Utrillo

Itt mindig zárva van a házak ablaka, merednek almazöld és rózsaszin zsaluk, senki se megy haza, talán nincs is hova, porosan, havasan magában áll az út. Még távlat is alig van, kietlen, kopár az ég, akár a fal és foltos, mint a hó, a vakolat vizes a gyárak kék falán, a talaj összegyűrt, szomorú takaró, amely alatt lapul az évszakok sara, sok girbe-gurba rajz, híg, tájalatti képek, mozdulna a vidék, egy láb kilépne a homályból, de üres a telek, mint a lélek. A levegőbe lóg az árva fák haja, a szél külön megáll mellette, nem hasít, mint üvegben a víz, úgy áll a laktanya s a szürke dobozok: a butik, a trafik. Hátul a sárga dóm, halovány, régi körte, amibe nem harap a téli fagy foga és mint a csigolyák mélyednek körbe-körbe az évgyűrűk a fák fehér husaiba. Fönn erkély sora csüng, aztán a földre hull, hol javában halad a hallgatag darab, de rómeótlanul és júliátlanul, a házak tűzfalán nem süt ide a nap. Itt készítette el öngyilkosságait könnyű mérgekkel és ijesztő fegyverekkel a mester, Valadon fia, tüze vakít, elkészült: állva-áll a kordinátarendszer, hová beméretett az örökkévalóság, mint Modigliani kékszemű arcain a tbc s a láz égette gyönge rózsák és mosolyok mögött oválisan a kín. Csak ház, csak ház van itt, a fogadók, a fák között a tér lebeg, – de az is zárva van, öröktől örökig így áll ez a világ horizontálisan és vertikálisan.