Emlék

I. Ott él a széles ablakok mögött, ahol a redőny ritkára van húzva, villogó rácsok ábráiba bújva ott él, sugárzó léniák között. A sima asztalon keze hever, mint egy csecsebecse, ónszürke tárgy, miről levált a burok és a mész. Megállt, ferdére dőlt, mint üres erszény és kápolnában a keresztény. Óh élsz-e még? És várlak, várlak, vedd föl magadra a ruhákat, a nyakadba a köveket. Nem mozdul, nem lép közelebb. Csak ül a nagy tetők alatt, magába roskadt áldozat. Megverték kézzel, ostorokkal, száján vibráló cső a sóhaj, szeme alatt gyűlik az árok. Hallgat. Ütik-verik a sávok.   II. Emlékszel-e, én jöttem-e, vagy a hajó jött lefele, az egész város a szobába jött, ömlött, mint a víz a kádba. Mi maradt kinn, én Istenem? Csak nem a zubbonyom, de nem, üljünk le itt, ne ott a párnán és távolabb. Akár a márvány, olyan hideg lett a kezed és merev a tekinteted, de nézd, a fényképek között milyen sok régi ismerős… Rázlak, rázlak, mint gyáva bábút, aki az ágy alá bújt. A fekete és a fehér képek között van az enyém. Ne nézz, ne nézz üvegszemeddel, bújjunk az ágyba, jön a reggel. Az ágy, az ágy is kőkemény, eljegesítette a tél. Ébredj tündérem! Rázlak, rázlak, vesd le magadról a ruhádat! Mellére lóg a feje, a testének nincs akarata. Se szerelem, se játék, se fény, se árnyék.   III. Ott él a harmincéves távon és minden évben van karácsony, sötét szoba, világos nappal, tele villogó poharakkal: üres pohár, tele homállyal, mert le van húzva a redőny. Fekszik sima, szomorú lábbal, fekszik a fehér lepedőn.