József Attila

Krétával írtál deszkafalra törölhetetlen verseket, de most az éjtől elragadva hajtod alá a fejedet. Világkiáltó száddal már a szárszói sarat csókolod, üti a férgek kalapácsa bazaltkockájú homlokod. Őrzöm sorod, mint falevélen az ősz megőrzi a nyarat, emberbőrömön ez az érem, hagyatékodból fanyomat. Ne ülj testszaggató vonatra, ne kanyarogj a sineken, kancsód ne hulljon száz darabra, települj le a szívemen! Körmödön kék az éji festék! Huszonnyolc kerék súlya nyom! Ne hadd, hogy ingedből kitessék az éktelen birodalom! Kezeden a halál csomói, fogóddz belém, míg átmegyek a sineken, hol meg kell halni, egy kis gyerek s egy nagy gyerek! Lefekszem melléd és e földnek adom át minden tagomat, hogy veled egyesülve nőjek föl e hazában, mint a mag.