Pasztell
| A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék, |
| az ablakomból látom, mezítlen láb halad. |
| Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék |
| ajándékul neki, mint ritka dolgokat. |
|
| Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen, |
| hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik, |
| hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen, |
| ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt. |
|
| Ha néha megpihen, mellére rátapadnak |
| fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe |
| s szívják belőle a szerelmet és az ablak |
| keresztje hull reá, mielőtt útra kelne. |
|
| Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy, |
| mint bábok színházában türelmes figura |
| és mint az alvajáró átszeli a vidéket, |
| az ég aljára lép s betér a kapuba. |
|
|
Feleségemnek
| Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is, |
| mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is. |
| Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele, |
| testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje. |
|
| Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga, |
| szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama. |
| Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat, |
| találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt. |
|
| Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak, |
| hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak. |
| Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen, |
| megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen. |
|
|
Márciusi reggel
| A fák inognak, mint a film, |
| mint egy átlátszó pantomim, |
|
| fölszáll s a napba füstöl, |
|
| kavargó, súlyos, fortyogó |
| fől és fölötte száll a só |
|
| A reggel tava nől, dagad, |
| s a völgyből merek halakat, |
|
|
Mirjam éneke
| Ne tekintsd alakom, min fecske cikkan át, |
| ne melleim szökését vagy hasam vonalát, |
| a számat nyújtom ím, mint hosszú poharat |
| s hozzá örvendezésül a fehér fogakat. |
|
| Nem dícsérem hajam finom kötélzetét, |
| a holdfényszinü sátort, hová az úr belép, |
| a testemen virító sok-sok csecsebecse |
| nem arra való, hogy szemed észrevegye. |
|
| Nem is magam vagyok, a számum szele hajt, |
| apró homokba föd, velem kavar vihart, |
| nem én vagyok magam! oázis vize csak, |
| a rablóban az önkény, ami szivemre csap. |
|
| Inkább vizek hala, patakok gyöngyei, |
| vagy korsóban a méz, mit ki kell önteni, |
| más, más vagyok! ne vedd alakom bizonyosnak, |
| idegen elemek szivemben hadakoznak! |
|
| Kerülj körém mint kígyó, ha válik s nől a hús, |
| a levél illatától vagyok százszorta dús, |
| ölemre hull az éj, mint fekete ruha, |
| a völgyben állok, mely, mint üres skatulya |
|
| a hegyek közt mered, hol nem folyik folyó, |
| – csak én vagyok a víz, csak én vagyok a jó! – |
| eressz szelek szirénje, hogy homorítani |
| tudjak a csillag csúcsán és az legyek, ami. |
|
| A kardok élein hibátlan járom táncom, |
| karjaid karikája, mint a tűzgyűrű, átfon, |
| nézd, ennyire vagyok, se nő, se én, se más! |
| virrasztok, mint a gyertya fölötted, kék marás |
|
| ég nyakam ívein, hol fut a vad szalag, |
| engedd, a karikán én is áthajtsalak, |
| ne tekintsd alakom, inkább rög és moszat |
| eléktelenitette meredek arcomat. |
|
|
Virágos dal
| hajolsz, csordulsz, tolódol, |
|
| Kihajtassz, mint a vessző, |
| megújulsz, mint a termés, |
| gyerek vagyok, ha elmész. |
|
|
Táj, nővel
| A domb falán a terrakotta házak |
| a tiszta levegőben úgy vigyáznak, |
| hogy egymáshoz ne érjenek, |
|
| fejezik ki a megközelitést, |
| szomszéd ricsajt és vékony keritést, |
| a másik házba dugott szeretőt, |
| ki a sok vadnövénybe belenőtt. |
|
| Most látom, kívülről csak, mennyi baj van. |
| A nő kobakján szalmaszínű haj van |
| a szájaszéle, mint a papiros |
| olyan vékony, és szeretni tilos. |
|
| Vödörrel mer vizet a kútról, aztán |
| bámul az útra, elindul a lankán, |
| ringatja végig tömött fenekét |
| e szerelemből szőtt fehércseléd. |
|
| Ha este marja, mint kutya a koncot |
| a férje, ő meg játssza a bolondot, |
| felhőtlen égre gondol, tág tavaszra |
| és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra. |
|
| Az égen vadludakat hallani, |
| kivül a lélek, belül lásd: a húsát – |
| s kiütközik a tájon valami |
| kis, matematikai szomorúság. |
|
|
Edények
| egy korsó vagy egy ember, |
| csak gyűrött, gyatra, gyors |
|
Meddők
| Az alkonyatban burnuszos menyecskék |
| haladnak el a szomorú uton |
| s utánuk, mint a palettán a festék, |
| vibrál az őszben néhány lassu nyom. |
|
| Tüzes lábakkal bandukolnak erre, |
| hol lomb között az esztendő lakik |
| és mint a pók finomszövésü selyme, |
| nyúlnak, remegnek ezüst ujjaik. |
|
| Libegve erre, táncra térve arra, |
| szép ujjaik piros, kék köveken, |
| s az arcukat a szélrózsába hajtva |
| rebbennek szét a patakvizeken. |
|
| És sejtmintájú gesztenyék gurulnak |
| előttük, hajtva barna szineket, |
| nem is kisérik járását az útnak, |
| csak gyereket keresnek, gyereket. |
|
|
Idegenek
| Teát csináltam, kikerestem angol |
| szavakat Antonius beszédéből, |
| hajnali kalácsot hoztam a péktől, |
| faragott képet csináltam magamból. |
|
| nem jóvátenni, csak, hogy jobb legyen |
| csipegetni a csirke sápadt húsát |
| és az elrendeltetett szomorúság |
| tört tányéron és keserű vizen. |
|
| S a régi szeretőmet nem találom. |
| Eljöttem hozzád, hogy ne légy magad, |
| két hétig voltam nálad s ezalatt |
| csak mozdulatlan feküdtél az ágyon. |
|
|
Óra
| Nincs egy nagyóra, amely ütne |
| mely mutatná, hogy szemlesütve |
| s hogy édes-e, hogy keserű-e |
| s jelezné fényes, sárga tűje, |
| mi változik lenn és mi fönn. |
|
| Az egész házban nincs egy óra, |
| mely mutatná, hogy mit tegyek, |
| avagy velem mit tegyenek, |
| hogy perceim megsokasodva |
| s jelezné fényes, sárga tolla |
| a halált, vagy az ünnepet. |
|
|
Sárga
| körül a narancsszélü kör, |
|
| és áraszt sárga könnyeket |
|
| sárga vagy, mint a márga, |
|
|
Nyár
| Mint asztalon a sárga tál, |
| itt van a nyár, itt van a nyár. |
|
| Szinültig rakva, gazdagon |
|
| virág, gomolyog, mint a füst |
|
| Üvegpohár, hasadt gyümölcs, |
| Gauguin-csendélet, árva, bölcs. |
|
| azt hiszem ennyi az egész. |
|
| S külön kupacban egymaga, |
| a tűz, a víz, a réz, a fa. |
|
|
Badacsonyőrs
| mint szekér, szalad az idő |
|
| egy pontyot fogott. Semmi mást. |
|
|
Fejek
| mint fényes fekete legyek |
|
|
Húsok közt
| Ó s üde húsok közt vergődni lassan |
| míg némán nyílnak hosszú hajlatok, |
| az izmok penderítő vászna fog |
| mint feszes pólya, úgyis ezt akartam. |
|
| Hajak hosszán csüngőzni, mint az ékszer, |
| szemek vonásán vad, fekete dísz, |
| próbáltatásom és tanom ez is |
| s az epidermis laza kínba vész el. |
|
| Mint Dante poklán szállok körről-körre |
| a szűkülő és szűkölő uton, |
| virágom nincs, tudásom nem tudom, |
| egy más világ guzsalya vett örökbe. |
|
| Húsok falán és gömbölyű kis gombák |
| között erős fejem vesztegetem, |
| ez a dicsőség, ez a szerelem, |
| hogy tisztaságos vággyal gondolok rád. |
|
|
Esztendők járása
| Én mondtam, nem hittétek el, |
| hogy vannak szeplős asszonyok, |
| csapott-szoknyájú, ritka-térdű, |
| eszelős és nagy-szemezésű, |
| majd meggyűlik a bajotok. |
|
| |
| Nem baj, ha jő a durva szél, |
| elszáll, akár a hó, a tél |
|
| |
| Ez a tavasz. És jő a nyár |
| kertünkbe, mint a szarka-pár, |
| csörög, aztán a fákra száll, |
|
| |
| összeszedi s a hegyre megy |
|
| |
| s a sápadt kő közt búvik el, |
| festékeit – óh, régi jel – |
| és számolgatja: egy meg egy – |
|
| Veszetten fussatok, virág |
| nyílik kezükben, úgy bizony, |
| szemükből is virág fakad, |
|
|
Szeretők
| A szeretőknek nincs szobájuk, |
| se áttört csipkefüggönyük, |
| sötét madarak között laknak, |
| mellükre holdak kékje süt. |
|
| Szemükben lógnak nagy narancsok, |
| mint félig kinyílott sebek, |
| melyekből dőlnek sűrü nedvek |
| s csorog, csorog a szeretet. |
|
| Személytelenek, mint az óra |
| és fontosak, akár a perc. |
| És velük együtt sírsz, ha néha |
| az ágyon mellettük heversz. |
|
|
Görbe lábú nő
| a trafik mellett, a Retek |
|
| és görbe lába, mint a kard |
|
| kidülled, mint a holdkaréj, |
|
|
Parasztlány
|
Indul a lány, fölfogja kapáit az úton, |
| görcs veri a derekát, mégis a sorra hajol. |
|
Napfény játszik a szöllőn, melle kiugrik, |
| sorsa a bot sora és szél veri combja körül. |
|
Két keze a szerelemre virágzik a földön, |
|
mégis a népnek adózik a zöld levelek közt, |
| ő a világ ereje, mert szive gömbölyü kő, |
| áldozat, érdemes és izma erős kötelű. |
|
Emlék
| Ott él a széles ablakok mögött, |
| ahol a redőny ritkára van húzva, |
| villogó rácsok ábráiba bújva |
| ott él, sugárzó léniák között. |
|
| hever, mint egy csecsebecse, |
| ónszürke tárgy, miről levált |
| a burok és a mész. Megállt, |
| ferdére dőlt, mint üres erszény |
| és kápolnában a keresztény. |
|
| Óh élsz-e még? És várlak, várlak, |
| vedd föl magadra a ruhákat, |
| Nem mozdul, nem lép közelebb. |
| Csak ül a nagy tetők alatt, |
| Megverték kézzel, ostorokkal, |
| száján vibráló cső a sóhaj, |
| szeme alatt gyűlik az árok. |
| Hallgat. Ütik-verik a sávok. |
|
|
| Emlékszel-e, én jöttem-e, |
| jött, ömlött, mint a víz a kádba. |
|
| Mi maradt kinn, én Istenem? |
| Csak nem a zubbonyom, de nem, |
| üljünk le itt, ne ott a párnán |
| és távolabb. Akár a márvány, |
|
| de nézd, a fényképek között |
| Rázlak, rázlak, mint gyáva bábút, |
|
| képek között van az enyém. |
| Ne nézz, ne nézz üvegszemeddel, |
| bújjunk az ágyba, jön a reggel. |
|
| Az ágy, az ágy is kőkemény, |
| Ébredj tündérem! Rázlak, rázlak, |
| vesd le magadról a ruhádat! |
|
|
| Ott él a harmincéves távon |
| és minden évben van karácsony, |
| sötét szoba, világos nappal, |
|
| üres pohár, tele homállyal, |
| mert le van húzva a redőny. |
| Fekszik sima, szomorú lábbal, |
|
|
|
Július
| Forog a kert, sápadt tökök |
| alatt s a leesett gyümölcs |
|
| A rücskös, zöld uborka meg |
| idő előtt fonnyadni kezd, |
|
| Szoba függönye lógva lóg, |
| száraz, zörög, akár a drót |
| s a vézna, vékony fű felett |
|
| elállt, csak nyög másfél hete, |
| a csorda elmegy, elbuvik, |
| nem szól az erdőn a kuvik. |
|
| A házról csepeg a szurok, |
| recseg a szürke kapu, sok |
| olyan hőségben áll az ól. |
|
| És nem futnak a szarvasok. |
| Hideg, sötét bort vesz elő |
| a napfény, mint a puskacső. |
|
|
Hegyen
| A vékony ősz fekete papirosból |
| ragasztott a törzsekre ágakat, |
| északra öreg krokodílbőrt rajzolt |
| s mohát, ami a tavaszból maradt. |
|
| A bükkfa bőre az eső után |
| a párducok szőrénél feketébb, |
| mint bőrkötéses, vastag biblián, |
| kígyózik rajta a tömött sötét. |
|
| A karvastagnyi ágak pedig a |
| legbelső körükig át vannak ázva |
| s mintha nemrég egy óriás csiga |
| ment volna rajtuk: ottmaradt a hártya |
|
| csúszó hasa után, a fényes út. |
| Gyökér zugán sok hamvas pókfonál |
| húzódik meg és egyre szomorúbb |
| az erdőségi vad, hogy nincs a nyár. |
|
|
Ősz, tussal
| Nem lépdel a régi madár a füvek közt |
| és holt a vidék, amennyire holt csak |
| az lesz, aki szebb napokat látott valaha. |
|
| Nem jajdul a rét, elvette paraszt a |
| kaszával a kedvét, nem leli többé, |
| nem hozza meg azt se kocka, se jó kabala. |
|
| Így áll ez az ősz. A határban indul |
| a gólya, a csúf denevér a szögre |
| akasztja magát és alszik a várban. A fény |
|
| nem izzik a rőt szemeken, lehullott |
| sok árva gyümölcs elhagyva a húsát, |
| kabóca vigad keveset még meggy tetemén. |
|
| Megdöglik a légy. Mi haszna a tarka |
| virágnak az ősz közt? Hull a világra |
| a pernye és száll a tóra a szürke hamu. |
|
| Algebrai pontok jelzik az őszt. Oly |
| szabályos az út. A hegyekből egy nő |
| jön elő, az ölén friss hó van, ékalakú. |
|
|
Tudom
| Tudom, hogyan ernyednek el |
| hogy szüntelen, önkéntelen |
|
| Magad sem érted. Fesztelen |
| Hogy még mélységesebb legyen |
|
|
Őszi chanson
| Mennek az utakon leburkolt emberek, |
| alig lép az öreg, alig lép a gyerek. |
| Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik |
| és hártyavékonyan a falra rajzolódik, |
| tünődve emeli ebonit lábait, |
| verődő, lassu film, amit a múlt vetít |
| az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan, |
| lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban, |
| izomtalan szobor, végeredményben bárgyú, |
| sima, határtalan és sárga ujju bábú, |
| inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad, |
| emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat |
| és ferdén verdesi bokáit az eső, |
| öröktől-örökig így halad ez a nő, |
| az ő szivében ég mindegyik szerelem |
| s lábait, kezeit nem osztja meg velem. |
|
Mutatvány
| Sivár a föld, mint hátán a tanya, |
| egy fa az égbe karmol, kutya ásít |
| és nyöszörög az ólak ajtaja, |
| fölfújja, mint a széles arcokat |
| a szél, mint a bohóc az arcát, |
| hogy elijessze a madarakat, |
| feldöntve a bűvész kalapját, |
| de azok csak szemébe szállanak, |
| s a repdeséstől, mint a bő patak |
| indulnak meg a szeméből a könnyek. |
| Ilyen az ősz. A cirkusz megszakad |
| és összedöntik óriási sátrát |
| s a tarkakockás, nyúlánk mez alatt |
| a vincellér cipeli teste zsákját. |
|
Hóban
| A padon havak ülnek fényesen, |
| mint korszerű és áruházi tárgyak, |
| közben az érdemesre csiszolt ágak |
| a leget különítik élesen. |
|
| Az úton síkos szánsinek szaladnak, |
| fénylik rajtuk a világos világ. |
| Van aki fél, van aki nekivág |
| és mennek, taposnak, de nem haladnak. |
|
| A hó körülfog, ámde nem parancsol. |
| Enged, kerít, őriz és elbocsát |
| és aki rajta hagyja bocskorát, |
| annak harangoz hófehér harangból. |
|
| Né játszd a hőst, ha hó kerít magához, |
| engedj neki, ha ő nem enged el, |
| hidegre és szikárra emberel |
| s odaterít egy hatvanéves fához. |
|
|
Kettős zsoltár
| Hé, szeretsz? kiáltottam a gépkocsi után a fasorban |
| és kiszállt a vékonyhajú nő, |
| lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart. |
|
| De ismersz? – Nem mondhatnám. Mégis, |
| tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk, |
| kivánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat, |
| melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát. |
|
| Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében |
| és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak. |
| És megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal |
| lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból. |
|
| Én mondtam a szavaimat. Árnyékos szemed fekete ital, |
| ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven |
|
| Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát. |
| Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress, |
| szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen |
| idegen vagy és százszor ismeretlen? |
|
| A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás |
| köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne |
| szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta, |
| nyelvem íze, fogaim fehérsége óta. |
|
| Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes |
| mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon. |
| Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik, |
| melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik |
| karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait. |
|
| Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk |
| hevét. Sohase voltál és sohase leszel. |
| De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom, |
|
| Ma is futok, de nincs hová. |
| Menekülök, nincs is ki elől, |
| tűzvörös erdőn át szaladok |
|
|
Kavics utca árka
| A város messze lenn volt, |
| a napsugár meg fenn volt. |
|
|
Víz alatt
| Úszom, úszom a ferde víz alatt |
| az éjszakában laza utazó, |
| elhagyva a sugárzó partokat, |
| azt ami jó, ami egész való, |
| üveges hal, az éjszakába vágva |
| a vizek közé, mint valami kés |
| úgy fúródom sebesen be az árba, |
| mögöttem, mint a seb, nyilall a rés. |
| A habokat tárom föl önmagammal, |
| köröskörül az anyag gyöngyösen |
| gyűrűzik s én, akár egy éles angyal |
| a víz alatt úszom meredeken. |
| És vágok, metszek, hogy a vízlapok |
| között azt lássam, ami elmerült |
| s a mult fenekén fekszik izgatott |
| várakozással, mint a sebesült, |
| emlékeim nyitom fel, néma zárat, |
| sebek között a hallgatag reteszt, |
| a csókot, ezt a vízbefúló szájat, |
| mely víz alatt is lélegezni kezd, |
| a fulladás sötét tekintetét – |
| vak látomásba fúródó triton |
| meredek téren zuhanok feléd |
| s az éjszakát, a vizet fölnyitom. |
| Dereng a mult. A vállak néma íve, |
| hat mozdulat a sűrű ködön át, |
| lebonyolódnak, multtá egyesitve |
| a halhatatlan ceremóniák, |
| a kabalák, a csókok és az ábrák |
| között hanyattdöntve úszol felém, |
| arcodra nőnek túlvilági hártyák |
| s alszol, alszol, mint vízalatti rém. |
|
Paradicsom
| Ne ijedezz, ne félj, hozzád se nyúlok én, |
| járunk csak nesztelen a húsos fák között, |
| rigók, galambok és növények rejtekén, |
| hol hernyók alszanak s guggol a néma rög. |
|
| Itt messze van a fény, távol a halk vonat, |
| nagy platánlevelek a halántékodat |
| eresen befedik, itt előveheted |
| a szem-nem-látta, kéz-nem-fogta melledet. |
|
| Ez a paradicsom. Ádám és Éva úgy |
| szerette egykor egymást, hogy ideszorult. |
| Hajad ne féltsd, a szél zúg, de hozzád sem ér, |
| a vizeket veri, jajong, de nem beszél. |
|
| Itt, mint a csonka ág, szögletes mozdulatra |
| hajolhat a karod, a táj megérti ezt, |
| nem görcs a csók, hanem puha, akár a vatta |
| s a csend olyan erős, hogy szinte megreped. |
|
| És semmi kapcsolat, mely törné a valódit, |
| nem kell mozogni sem, talán szeretni se, |
| a szerelem külön, távol lebonyolódik, |
| magától, hűsen, absztraktan, mint a mise. |
|
| Nem kell még élni sem. Ezüst szemed az égre |
| meresztheted, ahol eltört a napvilág, |
| csak ülünk csöndesen, két gondolat edénye |
| s beszélgetünk fehéren, mint az ifjúság. |
|
|
Aranyos
| Aranyos bogarak meditálnak a légben alélva, a hernyó |
|
göndörödik szaporán, szőre ezüstje kiáll. |
| Zöld levelek a fonákjaikat mutatva röpülnek |
|
szélbe ki, szélbe be és harsan a völgyben a hárs, |
| nő csikorogva, a kérge leválik, az útra lehámlik, |
|
reccsen az ág meg a törzs pikkelye, annyira nő. |
|
| Sátort vertek a szélben az ágak, a ponyva kicsattan, |
|
zúgnak a fények a fán, napsugaras lemezek: |
| hő kupola képződik a légben, alatta hevernek |
|
két mogyorószinü arc, hajdani két szeretők, |
| búg az a csók, hadakoznak a szájak, a szók szakadoznak, |
|
lobban a vad szerelem, dobban a nyári vidék. |
|
| Ömlik a fákra a fény, szakadozva kihajlik a blúz és |
|
melle virága kihajt, mint erezett tulipán, |
| szél keze fogja csak így, finoman, szeretőn, hevenyészve, |
|
aztán csók a fehér, kockalapú fogakon |
| hangzik, olvad a kertben a meggy, laza húsa kifordul, |
|
szél zúg s mint a csiga, úgy tapad egyre a száj. |
|
|
Fejed lehajtod
| Fejed lehajtod. Nincs szemed, |
| vagy csak előlem eltakartad. |
| a fölemésztő, vad nyugalmat, |
|
| feltorlódik a tűz, a víz. |
| Magamra hagysz a félhomályban, |
| mielőtt végkép elborítsz. |
|
|
Hajnal
| Lobognak a fák a szelekben, |
| két nagy szeme ég, haja lebben, |
| az én szeretőm, szeretőm. |
|
| karját kinyújtva a tájba, |
| mint hajnali fáklya, lobog. |
|
| Lesem, idejössz, ideérsz-e, |
| cikázik az árnya, a lépte, |
| hogy sajdul és fáj a szivem! |
|
| Ne siess, ne siess, de szeretlek! |
| tudod-e, hova érsz, te leány? |
| itt zúgnak estente a vermek, |
|
| ősszel madarak raja krúgat |
|
| Csak a fejsze villog a vállon, |
| és nappal oly nagy a magányom, |
| hogy estére nem birom el: |
|
| gyere már, gyere már, ideérsz-e? |
| kapaszkodj nyírfa-levélbe, |
| azon érsz ide szélsebesen! |
|
| Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd, |
|
| el kell, hogy bírja a vállad, |
|
| csiga fel, csiga le, ez az út, |
| és én adok néked majd három |
|
| Szeretlek, jobban a szélnél, |
| szeretlek, mintha te élnél |
|
|
|