Csontváry

I. Ihlet Újabban mindig megszünök és nem vagyok és nem vagyok, a házakon merednek a vakablakok, vakablakok. Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem, nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem. A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen, egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem. Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt. Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik, nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig. Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell, nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel, nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld. menekülök én szüntelen a belülről való elől: sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül. Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek és hallgató arcával is feleselek, feleselek, vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani kell, de körülkerítenek a fények szörnyü rácsai!   II. Lakás A hártyavékony üvegek mögött megannyi tárgy a sárga vitrinekben lebeg. Az óra mutatója rebben és méri az időt, ami örök. Sovány szobám falán dörömbölök, hogy láthassam a suhanó ecsetben a duzzadt fényt s a napsütötte ebben piros nyelvvel csaholó örömöt. Mozog a lét, mint tenyérben a kocka, vagy hálóingben guruló napocska, sőt súlyos kövek között moccanó gyík. Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére a bú a vak szobában, évről-évre a mozdulat tehetetlen csomóit.   III. Ablakban Legyen nekem könnyű a szomorúság, mint másoknak a csuka és a pénz és el ne hagyjam a tisztesség útját ha kezemet bevonja a penész, az ablakrácson nézzem, hogyan húz át a világtájon hat téli veréb. Kárvallásom az öregek ne tudják, legyen nekem az asztal és a szék elég négy fal közt, gubanc közepén, a tűz ha lobban, ég, úgy égek én az erős gamma-sugarak alatt, kapaszkodom a széthulló világba: idegen kézbe az apátlan árva s piros szobákban várom a havat.   IV. Kémcső Öregedik a kémcső a kezemben, olvad üvege mint a kék viasz a hosszú lángon. Amit elemeztem lúggal, savakkal, ma már nem igaz. Csipőfogós ujjam közt imbolyogva vékonyodik és felkunkorodik a széle, mint a párna pelyhe-bolyha szállong, repdes, de nem az igazit mutatja, csak a drága pillanat aranygyűrűjét. Narancssárga fémek s Cézanne-kék kövek kristálya vakít. Nem az időt mutatja, csak a nagy árnyak falán a másodpercnyi élet játékait s a tűz fortélyait.