Mirjam éneke

Ne tekintsd alakom, min fecske cikkan át, ne melleim szökését vagy hasam vonalát, a számat nyújtom ím, mint hosszú poharat s hozzá örvendezésül a fehér fogakat. Nem dícsérem hajam finom kötélzetét, a holdfényszinü sátort, hová az úr belép, a testemen virító sok-sok csecsebecse nem arra való, hogy szemed észrevegye. Nem is magam vagyok, a számum szele hajt, apró homokba föd, velem kavar vihart, nem én vagyok magam! oázis vize csak, a rablóban az önkény, ami szivemre csap. Inkább vizek hala, patakok gyöngyei, vagy korsóban a méz, mit ki kell önteni, más, más vagyok! ne vedd alakom bizonyosnak, idegen elemek szivemben hadakoznak! Kerülj körém mint kígyó, ha válik s nől a hús, a levél illatától vagyok százszorta dús, ölemre hull az éj, mint fekete ruha, a völgyben állok, mely, mint üres skatulya a hegyek közt mered, hol nem folyik folyó, – csak én vagyok a víz, csak én vagyok a jó! – eressz szelek szirénje, hogy homorítani tudjak a csillag csúcsán és az legyek, ami. A kardok élein hibátlan járom táncom, karjaid karikája, mint a tűzgyűrű, átfon, nézd, ennyire vagyok, se nő, se én, se más! virrasztok, mint a gyertya fölötted, kék marás ég nyakam ívein, hol fut a vad szalag, engedd, a karikán én is áthajtsalak, ne tekintsd alakom, inkább rög és moszat eléktelenitette meredek arcomat.