek őshazáját… Nyolcszáz példány, ötszáz példány egy-egy verskötet… És akkor még a kiadó odasúgja, tudjuk, hogy eladhatatlan, de ennyit kell magunkra adnunk, hogy verseket is megjelentetünk időnként… Majd öt év alatt elfogy az ötszáz kötet… Meg a költő maga is elosztogatja… Itt, Magyarországon meg kapkodták a versesköteteket! Ez volt a szellemi tartalék! Nemcsak ti, mai költők, persze, de Vörösmarty, Ady, Berzsenyi. Ez volt a mi könyvkiadási anyanyelvünk! A könyv volt az egyetlen tiszta darab, ehhez nem férhetett kétség. Erre kellett jutnia a költségvetésből mindig és mindig. Jóformán l’art pour l’art! Könyv a könyvért! Kultúra a kultúráért – te, hozass még négy vodkát –, művelődés a művelődésért! Ezt számoljuk föl? Nincs pénz, apa! Tudod, mit mondott az igazgató? Ne könyvet hozzál, öregem, hanem pénzt! Ötletet, amiből a könyveteket ki tudom adni! Újságötletet, kiadvány-ötletet, mindent, amiből pénz lehet! Ne könyvet hozzál, hanem pénzt! Én hozzam a pénzt a Kiadónak? – Lehajtotta a két vodkát, a másik kettőre odatapadt a szeme, de abból egyet eloroztam.

– Nézd, azt akarják, hogy versenyezzenek a kiadványok… Te elég jól írsz… – motyogtam.

– Versenyezzenek? Kik? Kikkel? Nézd meg az aluljárókat! Sex, horror, botránykönyv, leleplezés, fölleplezés, csalások a sportban, rémhírkönyvek, álkrimik, meztelenkönyvek… Ezekkel versenyezzek? És talán ez a legszomorúbb. Szegény Illés Bandi mondta nekem – széttárva két ezüst kezét és szomorú mosolyát: „Kérlek, nézd meg, hol tartunk? Azokkal a szerzőkkel kell pénzt keresnünk a vállalatnak, akiket én a húszas-harmincas években a legsúlyosabban megkritizáltam, fél-giccseket, lektűröket, szépelgő irodalmakat… Mit szólsz? Mert ezek tartanak el titeket…” és megadóan lehajtotta a fejét. Mielőtt meghalt, akkor mondta. Érted, miről beszélek? Már szó sincs új irodalmi értékekről, új tisztaságú könyvek elsőbbségéről! A ponyvával kell versenyeznem. Azt mondják, miért, maga nem tudna krimit írni? Talán jobb lenne, mint az eredeti!

– Beszivárog…

– De mi szivárog be?

– A módszer… valahogy beszivárog. A verseny, amit azelőtt kapitalistának tituláltunk, beszivárog.

– Igazad van! Ez a legfájdalmasabb. Nem is jöttem rá, de most, ahogy mondod… Mondjuk, ne adjuk fel az eszmeiséget. A modern szellemű kiadványok, a szocialista rendszer eszméit képviselők az első helyen legyenek… De hogyan? Valahogy surrannak az ügynökök… Látod, a képeknél is? Surrannak az ügynökök… Eladnak, ide öt százalék, oda öt százalék…

– Az életrevalóbbak érvényesülnek. Ez még nem baj!

– Nem baj. De a legfőbb ember az – ügynök! Elad, surran, szöszmötöl…

– És beszivárog…

– Mit mondasz? Ja, igen. Még négy vodkát, kisasszony! Már nem tudunk odáig elmenni, de tessék ide letenni, majd elszívogatjuk lassan… Honnan van ez a finn vodka?

– Van egy ügynök ismerősöm, az hozza…

– Akkor elég drága lehet…

– Hát nem olyan olcsó, mint a könyv… Százhatvan forint egy féldeci….

Nagy erejű, nehéz súlyú írónk megtántorodott ültében is. Elimbolygott, csak félóra múlva jött vissza vigyorogva. Akkor újabb féldeciket sorakoztattunk magunk elé.

– Ne haragudj… Nem tudtam volna kifizetni… A válogatott novelláimat kiadják majd hetvenéves koromra. De kötöttem egy krimire szerződést „Az ügynök élete” címmel. Az igazgató adott tízezer előleget. Jó ez a vodka…

– Finn vodka.

– Jó. Egész a tudatomig…

– Beszivárog.