Látnok

Így élek tíz-húsz éve már, hogy látom, amit nem lehetne, darabosan szemembe áll a dolgok fényes, égi rendje, mint fekete s arany tövis, mely a csontok közé furódott, benyomva tarkómig, tövig szememben állanak a dolgok. Hogy vijjogok és kiabálok, mint őrült állat, akit a buja vadászok eltaláltak, szemébe fúródott nyila az elmúlásnak, látva-látja a levegőt és a halált, zuhan a végtelen világba, akit a fegyver eltalált. Befelé, a szemhéjak árnyán meglátja tollam és hajam, meglátja gazdagon és árván, homályosan és pontosan, karmai közt a levegővel, mely meleg, mint a híg arany, meglátja rettentő erővel, ami történik, ami van.