Fények és szavak

Látnok

Így élek tíz-húsz éve már,

hogy látom, amit nem lehetne,

darabosan szemembe áll

a dolgok fényes, égi rendje,

mint fekete s arany tövis,

mely a csontok közé furódott,

benyomva tarkómig, tövig

szememben állanak a dolgok.

Hogy vijjogok és kiabálok,

mint őrült állat, akit a

buja vadászok eltaláltak,

szemébe fúródott nyila

az elmúlásnak, látva-látja

a levegőt és a halált,

zuhan a végtelen világba,

akit a fegyver eltalált.

Befelé, a szemhéjak árnyán

meglátja tollam és hajam,

meglátja gazdagon és árván,

homályosan és pontosan,

karmai közt a levegővel,

mely meleg, mint a híg arany,

meglátja rettentő erővel,

ami történik, ami van.

Rózsaszínű Rembrandt-fejhez

Lobog az arc öreg ezüstje

s lobog a vén fej is,

mint apró tűz, ahogy a füstbe

szikrákat lopva visz,

a hajtő rózsaszín parázs,

süti az arcot a

sokévtizedes lobogás

s a hosszú éjszaka,

amelyből kizuhan a fej,

mint fényes fahasáb,

sötétpiros ereivel

ragyog körül a sáv,

„ma már lobog a fejem és

magam is lobogok,

s elhagy a vér, az érverés,

akár a rokonok”.

Goya

Nagy szőke nők lobognak bennem állva,

egészségtelen, gyúlékony szeszek,

égő testemhez nyúlni sem merek,

kinyújtom kezem messzire a tájba.

Illeszkedem a multak mértanába,

a kék esők, a fémes, nagy szelek,

terek közé, ahol lehűlhetek,

mint kinn a kertek vaksötét virága.

Sistergő, égő testemet dobálom

az őszutó párnáin és az ágyon.

Sötét véremben úsznak, mint a holtak

olajos arcai és hánytorognak

a gyulladt szájak, égő fogsorok

menádjai s én égek, lobogok.

Egy kép

A hő letelt, acsargó tűz elégett,

marad a száj s a szemöldök-vonal

és földöntúli arányaival

nekifeszül a póri lélek

melle húsbélű, súlyos gyümölcsének.

Mozgása nincs, csak belülről szilaj,

alul nem izzik, hánytorog a baj,

redő fedi, befogta az enyészet.

Olyan a teste, mint betellett farkas,

nem acsarkodó, amúgyis hatalmas,

delej fogja a széles karokat.

A váll tömör, a nyak szinte gigászi,

arcában nyugvó tisztaságra látni

s mint a korbács, olyan a hajfonat.

Dzsungel

Henry Rousseau szellemének ajánlom

Sűrű bozótban jársz és övedig

kéküvegű virágok nyílnak

és hímes tavirózsák figyelik

törékeny táncát tagjaidnak.

Két sárga pont csak és fekete kör

szemed, ahogy a napba szúrva

villog, mint vakító tükör

a fákon áteső azúrra.

Nem érted a szerelmet, szíveden

félénken lépdel az oroszlán,

ahogy ledőlsz a végtelen

fű szálain, mint báva, holt lány.

Mégis jeleket hallassz s olvasol.

A fák között csókot találni

és kinyílnak előtted a botor

csodálkozás partiturái.

Csontváry

I. Ihlet

Újabban mindig megszünök és nem vagyok és nem vagyok,

a házakon merednek a vakablakok, vakablakok.

Patikám, házam nincs nekem, gondolkodásom nincs nekem,

nem megyek át a tereken, mert nincs terem, mert nincs helyem.

A szemem lát, akaszkodik, de hűtelen, de hűtelen,

egészen elszegényedem, se tűzhelyem, se fűszerem.

Viharba nem kapaszkodom, mert elszalad, mert elszalad

és itt maradok egyedül az ég alatt, a nap alatt.

Szívembe képet nem teszek, mert eltörik, mert eltörik,

nem értem a törvényeket, aligha számolok ötig.

Hiába nyúlok kéz után, hogy fogni kell, hogy fogni kell,

nem találkozhatom sehol se senkivel, se senkivel,

nem száll a szél, nem gyors az út, a fű se zöld, a fű se zöld.

menekülök én szüntelen a belülről való elől:

sehogy se szabadulhatok: köröskörül, köröskörül

a sok sugár, élő szalag kék múmiává tömörül.

Vele fekszem az éjbe le, vele kelek, vele kelek

és hallgató arcával is feleselek, feleselek,

vele közös a börtönöm. Kiáltani, kiáltani

kell, de körülkerítenek a fények szörnyü rácsai!

II. Lakás

A hártyavékony üvegek mögött

megannyi tárgy a sárga vitrinekben

lebeg. Az óra mutatója rebben

és méri az időt, ami örök.

Sovány szobám falán dörömbölök,

hogy láthassam a suhanó ecsetben

a duzzadt fényt s a napsütötte ebben

piros nyelvvel csaholó örömöt.

Mozog a lét, mint tenyérben a kocka,

vagy hálóingben guruló napocska,

sőt súlyos kövek között moccanó gyík.

Hurkolja rám, lecsüngő zsinegére

a bú a vak szobában, évről-évre

a mozdulat tehetetlen csomóit.

III. Ablakban

Legyen nekem könnyű a szomorúság,

mint másoknak a csuka és a pénz

és el ne hagyjam a tisztesség útját

ha kezemet bevonja a penész,

az ablakrácson nézzem, hogyan húz át

a világtájon hat téli veréb.

Kárvallásom az öregek ne tudják,

legyen nekem az asztal és a szék

elég négy fal közt, gubanc közepén,

a tűz ha lobban, ég, úgy égek én

az erős gamma-sugarak alatt,

kapaszkodom a széthulló világba:

idegen kézbe az apátlan árva

s piros szobákban várom a havat.

IV. Kémcső

Öregedik a kémcső a kezemben,

olvad üvege mint a kék viasz

a hosszú lángon. Amit elemeztem

lúggal, savakkal, ma már nem igaz.

Csipőfogós ujjam közt imbolyogva

vékonyodik és felkunkorodik

a széle, mint a párna pelyhe-bolyha

szállong, repdes, de nem az igazit

mutatja, csak a drága pillanat

aranygyűrűjét. Narancssárga fémek

s Cézanne-kék kövek kristálya vakít.

Nem az időt mutatja, csak a nagy

árnyak falán a másodpercnyi élet

játékait s a tűz fortélyait.

Képek

Egry József emlékének

Nem bírja a tér a világot,

kitérne, kitörne belőle,

a lányok s a ferde halászok

elszállnak a híg levegőbe,

oly friss ez a reggeli pára,

keveregnek és kavarognak

a színek a tomaji tájba

s nagy képei a Balatonnak.

Úgy ég a vidék vörös üstben

s a víz is lángol alatta,

az asztag is ég keserűen,

az ég ég s ég a veranda,

lebegve lobognak a székek,

a házak, a fák, a vitorla

s elönti a mértani képet

kibugyogva a nap teli torka,

ropogva törik meg a nádszál,

úgy égeti őket a festő,

égő madarak raja száll, száll

s zuhog le a kékszinü eső…

Egyenes tehenek menetelnek

pirosló körvonalakban

s tetején a sárga vizeknek

puha színek mennyköve csattan,

fölolvad a gyertya a tóban,

ahogy viaszát belemártja

a vízbe s az égre kilobban

a bősz alakok lobogása.

A két kamasz Betlehemére

is zúdul az ibolya áram,

a nők is eltűnnek elégve

s végül csak a táj, csak a táj van!

S a tóban a görbe, magányos

halász, aki küzd a keszeggel

s a tihanyi halszagu János

Jézust gyötrődve keresztel.

Húzódik a ránc meg az árok

a bánatos grimaszu arcra:

a mester oly szépeket lát, hogy

vergődik, irtózik az arca,

mert tudván tudja a tájat,

ahol nyugovása sosem lesz,

szemében eltörnek az ágak

s kialszik arcában a reflex.

Utrillo

Itt mindig zárva van a házak ablaka,

merednek almazöld és rózsaszin zsaluk,

senki se megy haza, talán nincs is hova,

porosan, havasan magában áll az út.

Még távlat is alig van, kietlen, kopár

az ég, akár a fal és foltos, mint a hó,

a vakolat vizes a gyárak kék falán,

a talaj összegyűrt, szomorú takaró,

amely alatt lapul az évszakok sara,

sok girbe-gurba rajz, híg, tájalatti képek,

mozdulna a vidék, egy láb kilépne a

homályból, de üres a telek, mint a lélek.

A levegőbe lóg az árva fák haja,

a szél külön megáll mellette, nem hasít,

mint üvegben a víz, úgy áll a laktanya

s a szürke dobozok: a butik, a trafik.

Hátul a sárga dóm, halovány, régi körte,

amibe nem harap a téli fagy foga

és mint a csigolyák mélyednek körbe-körbe

az évgyűrűk a fák fehér husaiba.

Fönn erkély sora csüng, aztán a földre hull,

hol javában halad a hallgatag darab,

de rómeótlanul és júliátlanul,

a házak tűzfalán nem süt ide a nap.

Itt készítette el öngyilkosságait

könnyű mérgekkel és ijesztő fegyverekkel

a mester, Valadon fia, tüze vakít,

elkészült: állva-áll a kordinátarendszer,

hová beméretett az örökkévalóság,

mint Modigliani kékszemű arcain

a tbc s a láz égette gyönge rózsák

és mosolyok mögött oválisan a kín.

Csak ház, csak ház van itt, a fogadók, a fák

között a tér lebeg, – de az is zárva van,

öröktől örökig így áll ez a világ

horizontálisan és vertikálisan.

Zrínyi tusája

„Zúgnak az úton a

Bécsi vadászok…”

Ne űzzetek, kürtök, ebek,

a fűben elbukik a lábam,

a homlokomig ér a seb,

haló holló se hull puhábban.

Ne jöjjetek már közelebb

a szűkre szabott éjszakában,

a torkomon a vér pezseg,

mint nyers és habos bor a kádban.

Fehér agyarak tőre áthat,

lándzsátokat ne dobáljátok

haragosan, aranyosan,

vad kelyheket, szilaj kupákat

ürítsetek! Az íj megállhat,

mivelhogy megadom magam.

Vörösmarty

Kevés-szó Istene, segíts meg engemet,

eldől a lelkem is, vörhenyes és beteg,

száguld a szél felül, a fák is hajlanak,

szorítsd csak, hallgattasd nagyszavú ajkamat!

Viharok bomlanak, nyögnek a nagy jajok,

karomban óriás csecsemőt altatok,

árnyékot vetve ring s bőszen száll, hogyha száll,

fekete hírt hozó, rőtszemű vadmadár.

Ez a szél hősökről tépi a rongyokat.

Szebb ma a virtus, mint a szilárd gondolat,

rohan és betakar, üvölt és vesztegel,

pompázó dalosok pernyeként vesztek el,

levélként hullnak a szikrázó énekek,

próba ez – próbára teszik a véneket,

kiáltó szenvedést visznek a fejükön

emberek az uton, bogarak a füvön.

Harsogjon aki tud, üvöltse szerteszét

emberi kínjait, isteni szégyenét,

pusztuljon a világ, sokszavú rengeteg,

kevés-szó Istene, törd le a lelkemet!

Radnóti Miklós emlékének

Fehér az ingem, mint a rabnak,

akire tiszta inget adnak,

hamár a lelke fekete

s nem engedik, hogy levegye.

Fölfele tartom fejemet, de

nem a búcsúzkodó egekbe

figyelek, hanem lefele,

hol él a fémek gyökere.

Itt állok s ingemet kitárom,

hogy a golyó majd eltaláljon

a mellközépen, biztosan

s magamhoz szorítom magam.

József Attila

Krétával írtál deszkafalra

törölhetetlen verseket,

de most az éjtől elragadva

hajtod alá a fejedet.

Világkiáltó száddal már a

szárszói sarat csókolod,

üti a férgek kalapácsa

bazaltkockájú homlokod.

Őrzöm sorod, mint falevélen

az ősz megőrzi a nyarat,

emberbőrömön ez az érem,

hagyatékodból fanyomat.

Ne ülj testszaggató vonatra,

ne kanyarogj a sineken,

kancsód ne hulljon száz darabra,

települj le a szívemen!

Körmödön kék az éji festék!

Huszonnyolc kerék súlya nyom!

Ne hadd, hogy ingedből kitessék

az éktelen birodalom!

Kezeden a halál csomói,

fogóddz belém, míg átmegyek

a sineken, hol meg kell halni,

egy kis gyerek s egy nagy gyerek!

Lefekszem melléd és e földnek

adom át minden tagomat,

hogy veled egyesülve nőjek

föl e hazában, mint a mag.