Varázsló

Arcát az égre fintorítja föl és lába, mint virágok gyökere, a mélybe nyúl, a föld alá, hol elporladt a sok-sok anyaöl. Fondorlatával bodorítja szépen a hervadó kék, sárga színeket és tépdesi az élő ízeket a bogarak halotti jelmezében. Nem értem őt. Fejére húzza lassan a látomást, az omló szemfedőt s arcára vonja azt a sok redőt, mik néma jelként szállnak a magasban. Az éjszaka megmoccan valahol. A fény törik, mint hófehér üveg ezer darabbá. S ő, a rémület kormányosa, számlálja élüket: hajlong, tusázik, vért köp és dalol.