Ezer emberrel

Galamb

Úgy hullik le az égből, mint a labda

a vadgalamb, szárny nélkül, majd a húron,

mely láthatatlan lóg a sík azúron,

fölrántják az anyagtalan magasba.

Úgy billeg itt, mint szürke szárnyu mérleg,

eleven gép, mi méri a tavasz

ólmos és pelyhes súlyát: sugaras

serpenyői a végtelenbe érnek.

Közösen

Feszítsd ki a huzalok kezeit,

őrölj búzát, traktorral törj a földre:

mint imbolygó filmkockákat vetít

a látomás a súlyos szemgödörbe,

ott állsz te, ember, jövők bajnoka,

ki míveled, ami egész, közös,

magunkban soha nem jutunk oda,

csak összefonva, mint az ösztönös

növények s nagy barátok, emberek

egymásután, mint a csavarmenet,

fúródva át az évek lemezén,

őrizd a békét foggal és körömmel,

segíts és munkálj minden vérköröddel

és boldog lesz az ember, mint a fény.

Reggelek

A reggel olyan, mint egy asztal,

ahogy szélesen hömpölyög,

madarakkal és szürke lappal

a végtelen terek között

és én írtam görnyedve rajta,

ami csak szép volt és örök,

kék dér esett a madarakra

s a fejembe lövellt a köd.

Rézsút jelent meg, fönn a szélen,

a lámpák és a szél fölött

és tükreiben egyre néztem

a pénteket, csütörtököt.

Dorog

Kazáncsövek, nagy fekete növények

görbülve nyújtják sima nyakukat

buján gyűrűzve a kietlen égnek,

mint óriási zsibbadt madarak

a levegőben állnak rebbenésbe

fagyott szárnyaikkal, a köveken

a gyárak és a bánya szövedéke

nyújtózik, mint vigasztalan tetem.

Ezerszeres csönd, amíg jő az ember,

ezerszeres holt, mégis eleven,

növény és kő kiugró szögletekkel,

hallgatag gépek, kénköves terem.

Mint holdvilági rajzok feketéllnek

a sárga lapok vonalaival,

a szürkület levonja, mint az érmet,

csorog rajtuk a vastag, kék olaj.

Azután jő a munkás szürke hajjal

s megindítja a vásott kereket,

az ablakokban fölragyog a hajnal

és dolgoznak hatalmas emberek.

Ezer emberrel

ezer sorban

vagyok megkötve

nagy napokban,

görnyedő háttal,

feszes kötéssel,

munkában növő

emberiséggel,

rangom: a nép

és tisztem a beszéd,

ülni emberek

ünnepét,

roskadni le,

haladni föl,

nem hagyni

végezetlenül

semmilyen munkát,

utcakövekben

növekedni

s az emberekben,

amíg nem lesznek

mind teli.

Egy dolgom van:

segíteni.

Csepel

Barátaim,

nehéz karok lendülnek égre

és építik a falakat,

a bádog, a cement edénye

oly fontos, mint a gondolat,

a verítékes homlokoknak

kiütköző erezete

térképe lázas holnapoknak,

a jövendőnket írja le,

előrehajló koponyákban,

mint szürke kéreg, nőve-nő

az anyag sarjadó savában

a gondolat, az agyvelő.

Az összesebzett, kérges ujjak

okos, nagy dolgokat tanulnak

és megalázott, régi lányok

nevelnek győztes unokákat!

Üvegportré

Kinéz egy fej az ablakon. Szemében

ijedt öröm. Cincogó muzsika

didergeti a lábát. Majd serényen

lehúnyja szemét, mint a múmia

s függőleges halandó, nem is néz ki,

csak üvegbörtönében áll itt váltig,

míg ablakára s homlokára vési

a tél vigyorgó hieroglifáit.

Vasasok

Dorog tüzes nagy ablakai

világítnak az esztergomi útra,

a láng a fekete éjszakát

vörösre gyújtja.

Ők állnak ott a pokol tornácán

fejük kerek, izmuk kerek,

fogóikban vonaglanak

mint a kígyók, a lemezek.

Fogják meztelen marokra az izzó acélt,

vívódnak, eszik a szenet,

tartják a piros ablakot hátukkal,

olyanok, mint a négerek.

Verejték veri mellüket,

állnak a késpengéjű télben,

a kémiát szétégetik

serényen.

Fejükön törpe-sapka van,

húsukban ég az érem,

feszítik le az anyag bilincseit

fekete munkások fehér éjben.

Házavatás a kecskeméti tsz-ben

Sürögnek autók, szekerek,

épülnek bátor házfalak,

a sok sugárzó fedelet

úgy nézzük, mint a várakat,

hová a fény munkásai,

az új kor ifjusága szállt,

álmot valóra váltani

és védeni az új határt,

a munka igaz birtokát,

hol minden ember megbecsült,

a közös asztalokon át

pirul az arcunk, mint a sült.

Új házak – otthon

A házak nőnek, mint a gombák,

fene se látott ilyen pompát,

kirajzolódik egy nagyon

nagy emelet a tűzfalon.

Egészen közel jött az ég,

virít a tetőn a cserép

és kihajol az ablakon

egy asszony és egy hajadon.

Óh, népem, népem, emberek,

rokonok s ismeretlenek,

betűn és téglán hadd legyek

mind jobban a testvéretek!

1514

Hogy is hívták

azokat az

ezüstfejű

katonákat,

akik tegnap

este hatkor

agyonlőtték

Bede Mártont?

Szétlőtték a

mellehúsát,

olyan lett, mint

piros forgács,

ami hullik

a babából,

ha a szélvész

csillagot ráz.

Piros volt a

köpönyegük,

amit apró

minta pettyez,

szoktatták az

úti fákat

s a szívet a

fegyverekhez.

Meg ne ijedj,

ha kartácstól

szikrázik a

pinceablak,

a mellények

szakadoznak,

a barátok

kezet adnak.

Az emberek

vizet hoznak,

hűtögetik

már a testét,

Jézus Krisztus

ne támaszd föl,

elröpültek

már a fecskék.

Elröpültek,

tehát már ősz

gubbaszkodik

a határban,

ilyen őszben

feküdt hanyatt

szélesmellű

Bede Márton.

Igazítsad

szájadat a

legutolsó

vacsorához,

parasztsüveg

két gyertya közt,

öregasszony

ne siránkozz!

Egyed meg a

levesedet,

hűtőzzél a

fehér hóban,

a fiadat

gurítja már

a nap vörös

takaróban.

Rizs–rozs

Arany

Egy zúgó aranyat találtam.

Az érmosásban láttam fényleni.

Tömören világít az éjszakában.

És nem tudok vele mit kezdeni.

Férfi

Állad vékony, mint az ostya,

szemed gödre két verem.

Homlokcsontod sápadt és az

arcvonásod végtelen.

Cigarettát eregetsz és

ülsz a piros székeken.

Testéből él…

Testéből él a költő,

mint földből a kukac.

Legyen göröngy vagy ékkő,

amid van, azt mutatsz.

Tájkép

Fekete fák fehér havakban.

Mozognak a szél kezei.

Egyébként csüng a táj szakadtan.

Hatalmas tél van. Bruegheli.

Gyermekkor

Ejnye, vigyázz, ha az ősz szele szállong

s ritkul a kertben a sárga gyümölcs.

Tartja magát feketén az a pár lomb,

mit kihagyott a világon a zöld

nyárból a száz gond, míg keze ránk ront,

bánati maszkot és zsákokat ölts:

járja falunkat s a régi karácsonyt

gyűjti kosárba az erdei bölcs.

Kisgyerekek muzsikálnak a dombon,

hangszerük ág és ág a vonó.

Köd terül, térj az eszedre, ha mondom,

nincs meg a kincs, a virág, a fa… – jó,

ittmaradok kék gyertyavilágban,

hószínü párnán vesd meg az ágyam.

Pásztor-ének

Künn a bunda, benn a bárány,

elszaladtak éveim,

pávatollú, bő szivárvány

nem ragyog vad ékein

mostig őrzött tájaimnak,

hol a nagy virágok nyílnak.

Merre volnék ifju ember,

ha az élet eltelik?

Jövendővel – fegyelemmel

szívem megviseltetik,

mint madár a hosszu úton,

vér szalad az ajakunkon.

Tartom én is, mint a kondás,

köpönyeggel magamat,

nem fog fegyver, égi rontás,

testem őrzöm roskatag,

pedig ütve, vágva van már,

megütött az öreg kasznár.

Még az ösvény messze vinne,

de kötődöm én magam.

Kinek elszakadt az inge

s túlvilági baja van,

annak súlyos a rogyása

s éktelen a ragyogása.

Falhoz ütődik a korsó,

játszik vele buksi szél,

délután a legutolsó

ember is csak elhenyél,

lő a puska, te meg hallgass,

künn a bárány, benn a farkas!

Algíri dal

Szuvas a csontunk, fölrepedt

a szomjúságtól már a szájunk,

a szenvedés csapdáiból

az utakra ki nem találunk.

Mert foltosak, mert rongyosak

és csúfosak voltunk mi eddig,

minket már csak az ifjuság

s a szabadság olaja enyhít!

Hosszú a bajonett, a tőr,

hosszú a franciák talárja,

de villog mögüle a bőr

a fülledt arab éjszakába.

Kiengedték az ereink

falaiból a vérsavót is,

ne nézd a holtat hallgatag,

a szenvedők fülébe ordíts,

hogy föltámadjon, aki dől,

elevenedjen, aki roskad

s a rabság kelepcéiből

fölkeljenek az elnyomottak!

Gyarmat

A katonáknak nincs cipőjük,

de van fejük és fegyverük,

fekete vér csorog erükben

és szívük, mint a fegyver üt.

Köröskörül izgága dzsungel,

hatalmas, csüngő díszletek,

ahol a növekvő halálnak

a tikkadt tigris tiszteleg.

Súlyos kezével, mit alig tud

a fejéig emelni fel,

rumbára táncolt éjszakáin

keresztül is les és figyel,

ki, a fekete katonákra,

vékony, mezítelen nyakuk

ingerlő gyűrűje a mámor

ködén át is eszébe jut,

dundi fejét forgatja, szőrös

szemét befödte alkohol,

a felhőkarcolók tövében

s a dzsungelekben silbakol.

Liánok kötik össze őt a

városok huzalaival,

szívében távoli szabadság

és hollywoodi nő rivall.

De jönnek elgyötört derékkal

félénk fekete emberek,

kezükben meztelen a fegyver

s így lépnek mindig közelebb.

Négerek

Liánok és korbács veri a négereket

s a missek kővel dobálják meg őket.

Vastag ajkukban gyűlik a méreg

s fogaikban elharapózik a forradalom.

Van-e kék víz, amibe mártsák magukat,

van-e fű, ami teát ad nekik?

Mellüket az asszonyok nagy levélbe göngyölik

és meghajtják fekete hátukat.

Izmok alázata, idegek állhatatossága

börtönében a szív fogoly,

a láb vándorol

szívós ütemmel az olajos éjszakába.

Én láttam, amint a hegyekben ment a fekete ember,

a réteken sírva szaladt át,

krétaport bányászott a kezével

és azzal kente be az arcát.

Út

„Messzi útról kelnek fel

és megöregszenek.”

Szél jár kinn a kertben

néma kegyeletben,

galambokat hallani,

nem tudom, elég-e

szívünk messzesége,

hogy elérjen valaki?

Szánom már az útra

kélő rossz babuska

töredező lépteit,

lépked pusztán, hóban

és ellankadóban

öreg kínok tépdesik.

Jaj, minek is hívtam!

Mély, mély árkainkban

nem jár erre soha láb,

nem ér el az engem.

S akárhogy igyekszem,

elfordul a kacsaláb

és vele a kastély

s ki üveg alatt él

nem láthatja párját meg,

csak, ha majd a holdon

túl, a nagy korongon

kerek léptekkel átmegy.

Otthon

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hová

belépsz és itt marad

a lábnyomod soká.

Anyácska messze van,

pincében festeget

boldog-boldogtalan

kocsikerekeket.

A kicsi terraszon

kinő három virág,

ez az én vagyonom,

az egész ifjuság.

Megjöttél? Tartsd magad.

Nem enged még a rács.

Vesd le saruidat,

mert szent a hely, hol állsz.

Bár messziről jövök,

csavargó nem vagyok,

mutasd csak az örök

rostélyú ablakot!

Hol van a kulcs, a hang,

a kert, a kiskapa?

Anyácska messze van

és nem jöhet haza.

Bolond vagy, betöröm

az ajtót, ne komázz…

Itt állj meg a kövön,

mert szent a hely, hol állsz.

Itt alszik benn anyád

a fehér paplanon,

itt a bakancsa, ládd,

hogy felköltsd, nem hagyom.

Majd ha fölébred, a

kapuba áll, vigad,

hogy megjöttél haza.

Vesd le saruidat.

Vak

Ilyen a vak. Sötétpiros, sötétkék

redőny mögött, puha denevér-tollak

között letölti árva életét még,

mielőtt a tárgyak belehatolnak.

Láttál-e súlyos, néma réteket

lehúnyt szemhéjaid mögött?

Ő ilyen puha tájon tévelyeg,

ahol a szag kemény s a köd.

Ő félve lép örökös szigeten,

megbotlik, biccen, mert lépése gyarló.

Szemed neki kemény és idegen,

borostás arcod olyan, mint a tarló.

Egy nagy szobában ül végezetül,

sötét, magányos széken, mint a törpék.

Lábával fogja a földet körül

és várja, hogy a tárgyak összetörjék.

Születés

Nem tudok megszületni,

már látszik a fejem,

ahogy áttört a burkon,

a vastag egeken,

görnyedek és üvöltök,

örökös embrió,

szívemben félelem van,

húsomban semmi jó,

a fölrepedt tojásban

héjasan és vadul,

szilánk közt megszorulva,

ahogy az ék szorul,

tagjaim összegyűrve,

a szülőutakon

hasít a húsban élő

és közös fájdalom,

a véres alabástrom

edényen át, örök

csúszásban, tapadásban

kiáltok és nyögök,

térdem mellemre zárom,

magamra guggolok,

hurok vagyok magamnak

s fájok, ahogy tudok,

recsegek, török, élek,

pereg a vér, a víz,

úgy fájok önmagamnak

és az anyámnak is.

Ülök

Ülök az asztal négyzetében és

a vékony könyvek sorfala előtt,

így kezdtem el már délelőtt,

de nem vagyok estére kész.

Meg kell tanulnom önmagam.

Emlékezni s felejteni,

mint mozgással a teret az

artistának kitölteni.

Ülve csinálom. Józanul.

És hallatlanul kicsiben.

Fejem a papirosra hull,

még jó, hogy nincs itt senki sem.

Gyakorolom önmagamat,

hogy eléggé legyek,

legalább úgy-ahogy

belengjem a teret.

Az álom rakétái már

cirkuszi fényt lövelnek,

de ezer mutatója jár

még órának, idegnek.

Elengedem. Lenn vár a háló,

sötétedik a hulló láthatár.

Pörög a test, pörög a lélek.

Nem sikerült.

El kell aludni már.

Varázsló

Arcát az égre fintorítja föl

és lába, mint virágok gyökere,

a mélybe nyúl, a föld alá,

hol elporladt a sok-sok anyaöl.

Fondorlatával bodorítja szépen

a hervadó kék, sárga színeket

és tépdesi az élő ízeket

a bogarak halotti jelmezében.

Nem értem őt. Fejére húzza lassan

a látomást, az omló szemfedőt

s arcára vonja azt a sok redőt,

mik néma jelként szállnak a magasban.

Az éjszaka megmoccan valahol.

A fény törik, mint hófehér üveg

ezer darabbá. S ő, a rémület

kormányosa, számlálja élüket:

hajlong, tusázik, vért köp és dalol.

Madár

Zúg a madár a táj felett,

szétbontja vastag levegőjét,

ahogy a pára áramába

belevágja keserű csőrét.

Bedobja izmai csomóját

az elébe torlódó égbe

ez a nyers gumi, zúgó labda,

húsok s csontok repülőgépe.

Ahogy a tóba hull a kő

és széttöri a vizek arcát,

a nedves égbe úgy zuhan be

s rácsobban, mint a vízi sajkák.

Verődik, lebben, zúg, hasít

s rugaszkodik e fényes állat,

elébe száll lehelletével

a félig értett elmúlásnak.

Mint elhajított kézigránát

bukik, csapódik, sistereg,

saját szíve áldozatául

szétrobban a mezők felett.

Vadászat

Felmentem az Öreg-hegyre,

hegyesre nőtt fákat

láttam, ezüst farkasokat

s tarka piroskákat.

Ködbe voltak burkolózva,

ködbe, keszkenőbe,

szaladtak le az oldalon,

bukdostak előre.

Mint az évek járásait

szorítja a fába

görcse, kérge és gyürűje,

ők meg a vadászba

voltak gyúrva, gyömöszölve,

mint tömérdek emlék,

ő meg leste hüledezve

a hitvány szerencsét.

Ordas

Ordas vagyok a szélben,

sehogy sincs nyugovásom,

futkosom és mögöttem

nincs lábnyom.

Falok bárányokat

s az éhes tél fal engem,

ordítok, hogy miért

vagyok olyan kegyetlen?

Növényi dal

„Circumdederunt me

gemitus beati plantarum.”

Növényi élet leszek én,

víg, okos moha,

nem sírok, nem beszélek

soha.

Alantas zeg-zúg kötelék,

bimbó-út, meztelen szirom,

olyan kicsi leszek,

ahogy birom.

Zöld, nedves szár leszek csupán,

merész és hűs növény

és hull és hull a harmat

fölém.

Kacs, inda, vázlatos szalag

és néha fönn a rügy,

mindíg-élő, fonódó

zöld, tiszta ügy.

Szétnövök világtájakon

harsányan s csöndesen

s a föld mélyébe eresztem

le vörös gyökerem.

Pusztulok, hogyha pusztulok

s növök, ha nőni kell

s barátkozom az életem

legvégső gyötrelmeivel.

Kezek

Nézzétek itt e kezeket,

erők és ablakok

forognak rajtuk, hadd teszek

velük varázslatot.

Kezembe gyűlnek hirtelen

a nagy folyóvizek

és homorú tenyeremen

erdő és fű zizeg.

Belémnőnek az alkonyat

után a sűrü fák,

így vagyok egyre hangosabb

és teljesebb világ,

hogy zúgok, zengek, ordítok,

mint egy veszett harang,

ahogy megmozdul annyi sok

erő fönt és alant.

Mint apró vasszilánkokat

a tűzszivű delej,

kinyújtva néma csápokat,

magához ránt, ölel,

ujjam végére hadd vonom,

hadd rántom a csalán

fájdalmaiban is rokon

fulánkjait reám.

Mindent tudok. Varázs szava

Sebes torkomban ég,

az ujjaimra húzom a

fény égő kesztyüjét.

A kőmíves és a pásztor

Kőmívesek csinálnak házat,

a pásztorok meg furulyákat.

Kemény homokot vág a vas,

pendül. A szalonna avas.

Bordó szine a paprikának.

Az emberek házat csinálnak.

A munka van a falakon,

embernagyságú hatalom.

Juhászok terelik a nyájat

a téli völgyben s furulyálnak,

meleg száll ki a furulyából,

a lelkével fújja a pásztor.

Haloványszínű tégla tartja

a meredek falat magasra.

Egy-két mozdulat megköti,

egy-két cicoma bűvöli

a házat és tetőt, eget,

a munkát és az éneket.

Varjak

Maga alá húzott

varjúláb a légben

kapaszkodik meg a

gömbölyű, nagy égen,

hogy le ne csúszhasson,

tartja magát végig

rémült szárnycsapással

a keseredésig,

verdesi a leget,

törekszik előbbre,

emelkedik föl a

sűrű levegőbe,

nem tudja maga se,

mi elől igyekszik,

de fekete párja

fehér havon fekszik.

Műhely

Belőled élek köznapi világ,

hozzád kötöznek gyökérrel a fák,

szél építi a beteges sarat

és kék virágokat nyit az agyag.

A föld csinálja az embereket,

bőre alól jön zegzugos meleg,

teremti százszor a gondolatot,

hozzá térnek meg gyöngék és nagyok.

Az út belé van vágva, mint a kés,

harsány a nap, ha küszöbére lép,

egymáshoz illeszkednek a kövek,

kirakják az emberi kerteket.

Hegyek és tavak dolgoznak velem.

Táplál a só és nyugtat a verem.

Szerszámokat és díszt hasít a fém

magán. Így élünk a világ meg én.

Ars poetica

Nem akarok érdekes lenni,

csak egyszerű,

a tárgyak éleihez

és szögleteihez hű.

Bizonyosat akarok mondani,

mint a matematika,

bemérni magam az éj

hajlataiba.

Négy és ötszögű ábrák

rácsai közzé,

mielőtt a fejem a pára

elgyötörné.

Tudom, hogy vonalak

és pontok

alkotják azt,

amit mondok.