Pásztor-ének

Künn a bunda, benn a bárány, elszaladtak éveim, pávatollú, bő szivárvány nem ragyog vad ékein mostig őrzött tájaimnak, hol a nagy virágok nyílnak. Merre volnék ifju ember, ha az élet eltelik? Jövendővel – fegyelemmel szívem megviseltetik, mint madár a hosszu úton, vér szalad az ajakunkon. Tartom én is, mint a kondás, köpönyeggel magamat, nem fog fegyver, égi rontás, testem őrzöm roskatag, pedig ütve, vágva van már, megütött az öreg kasznár. Még az ösvény messze vinne, de kötődöm én magam. Kinek elszakadt az inge s túlvilági baja van, annak súlyos a rogyása s éktelen a ragyogása. Falhoz ütődik a korsó, játszik vele buksi szél, délután a legutolsó ember is csak elhenyél, lő a puska, te meg hallgass, künn a bárány, benn a farkas!