Edények

Valami mindig fáj, egy korsó vagy egy ember, ahogy megtelnek bő mézzel vagy szerelemmel. A díszeken, a mintán, a bőrön, szöveten keresztül látni, hogy nő bennük a szerelem. Hogy vastagon csorog, kígyózó, lassu tánccal a méz, a sürü méz, aztán elomlik lágyan. Ákombákomokat rajzol a felszinére, szivet, szerelmi ábrát a gömbölyű edénybe: ragyog a méztükör, de ha belehajolsz, nem látod önmagad, csak gyűrött, gyatra, gyors képet, amit lefog s eltorzít a ragacs s a méz ikrái közt te hallgatag maradsz, mint sziklás, összetört fájó arc, amit a méz rántott le a mult buborékaiba. És ahogy nő a szint, az árnyékok keze ahogy tölti a korsót s az embert is vele, közeledik a száj, edény és ember így mézzel és szerelemmel szinültig megtelik: kicsordul már a száján, lecsorog már az arcon a mézből, szerelemből ikrázott arc. Az arcom.