Paradicsom

Ne ijedezz, ne félj, hozzád se nyúlok én, járunk csak nesztelen a húsos fák között, rigók, galambok és növények rejtekén, hol hernyók alszanak s guggol a néma rög. Itt messze van a fény, távol a halk vonat, nagy platánlevelek a halántékodat eresen befedik, itt előveheted a szem-nem-látta, kéz-nem-fogta melledet. Ez a paradicsom. Ádám és Éva úgy szerette egykor egymást, hogy ideszorult. Hajad ne féltsd, a szél zúg, de hozzád sem ér, a vizeket veri, jajong, de nem beszél. Itt, mint a csonka ág, szögletes mozdulatra hajolhat a karod, a táj megérti ezt, nem görcs a csók, hanem puha, akár a vatta s a csend olyan erős, hogy szinte megreped. És semmi kapcsolat, mely törné a valódit, nem kell mozogni sem, talán szeretni se, a szerelem külön, távol lebonyolódik, magától, hűsen, absztraktan, mint a mise. Nem kell még élni sem. Ezüst szemed az égre meresztheted, ahol eltört a napvilág, csak ülünk csöndesen, két gondolat edénye s beszélgetünk fehéren, mint az ifjúság.