Aranypor

A házaspár – nevezzük Bélának és Adélnak – elindul.

Dehogy indul el. Fölvesz. Áll a kis lakásbéli folyosón és fölvesz. Dehogy vesz föl. Tűnődik. Hogy mit vegyen föl? Adél erélyes léptekkel a kis strandszekrényhez vonul – csak ilyen kis méretű, strandra készült műanyag-szekrény fér el a milliméteres lakásban –, és lerántja a cippzárat. Nos, nem magáról – rajta még nincs is cippzár, tulajdonképpen semmi sincs, nemhogy cippzár –, hanem a szekrénykén. A strandszekrényecske elülső fele leomlik, a cippzár alól kitüremkednek a ruhák. Egymás mellé zsúfolva, mint benyomkodott állatkák valami lehetetlen istállóba. Próbálja elzavarni egymás mellől az állatkákat, a ruhák nem engednek, össze vannak préselve.

– Jaj – nyögi Adél és kiráncigál egy szoknyát, mely csaknem földig ér. Lekiált az alsó fertályba: – Ne igyál sört! Szétmész! Nem tudod fölvenni az öltönyt!

– Nem is akarom – mondja fulladozva Béla, érezni a hangon, most rántotta el a szájától az öblös poharat, melybe előzőleg mézsárga és méregdrága Holsten sört töltött. Pöttyök a parkettán, az abroszon, a szőnyegen, a székek piros bársonyán. – A fene egye meg! – mormolja maga elé Béla, s ujjaival sikálja a sörnyomokat.

– Miért? Mert azt akarom, hogy valahogy kinézz? – sírós Adél-hang, hosszú szoknya fölrángatása közben. – Jaj! Harisnyanadrágot még nem is vettem! Miért szidsz megint?

– Dehogy szidlak, dehogy szidlak! Inkább szidom az életet, a rendszert, a sörgyártást, éppen téged szidnálak? Aki – hukk, nagy korty –, váltig kitartasz mellettem, bár látod, hogy nem veszem föl az öltönyt.

– És, miért, ha szabad kérdeznem? – Adél most harisnyanadrágot rángat föl, szem le, harisnya le, új harisnya elő, új harisnya föl, közben éktelen szidalom. – Hogy mért nem pusztul el ez az egész világ, ilyen harisnyanadrágokat gyártanak, miért nem veszed föl az öltönyt?

– Mert nem! Gyűlölöm az öltönyt!

– Te mindent gyűlölsz.

– Tévedsz. Téged például nem! Szabadon akarok járni, legalább ruhailag! Nem egy páncélöltönyben! És hol van az a keskenyfejű cipőm? Csak nem mehetek csizmában?

Cipő lerepül. Béla elhúzódik, fej mellett süvít el a cipő.

– Piszkos.

– Majd kitisztítod! – dörög le immár baritonná mélyülve Adél hangja, miközben fojtogatóan próbál egy mű-arany nyakláncot összekapcsolni a nyakán. Önfojtogatás – sikertelen. Ékszer el. Sarok. Helyette előrángatva borostyán. Nem illik. El. Sarok. Marad az eredeti, vékony arany. Elég. Düh. Le.

Lent Béla söre. Pöttyökben. Adél néz. Nem szól. Töröl. Halk szólam: – Disznó. (Nem erélyes.) Most tisztítod a cipődet, mikor elkésünk?

– És koszos lesz a kezem! Csak letörlöm. Jó?

– Nekem minden jó – vágtatás. Adél kiront. Visszaront. Retikül szét. Új retikül. Kulcsok csoportosítása. Zsebkendő fönt. Halk káromkodás. Egymás zsebkendőit cserélgetik. Kifelé – kitörés hat huszonötkor. Átgázolva a járdán. Kis nyeles telken áll az autó. Odagázolnak. Belegázolnak, föltépik az ajtót.

– Vigyázz! – kiált Adél.

– Mire?

– Tudod jól!

Autó. Rohanás. Csikorgás, odaérnek. Befészkelődnek. Darab megy. Föláll a fél sor. Bocsánatkérés, kultúrszomj. Fogalmuk sincs, miről van szó. Tudniillik a darabban. De szép. Megy. Halad. Énekelnek. Jók. Elöl Jászai Laci énekel, bodorított Pickwick-ként. Szeretik Jászait, tapsolnak. Föloldódnak.

Telik az idő. Jól érzik magukat. Egy ideig.

– Mi ez? – súgja Béla.

– A darab! Musical.

– Nem érzed? A szag!

Adél szimatol. Enyhén bólint.

– Talán a díszlet.

Szagolnak. Már nem is figyelnek. Tátoghat a legjobb színész, táncolhat a drága Fazekas Pisti, brilliánsan. Nem figyelnek. Fővárosi emberek, szaggal. Döbbenetes. Mi ez? Siker után is támolyognak.

– Ide is elkísér. – Béla baktat a kocsihoz.

– Mi? A szag? Nem értem. Nem láttam, amikor beszálltunk. Nem megyünk el egy vendéglőbe?

– Dehogy megyek! Ki akarom nyomozni!

Robogás haza. Kiszállnak az estéli gyepen. Nézik a cipőjüket. Igen. Ott van! Leveszik, kénytelenek megszagolni. Ott van! Büdös.

– De nem láttam sehol! – Adél siránkozik. – Annyira vigyázok! Vedd elő a zseblámpát!

Zseblámpa ki. Nem ég. Érintkezés. Köröm beszakad.

– Azelőtt egy zseblámpa húsz évig is működött.

– Örökké. Az más. Kapitalista lámpa.

– Ne hőzöngj! Ugyanúgy utálod a kapitalizmust, mint én.

Fölcsillan a lámpafény. Nyomozás, lassan, módszeresen. Beljebb, ahol már nem áll autó, valóban nagy kutyaszar-kupacok jelzik a környék lelőhelyét. De itt nincs. Mióta kérték, nincs! Azaz…

– Gyere csak… – édesgeti magához Adélt a férje. – Ezért nem tudtam nézni az előadást! Ezért szédültem a szagtól! Íme!

És ott volt. Méltóságteljesen, elegánsan, színházi bejáróhoz illően. Kunkorodva. De jószerével láthatatlanul! Aranyporral volt befújva! Mint valami előkelő fenyőtoboz. Diszkréten, egyszerűen ráfújva, hogy szép legyen a hagyaték.

– Hihetetlen! Aranyporral van befújva! – Béla így.

– Na és? Nem minden azzal van befújva? Most befújták ezt is!

– De drágám, eddig legalább láttuk! Észrevettük! Kikerültük! Ha beleléptünk, azonnal intézkedtünk! Most nem tudok végignézni egy színházi előadást, mert előzőleg arany pépbe lépek? Nem is pép!

– Látod, máris van valami haszna! Bearanyozva ki sem mered mondani!

– Pedig már milyen jóba lettünk kutyás szomszédainkkal! Ez borzalmas! Rosszabb, mint natúr!

Adél sírt, Béla végülis a felső diplomáciára bízza magát s levelét megírta:

„Kedves Szomszéd! Tudjuk, hogy kikerülhetetlen. Mármint a drekk. Ezért tudtuk kikerülni. Kérjük az álcázást mellőzni! Szép, de káros. Veszélyes! Legyen. Csak ne aranyozzák be! Könyörgünk! Ne aranyozzák be!”