Dorog

Kazáncsövek, nagy fekete növények görbülve nyújtják sima nyakukat buján gyűrűzve a kietlen égnek, mint óriási zsibbadt madarak a levegőben állnak rebbenésbe fagyott szárnyaikkal, a köveken a gyárak és a bánya szövedéke nyújtózik, mint vigasztalan tetem. Ezerszeres csönd, amíg jő az ember, ezerszeres holt, mégis eleven, növény és kő kiugró szögletekkel, hallgatag gépek, kénköves terem. Mint holdvilági rajzok feketéllnek a sárga lapok vonalaival, a szürkület levonja, mint az érmet, csorog rajtuk a vastag, kék olaj. Azután jő a munkás szürke hajjal s megindítja a vásott kereket, az ablakokban fölragyog a hajnal és dolgoznak hatalmas emberek.