Pasztell

A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék, az ablakomból látom, mezítlen láb halad. Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék ajándékul neki, mint ritka dolgokat. Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen, hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik, hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen, ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt. Ha néha megpihen, mellére rátapadnak fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe s szívják belőle a szerelmet és az ablak keresztje hull reá, mielőtt útra kelne. Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy, mint bábok színházában türelmes figura és mint az alvajáró átszeli a vidéket, az ég aljára lép s betér a kapuba.