Táj, nővel

 

 

 

 

Pasztell

A ferde domb falán, hol fölkúszik az árnyék,
az ablakomból látom, mezítlen láb halad.
Körötte mind a csend, mit úgy adott a tájék
ajándékul neki, mint ritka dolgokat.
Kancsója billen egyszer, kis tej a földre löttyen,
hosszú és sápadt arcát a lombok elfedik,
hűs árnyak gyülekeznek köréje egyre többen,
ő a fejét lehajtva megy föl-le, föl-le itt.
Ha néha megpihen, mellére rátapadnak
fehér és kék virágok – vad csecsemők sok kelyhe
s szívják belőle a szerelmet és az ablak
keresztje hull reá, mielőtt útra kelne.
Reggel csak lefelé jön, este csak fölfelé megy,
mint bábok színházában türelmes figura
és mint az alvajáró átszeli a vidéket,
az ég aljára lép s betér a kapuba.

 

 

 

Feleségemnek

Feleségemnek arca van, meg keze is, meg lába is,
mindez valóság, jól tudom, de látszat is, de látszat is.
Van szeme is, mert néz vele, meg lát vele, meg fog vele,
testi valóság kényszere, ez az ő bűvös ereje.
Ujjongok, hogyhát ennyi van, ez ő maga, ez ő maga,
szeretni való teste van, meg hajlama, meg hajlama.
Fölhajt az éj így engem is, mint a vadat, mint a vadat,
találkozunk a hús fölött s a hús alatt, a hús alatt.
Szerelmes párom egyszeri, kitárt alak, bezárt alak,
hogy ilyen anyag, forma légy, de vártalak, de vártalak.
Úgy előáll a lét falán s a szívemen, a szívemen,
megjelenik mint régi kép, világosan és hirtelen.

 

 

 

Márciusi reggel

A fák inognak, mint a film,
ha megremeg a vászon,
mint egy átlátszó pantomim,
lebegnek át a tájon.
A fűtőtestből a meleg
fölszáll s a napba füstöl,
elmozdítja a testeket
a márciusi üstből,
kavargó, súlyos, fortyogó
edényből, hol a harcsa
fől és fölötte száll a só
a világos magasba.
A reggel tava nől, dagad,
ragyogva, zúgva füstöl
s a völgyből merek halakat,
az üstből, színezüstből.

 

 

 

Mirjam éneke

Ne tekintsd alakom, min fecske cikkan át,
ne melleim szökését vagy hasam vonalát,
a számat nyújtom ím, mint hosszú poharat
s hozzá örvendezésül a fehér fogakat.
Nem dícsérem hajam finom kötélzetét,
a holdfényszinü sátort, hová az úr belép,
a testemen virító sok-sok csecsebecse
nem arra való, hogy szemed észrevegye.
Nem is magam vagyok, a számum szele hajt,
apró homokba föd, velem kavar vihart,
nem én vagyok magam! oázis vize csak,
a rablóban az önkény, ami szivemre csap.
Inkább vizek hala, patakok gyöngyei,
vagy korsóban a méz, mit ki kell önteni,
más, más vagyok! ne vedd alakom bizonyosnak,
idegen elemek szivemben hadakoznak!
Kerülj körém mint kígyó, ha válik s nől a hús,
a levél illatától vagyok százszorta dús,
ölemre hull az éj, mint fekete ruha,
a völgyben állok, mely, mint üres skatulya
a hegyek közt mered, hol nem folyik folyó,
– csak én vagyok a víz, csak én vagyok a jó! –
eressz szelek szirénje, hogy homorítani
tudjak a csillag csúcsán és az legyek, ami.
A kardok élein hibátlan járom táncom,
karjaid karikája, mint a tűzgyűrű, átfon,
nézd, ennyire vagyok, se nő, se én, se más!
virrasztok, mint a gyertya fölötted, kék marás
ég nyakam ívein, hol fut a vad szalag,
engedd, a karikán én is áthajtsalak,
ne tekintsd alakom, inkább rög és moszat
eléktelenitette meredek arcomat.

 

 

 

Virágos dal

Te, terheshasú asszony,
hadd mondom csöndesen,
virágzó törzsed, széles
csipőd úgy szeretem.
Ahogy megülsz a padkán
vagy úton lopva lépsz,
hajolsz, csordulsz, tolódol,
súlyos vagy, mint a méz.
Vékony melled mögött ver
megszorított szived,
fejedben kavarognak
eljövendő szinek.
A két kezed lecsüng a
földre meredeken
vagy óvod behajlítva
a fényt a gyereken.
Kihajtassz, mint a vessző,
megújulsz, mint a termés,
burokban ülő árva
gyerek vagyok, ha elmész.

 

 

 

Táj, nővel

A domb falán a terrakotta házak
a tiszta levegőben úgy vigyáznak,
hogy egymáshoz ne érjenek,
mint logaritmus képletek
fejezik ki a megközelitést,
szomszéd ricsajt és vékony keritést,
a másik házba dugott szeretőt,
ki a sok vadnövénybe belenőtt.
Most látom, kívülről csak, mennyi baj van.
A nő kobakján szalmaszínű haj van
a szájaszéle, mint a papiros
olyan vékony, és szeretni tilos.
Vödörrel mer vizet a kútról, aztán
bámul az útra, elindul a lankán,
ringatja végig tömött fenekét
e szerelemből szőtt fehércseléd.
Ha este marja, mint kutya a koncot
a férje, ő meg játssza a bolondot,
felhőtlen égre gondol, tág tavaszra
és gyűlik könnye, mint a pénz, kamatra.
Az égen vadludakat hallani,
kivül a lélek, belül lásd: a húsát –
s kiütközik a tájon valami
kis, matematikai szomorúság.

 

 

 

Edények

Valami mindig fáj,
egy korsó vagy egy ember,
ahogy megtelnek bő
mézzel vagy szerelemmel.
A díszeken, a mintán,
a bőrön, szöveten
keresztül látni, hogy nő
bennük a szerelem.
Hogy vastagon csorog,
kígyózó, lassu tánccal
a méz, a sürü méz,
aztán elomlik lágyan.
Ákombákomokat
rajzol a felszinére,
szivet, szerelmi ábrát
a gömbölyű edénybe:
ragyog a méztükör,
de ha belehajolsz,
nem látod önmagad,
csak gyűrött, gyatra, gyors
képet, amit lefog
s eltorzít a ragacs
s a méz ikrái közt
te hallgatag maradsz,
mint sziklás, összetört
fájó arc, amit a
méz rántott le a mult
buborékaiba.
És ahogy nő a szint,
az árnyékok keze
ahogy tölti a korsót
s az embert is vele,
közeledik a száj,
edény és ember így
mézzel és szerelemmel
szinültig megtelik:
kicsordul már a száján,
lecsorog már az arcon
a mézből, szerelemből
ikrázott arc. Az arcom.

 

 

 

Meddők

Az alkonyatban burnuszos menyecskék
haladnak el a szomorú uton
s utánuk, mint a palettán a festék,
vibrál az őszben néhány lassu nyom.
Tüzes lábakkal bandukolnak erre,
hol lomb között az esztendő lakik
és mint a pók finomszövésü selyme,
nyúlnak, remegnek ezüst ujjaik.
Libegve erre, táncra térve arra,
szép ujjaik piros, kék köveken,
s az arcukat a szélrózsába hajtva
rebbennek szét a patakvizeken.
És sejtmintájú gesztenyék gurulnak
előttük, hajtva barna szineket,
nem is kisérik járását az útnak,
csak gyereket keresnek, gyereket.

 

 

 

Idegenek

Teát csináltam, kikerestem angol
szavakat Antonius beszédéből,
hajnali kalácsot hoztam a péktől,
faragott képet csináltam magamból.
nem jóvátenni, csak, hogy jobb legyen
csipegetni a csirke sápadt húsát
és az elrendeltetett szomorúság
tört tányéron és keserű vizen.
S a régi szeretőmet nem találom.
Eljöttem hozzád, hogy ne légy magad,
két hétig voltam nálad s ezalatt
csak mozdulatlan feküdtél az ágyon.

 

 

 

Óra

Nincs egy nagyóra, amely ütne
és mutatná az én időm,
mely mutatná, hogy szemlesütve
felém egy drága néni jön
s hogy édes-e, hogy keserű-e
a perc és bongna békitőn
s jelezné fényes, sárga tűje,
mi változik lenn és mi fönn.
Az egész házban nincs egy óra,
mely mutatná, hogy mit tegyek,
mikor menjek találkozóra
avagy velem mit tegyenek,
hogy perceim megsokasodva
hova, hova is legyenek
s jelezné fényes, sárga tolla
a halált, vagy az ünnepet.

 

 

 

Sárga

És olyan sárga a kezed,
oly sárga a pupillád
körül a narancsszélü kör,
ahogy kibontja szirmát,
és áraszt sárga könnyeket
az örömtől, a bútól
és sárga vér bugyog elő
az erekből, a húsból.
Szemöldököd zuzmója,
öled sűrű füve
a sárga combok mellett
vakítón fekete,
hajad növényzetéből
a sárgapajzsu homlok
mentén feketeszálu
keserüséged ontod,
de hasad héja sárga
és belül sárga vagy,
sárga vagy, mint a márga,
sárga vagy, mint a nap.

 

 

 

Nyár

Mint asztalon a sárga tál,
itt van a nyár, itt van a nyár.
Szinültig rakva, gazdagon
beérő méreg, egy halom
virág, gomolyog, mint a füst
az illata, arany, ezüst.
Üvegpohár, hasadt gyümölcs,
Gauguin-csendélet, árva, bölcs.
És ikrasúlyú, sűrü méz,
azt hiszem ennyi az egész.
S külön kupacban egymaga,
a tűz, a víz, a réz, a fa.

 

 

 

Badacsonyőrs

És dolgozik a kalapács
és kört rajzol a körző,
a kemencében a kalács
megsül, kotyog a tömlő.
A lugason rövid sugár
szalad s a sárgarépa
elbuvik a homokba. Jár
a köveken a béka.
Az asztalon a teritő,
a teritőn a minta –
mint szekér, szalad az idő
és a fehér ladikba
beugrik a keszeg halász,
leengedi a hálót,
egy pontyot fogott. Semmi mást.
Augusztusvégi nyár volt.

 

 

 

Fejek

Ezek a fejek s dauerek
feküsznek ott a párnán
mint fényes fekete legyek
ezek a fejek fekszenek
a szobák félhomályán
Kívülről épek rendesek
de a párnán ők fekszenek
mint a bogár a hátán
ezek a fekete dauerek
Ügyesek ők és üresek
föl vannak pántlikázva
de a párnán ők fekszenek
ezek a fekete fejek
A nő valahol elveszett
a buta alvilágban
új Orfeuszok kellenek
hogy újra megtaláljam

 

 

 

Húsok közt

Ó s üde húsok közt vergődni lassan
míg némán nyílnak hosszú hajlatok,
az izmok penderítő vászna fog
mint feszes pólya, úgyis ezt akartam.
Hajak hosszán csüngőzni, mint az ékszer,
szemek vonásán vad, fekete dísz,
próbáltatásom és tanom ez is
s az epidermis laza kínba vész el.
Mint Dante poklán szállok körről-körre
a szűkülő és szűkölő uton,
virágom nincs, tudásom nem tudom,
egy más világ guzsalya vett örökbe.
Húsok falán és gömbölyű kis gombák
között erős fejem vesztegetem,
ez a dicsőség, ez a szerelem,
hogy tisztaságos vággyal gondolok rád.

 

 

 

Esztendők járása

Én mondtam, nem hittétek el,
hogy vannak szeplős asszonyok,
csapott-szoknyájú, ritka-térdű,
eszelős és nagy-szemezésű,
majd meggyűlik a bajotok.
 
A fák ágain nincs levél.
Nem baj, ha jő a durva szél,
elszáll, akár a hó, a tél
és kinyílik az almafa.
 
Ez a tavasz. És jő a nyár
kertünkbe, mint a szarka-pár,
csörög, aztán a fákra száll,
az ágak árnyékaira.
 
A sárga ősz se marad itt
a legutolsó hajnalig,
kellékeit, cókmókjait
összeszedi s a hegyre megy
 
s a sápadt kő közt búvik el,
barlang falára festi fel
festékeit – óh, régi jel –
és számolgatja: egy meg egy –
Veszetten fussatok, virág
nyílik kezükben, úgy bizony,
ajkukon enyhe vér tapad,
szemükből is virág fakad,
de nem rózsa és liliom.

 

 

 

Szeretők

A szeretőknek nincs szobájuk,
se áttört csipkefüggönyük,
sötét madarak között laknak,
mellükre holdak kékje süt.
Szemükben lógnak nagy narancsok,
mint félig kinyílott sebek,
melyekből dőlnek sűrü nedvek
s csorog, csorog a szeretet.
Személytelenek, mint az óra
és fontosak, akár a perc.
És velük együtt sírsz, ha néha
az ágyon mellettük heversz.

 

 

 

Csapda

Varázsvessző takarja el,
ágak fedik, verem,
nincs szerelem.
Karó hasítja fel
a beléhulló vadakat.
Madár kerüli,
gida keserüli
a boldog nyarakat.

 

 

 

Görbe lábú nő

Óh ismerem, lábára áll
és tartja azokat,
alulról kezdve megveti
a bokacsontokat,
görbíti élét azután
a lábszárainak
és kifeszíti combjait,
mint hentes az inat.
Tudom, a lába itt lakik
és szőrös, mint a nyest,
a trafik mellett, a Retek
utcában egyenest
és görbe lába, mint a kard
üt és hadakozik,
a szoknya alól kimered
és úgy vagdalkozik,
kidülled, mint a holdkaréj,
ha felhőn sokat ült
és mint maga a ló fara,
hol lába egyesült,
le-föl mozog, ha elhalad
e nagyszerű baba
és látja őt a kisgyerek,
a szűcs, a katona.

 

 

 

Parasztlány

 
Indul a lány, fölfogja kapáit az úton,
görcs veri a derekát, mégis a sorra hajol.
 
Napfény játszik a szöllőn, melle kiugrik,
sorsa a bot sora és szél veri combja körül.
 
Két keze a szerelemre virágzik a földön,
 
mégis a népnek adózik a zöld levelek közt,
ő a világ ereje, mert szive gömbölyü kő,
áldozat, érdemes és izma erős kötelű.

 

 

 

Emlék

 

I.

Ott él a széles ablakok mögött,
ahol a redőny ritkára van húzva,
villogó rácsok ábráiba bújva
ott él, sugárzó léniák között.
A sima asztalon keze
hever, mint egy csecsebecse,
ónszürke tárgy, miről levált
a burok és a mész. Megállt,
ferdére dőlt, mint üres erszény
és kápolnában a keresztény.
Óh élsz-e még? És várlak, várlak,
vedd föl magadra a ruhákat,
a nyakadba a köveket.
Nem mozdul, nem lép közelebb.
Csak ül a nagy tetők alatt,
magába roskadt áldozat.
Megverték kézzel, ostorokkal,
száján vibráló cső a sóhaj,
szeme alatt gyűlik az árok.
Hallgat. Ütik-verik a sávok.
 

II.

Emlékszel-e, én jöttem-e,
vagy a hajó jött lefele,
az egész város a szobába
jött, ömlött, mint a víz a kádba.
Mi maradt kinn, én Istenem?
Csak nem a zubbonyom, de nem,
üljünk le itt, ne ott a párnán
és távolabb. Akár a márvány,
olyan hideg lett a kezed
és merev a tekinteted,
de nézd, a fényképek között
milyen sok régi ismerős…
Rázlak, rázlak, mint gyáva bábút,
aki az ágy alá bújt.
A fekete és a fehér
képek között van az enyém.
Ne nézz, ne nézz üvegszemeddel,
bújjunk az ágyba, jön a reggel.
Az ágy, az ágy is kőkemény,
eljegesítette a tél.
Ébredj tündérem! Rázlak, rázlak,
vesd le magadról a ruhádat!
Mellére lóg a feje, a
testének nincs akarata.
Se szerelem, se játék,
se fény, se árnyék.
 

III.

Ott él a harmincéves távon
és minden évben van karácsony,
sötét szoba, világos nappal,
tele villogó poharakkal:
üres pohár, tele homállyal,
mert le van húzva a redőny.
Fekszik sima, szomorú lábbal,
fekszik a fehér lepedőn.

 

 

 

Július

Forog a kert, sápadt tökök
ülnek a lapulevelek
alatt s a leesett gyümölcs
savós homokban hempereg.
A rücskös, zöld uborka meg
idő előtt fonnyadni kezd,
a kerítések rácsain
bedől a meleg egyenest.
Szoba függönye lógva lóg,
száraz, zörög, akár a drót
s a vézna, vékony fű felett
a dombok arca fölrepedt.
A kút se mer. Lélegzete
elállt, csak nyög másfél hete,
a csorda elmegy, elbuvik,
nem szól az erdőn a kuvik.
A házról csepeg a szurok,
recseg a szürke kapu, sok
egér fut ki a föld alól,
olyan hőségben áll az ól.
És nem futnak a szarvasok.
Hideg, sötét bort vesz elő
a gazda vén keze. Ragyog
a napfény, mint a puskacső.

 

 

 

Hegyen

A vékony ősz fekete papirosból
ragasztott a törzsekre ágakat,
északra öreg krokodílbőrt rajzolt
s mohát, ami a tavaszból maradt.
A bükkfa bőre az eső után
a párducok szőrénél feketébb,
mint bőrkötéses, vastag biblián,
kígyózik rajta a tömött sötét.
A karvastagnyi ágak pedig a
legbelső körükig át vannak ázva
s mintha nemrég egy óriás csiga
ment volna rajtuk: ottmaradt a hártya
csúszó hasa után, a fényes út.
Gyökér zugán sok hamvas pókfonál
húzódik meg és egyre szomorúbb
az erdőségi vad, hogy nincs a nyár.

 

 

 

Ősz, tussal

Nem lépdel a régi madár a füvek közt
és holt a vidék, amennyire holt csak
az lesz, aki szebb napokat látott valaha.
Nem jajdul a rét, elvette paraszt a
kaszával a kedvét, nem leli többé,
nem hozza meg azt se kocka, se jó kabala.
Így áll ez az ősz. A határban indul
a gólya, a csúf denevér a szögre
akasztja magát és alszik a várban. A fény
nem izzik a rőt szemeken, lehullott
sok árva gyümölcs elhagyva a húsát,
kabóca vigad keveset még meggy tetemén.
Megdöglik a légy. Mi haszna a tarka
virágnak az ősz közt? Hull a világra
a pernye és száll a tóra a szürke hamu.
Algebrai pontok jelzik az őszt. Oly
szabályos az út. A hegyekből egy nő
jön elő, az ölén friss hó van, ékalakú.

 

 

 

Tudom

Tudom, hogyan ernyednek el
üléskor is az izmok,
hogy szüntelen, önkéntelen
szerelmemet szólítod,
az izmok koszorúiban,
a vékony hajlaton
erőszakos delej nyilal
és vágy sajog, tudom.
Magad sem érted. Fesztelen
mozdulsz az árva széken.
Hogy még mélységesebb legyen
a csontokért a szégyen.
Oly vakmerő, ahogy forog
a bot végén a tányér.
Mintha menekvő állatot
ütés a vékonyán ér.

 

 

 

Őszi chanson

Mennek az utakon leburkolt emberek,
alig lép az öreg, alig lép a gyerek.
Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik
és hártyavékonyan a falra rajzolódik,
tünődve emeli ebonit lábait,
verődő, lassu film, amit a múlt vetít
az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan,
lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban,
izomtalan szobor, végeredményben bárgyú,
sima, határtalan és sárga ujju bábú,
inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad,
emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat
és ferdén verdesi bokáit az eső,
öröktől-örökig így halad ez a nő,
az ő szivében ég mindegyik szerelem
s lábait, kezeit nem osztja meg velem.

 

 

 

Mutatvány

Sivár a föld, mint hátán a tanya,
egy fa az égbe karmol, kutya ásít
és nyöszörög az ólak ajtaja,
ahogy homorú vitorláit
fölfújja, mint a széles arcokat
a szél, mint a bohóc az arcát,
hogy elijessze a madarakat,
feldöntve a bűvész kalapját,
de azok csak szemébe szállanak,
nem tudja elzavarni őket
s a repdeséstől, mint a bő patak
indulnak meg a szeméből a könnyek.
Ilyen az ősz. A cirkusz megszakad
és összedöntik óriási sátrát
s a tarkakockás, nyúlánk mez alatt
a vincellér cipeli teste zsákját.

 

 

 

Télen

Köd-ködre hull,
a gomolyag,
két hétig eláll
a gondolat.
Mesgye mellett
megy a szamár,
a gondolat két
hétig eláll.
Szívemben a
bánat érik,
a gond eláll
egy-két hétig.
Nő, mint jég a
fán, a magány,
a beszéd két
hétig eláll.

 

 

 

Hóban

A padon havak ülnek fényesen,
mint korszerű és áruházi tárgyak,
közben az érdemesre csiszolt ágak
a leget különítik élesen.
Az úton síkos szánsinek szaladnak,
fénylik rajtuk a világos világ.
Van aki fél, van aki nekivág
és mennek, taposnak, de nem haladnak.
A hó körülfog, ámde nem parancsol.
Enged, kerít, őriz és elbocsát
és aki rajta hagyja bocskorát,
annak harangoz hófehér harangból.
Né játszd a hőst, ha hó kerít magához,
engedj neki, ha ő nem enged el,
hidegre és szikárra emberel
s odaterít egy hatvanéves fához.

 

 

 

Kettős zsoltár

Hé, szeretsz? kiáltottam a gépkocsi után a fasorban
és kiszállt a vékonyhajú nő,
lesimítva kezét ágyékán, amit fakó ballonruha takart.
Ugyan. Sohase láttalak.
De ismersz? – Nem mondhatnám. Mégis,
tudod, hogy a rövid fákkal ékes ligetben régen találkoztunk,
kivánatos vagy, szeretném látni meztelen combjaidat,
melled vadmálnáját, lábujjaid parazsát.
Ne beszélj. Úgyis elfeledjük egymást a kéj szédületében
és holnap arcvonásaink is semmivé foszlanak.
És megoldotta derekán az övet és ötezeréves mozdulattal
lépett ki csípőjéből, gyűrűs szoknyája ráncaiból.
Én mondtam a szavaimat. Árnyékos szemed fekete ital,
ujjaid pergése őszi lomb, bordaíved eleven
kagyló, de szeretsz-e?
Ugyan. Sohase láttalak.
Felelte és eloldotta a füvek között a mezítelenség papucsát.
Liliomos térded úgy nyílik elém, mint régi címerek pajzsa, csak szeress,
szép szavad van, de hogy szerethetnélek, hiszen
idegen vagy és százszor ismeretlen?
A kéj órája örök és a szeretés harántcsíkja rózsás
köldököd alatt az idők elejéről való, mért ne
szeretnél hát? Ismerlek szemeim óta,
nyelvem íze, fogaim fehérsége óta.
Idegen, a lomb beárnyal, – mondta és előttem állt tökéletes
mezítelenségében, ahogy egy anya szülte őt a piros napon.
Ne kérdezz, mert a szó fonala emlékekhez gombolyodik,
melyek gúzsba kötik lábaim tárulkozását és leejtik
karjaim ölelését, gyönyöröm szárnyait.
Holnapra úgyis elfeledjük testünk síkosságát, arcunk
hevét. Sohase voltál és sohase leszel.
De itt az óra. Bőröm ruháját is leoldom,
hogy lelkemig érj.
Ma is futok, de nincs hová.
Menekülök, nincs is ki elől,
tűzvörös erdőn át szaladok
s nincsenek éjszakáim.

 

 

 

Kavics utca árka

Legyen virág a dombon,
ha verseimet mondom.
Szép sárgaarcú rózsák:
tökéletes valóság.
Útszéli árkon ültünk,
délelőtt. Tündököltünk.
A város messze lenn volt,
a napsugár meg fenn volt.
Két nagyranőtt szerelmes
az árokszélen. Kedves
és fínomléptű szél járt,
mi játszottuk a tréfát:
két óriás szerelmes,
két bibliai kedves,
ki épp a kedvét tölti:
két ég és föld közötti.

 

 

 

Víz alatt

Úszom, úszom a ferde víz alatt
az éjszakában laza utazó,
elhagyva a sugárzó partokat,
azt ami jó, ami egész való,
üveges hal, az éjszakába vágva
a vizek közé, mint valami kés
úgy fúródom sebesen be az árba,
mögöttem, mint a seb, nyilall a rés.
A habokat tárom föl önmagammal,
köröskörül az anyag gyöngyösen
gyűrűzik s én, akár egy éles angyal
a víz alatt úszom meredeken.
És vágok, metszek, hogy a vízlapok
között azt lássam, ami elmerült
s a mult fenekén fekszik izgatott
várakozással, mint a sebesült,
emlékeim nyitom fel, néma zárat,
sebek között a hallgatag reteszt,
a csókot, ezt a vízbefúló szájat,
mely víz alatt is lélegezni kezd,
a fulladás sötét tekintetét –
vak látomásba fúródó triton
meredek téren zuhanok feléd
s az éjszakát, a vizet fölnyitom.
Dereng a mult. A vállak néma íve,
hat mozdulat a sűrű ködön át,
lebonyolódnak, multtá egyesitve
a halhatatlan ceremóniák,
a kabalák, a csókok és az ábrák
között hanyattdöntve úszol felém,
arcodra nőnek túlvilági hártyák
s alszol, alszol, mint vízalatti rém.

 

 

 

Paradicsom

Ne ijedezz, ne félj, hozzád se nyúlok én,
járunk csak nesztelen a húsos fák között,
rigók, galambok és növények rejtekén,
hol hernyók alszanak s guggol a néma rög.
Itt messze van a fény, távol a halk vonat,
nagy platánlevelek a halántékodat
eresen befedik, itt előveheted
a szem-nem-látta, kéz-nem-fogta melledet.
Ez a paradicsom. Ádám és Éva úgy
szerette egykor egymást, hogy ideszorult.
Hajad ne féltsd, a szél zúg, de hozzád sem ér,
a vizeket veri, jajong, de nem beszél.
Itt, mint a csonka ág, szögletes mozdulatra
hajolhat a karod, a táj megérti ezt,
nem görcs a csók, hanem puha, akár a vatta
s a csend olyan erős, hogy szinte megreped.
És semmi kapcsolat, mely törné a valódit,
nem kell mozogni sem, talán szeretni se,
a szerelem külön, távol lebonyolódik,
magától, hűsen, absztraktan, mint a mise.
Nem kell még élni sem. Ezüst szemed az égre
meresztheted, ahol eltört a napvilág,
csak ülünk csöndesen, két gondolat edénye
s beszélgetünk fehéren, mint az ifjúság.

 

 

 

Aranyos

Aranyos bogarak meditálnak a légben alélva, a hernyó
 
göndörödik szaporán, szőre ezüstje kiáll.
Zöld levelek a fonákjaikat mutatva röpülnek
 
szélbe ki, szélbe be és harsan a völgyben a hárs,
nő csikorogva, a kérge leválik, az útra lehámlik,
 
reccsen az ág meg a törzs pikkelye, annyira nő.
Sátort vertek a szélben az ágak, a ponyva kicsattan,
 
zúgnak a fények a fán, napsugaras lemezek:
hő kupola képződik a légben, alatta hevernek
 
két mogyorószinü arc, hajdani két szeretők,
búg az a csók, hadakoznak a szájak, a szók szakadoznak,
 
lobban a vad szerelem, dobban a nyári vidék.
Ömlik a fákra a fény, szakadozva kihajlik a blúz és
 
melle virága kihajt, mint erezett tulipán,
szél keze fogja csak így, finoman, szeretőn, hevenyészve,
 
aztán csók a fehér, kockalapú fogakon
hangzik, olvad a kertben a meggy, laza húsa kifordul,
 
szél zúg s mint a csiga, úgy tapad egyre a száj.

 

 

 

Fejed lehajtod

Fejed lehajtod. Nincs szemed,
vagy csak előlem eltakartad.
És magadra erőlteted
a fölemésztő, vad nyugalmat,
szemhéjad keserű zugában
feltorlódik a tűz, a víz.
Magamra hagysz a félhomályban,
mielőtt végkép elborítsz.

 

 

 

Hajnal

Lobognak a fák a szelekben,
a réteken át idejön,
két nagy szeme ég, haja lebben,
az én szeretőm, szeretőm.
A nap aranyos karikája
sugaraz rá nagy sisakot,
karját kinyújtva a tájba,
mint hajnali fáklya, lobog.
Lesem, idejössz, ideérsz-e,
a fák közt, rajz a vizen
cikázik az árnya, a lépte,
hogy sajdul és fáj a szivem!
Ne siess, ne siess, de szeretlek!
tudod-e, hova érsz, te leány?
itt zúgnak estente a vermek,
itt hullik a fűzfa reám.
A sípjaim is szomorúak,
az ünneplőm fekete,
ősszel madarak raja krúgat
és csontos a férfi keze.
Csak a fejsze villog a vállon,
a melledet hó födi el
és nappal oly nagy a magányom,
hogy estére nem birom el:
gyere már, gyere már, ideérsz-e?
sugaras kicsi énekesem,
kapaszkodj nyírfa-levélbe,
azon érsz ide szélsebesen!
Szeretlek. Gyöngyöm a gyöngyöd,
tiéd a sóm, kanalam,
mezítlen kell idejönnöd,
hogy rádadjam, ami van.
Rádadjam ruhául a tájat,
s a bíbor nagy hegyeket
el kell, hogy bírja a vállad,
mindent, amit szeretek:
örökké hordjad a házam,
csiga fel, csiga le, ez az út,
és én adok néked majd három
szivet, falevél-alakút!
Szeretlek, jobban a szélnél,
mi öleli hosszan a fát,
szeretlek, mintha te élnél
helyettem egy életen át.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]